A türkmén függetlenség nem hosszú nemzeti felszabadító hagyományból nőtt ki, hanem a szovjet intézményi keretek széteséséből. Ahogyan a szovjet Türkmenisztán bemutatta, a köztársaság a Szovjetunió egyik legerősebben a gyapot- és földgáztermelésre szakosodott, alulurbanizált perifériája volt, gyenge nemzeti mozgalommal és a szovjet időben kiépült, moszkvai irányítás alatt álló kommunista pártszervezettel. Szaparmurat Nyijazov (türkmén átírással Saparmyrat Ataýewiç Nyýazow), aki 1985 óta vezette a Türkmén SZSZK Kommunista Pártját, ezt a káderhálózatot örökölte meg, és abból építette ki a posztszovjet térség egyik legszemélyesebb, leghosszabb ideig fennmaradt autoriter rendszerét. A fejezet azt vizsgálja, hogyan vált a függetlenség a személyi kultusz és a nemzetközi semlegesség összekapcsolásának eszközévé, milyen társadalmi és gazdasági árat fizetett érte a türkmén lakosság, és miért vitatott a korszak értékelése a mai napig. A tárgyalt időszak az 1991-es függetlenségtől Nyijazov 2006. decemberi haláláig tart; az utódlást és a gazdasági rendszer későbbi átalakulását a következő alfejezet Berdimuhamedov és a gazdaság vizsgálja.
Az 1990-es évek elején a szovjet hatalom gyengülése nem járt tömeges türkmén függetlenségi mozgalommal. Nyijazov 1990 januárjában a Türkmén SZSZK Legfelsőbb Tanácsának elnöke lett, majd 1990 októberében – egy, a szovjet elnöki modellt utánzó, nem versengő választáson – a köztársaság első elnökévé választották. A hivatalos közlés szerint a szavazók 98,4 százaléka támogatta, de független megfigyelők nem ellenőrizhették a szavazást; az adat a szovjet korszakból örökölt, ellenőrizhetetlen választási statisztikák sorába illeszkedik. Nyijazov hatalmi bázisa a Kommunista Párt apparátusa, a kolhoz- és szovhoz-vezetők, valamint a földgázipari elit volt; ezek a csoportok a szovjet rendszerből ismerték egymást, és a függetlenség felé vezető úton is összezárva tartották a hatalmat.
Az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet után a türkmén vezetés kezdetben óvatosan viselkedett: nem támogatta nyíltan a szovjet vezetést, de nem is sietett a kilépéssel. Amikor azonban a balti államok és más köztársaságok sorra kikiáltották függetlenségüket, Nyijazov is a szuverenitás intézményesítése mellett döntött. 1991. október 26-án népszavazást tartottak a függetlenségről; a hivatalos eredmény szerint a részvétel 97,7 százalékos volt, és a szavazók 94,1 százaléka támogatta a függetlenséget. A szavazás körülményeit független nemzetközi megfigyelők nem követhették nyomon, és az ellenzéki, emigrációban működő türkmén csoportok szerint a részvételi és támogatási adatokat felülről irányították. Ezt a vitát a forráshiány miatt a történetírás sem tudja egyértelműen lezárni; a tény maga – a népszavazás megtartása és a függetlenség kikiáltása – dokumentált. Október 27-én a türkmén Legfelsőbb Tanács elfogadta a függetlenségi nyilatkozatot, decemberben pedig Türkmenisztán a Szovjetunió felbomlásával nemzetközileg is elismert állammá vált, és a Független Államok Közösségének (FÁK) alapító tagja lett.
A függetlenség tehát nem egy nemzeti mozgalom győzelme, hanem a szovjet központ összeomlásának mellékterméke volt. A türkmén politikai elit az addigi moszkvai függést cserélte le egy saját, de hasonlóan centralizált rendszerre. Nyijazov a szovjet időszakban kiépített állami kapacitást és a gazdasági erőforrások feletti ellenőrzést használta fel arra, hogy a függetlenség új legitimációs kereteit kialakítsa. Ennek során a hivatalos narratíva a türkmén nemzeti identitást a Szovjetunió alóli felszabadulással kötötte össze, noha a függetlenség kikiáltása előtt nem volt jelentős türkmén függetlenségi tömegmozgalom. Ez a feszültség a későbbi emlékezetpolitika egyik alapeleme maradt: a türkmén állami ünnepségek a függetlenséget nemzeti újjászületésként ábrázolták, míg a kritikusok szerint csupán a szovjet elit hatalmának átmentését jelentette.
A függetlenség első éveiben Nyijazov a szovjet intézményi kereteket fokozatosan lecserélte egy elnöki, egypárti rendszerre. 1992. május 18-án fogadták el az új alkotmányt, amely a türkmén nyelvet államnyelvnek, Türkmenisztánt pedig demokratikus, jogi, világi államnak nyilvánította. A gyakorlatban azonban a hatalom a köztársasági elnök kezében összpontosult. Az 1992. júniusi elnökválasztáson Nyijazov – immár az egyetlen jelöltként – a hivatalos adatok szerint 99,5 százalékos támogatást kapott; a választást a nemzetközi szervezetek, köztük az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megfigyelői sem találták versengőnek. Az 1994-ben népszavazással megerősített elnöki jogkörök tovább növelték a végrehajtó hatalom befolyását a parlament és az igazságszolgáltatás felett.
A korábbi Kommunista Párt 1992-ben Türkmenisztáni Demokrata Párt néven alakult újjá, de az állam irányítása alatt maradt; más pártok alapítását nem engedélyezték. A politikai ellenzéket betiltották, vezetőit bebörtönözték vagy külföldre kényszerítették. A parlament – a Néptanács (türkménül Halk Maslahaty) – az 1990-es években formális döntéshozó testület volt, amelynek tagjait gyakran nem szabad választáson jelölték. 1999 decemberében az alkotmány módosításával Nyijazovot élethosszig tartó elnökké nyilvánították; a türkmén alkotmánybíróság a döntést azzal indokolta, hogy a nemzetnek nincs szüksége újabb elnökválasztásra, mert Nyijazov a türkmén államiság megtestesítője. Ezt a lépést a nemzetközi közösség és a humanitárius szervezetek az autoriter hatalomkoncentráció dokumentált példájaként értékelik, noha a türkmén kormány a belső jogi folyamatokra hivatkozott.
A személyi kultusz azonban nem csupán az alkotmányos szövegekben, hanem a mindennapi életben is intézményesült. Nyijazov 1993-ban felvette a Türkmenbas (türkménül Türkmenbaşy, azaz „a türkmének atyja”) címet, amelyet a hivatalos média kizárólagos megszólításként használt. Az állami propaganda a személyét a nemzeti függetlenség, a türkmén kultúra és a modernizáció egyszerre szimbolikus és gyakorlati letéteményeseként ábrázolta. A városokban szobrokat emeltek, a középületek homlokzatára portrékat helyeztek, az iskolai tananyagba pedig a vezető életrajzát és gondolatait építették be. A leglátványosabb emlékmű az 1998-ban felavatott, Asgabatban álló Semlegességi boltív volt, amelynek tetején egy aranyozott, a nap irányát követő Nyijazov-szobor állt; a hivatalos leírás szerint a szobor a türkmén nemzeti egységet és a vezető állandó jelenlétét szimbolizálta. A szobrot 2010-ben, Nyijazov halála után eltávolították, ami önmagában is jelzi a kultusz utóéletének vitatottságát.
A kultusz része volt a türkmén történelem újraértelmezése is. A hivatalos ideológia a türkmén népet ősi, önálló nemzetként mutatta be, amelynek gyökerei a szeldzsuk és más türk birodalmakig nyúlnak vissza; ugyanakkor a szovjet időszakot a nemzeti elnyomás korszakaként kezelték, miközben a szovjet intézményi örökséget – például a gyapot- és gáztermelést – a modernizáció alapjaként őrizték meg. Ez a kettős viszony a szovjet múlthoz a türkmén emlékezetpolitika állandó feszültsége maradt: a hivatalos narratíva egyszerre tagadta a szovjet rendszert és támaszkodott annak káderállományára, gazdasági szerkezetére és adminisztratív örökségére.
A személyi kultusz legjellegzetesebb eszköze a Ruhnama (türkménül Ruhnama, szó szerint „a lélek könyve”) lett, amelyet Nyijazov 2001-ben jelentetett meg. A kétkötetes szöveget a hivatalos ideológia a türkmén nemzet spirituális útmutatójának nevezte, és 2003-tól az iskolai oktatás, a felsőoktatás, valamint a közigazgatás kötelező tananyagává tették. A Ruhnama a türkmén történelem, erkölcs és identitás sajátos, a hivatalos állami értelmezést tükröző változatát adja elő; a könyv írójaként Nyijazovot jelölik meg, de a szerzőség körüli vita a forráskritika része: a türkmén állami kiadás a szerzőt mint a nemzet atyját állítja be, míg független elemzők szerint a szöveg jelentős részét állami ideológusok írhatták.
A Ruhnama bevezetése nem csupán kulturális program volt, hanem a társadalmi ellenőrzés eszköze is. Az egyetemi felvételik, a hivatali vizsgák és a munkahelyi értékelések egyik mérője a Ruhnama ismeretének szintje lett; aki nem tanulta meg a kötelező részleteket, az a hivatalos ideológia elutasítójaként jelenhetett meg. A türkmén nyelvű és orosz nyelvű értelmiség egy részének ez a kötelező ideológiai oktatás az oktatás színvonalának romlásával járt, mert a tananyag a kritikai gondolkodás helyett a memorizálást erősítette. A nemzetközi emberi jogi szervezetek, köztük a Human Rights Watch és az Amnesty International jelentései szerint az oktatási rendszer átpolitizálása hozzájárult a türkmén fiatalok külföldi tanulási lehetőségeinek beszűküléséhez, illetve a belső ellenállás csendes elfojtásához.
A kulturális átalakítás másik látványos eleme a naptár átnevezése volt. 2002-ben a türkmén hónapok és a hét napjai közül többet Nyijazov, családtagjai és a Ruhnama egyes fogalmai után neveztek el; például a január hivatalos neve Türkmenbas, az áprilisé Gurbansoltan (Nyijazov édesanyja) lett. A hivatalos indoklás szerint ez a türkmén nemzeti hagyományok felelevenítését szolgálta, a kritikusok szerint viszont a személyi kultusz eszköze volt, amely a közösségi időszámítást is a vezető személyéhez kötötte. Az átnevezéseket 2008-ban, már Berdimuhamedov elnöksége alatt visszavonták; ez azt mutatja, hogy a kultusz egészét a türkmén elit egy része is túlzónak ítélte. A Nyijazov-kori döntés ugyanakkor dokumentált tény, amelyet a korabeli türkmén törvények és a hivatalos sajtó egyaránt rögzítettek.
A Ruhnama és a naptárreform a türkmén társadalom polarizálódását erősítette: a vidéki, idősebb, az állami propagandának kitett lakosság egy része elfogadta a hivatalos énképet, míg a városi, képzett, külföldi kapcsolatokkal rendelkező csoportok körében széles körű volt a kiábrándultság. A kultusz hétköznapi megnyilvánulásaira – a kötelező portrék, a nyilvános tiszteletadás, az ideológiai vizsgák – vonatkozólag a források szűkösek, mert a türkmén állam nem engedett független közvélemény-kutatást, és a beszámolók döntően emigránsok vagy külföldi diplomaták jelentésein alapulnak. Így a társadalmi elfogadás pontos mértékéről nem áll rendelkezésre ellenőrizhető adat.
A nyijazovi külpolitika legfontosabb hivatkozási pontja a pozitív semlegesség lett. 1995. december 12-én az ENSZ Közgyűlése határozatban ismerte el Türkmenisztán állandó semlegességét; ez dokumentált tény, amely a türkmén diplomácia hivatalos narratívájában mérföldkőnek számít. A semlegesség elve szerint Türkmenisztán nem csatlakozott katonai szövetségekhez, nem engedett be külföldi katonai bázisokat, és a regionális konfliktusokban semleges közvetítőként kívánt fellépni. A türkmén alkotmány 1995-ös módosítása a semlegességet az állam alapelvei közé emelte, 2002-ben pedig a semlegesség napját nemzeti ünneppé nyilvánították.
A semlegesség a türkmén vezetés számára több célt szolgált. Egyrészt csökkentette a regionális hatalmi nyomást: Türkmenisztán délen Iránnal, délkeleten Afganisztánnal, északon Oroszországgal, keleten pedig a posztszovjet Közép-Ázsia többi államával határos, és a Nyijazov-korszakban az afgán polgárháború, valamint a szovjet utódtérség instabilitása állandó biztonsági kockázatot jelentett. A semlegesség hivatalos értelmezése szerint az ország így elkerülte a szomszédos konfliktusokba való belesodródást, és a békés együttélés mintáját kínálta. Másrészt a semlegesség a belpolitikai legitimáció eszköze is volt: a hivatalos propaganda a semlegességet a Nyijazov által irányított nemzeti újjászületés részeként ábrázolta, és a vezető személyéhez kötötte.
A kritikai értelmezés szerint a semlegesség a nemzetközi elszigeteltség álcája volt: a türkmén kormány a semlegességre hivatkozva utasította el a nemzetközi emberi jogi megfigyelők, újságírók és civil szervezetek jelenlétét, és korlátozta a külföldi kulturális intézmények működését. A nemzetközi szervezetek – így az ENSZ emberi jogi testületei – jelentéseikben rámutattak, hogy a semlegesség nem mentesíti az államot az emberi jogi kötelezettségei alól, és a türkmén gyakorlatban a semlegesség a belső elnyomás elfedésére szolgált. A türkmén kormány ezzel szemben azzal érvelt, hogy az ország a semlegesség révén stabil és békés, és a külső kritikák a belügyekbe való beavatkozást jelentik. A vita tehát nem a semlegesség tényéről, hanem annak belpolitikai és nemzetközi funkciójáról szól; a történészi konszenzus e kérdésben nem egységes, mert a forrásokhoz való hozzáférés korlátozott.
A semlegesség gyakorlati következményei közé tartozott, hogy Türkmenisztán a FÁK-n belül is elkülönült: nem írt alá több katonai együttműködési megállapodást, és a szovjet korszak után fennmaradt orosz katonai jelenlétet fokozatosan felszámolták. Ugyanakkor a gazdasági kapcsolatokat nem szakította meg: a türkmén földgázexport továbbra is az orosz hálózaton keresztül jutott el a fogyasztókhoz, és Oroszország maradt a legnagyobb vásárló. A semlegesség tehát a katonai elköteleződést kerülte, de a gazdasági függőséget nem számolta fel; ez a feszültség a későbbi években, különösen a gázár-viták idején éleződött ki.
A függetlenség első évtizedében a türkmén gazdaságot a szovjet tervgazdaság összeomlása, a gyapot- és földgáztermelés világpiaci ingadozása, valamint az állami elosztási rendszerek fenntartásának kísérlete határozta meg. A szovjet időszakból örökölt szerkezetben a földgáz és a gyapot volt a két fő exportcikk; a feldolgozóipar és a szolgáltató szektor gyenge maradt. A türkmén kormány 1993-ban bevezette a lakosság számára az ingyenes földgáz-, villany- és vízfogyasztást, ami a hivatalos propaganda szerint a független állam szociális vívmánya volt. A gyakorlatban azonban a közműszolgáltatások minősége romlott, az ellátás gyakran szakadozott, és a juttatások a vidéki szegénységet nem szüntették meg.
A földgázexport alakulása a Nyijazov-korszakban erősen függött az oroszországi tranzittól. Az 1990-es években az orosz Gazprom időnként leállította vagy csökkentette a türkmén gáz vásárlását, ami a türkmén állami bevételek hirtelen visszaeséséhez vezetett; ez a függés a türkmén kormányt kiszolgáltatott helyzetbe hozta. A pontos termelési és exportadatok nem ellenőrizhetők megbízhatóan, mert a türkmén statisztikai hivatal nem közölt a nemzetközi szabványoknak megfelelő adatokat, és a független ellenőrzés nem volt lehetséges. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) becslései szerint a türkmén GDP az 1990-es évek első felében több mint 30 százalékkal esett vissza, majd a gázexport fellendülésével lassú növekedésnek indult; az egy főre jutó GDP 1990-es évek végi becslése 2000 dollár alatt maradt. Ezek az adatok azonban jelentős bizonytalanságot hordoznak, mert a türkmén kormány nem tette közzé a módszertant.
A mezőgazdaság – elsősorban a gyapottermelés – a foglalkoztatás meghatározó ágazata maradt, de a szovjet korszakban kialakított, központilag irányított termelési rendszer tovább élt. A gyapot betakarításába a diákokat, a közalkalmazottakat és a katonákat tömegesen kötelezték; ezt a gyakorlatot a türkmén kormány hivatalosan nem ismerte el, de a nemzetközi szervezetek, köztük a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) és a Human Rights Watch jelentései dokumentálták. A kényszermunka a türkmén társadalom széles rétegeit érintette, és a vidéki lakosság körében a szovjet időkből ismert gyakorlat folytatását jelentette. A türkmén kormány a vádakat visszautasította, és a gyapotszüretet önkéntes munkának nevezte; a vita a mai napig tart, és a forrásokhoz való korlátozott hozzáférés miatt a kényszermunka pontos mértéke nem számszerűsíthető.
A társadalmi egyenlőtlenségek a Nyijazov-korszakban nőttek. A hatalomhoz közel álló elit – a gázipari vezetők, az állami tisztviselők, a biztonsági szolgálatok – hozzáfért a külföldi valutához és az import javakhoz, míg a vidéki és a városi munkásság nagy része a hivatalos fizetések és a természetbeni juttatások alacsony szintjén élt. A menekültek és a kisebbségek helyzete is romlott: az orosz ajkú lakosság egy része Oroszországba, illetve más posztszovjet államokba költözött, mert a türkmén nyelv államnyelvvé tétele és a hivatalos ideológia a nem türkmén etnikumú lakosok számára hátrányos légkört teremtett. A türkmén állam az orosz nyelvű oktatást fokozatosan visszaszorította, ami a vegyes házasságokban élő és az oroszul beszélő családok távozását erősítette. Az emigráció mértékéről nincsenek megbízható statisztikák, de a külföldi becslések szerint az 1990-es években több tízezer ember hagyta el az országot.
A Nyijazov-rendszer a politikai elnyomás, a személyi kultusz és a gazdasági bizonytalanság együttes hatását gyakorolta a türkmén társadalomra. Az emberi jogi szervezetek – köztük a Freedom House, az Amnesty International és a Human Rights Watch – a korszakban Türkmenisztánt a világ legelnyomóbb államai közé sorolták; jelentéseik szerint a politikai foglyokat börtönökben tartották, a kínzás és a rossz bánásmód rendszerszerű volt, a sajtó pedig teljes állami ellenőrzés alatt állt. A türkmén kormány ezeket a jelentéseket elutasította, és az országot békés, stabil államként mutatta be. A történészi értékelésben máig nincs teljes konszenzus abban, hogy a türkmén rendszer mennyire volt „totalitárius” a szovjet modellhez képest; a fogalomhasználat részben vitatott, mert a türkmén állam nem épített ki a szovjethez hasonló tömeges ideológiai mozgósítást, viszont a személyi kultusz és a politikai ellenőrzés hasonló elemeket mutatott.
Nyijazov 2006. december 21-én, hivatalos közlés szerint szívelégtelenségben halt meg Asgabatban. Halála körülményeit a türkmén hatóságok nem vizsgáltatták ki független orvosi testülettel, és a halál okáról szóló egyetlen hivatalos közlés nem oszlatta el a találgatásokat; egyes emigráns körökben természetellenes halálról beszéltek, de erre nincs bizonyíték. A haláleset után a hatalomátadás bizonytalan volt, mert a türkmén alkotmány szerint a Néptanács elnöke ideiglenesen vette volna át az államfői teendőket, de a tényleges hatalom a biztonsági szervek és a gázipari elit kezében összpontosult. Az utódlás folyamatát, Kurbanguly Berdimuhamedov ideiglenes elnökségét és a későbbi választást a következő alfejezet Berdimuhamedov és a gazdaság tárgyalja részletesen; itt elég annyit rögzíteni, hogy a rendszer intézményi folytonossága a személycsere ellenére megmaradt.
A Nyijazov-korszak öröksége így kettős: egyrészt létrejött egy szuverén türkmén állam, amely a nemzetközi közösség tagja lett, és a földgázvagyon révén bizonyos gazdasági mozgásteret szerzett; másrészt az állam a személyi kultusz, a politikai elnyomás és a gazdasági egyenlőtlenségek révén a lakosság jelentős részének szenvedést okozott. A korszak értékelése a mai napig vita tárgya: a türkmén hivatalos emlékezet a függetlenség atyját és a semlegesség megteremtőjét látja benne, míg a kritikusok a szovjet típusú önkény folytatását. A történeti elemzés ahhoz, hogy e kettősséget megértse, nem a hős vagy a zsarnok képét rajzolja meg, hanem a rendszer intézményi, gazdasági és ideológiai működését vizsgálja.
A Nyijazov-korszak történeti rekonstrukciója jelentős forráskorlátokba ütközik. A türkmén állami levéltárak a függetlenség utáni időszakra gyakorlatilag nem hozzáférhetők a nemzetközi kutatás számára; a hivatalos statisztikák módszertana nem átlátható, és a türkmén kormány a független adatgyűjtést nem engedélyezte. A személyi kultusz dokumentumai – törvények, rendeletek, hivatalos kiadványok, a Ruhnama szövege – nyilvánosak és ellenőrizhetők, de a társadalmi hatásukról szóló ismereteink döntően emigráns beszámolókon, külföldi diplomáciai jelentéseken és nemzetközi szervezetek anyagain alapulnak. E források értékesek, de torzíthatnak, mert a kivándorolt elit és a külföldi megfigyelők sajátos szempontokat érvényesítenek.
A gazdasági adatoknál különösen nagy a bizonytalanság. A türkmén GDP-re, az egy főre jutó jövedelemre, a szegénységi rátára és a földgázexportra vonatkozó számok a Világbank, az IMF és más nemzetközi intézmények becslésein alapulnak, amelyek egymástól is eltérnek, mert a türkmén hatóságok nem szolgáltatnak megbízható alapadatokat. A hivatalos türkmén statisztikák, például a választási részvételi arányok vagy a gazdasági növekedés, a nemzetközi szervezetek szerint módszertanilag átláthatatlanok, ezért azokat a történeti elemzés során fenntartással kell kezelni.
A politikai elnyomás mértékéről hasonlóképpen nem állnak rendelkezésre teljes körű adatok. A politikai foglyok száma, a kényszermunka kiterjedtsége, a gyapotszüretre kötelezettek aránya – mindez csak becslések formájában ismert, és a türkmén kormány a nemzetközi jelentéseket rendszeresen visszautasította. Az igazságszolgáltatás és a büntetés-végrehajtás belső dokumentumai nem nyilvánosak, így a visszaélések egy része csak a túlélők és az emigránsok beszámolóiból ismert. E források hitelességét esetenként nehéz ellenőrizni, de a tömegesen ismétlődő, egymástól független beszámolók a történészi konszenzus szerint megalapozottá teszik a rendszer elnyomó jellegének megállapítását.
A személyi kultusz társadalmi elfogadottságáról nincsenek független felmérések; a türkmén kormány által közölt támogatottsági mutatók nem tekinthetők tudományos bizonyítéknak. Az emigráns közösségek és a külföldi diplomaták beszámolói alapján a lakosság egy része a kényszerű engedelmesség és a passzív rezisztencia között ingadozott, de a nyílt ellenállás ritka volt. E kérdésben a történetírás jelenlegi állása szerint nem mondható meg pontosan, mekkora volt a hivatalos ideológia tényleges belső támogatottsága; a kérdés további kutatást igényelne, amelyhez a türkmén levéltárak megnyitása lenne szükséges.
A témával kapcsolatban további bizonytalanságot jelentenek a Nyijazov halálának körülményei. A halál ténye dokumentált, az ok hivatalos közlése szerint szívelégtelenség volt, de független orvosi jelentés nem került nyilvánosságra, és a halál előtti napok eseményeiről csak a hivatalos türkmén sajtó beszámolói állnak rendelkezésre. A halál körüli találgatások – például a méreg vagy más bűncselekmény feltételezése – nem tekinthetők bizonyított állításnak, ezért azokat a történeti szöveg nem kezelheti tényként. A történészi konszenzus e kérdésben a forráshiány miatt nem foglal állást.