A szovjet időszak a türkmén történelem egyik legellentmondásosabb korszaka: a külső hódításból kinövő bolsevik rendszer felszámolta a törzsi-nomád társadalom jó részét, ugyanakkor létrehozta a mai Türkmenisztán állami kereteit, iskolarendszerét és ipari alapjait. Az előző alfejezet A türkmén törzsek és az orosz hódítás bemutatta, hogyan került a türkmén terület a cári birodalom, majd a polgárháború sodrába; itt azt vizsgáljuk, hogyan alakult ki a szovjet tagköztársaság, milyen árat fizetett a lakosság a kollektivizálásért és a gyapotmonokultúráért, és hogyan vált Türkmenisztán a Szovjetunió gáztermelő perifériájává. A fejezet a szovjet források kritikai olvasására is tanít: a hivatalos statisztikák és az áldozati adatok mögött gyakran eltérő nemzeti és nemzetközi becslések, illetve máig lezáratlan archívumok állnak.
A bolsevik hatalomátvétel után a türkmén területek több közigazgatási egység között oszlottak meg. A mai Türkmenisztán nagyobbik része a Turkesztáni Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság (Turkesztanszkaja ASZSZK) része volt, míg a keleti és északi területek a Horezmi és a Buharai Népköztársaság formálisan független, valójában szovjet ellenőrzés alatt álló alakulataihoz tartoztak. A szovjet vezetés 1924-ben hajtotta végre a nemzeti-területi lehatárolást (nacionalno-territorialnoje razmezsevanie), amelynek során Közép-Ázsiában etnikai-nemzeti alapon új tagköztársaságokat hoztak létre. Ennek részeként 1924. október 27-én alakult meg a Türkmén Szovjet Szocialista Köztársaság (Türkmén Szovjet Szocialista Köztársaság, türkménül Türkmenistan Sowet Sotsialistik Respublikasy), röviden Türkmén SZSZK. Fővárosa kezdetben Poltorack (a korábbi Asgabat, amelyet 1927-ben neveztek vissza Asgabatnak) lett. A lehatárolás dokumentált politikai döntés volt, de a máig tartó vita tárgya, hogy a határok mennyire tükrözték a tényleges nyelvi és törzsi viszonyokat, illetve mennyire szolgálták a szovjet ellenőrzés megszilárdítását a korábbi regionális identitások felszámolásával.
A szovjet hatalom kiépítése nem volt békés folyamat. A türkmén területeken is aktív volt a basmácsi mozgalom (törökül basmacı, „támadó”), amely a közép-ázsiai szovjetellenes fegyveres ellenállás gyűjtőneve volt. A mozgalom résztvevői törzsi vezetők, vallási elöljárók, nomád pásztorok és a cári időkben kiváltságokat élvező csoportok közül kerültek ki. A szovjet hivatalos narratíva a baszmácsikat „banditáknak” és „ellenforradalmároknak” bélyegezte, míg a függetlenség utáni türkmén nemzeti történetírás egy része a nemzeti ellenállás hőseiként ábrázolja őket. A mai tudományos konszenzus szerint a mozgalom heterogén volt, és sem etnikailag, sem ideológiailag nem alkotott egységes frontot. A Vörös Hadsereg az 1920-as években fokozatosan felszámolta a fegyveres ellenállást, de a gerillaharcok egyes déli és keleti területeken az 1930-as évek elejéig elhúzódtak.
A szovjet intézményrendszer kiépítése során a kommunista párt helyi szervezetei fokozatosan átvették a hatalmat a hagyományos törzsi és vallási tekintélyektől. A szovjetizálás (szovetizacija) magában foglalta a közigazgatás, a bíróságok, az oktatás és a gazdaság állami ellenőrzés alá vonását. A törzsi vezető réteg egy részét megnyerték a szovjet intézmények számára, másokat kényszerítettek vagy likvidáltak. A vallási intézmények – mecsetek, medreszék, vallási bíróságok – fokozatosan elvesztették korábbi szerepüket, bár a mindennapi vallásgyakorlást a szovjet állam kezdetben hivatalosan nem tiltotta, csak korlátozta.
A szovjet nemzetiségpolitika kezdeti szakaszában a korenizáció (korenizacija, „gyökeresítés”) elve érvényesült, amely a helyi nyelvek, kultúrák és káderek támogatását hirdette. Ennek részeként a türkmén nyelvet hivatalos nyelvként ismerték el, iskolákat és tanítóképzőket hoztak létre, és megkezdődött a türkmén irodalmi nyelv sztenderdizálása. A türkmén nyelv írásrendszere háromszor is változott a szovjet korszakban: a hagyományos arab írást 1928–1929 körül latin betűs ábécére cserélték, majd 1940-ben bevezették a cirill betűs türkmén ábécét. Az írásreformok célja nem csupán a modernizáció volt, hanem az is, hogy elválasszák a türkmén nyelvű lakosságot a szomszédos perzsa és arab írásbeli hagyományoktól, illetve a pántörök mozgalmaktól.
Az írástudás aránya a szovjet időszakban ugrásszerűen nőtt. Az 1920-as évek elején a türkmén lakosság túlnyomó többsége írástudatlan volt; a szovjet iskolarendszer kiépítésével és a felnőttoktatási kampányokkal az 1950-es évekre az írástudás általánossá vált. Ez a statisztikai javulás azonban nemcsak az oktatás sikerét jelzi, hanem azt is, hogy a szovjet állam az iskolákat ideológiai eszközként használta: a tananyag a marxista-leninista világképet, a szovjet hazafiságot és a vallásellenességet közvetítette. A nők helyzetében is jelentős változás következett be: a szovjet hatóságok kampányokat indítottak a parandzsa (egész testet fedő női ruha) elhagyására, a nők iskoláztatására és munkába állítására. A kampányok azonban gyakran erőszakosak voltak, és a hagyományos közösségek ellenállását váltották ki; a női emancipáció szovjet narratívája nem mindig fedte a helyi társadalmi gyakorlatot.
A kulturális átalakulás árnyoldala a sztálini represszió volt. Az 1930-as években a türkmén értelmiség, a párt- és állami vezetők, valamint a korábbi nemzeti mozgalom képviselőinek jelentős részét letartóztatták, kivégezték vagy munkatáborba hurcolták. A vádak gyakran „nacionalizmus”, „ellenforradalom” vagy koholt kémkedés voltak. A represszió a türkmén kulturális és politikai elit jelentős veszteségét okozta, és hosszú távon is befolyásolta a helyi értelmiség önállóságát. A pontos áldozatszámokra vonatkozóan nincs megbízható, teljes körű adat; a különböző becslések eltérőek, és a szovjet archívumok részleges hozzáférhetősége miatt a kutatás máig folyik.
A szovjet gazdaságpolitika legradikálisabb beavatkozása a kollektivizálás (kollektivizacija) volt, amelyet a Szovjetunióban 1929-től erőltetett ütemben hajtottak végre. Türkmenisztánban ez a nomád és félnomád pásztorkodó életmód felszámolását, a kolhozok (kollektivnoje hozjajsztvo, „kollektív gazdaság”) és szovhozok (szovjetszkoje hozjajsztvo, „szovjet gazdaság”) létrehozását jelentette. A türkmén lakosság jelentős része a 20. század elején még állattartásból élt, és a törzsi területekhez, legelőkhöz kötődött. Az erőszakos letelepítés, az állatállomány kötelező beszolgáltatása és a magántulajdon felszámolása súlyos társadalmi válságot idézett elő.
A kollektivizálással szembeni ellenállás sokféle formát öltött: fegyveres felkelések, passzív ellenállás, az állatállomány levágása, elvándorlás a szomszédos területekre. A szovjet hatóságok válaszul erőszakot alkalmaztak, és a lakosság egy részét deportálták vagy börtönbe zárták. Az 1930-as évek elején a térségben éhínség pusztított, amelynek kiváltó okai között a kollektivizálás fennakadásai, a terménybeszolgáltatás erőltetése és a szárazság egyaránt szerepeltek. A türkmén lakosság veszteségeire vonatkozó adatokat vita övezi: a szovjet hivatalos statisztikák alacsonyabb számokat közöltek, míg a független becslések szerint a halálozás és az elvándorlás együttesen a lakosság jelentős hányadát érintette. A mai történészi álláspont szerint a kollektivizálás a türkmén társadalom demográfiai szerkezetét tartósan átalakította, és a hagyományos törzsi-nomád életmód felszámolását a modern állami ellenőrzés eszközeként is szolgálta.
A kollektivizálással párhuzamosan a szovjet vezetés a gyapottermelés erőltetett fejlesztését tűzte ki célul. Türkmenisztán éghajlata alkalmas volt a gyapot termesztésére, de a vízhiány korlátozta a területet. A szovjet tervezés ezért a gyapotot a köztársaság gazdasági profiljává tette, és megkezdte a nagyszabású öntözőrendszerek kiépítését. A gyapotmonokultúra kialakítása hosszú távú következményekkel járt: a mezőgazdaság a gyapot kiszolgálójává vált, az élelmiszer-termelés visszaszorult, és a vízgazdálkodás torzulásai később súlyos környezeti károkat okoztak.
A második világháború idején Türkmenisztán a szovjet hátország része volt, de a háború közvetlenül is érintette. Több tízezer türkmén férfit soroztak be a Vörös Hadseregbe; közülük sokan estek el vagy tűntek el. A köztársaság területére ipari üzemeket evakuáltak a megszállt nyugati területekről, és a helyi gazdaság a haditermelést szolgálta. A háború alatt a lakosság életszínvonala jelentősen romlott, és a mezőgazdasági termelés is visszaesett.
A háború utáni évek egyik legsúlyosabb eseménye az 1948. októberi asgabati földrengés volt. A rengés szinte teljesen elpusztította a fővárost, és a környező településeken is súlyos károkat okozott. A halálos áldozatok számáról a mai napig nincs megbízható adat: a szovjet hatóságok hivatalosan mintegy 10 000 halottat jelentettek, de a későbbi független becslések 100 000 feletti áldozatot is valószínűsítenek. A bizonytalanság oka, hogy Sztálin idején a katasztrófa hírét eltitkolták, a mentési munkálatokat és a károk felmérését nem dokumentálták átláthatóan, és a szovjet statisztika gyakran alulbecsülte a természeti katasztrófák emberi következményeit. A földrengés utáni újjáépítés a szovjet várostervezés mintáját követte: Asgabat széles sugárutakkal, monumentális középületekkel és szovjet stílusú lakónegyedekkel épült újjá.
A gyapottermelés növelésének kulcsa a vízellátás bővítése volt. A szovjet vezetés ezért határozott a Karakum-csatorna (türkménül Garagum kanaly) megépítéséről. A csatorna a Karakum-sivatag déli peremén halad, és az Amu-darja vizét vezeti nyugat felé. Az építkezés az 1950-es évek elején kezdődött, és a csatorna első szakasza 1959-re készült el; a későbbi szakaszok az 1960-as és 1970-es években épültek, és a csatorna végül Asgabat közelébe, illetve a Kaszpi-tenger felé vezető térségbe is eljutott. A Karakum-csatorna lehetővé tette a gyapottermő területek jelentős bővítését, és a türkmén mezőgazdaság a Szovjetunió egyik fő gyapottermelőjévé vált.
A csatorna építése és a gyapottermelés erőltetése azonban súlyos környezeti következményekkel járt. Az Amu-darja vizének elterelése hozzájárult az Aral-tó apadásához, amely a 20. század második felében a világ egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájává vált. Az Aral-tó vízszintjének csökkenése, a kiszáradt mederből felszálló só- és vegyszerpor, valamint a gyapottermesztésben használt növényvédő szerek a helyi lakosság egészségét és a régió ökoszisztémáját is súlyosan károsították. A környezeti károk pontos mértékére vonatkozó mérések és becslések eltérőek, de a tudományos konszenzus szerint a szovjet vízgazdálkodási politika a türkmén és az üzbég területeken egyaránt tartós ökológiai válságot okozott.
A gyapotgazdaság irányítása a szovjet tervgazdaság részeként történt: a termelési célokat Moszkvában határozták meg, a betakarított gyapotot a szovjet könnyűipar dolgozta fel, és a köztársaság gazdasági jövedelmének jelentős része a központi költségvetésbe vándorolt. A türkmén mezőgazdasági dolgozók – köztük sok nő és gyermek – alacsony bérezés mellett, nehéz körülmények között dolgoztak. A hivatalos szovjet propaganda a gyapottermelésben elért eredményeket a szocialista modernizáció sikereként mutatta be, de a helyi társadalom tapasztalata ennél összetettebb volt: a gyapotmonokultúra felszámolta a hagyományos mezőgazdasági sokféleséget, és kiszolgáltatottá tette a vidéki lakosságot a központi tervezésnek.
A gyapot mellett a szovjet időszak másik meghatározó gazdasági ágazata a földgáz lett. Türkmenisztán területén az 1960-as évektől kezdve nagy földgázmezőket fedeztek fel, így például a Shatlyk mezőt (az 1960-as évek végén), majd az 1970-es évektől a Döwletabat mezőt. A felfedezések nyomán Türkmenisztán a Szovjetunió egyik legfontosabb gáztermelő tagköztársaságává vált. A szovjet gázipar kiépítése magában foglalta a kitermelő létesítmények, a feldolgozó üzemek és a nagy távolságú gázvezetékek építését, amelyek a türkmén gázt a szovjet ipari központokba és részben exportra is szállították.
A gázipar fejlesztése látványos iparosítást, urbanizációt és új munkahelyeket hozott. A gázmezők közelében munkástelepek és városok nőttek ki, a türkmén társadalom egy része a mezőgazdaságból az iparba és a szolgáltatásokba vándorolt. Ugyanakkor a gázipar irányítása is a központi szovjet szervek kezében volt, és a kitermelt gázból származó jövedelem nagy része nem a türkmén köztársaság költségvetését gyarapította, hanem a szovjet állami vállalatok és a szövetségi költségvetés bevétele lett. A gázexportból származó deviza a szovjet gazdaság egészét szolgálta, a türkmén lakosság életszínvonala pedig a szovjet átlag alatt maradt.
A gázipar kiépítése környezeti és társadalmi szempontból is ellentmondásos volt. A kitermelés és a vezetéképítés újabb területeket vont be az ipari termelésbe, a gázmezőkön dolgozó munkások egy része a Szovjetunió más részeiről érkezett, ami a türkmén etnikai arányok fokozatos változásához vezetett. A szovjet gázipar technológiai infrastruktúrája a későbbi független Türkmenisztán számára egyszerre jelentett örökséget és terhet: a vezetékrendszer a posztszovjet időszakban is meghatározó maradt, de az elavuló létesítmények karbantartása és a tranzitfüggőség új konfliktusokat szült.
Az 1970-es és 1980-as években a szovjet Türkmenisztán a brezsnyevi stagnálás jellemző vonásait mutatta: a gazdaság a gyapot és a gáz kettős függésében működött, a politikai életet a központi pártutasítások és a helyi klánhálózatok határozták meg. A türkmén kommunista párt vezetése a szovjet központtal szoros kapcsolatot tartott fenn, miközben a helyi erőforrások elosztásában a törzsi és regionális lojalitások tovább éltek. A korrupció és a nepotizmus a szovjet időszak késői szakaszában nyilvános titokká vált, bár a hivatalos ideológia ezt tagadta.
1985-ben a türkmén pártvezetés élére Szaparmurat Nyijazov került, aki a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárának, Mihail Gorbacsovnak a híveként kezdte pályafutását. Nyijazov a peresztrojka időszakában fokozatosan megszilárdította hatalmát, és a türkmén köztársaságban a reformok csak korlátozottan érvényesültek. A szovjet rendszer válsága, a gazdasági hanyatlás és a nemzeti mozgalmak megerősödése a többi tagköztársasághoz hasonlóan Türkmenisztánban is a szuverenitás irányába hatott. A Türkmén SZSZK Legfelsőbb Tanácsa 1990. augusztus 22-én elfogadta a szuverenitási nyilatkozatot, amely a köztársaság törvényeinek elsőbbségét hirdette a szovjet szövetségi joggal szemben. A Szovjetunió 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlete után a türkmén vezetés felgyorsította a függetlenedést. Türkmenisztán 1991. október 27-én kiáltotta ki függetlenségét, egy nappal a Szovjetunió formális felbomlása előtt, és decemberben a türkmén választók népszavazáson erősítették meg a független államiságot. A függetlenség jogi aktusai dokumentált tények, de a politikai kontextus értelmezése vitatott: a türkmén elit nagy része a szovjet nómenklatúrából került ki, és a függetlenség nem egy széles társadalmi mozgalom eredménye volt, hanem a központi hatalom összeomlásának mellékterméke.
A szovjet időszak öröksége Türkmenisztán számára összetett. Az állami szocializmus létrehozta a modern oktatási és egészségügyi rendszert, az ipari infrastruktúrát és a városi társadalom kereteit, ugyanakkor felszámolta a hagyományos törzsi-nomád autonómiát, erőszakot alkalmazott a kollektivizálás és a repressziók során, és a gazdaságot a gyapot- és gázmonokultúra torz szerkezetébe kényszerítette. A szovjet modernizáció nem volt egyszerűen „elmaradottból haladóba” való átmenet: a fejlesztés a központi hatalom eszköze volt, és a helyi társadalom gyakran elszenvedője, nem pedig haszonélvezője volt a változásoknak. A független Türkmenisztán a szovjet korszak politikai elitjének egy részét, az erőforrás-kitermelésre épülő gazdasági szerkezetet és a központosított államhatalom gyakorlatát örökölte, miközben a szovjet ideológia helyébe fokozatosan a nemzeti autoriter legitimáció lépett.
A szovjet Türkmenisztán történetére vonatkozó források három fő csoportba sorolhatók. Az első a szovjet kori hivatalos iratanyag: párt- és állami határozatok, statisztikai jelentések, sajtó, iskolai tankönyvek. Ezek a források gazdagok, de erősen ideologikusak; a statisztikák gyakran túlzó teljesítményeket mutatnak, az áldozatok és a kudarcok adatait pedig elhallgatják vagy torzítják. A második csoport a függetlenség utáni türkmén nemzeti történetírás, amely a szovjet időszakot elsősorban a gyarmati elnyomás és a nemzeti szenvedés történeteként ábrázolja. Ez a megközelítés fontos korrekció, de időnként visszavetíti a mai nemzeti kereteket a szovjet korszakra, és a türkmén társadalom belső ellentéteit, valamint a szovjet rendszer bizonyos modernizációs eredményeit kevésbé hangsúlyozza. A harmadik a független nemzetközi kutatások és részben megnyílt orosz központi archívumok anyaga, amelyek lehetővé teszik a hivatalos narratívák kritikai összevetését, de a türkmén állami levéltárak ma is korlátozottan hozzáférhetők.
A legnagyobb bizonytalanságok a következő területeken állnak fenn. A kollektivizálás és az 1930-as évek éhínségének áldozatszámaira nincs megbízható teljes körű adat; a becslések a módszertantól és a felhasznált forrásoktól függően jelentősen eltérnek. A basmácsi mozgalom megítélése máig vitatott, és a szovjet, a türkmén nemzeti és a független történetírás eltérő hangsúlyokat alkalmaz. Az 1948-as asgabati földrengés halálos áldozatainak száma a szovjet titkolózás miatt pontosan nem ismert. A gáz- és gyapottermelés gazdasági statisztikái a szovjet tervgazdaság sajátos elszámolási módszerei miatt nem hasonlíthatók egyszerűen a mai piaci adatokhoz. A szöveg ezeket a bizonytalanságokat a főbb becslési tartományokkal és a vita jellegének megjelölésével mutatja be, nem pedig egyetlen „igaz” számként.