A mongol és timurida korszak türkmén törzsi viszonyai után a Mongolok, timuridák és türkmén törzsek című alfejezetben a 18–19. század fordulóján a türkmén közösségek a hivai és buharai kánságok peremvidékén, részben azok befolyása alatt, részben azokkal szemben éltek. Az orosz előrenyomulás a 19. század második felében gyökeresen megváltoztatta ezt a világot: a türkmén törzsek a cári birodalom gyarmati terjeszkedésének útjába kerültek, és az 1881-es geoktepei csata, majd a Kaszpi-túli terület megszervezése új korszakot nyitott. Ez az alfejezet a türkmén törzsi társadalom belső szerkezetét, a kánságokkal fenntartott viszonyát, a hódítás katonai és politikai folyamatát, valamint a transzkaszpi orosz uralom első évtizedeit tárgyalja. A hangsúly a dokumentált tények, a becslések és a vitatott értelmezések elkülönítésén van.
A 18. század végére a türkmén törzsek a közép-ázsiai oázis- és sivatagzóna határán helyezkedtek el, elsősorban a Kaszpi-tenger keleti partvidékétől az Amu-darja folyóig húzódó területen. E térség politikai kereteit két üzbég kánság, a Hivai Kánság (Khiva) és a Buharai Emirátus/Kánság (Bukhara) határozta meg, amelyek a 16. század óta uralták a termékeny oázisokat. A türkmének e kánságok peremén, a sivatagos és félsivatagos területeken éltek, ahol a nomád és félnomád életmód, a vízhez való hozzáférés és a törzsi szervezet szabta meg a mindennapokat. A hivai és buharai uralkodók időről időre adót próbáltak kivetni a türkmén törzsekre, és katonai szolgálatra kötelezték őket, de a türkmének gyakran fellázadtak, portyákkal zaklatták a kánságok karavánútjait, és saját vezetőik irányítása alatt megőrizték részleges autonómiájukat.
A türkmén–kánsági viszony nem volt egyirányú alávetettség. A hivai kánok például türkmén harcosokat alkalmaztak a Buhara elleni hadjárataikban, és a türkmén törzsek katonai ereje miatt a kánoknak is érdekükben állt a jó kapcsolat fenntartása. Ugyanakkor a türkmén törzsek közötti rivalizálás és a kánságokkal kötött alkalmi szövetségek megosztották a közösségeket. A tekke (Teke) törzs a Merv-oázisban és az Ahal régióban (a Kopet-Dag hegység északi előterében) vált meghatározóvá, és a 19. század közepére a hivai és buharai befolyást is kizárva saját területi hatalmat épített ki. A Kaszpi-tenger közelében élő jomut (Yomut) törzs Hiva nyugati határait ellenőrizte, az ersari (Ärsary) törzs az Amu-darja középső folyása mentén, a göklen (Gökleň) és a szaryk (Saryq) törzsek pedig a délebbi és keletibb oázisokban éltek. E törzsi csoportok nem alkottak egységes politikai közösséget: a közös nyelv és a türkmén önmeghatározás mellett a vérségi kötelék, a területi hovatartozás és a klánérdek gyakran fontosabb volt, mint bármilyen „nemzeti” szolidaritás.
A hivai és buharai kánságok 19. századi hanyatlása – a belső trónviszályok, a perzsa és afgán nyomás, valamint a kereskedelmi útvonalak átrendeződése – növelte a türkmén törzsek mozgásterét. Az orosz hódítás előestéjén a türkmén területek de facto törzsi konföderációk lazán összekapcsolt halmazát alkották, ahol a kánságok formális fennhatósága és a törzsi autonómia valósága közötti feszültség állandó volt. Ezt a helyzetet a cári birodalom gyarmati terjeszkedése számolta fel.
A türkmén társadalom alapegysége a törzs (taýpa) volt, amely további klánokra (urug) és nemzetségekre oszlott. A törzsi identitás a közös ősre vezetett vissza, és a vérségi leszármazás fikciója, valamint a közös terület használata tartotta össze. A törzsi vezetőket serdárnak (serdar) nevezték, akik háborúban a harcosokat irányították, békében pedig a viták rendezésében, a víz- és legelőelosztásban játszottak szerepet. A tényleges hatalom azonban megoszlott: a ak szakal (fehér szakáll) vének tanácsa, a gazdagabb családfők és a vallási tekintélyek egyaránt befolyással bírtak. A törzsi társadalomban a vagyoni különbségek nem voltak elhanyagolhatók; a nagy nyájakkal rendelkező családok és a szegényebb pásztorok közötti hierarchia a rabszolgatartásban is megjelent.
A türkmén gazdaság alapja a nomád és félnomád állattartás volt: juh, kecske, ló és teve tartása, a legelőváltó vándorlás a sivatag és az oázisok között. A Kopet-Dag előterében és az Amu-darja mentén azonban a türkmének öntözéses földművelést is folytattak: búzát, árpát, dinnyét és gyapotot termesztettek. A szőnyegszövés a türkmén háztartások fontos jövedelemforrása és a nők kiemelkedő munkája volt; a türkmén szőnyegek nemcsak a helyi piacokon, hanem a hosszú távú kereskedelemben is keresettek voltak. A türkmén lovasok híresek voltak az alaman (portya) hadjáratokról, amelyek során állatokat, vagyont és foglyokat szereztek; a foglyokat a hivai és buharai rabszolgapiacokon adták el. A rabszolga-kereskedelem a törzsi gazdaság egyik bevételi forrása volt, de nem kizárólagos meghatározója. Az orosz hódítás indoklásában a cári hatóságok később éppen ezt a gyakorlatot emelték ki, hogy a hódítást a „civilizáció” és a rabszolgaság felszámolásának retorikájával igazolják. Ez a narratíva azonban leegyszerűsítette a törzsi társadalom belső viszonyait, és elfedte az orosz terjeszkedés gazdasági és stratégiai érdekeit.
A törzsi szervezet nem volt statikus. Az orosz források megjelenése előtt is ismert volt, hogy a törzsek közötti háborúk, a szövetségek és a területi vándorlás folyamatosan alakították a hatalmi viszonyokat. A tekke törzs felemelkedése a 19. században például a mervi oázis elfoglalásával és a korábbi lakosság kiszorításával járt; ez a folyamat a türkmén törzsek közötti erőszakot is dokumentálja, nem csupán a külső hódítókkal szembeni egységet. Az orosz hódítás időpontjában a türkmén törzsek tehát nem egyetlen, közös politikai akaratot képviselő népet alkottak, hanem egymással vetélkedő, területileg elkülönült csoportokat, amelyeknek a cári birodalommal szembeni reakciója is megosztott volt.
Az Orosz Birodalom a 19. század közepén kezdte meg a közép-ázsiai kánságok és törzsi területek meghódítását. Az 1860-as években Taskent és a Kokandi Kánság egy része, 1868-ban Buhara, 1873-ban Hiva került orosz protektorátus alá. A türkmén területek azonban a Kaszpi-túli sivatagban és a Kopet-Dag előterében még függetlenek maradtak. A cári kormányzat számára e térség elfoglalását a gyapot iránti növekvő kereslet, a Brit-India felé vezető stratégiai útvonalak ellenőrzése és a „nagy játszma” (Great Game) logikája indokolta. Az amerikai polgárháború miatt az európai textilipar nyersanyaghiánnyal küzdött, és a közép-ázsiai gyapot felértékelődött. A türkmén területek elfoglalását az orosz katonai vezetés a Kaszpi-túli vasút (Zakaszpijszkaja zseleznaja doroga) építésével készítette elő, amely a Kaszpi-tenger keleti partján fekvő Krasznovodszkból (ma Türkmenbaşy) indult ki kelet felé.
Az első orosz katonai expedíció 1879-ben kudarcot vallott: a geoktepei erőd (Gökdepe) ostrománál a türkmén védők visszaverték az orosz csapatokat, és azok jelentős veszteségekkel vonultak vissza. E vereség után a cári kormányzat új parancsnokot nevezett ki Mihail Szkobelev tábornok személyében, aki 1880 őszén indított újabb hadjáratot. Szkobelev a vasútépítést felgyorsítva, modern tüzérséggel és jól képzett gyalogsággal vette körül Geoktepe erődjét, ahol a tekke türkmének mintegy 20–30 ezer védő – köztük nők és gyermekek – keresett menedéket. Az ostrom 1880 decemberétől 1881 januárjáig tartott. A döntő rohamra 1881. január 12-én került sor: az orosz csapatok aláaknázták a falakat, a robbanás után betörtek az erődbe, és a védők nagy részét lemészárolták. A túlélők egy része a sivatagba menekült, ahol a hideg és a vízhiány további áldozatokat követelt.
A geoktepei csata (oroszul: Геоктепинское сражение) a türkmén területek orosz meghódításának fordulópontja volt. Az áldozatok számáról eltérő becslések állnak rendelkezésre: az orosz hivatalos jelentések szerint a védők közül mintegy 6 000–8 000 ember halt meg, de a modern történészi becslések ennél magasabb, akár 10 000 feletti halálos áldozatot is lehetségesnek tartanak. Az orosz veszteségek körülbelül 1 000 főre tehetők, de e számok is bizonytalanok, mert a cári hadsereg jelentései a sebesülteket és a betegségben elhunytakat gyakran nem tüntették fel pontosan. A geoktepei csata emléke a türkmén nemzeti tudatban a hősi ellenállás és a gyarmati erőszak szimbóluma lett; az orosz és szovjet történetírás ezzel szemben hosszú ideig a „civilizáció” győzelmeként értelmezte az eseményt. A két narratíva közötti feszültség a mai napig meghatározza a csata értelmezését, ezért az áldozati számokat és az események részleteit forráskritikailag kell kezelni.
A geoktepei csata után az orosz hadsereg gyorsan elfoglalta a környező oázisokat. 1884-ben Merv (ma Mary) is orosz ellenőrzés alá került, miután a helyi türkmén vezetők egy része tárgyalásos úton hódolt meg, mások pedig a harcot választották. 1885-ben a pandzsehdei incidens során az orosz és afgán csapatok közötti összecsapás az orosz–afgán határ kijelöléséhez vezetett, ami a türkmén területek déli határát is rögzítette. A hódítás ezzel lényegében befejeződött, bár a türkmén lakosság egyes csoportjai még évekig ellenálltak, és a nomád területek ellenőrzése csak fokozatosan valósult meg.
Az 1881-es győzelem után a cári kormányzat 1882-ben létrehozta a Kaszpi-túli területet (oroszul: Закаспийская область, Zakaszpijszkaja oblaszty), amelynek közigazgatási központja kezdetben Askhabad (a mai Aşgabat) lett. A terület élén katonai kormányzó állt, aki a polgári közigazgatást is irányította, és közvetlenül a kaukázusi helytartónak, majd később a turkesztáni főkormányzónak volt alárendelve. Az orosz közigazgatás a törzsi vezetők egy részét meghagyta helyi szinten, de a tényleges hatalmat a cári hivatalnokok és a hadsereg gyakorolta. A türkmén területeket több körzetre osztották, és bevezették az orosz bírósági rendszert, miközben a hagyományos jogszokásokat (adat) csak korlátozottan ismerték el.
Az orosz gyarmati politika gazdasági célja a gyapottermesztés felfuttatása és a helyi erőforrások kiaknázása volt. A transzkaszpi vasút kiépítése – amely 1885-re érte el Mervet, 1888-ra Szamarkandot – lehetővé tette a gyapot és más áruk gyors szállítását az orosz piacokra. A cári hatóságok öntözési beruházásokkal, adókedvezményekkel és földosztással ösztönözték a gyapottermesztést, ami a hagyományos türkmén gazdálkodás fokozatos átalakulásához vezetett. A nomád pásztorkodás visszaszorult, mert a legelőterületek egy részét orosz telepesek kapták meg, és a földhasználati jogokat az orosz földtörvények szerint rendezték. A türkmén közösségek egy része mezőgazdasági munkásként vagy idénymunkásként kapcsolódott be az új gazdasági rendbe, mások a hagyományos életmódot próbálták megőrizni.
A törzsi társadalomra gyakorolt hatás mélyreható volt. A törzsi vezetők egy része együttműködött az orosz hatóságokkal, és adminisztratív tisztségeket kapott; mások elvesztették befolyásukat, mert a cári rendszer nem ismerte el a hagyományos hatalmi struktúrákat. A rabszolgaság formális eltörlése – amelyet az orosz hatóságok a hódítás egyik igazolásaként is hirdettek – a gyakorlatban a rabszolgák felszabadítását és a rabszolga-kereskedelem felszámolását jelentette, de a törzsi társadalom vagyoni egyenlőtlenségeit nem szüntette meg. A nők helyzete alig változott: a türkmén nők továbbra is a családi és háztartási munkát végezték, a szőnyegszövésben játszott szerepük megmaradt, de az orosz oktatási és egészségügyi intézmények megjelenése hosszú távon – ha korlátozottan is – új lehetőségeket nyitott.
Az orosz uralommal szembeni ellenállás nem szűnt meg teljesen. A 19. század végén és a 20. század elején szórványos felkelések robbantak ki, különösen a nomád területeken és a déli határvidéken, ahol a türkmén törzsek a perzsa és afgán határon át is mozogtak. Az 1916-os közép-ázsiai felkelés – amelyet az orosz hadseregbe való kényszersorozás váltott ki – Türkmenisztánt is érintette, és a türkmén lakosság egy része fegyveresen szállt szembe a cári hatóságokkal. Az orosz hadsereg a felkelést brutálisan leverte, és a megtorlás során több ezer ember meghalt vagy elmenekült. Ez az esemény már a szovjet korszak előestéjén zajlott, és előrevetítette a birodalmi hatalom és a helyi közösségek közötti konfliktusok újabb szakaszát.
A transzkaszpi orosz uralom alatt a türkmén területek gazdaságilag és politikailag a cári birodalom perifériájává váltak. A vasút, a gyapot és a katonai jelenlét összekötötte a térséget az orosz birodalmi gazdasággal, de a türkmén lakosság a társadalmi és jogi hierarchia alján helyezkedett el. Az orosz nyelv, az orosz oktatási rendszer és a közigazgatási intézmények fokozatosan behatoltak a türkmén társadalomba, de a hagyományos törzsi identitás és a helyi vallási gyakorlatok tovább éltek. Az 1917-es forradalmak és a polgárháború után a térség a Szovjetunió részévé vált, ami újabb, a gyarmatinál is mélyrehatóbb átalakulást hozott; ezt a következő alfejezet A szovjet Türkmenisztán tárgyalja.
A türkmén törzsek és az orosz hódítás történetére vonatkozó ismereteink alapvetően három forrástípusból származnak: az orosz katonai és polgári adminisztráció dokumentumaiból, a 19. századi utazók és tudósok beszámolóiból, valamint a türkmén szájhagyományból és későbbi történetírásból. Az orosz források – hadijelentések, kormányzói iratok, statisztikai összeírások – a gyarmati hódítás logikáját tükrözik, és gyakran a „civilizáció” retorikájával igazolják az erőszakot. A türkmén források – elsősorban a 20. században lejegyzett destanok (elbeszélő költemények), nemzetségi krónikák és emlékezések – a nemzeti ellenállás és a szenvedés narratíváját erősítik, és a geoktepei csata emlékét a hősi áldozat szimbólumává emelik. A két forráscsoport közötti ellentmondás a számadatokban és az események értékelésében egyaránt tetten érhető.
A geoktepei csata áldozatainak száma bizonytalan. Az orosz katonai jelentések 6 000–8 000 türkmén halottról szólnak, de ezek a számok a csata utáni becsléseken alapulnak, és nem tükrözik a sivatagba menekülők körében bekövetkezett további haláleseteket. A modern történészi becslések ennél magasabb, akár 10 000–15 000 közötti áldozatot is lehetségesnek tartanak, de a források hiányossága miatt nincs egyértelmű konszenzus. Az orosz veszteségek körülbelül 1 000 főre tehetők, de a sebesültek és a betegségben elhunytak aránya bizonytalan. Hasonlóképpen, a türkmén törzsek létszámáról és területi elhelyezkedéséről csak becslések állnak rendelkezésre, mert a cári adminisztráció összeírásai hiányosak, és a nomád lakosság mobilitása miatt a számok pontatlanok.
A türkmén törzsi szervezet rekonstrukciója elsősorban 19. század végi és 20. század eleji néprajzi leírásokra támaszkodik, amelyeket orosz és nyugati kutatók készítettek. E leírások a törzsi struktúrát gyakran statikusnak ábrázolják, pedig a törzsi identitás és a területi viszonyok a hódítás előtt is változtak. A rabszolga-kereskedelem mértékéről és társadalmi szerepéről eltérő értelmezések léteznek: az orosz propaganda a rabszolgaságot a türkmén társadalom meghatározó intézményeként állította be, míg a türkmén források szerint a rabszolgaság a peremvidékre és a portyázó csoportokra korlátozódott, és nem volt általános. A valós helyzet valószínűleg a kettő között lehetett, de a források elfogultsága miatt a pontos kép rekonstruálása nehéz.
Végül, a geoktepei csata és az orosz hódítás megítélése mindmáig vitatott. A türkmén nemzeti történetírás a csatát az idegen uralom elleni küzdelem csúcspontjaként kezeli, míg az orosz és szovjet hagyomány hosszú ideig a „haladás” szükségszerű győzelmét látta benne. A posztszovjet korszakban a türkmén állam a geoktepei csata emlékét hivatalos nemzeti ünneppé tette, ami az emlékezetpolitikai használat újabb rétegét jelenti. A tárgyilagos bemutatáshoz el kell választani a dokumentált eseményeket (az ostrom, a roham, a hódítás ténye) az értelmezési vitáktól (a hódítás indokai, az áldozatok száma, a törzsi társadalom jellemzése).