A monarchia és a köztársaság időszakát Afganisztánban gyakran úgy szokás elmesélni, mint a hidegháború egyik közvetlen előszobáját: egy reformra törekvő, de gyenge államot, amelyet a belső törésvonalak, a hadsereg és a külső hatalmak egymásnak feszülő érdekei sodortak a kommunista hatalomátvétel, majd a szovjet invázió felé. Ebben az alfejezetben a Zahir sah uralkodásától (1933–1973) a Daud kán vezette köztársaságon (1973–1978), a Népi Demokratikus Párt (PDPA) 1978-as hatalomátvételén és az 1979-es szovjet intervención át a szovjet kivonulásig (1989) és az azt követő polgárháború kezdetéig vezető utat tárgyaljuk. A korábbi, A brit háborúk és a függetlenség alfejezetben bemutattuk, hogyan került Afganisztán a brit és orosz befolyási övezetek közötti ütközőállam szerepéből a független monarchia állapotába. Most azt vizsgáljuk, hogy ez a monarchia miért nem tudta stabilizálni a vidéki társadalmat és a városi elitek közötti szakadékot, miért fordult a hadsereg és a baloldali értelmiség egy része a radikális átalakítás felé, és hogyan vált Afganisztán a hidegháború utolsó nagy fegyveres összecsapásának színterévé. A fejezet hangsúlyozza, hogy a szovjet invázió nem kizárólag ideológiai vagy birodalmi reflex volt, hanem egy hosszabb belső válságra adott, részben rövid távú katonai döntésekből fakadó válasz is; ugyanakkor a háború humanitárius következményei, a menekültválság és az állami intézmények szétesése már az invázió előtti években elkezdődött folyamatokat teljesítették be.
Afganisztán 1919-ben, a harmadik brit–afgán háborút lezáró rawalpindi béke után nyerte el teljes külpolitikai függetlenségét, de a belpolitikai hatalom továbbra is a pastu elit és az udvar kezében maradt. Zahir sah 1933-ban, alig tizenkilenc évesen került trónra, miután apját, Muhammad Nadir sahot meggyilkolták. Uralkodásának első évtizedeiben a tényleges hatalmat nagybátyjai, elsősorban Muhammad Hasim és Shah Mahmud kán miniszterelnökök gyakorolták. Ez a korszak a fokozatos államépítés, a központi hadsereg fejlesztése és a külföldi – elsősorban török, német, később szovjet és amerikai – pénzügyi és technikai segítség igénybevételének időszaka volt. A vidéki társadalom azonban nagyrészt kívül maradt ezen a modernizációs folyamaton: a földbirtokviszonyok, a törzsi és vallási hálózatok, valamint a helyi káder- és molláh-réteg továbbra is az élet meghatározó kereteit adták.
Az 1960-as évek elejétől Zahir sah fokozatosan magához vonta a politikát. 1964-ben új alkotmányt fogadtak el, amely Afganisztánt alkotmányos monarchiává alakította, kétkamarás parlamentet hozott létre, és a királyi család tagjait eltiltotta a kormányzati tisztségektől. Az alkotmány szövege a vallási és világi jog kettősségét próbálta kezelni: az iszlámot az állam vallásaként ismerte el, ugyanakkor a törvényhozás számára széles teret nyitott. A dokumentált tények közé tartozik, hogy az 1965-ös parlamenti választásokon – amelyeket a szakirodalom és a korabeli megfigyelők részben szabadnak, részben manipuláltnak írnak le – a nők is részt vehettek, és a városi középosztályból, valamint a képzett értelmiségből új politikai csoportosulások léptek be a közéletbe. A nők formális választójogának bevezetése azonban nem jelentette a társadalmi nemek közötti egyenlőség tényleges megvalósulását: a vidéki, írástudatlan többség számára a parlament és a választások gyakran a távoli állam idegen intézményei maradtak.
Ebben az időszakban alakult meg 1965-ben a Népi Demokratikus Párt (PDPA), amely kezdettől fogva két, személyi és részben ideológiai alapokon elkülönülő frakcióra oszlott: a Khalq („Nép”) Babrak Karmal és Nur Muhammad Taraki vezetésével, valamint a Parcham („Zászló”) frakció, amelyhez később Hafizullah Amin is csatlakozott. A párt marxista-leninista retorikát használt, és főként a városi értelmiség, a diákok, valamint a hadsereg egyes tisztjei körében szerzett támogatókat. A vidéki lakosság körében a párt befolyása marginális maradt; a monarchia, majd a köztársaság idején is a hadsereg és az állami bürokrácia volt az a csatorna, amelyen keresztül a baloldali eszmék behatoltak az államapparátusba. A PDPA mellett más politikai irányzatok is megjelentek: iszlamista egyetemi körök, mérsékelt nacionalista csoportok és regionális/törzsi alapon szerveződő hálózatok. A kormányzat és a parlament azonban nem tudott tartós politikai többséget kialakítani; az 1960-as évek végére a gazdasági egyenlőtlenségek, a vidéki éhínségek és a diák-tüntetések egyre növekvő elégedetlenséget jeleztek.
A szakirodalomban vitatott, hogy az 1964-es alkotmányos kísérlet mennyire volt őszinte reform, és mennyire csupán a királyi hatalom legitimációjának eszköze. A dokumentált tény, hogy a parlamentben rendre patthelyzet alakult ki, a kormányok gyorsan váltották egymást, és a király 1969-től egyre inkább rendeleti úton kormányzott. A vidéki lakosság életkörülményei nem javultak érdemben; a földreform kérdése, amelyet a baloldali erők és a nyugati tanácsadók is sürgettek, a földbirtokos elitek ellenállásán elakadt. Ez a belső patthelyzet készítette elő a katonai beavatkozás lehetőségét.
Daud külpolitikája kezdetben erősen támaszkodott a Szovjetunióra. A Szovjetunió az 1950-es évek óta jelentős gazdasági és katonai segítséget nyújtott Afganisztánnak, és Daud – aki korábban miniszterelnökként is ápolta ezt a kapcsolatot – a köztársaság kikiáltása után tovább mélyítette az együttműködést. Ezzel párhuzamosan Daud folytatta a pashtunistan-kérdést, vagyis Pakisztán pastu többségű területeire vonatkozó afgán igényeket, ami feszültséget okozott Pakisztánnal és közvetve az Egyesült Államokkal is. A pashtun nacionalista retorika belpolitikailag a pastu elit egy részét mozgósította, de elidegenítette a nem pastu etnikai csoportokat – tádzsik, hazara, üzbég, türkmén és beludzs közösségeket –, amelyek a központi államot gyakran pastu dominanciájú intézményként élték meg.
A köztársaság idején Daud fokozatosan eltávolodott a PDPA-tól. 1974–1975 körül iszlamista felkelések törtek ki a vidéki területeken – a szakirodalom és a korabeli hírszerzési jelentések szerint ezeket részben Pakisztán, részben konzervatív vallási körök támogatták –, és Daud a rend helyreállítása érdekében megszigorította a belpolitikát. A PDPA-t kiszorította a kormányzati pozíciókból, és 1977-re a párt két frakcióját – szovjet nyomásra – formálisan egyesítette, de a személyi ellentétek és a stratégiai viták továbbra is megmaradtak. Daud a szovjet befolyás ellensúlyozására nyitni próbált Irán, Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok felé, ami a szovjet vezetésben gyanút keltett. A szovjet források és a későbbi visszaemlékezések szerint a moszkvai vezetés Daud „egyensúlyozó” politikáját egyre inkább úgy értelmezte, mint a szocialista táborból való kilépés előkészítését.
A köztársaság gazdaságpolitikája a nagy állami beruházásokra, az infrastruktúra fejlesztésére és a mezőgazdasági termelés modernizációjára épült. A szovjet és nemzetközi hitelekből finanszírozott projektek azonban gyakran a városi központokra koncentrálódtak, és nem érték el a vidéki szegénység tömegét. A földreformot Daud is napirendre tűzte, de a nagybirtokosok ellenállása miatt csak korlátozottan hajtotta végre. A városi középosztály és a hadsereg fiatal tisztjei közül sokan a gyorsabb, radikálisabb átalakítást várták, és a PDPA – különösen a Khalq-frakció – ezt a türelmetlenséget szólította meg. A baloldali tisztek titkos szervezkedése a hadseregben már a köztársaság idején is folytatódott; ezek a hálózatok később kulcsszerepet játszottak az 1978-as puccsban.
A PDPA kormánya azonnal radikális reformprogramba kezdett. 1978 folyamán és 1979 elején rendeletek születtek a földreformról, az adósságok elengedéséről, az írástudatlanság felszámolásáról és a nők jogainak kiterjesztéséről – ideértve a kényszerházasság korlátozását és a lányok iskoláztatásának ösztönzését. A reformokat a párt és a szovjet tanácsadók a „feudális” viszonyok felszámolásaként értelmezték. A végrehajtás azonban erőszakos és felkészületlen volt: a földosztást sok helyen a helyi viszonyok ismerete nélkül, a tradicionális közösségi és vallási normákat figyelmen kívül hagyva hajtották végre. A vidéki lakosság jelentős része – beleértve a kisbirtokosokat, a föld nélküli munkásokat és a nőket is – nem egységesen fogadta a reformokat; egyesek valóban földhöz és oktatáshoz jutottak, míg mások a helyi hatalmi viszonyok felborulásától, a kényszerállamosítástól és a vallási normák sérelmétől tartottak.
A Khalq-frakció által irányított állam gyorsan tekintélyelvűvé vált. Taraki és Amin hívei a párton belüli riválisokat – különösen a Parcham-frakció tagjait – bebörtönözték, száműzték vagy kivégezték. A politikai ellenzéket, az iszlamista csoportokat, a vallási vezetőket és a hagyományos törzsi elöljárókat tömegesen tartóztatták le. A börtönökben elkövetett kínzások és tömeges kivégzések dokumentált tények, bár a pontos áldozatszámok vitatottak. A szovjet vezetés a PDPA-n belüli erőszakot egyre nagyobb aggodalommal figyelte, mert attól tartott, hogy a párt politikája a vidéki felkelés kiszélesedéséhez és az állam teljes összeomlásához vezet.
A vidéki ellenállás már 1978 végétől fegyveres felkeléssé szerveződött. A felkelők – akiket a nyugati és pakisztáni források mudzsáhidnek („Isten harcosainak”) neveztek, míg a szovjet és PDPA-dokumentumok „ellenséges bandáknak” vagy „ellenforradalmároknak” – elsősorban a vidéki lakosság, a vallási vezetők, a törzsi elöljárók és a kisebb földbirtokosok köréből verbuválódtak. Az ellenállás nem volt egységes: pastu, tádzsik, hazara és üzbég parancsnokok egymástól függetlenül, gyakran egymással is rivalizálva harcoltak. A pakisztáni kormány, Ziaul Hakk tábornok vezetésével, már korán megnyitotta a határt a menekültek előtt, és titkos csatornákon keresztül fegyvereket, kiképzést és logisztikai támogatást biztosított az afgán felkelőknek. Az Egyesült Államok – a szovjet befolyás visszaszorítására –, Szaúd-Arábia és más országok szintén támogatták a mudzsáhid csoportokat; ezt a hidegháborús logikát a későbbi szakirodalom gyakran „proxy háborúként” írja le, de a támogatás pontos mértéke és időzítése forrásonként eltérő.
1979 folyamán a PDPA kormánya egyre mélyebb válságba került. Taraki és Amin között hatalmi harc bontakozott ki; Amin fokozatosan megszerezte a tényleges irányítást, Tarakit pedig 1979 októberében megölték, miután a szovjet vezetés megpróbálta eltávolítani Amint. A szovjet dokumentumok – amelyek részben az 1991 utáni orosz archívumokból ismertek – azt mutatják, hogy a moszkvai vezetés már 1979 tavaszán tárgyalt korlátozott katonai beavatkozásról, de a végső döntés csak decemberben született meg. A döntés okai között a szakirodalom a következőket emeli ki: a PDPA összeomlásának és egy nyugatbarát vagy iszlamista hatalomátvételnek a veszélye; Amin megbízhatatlansága, akit a szovjet hírszerzés részben az amerikai kapcsolatfelvétellel gyanúsított; a szovjet–afgán határ menti közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok stabilitásának félelme; és a hidegháborús presztízsveszteség elkerülésének logikája. A szovjet vezetés hivatalos indoklása szerint a kormány „segítségnyújtásra” kérte a csapatokat, és a beavatkozás az afgán forradalom védelmét szolgálta; a nemzetközi közvélemény és a szakirodalom többsége ezt invázióként írja le, és a szovjet beavatkozást a nemzetközi jog megsértésének tekinti.
A nemzetközi reakció gyors volt. Az Egyesült Államok – amelynek elnöke, Jimmy Carter akkoriban a szovjet–amerikai enyhülési politika válságával szembesült – gazdasági szankciókat hozott, bojkottálta az 1980-as moszkvai olimpiát, és megerősítette a pakisztáni és afgán ellenállóknak nyújtott titkos támogatást. Az ENSZ Közgyűlése rendszeresen elítélte a szovjet beavatkozást, és a muszlim országok többsége is elutasította. Pakisztán a menekültek befogadásával és a felkelők támogatásával a konfliktus kulcsszereplőjévé vált; a pakisztáni Inter-Services Intelligence (ISI) szervezte a fegyverszállítmányokat, és egyre nagyobb befolyást szerzett a mudzsáhid csoportok felett. Ez a beavatkozás később Afganisztánban és Pakisztánban is hosszú távú következményekkel járt.
Az 1980–1989 közötti időszakot a szakirodalom a szovjet–afgán háborúnak nevezi, bár a szovjet fél hivatalosan „korlátozott katonai kontingensként” hivatkozott saját csapataira. A háború jellege aszimmetrikus volt: a szovjet erők és az afgán kormánycsapatok a városokat, a repülőtereket és a fő útvonalakat tartották, míg a mudzsáhid csoportok a hegyvidéki és vidéki területekről indítottak támadásokat, lesből csaptak le, majd visszavonultak. A szovjet taktika magában foglalta a bombázásokat, a helikopteres támadásokat, a tömeges tüzérségi csapásokat és a lakosság kitelepítését is, amit Moszkva a felkelők bázisainak felszámolásával indokolt. A háború következtében a vidéki lakosság hatalmas szenvedést élt át: falvak pusztultak el, öntözőrendszerek semmisültek meg, és a mezőgazdasági termelés visszaesett.
A civil áldozatok és a menekültek számára vonatkozóan nincs egységes, pontosan dokumentált adat. A szakirodalomban leggyakrabban 1–1,5 millió halottat és 5–6 millió menekültet említenek, de ezek a számok becslések, és a forrástól függően jelentősen eltérhetnek. A menekültek többsége Pakisztánba (főként pastu és beludzs régiókba) és Iránba (főként hazara és síita közösségek) menekült; a menekülttáborokban – különösen Pakisztánban – a mudzsáhid csoportok toborzó tevékenysége és a vallási iskolák (madraszák) szerepe a későbbi radikalizálódás egyik fontos tényezőjévé vált. Ezt a folyamatot a következő alfejezet Mudzsahedin, tálibok és 2001 tárgyalja részletesen.
A nők helyzete a háború alatt különösen kiszolgáltatottá vált. A PDPA-rezsim által hirdetett női oktatási és foglalkoztatási programok a városi központokban részben működtek, de a vidéki háborús övezetekben a nők gyakran a család egyetlen eltartói voltak, miközben a szovjet és kormányzati erők, valamint a mudzsáhid csoportok egyaránt erőszakot követtek el ellenük. A nemi alapú erőszak pontos dokumentálása a háború alatt hiányos; a túlélők beszámolói és a későbbi emberi jogi jelentések azonban azt mutatják, hogy a nők és lányok tömegesen szenvedtek el nemi erőszakot, kényszerházasságot és elrablást. Az ilyen visszaéléseket sem a szovjet, sem a mudzsáhid oldal nem ismerte el következetesen, és a felelősök felelősségre vonása a mai napig elmaradt.
A szovjet csapatok veszteségei szintén becslésen alapulnak: a leggyakrabban idézett hivatalos szovjet adat körülbelül 14–15 ezer halottra teszi a háborúban elesett szovjet katonák számát, de egyes források ennél magasabb értéket is említenek. A szovjet veteránok és az oroszországi közvélemény számára a háború traumája – az „afgán szindróma” – hosszú távon a Szovjetunió belső válságának egyik szimbólumává vált. A szovjet hadsereg kivonulása 1989. február 15-én fejeződött be, miután 1988-ban aláírták a genfi egyezményeket, amelyekben a Szovjetunió kötelezettséget vállalt a csapatok kivonására, Pakisztán pedig a be nem avatkozásra. Az egyezmény azonban nem rendezte az afgán belpolitikai hatalom kérdését, és a mudzsáhid csoportok nem írták alá.
A szovjet kivonulás után Mohammad Nadzsibullah, a PDPA reformer szárnyának vezetője maradt hatalmon Kabulban, és a kormány – immár szovjet csapatok nélkül – megpróbálta megtartani az állami intézményeket. A kormányerők és a mudzsáhid csoportok közötti harc azonban folytatódott, és fokozatosan polgárháborúvá alakult, amelyben a korábbi szovjet és amerikai támogatású felek új szövetségeseket kerestek. 1992-ben a felkelők elfoglalták Kabult, Nadzsibullah kormánya összeomlott, és a győztes mudzsáhid frakciók egymás ellen fordultak. Ezzel Afganisztán a központi állam szétesésének újabb szakaszába lépett, amely közvetlenül előkészítette a tálib mozgalom felemelkedését.
A korszak történetírása többféle forráscsoportra támaszkodik, és a források jellege nagyban befolyásolja a képet. A monarchia és a köztársaság időszakára vonatkozóan rendelkezésre állnak afgán kormányzati iratok, nemzetközi diplomáciai jelentések – elsősorban brit, amerikai, szovjet és indiai levéltárakból –, valamint emlékiratok és interjúk. Az 1964-es alkotmány szövege, a parlamenti viták egy része és a kormányzati rendeletek nyilvánosan dokumentáltak. Az 1978-as puccs és a PDPA reformjainak végrehajtása azonban már sokkal ellentmondásosabb forrásbázisra épül: a párt belső iratait részben megsemmisítették, a túlélők visszaemlékezései pedig erősen politizáltak.
A szovjet döntéshozatalra vonatkozóan az 1991 utáni orosz levéltári nyilvánosság fontos dokumentumokat hozott napvilágra: a Politikai Bizottság üléseinek jegyzőkönyvei, a KGB és a katonai vezetés jelentései, valamint a szovjet nagykövetség táviratai. Ezek a források lehetővé teszik a döntés időrendjének rekonstruálását, de értelmezésük vitatott. Egyes történészek a szovjet beavatkozást elsősorban a birodalmi logika és a hidegháborús befolyási övezet védelmének tulajdonítják; mások hangsúlyozzák a PDPA-n belüli hatalmi harcok és Amin személyes döntéseinek szerepét; megint mások a szovjet vezetés belső megosztottságát emelik ki. A szovjet hivatalos álláspont – amely szerint a csapatokat az afgán kormány kérésére küldték – a nemzetközi jogi és történeti irodalom többsége szerint nem állja meg a helyét, de a „meghívás” formális hivatkozása a korszak szovjet propagandájában és néhány mai orosz értelmezésben is megjelenik.
A háború emberi veszteségeire vonatkozó adatok bizonytalanok. A civil halottak és menekültek számát illetően a becslések 1–1,5 millió halott és 5–6 millió menekült között mozognak, de a módszertani alapok eltérőek: egyes számítások a közvetlen háborús erőszak áldozataira, mások a járványok, az éhínség és az elvándorlás következtében bekövetkezett halálozásokra is kiterjednek. A szovjet katonai veszteségek hivatalos adata viszonylag jól dokumentált, de a sebesültek, a pszichés sérültek és a veteránok későbbi halálozásának beszámítása eltéréseket okoz. A mudzsáhid veszteségekről nincs megbízható összesített adat; a különböző parancsnokok és pártok által közölt számok propagandacélokat szolgáltak.
Fontos megjegyezni, hogy az 1990-es évek polgárháborús erőszakát és a tálib mozgalom felemelkedését gyakran közvetlenül a szovjet invázió következményeként írják le. Ez a kapcsolat valós, de nem kizárólagos: a pakisztáni és szaúdi támogatás, a mudzsáhid csoportok közötti etnikai és vallási törésvonalak, a központi állam korábbi gyengesége és a vidéki társadalom erőszakhoz való viszonya egyaránt szerepet játszott. A jelenkori emlékezetpolitikában a szovjet háború emlékezete Afganisztánban, Oroszországban és a nyugati országokban is eltérő hangsúlyokat kap: az afgán áldozatok és a menekültek perspektívája gyakran háttérbe szorul a hidegháborús nagyhatalmi narratívával szemben.