Türkmenisztán 2006-os hatalomváltása nem pusztán egy posztszovjet ország belpolitikai eseménye volt, hanem a közép-ázsiai és közel-keleti rentier állam (járadékállam) modelljének sajátos változatát tette láthatóvá. Amikor Szaparmurat Nyijazov elnök halála után Gurbanguly Berdimuhamedov vette át az állam irányítását, a türkmén politikai rendszer olyan dilemmával szembesült, amelyet a régió más szénhidrogén-exportőr államai is ismernek: hogyan lehet a természeti erőforrásokból származó bevételt úgy felhasználni, hogy az fenntartsa a politikai stabilitást, anélkül hogy tényleges hatalommegosztást vagy átlátható intézményeket hozna létre. Türkmenisztán esetében ez a kérdés különösen élesen vetődött fel, mivel az ország gáztartalékai a világ egyik legnagyobbjai közé tartoznak, de a gázexport útvonalainak korlátozottsága és a politikai rendszer teljes centralizáltsága sajátos függőségi viszonyokat alakított ki. A Berdimuhamedov-éra gazdaságpolitikája ezért egyszerre tükrözi a posztszovjet átalakulás regionális mintáit, a kínai infrastrukturális terjeszkedés közép-ázsiai következményeit, valamint a rentier államokra jellemző elosztási és ellenőrzési mechanizmusokat. A fejezet előzménye, a szovjet Türkmenisztán és Nyijazov kora bemutatta, hogyan alakult ki a türkmén állam autoriter berendezkedése és a földgázra épülő gazdasági modell. Most azt vizsgáljuk, hogy a 2006-os hatalomátadás után hogyan próbálta az új vezetés a gázbevételeket új piacok felé terelni, milyen korlátai voltak a gazdasági reformoknak, és milyen társadalmi következményei lettek a modell fenntartásának a 2020-as évek elejére.
Szaparmurat Nyijazov 2006. december 21-én bekövetkezett halála után az országban rövid, de intenzív utódlási időszak kezdődött. A türkmén alkotmány szerint a parlament felsőházának elnöke lett volna az ideiglenes államfő, ám a gyakorlatban a biztonsági szervek és a kormányzó elit gyorsan Gurbanguly Berdimuhamedov akkori miniszterelnök-helyettes és egészségügyi miniszter mögé sorakozott fel. Berdimuhamedovot ideiglenes elnökké nevezték ki, majd a 2007. februári elnökválasztáson – amelyet a nemzetközi megfigyelők nem tartottak szabadnak és tisztességesnek – hivatalosan is megerősítették hivatalában. A választáson a hivatalos adatok szerint Berdimuhamedov a szavaztok mintegy 89%-át kapta, ám a választási folyamat nem felelt meg a nemzetközi demokratikus normáknak. A hatalomátvétel legfontosabb üzenete a folytonosság volt: a Nyijazov által kiépített Türkmenisztáni Demokrata Párt és a személyi kultuszra épülő állami struktúra nem omlott össze, hanem új vezetővel működött tovább.
Berdimuhamedov első éveiben mégis kettős stratégiát követett. Egyfelől megtartotta Nyijazov rendszerének alapvető intézményeit: az egypártrendszert, a személyi kultuszt, a kiterjedt belső elhárítást és a média teljes állami ellenőrzését. Másfelől azonban több olyan intézkedést hozott, amelyek a nemzetközi elszigeteltség oldását és a lakosság elégedetlenségének csillapítását célozták. Visszaállította a nyugdíjak egy részét, amelyeket Nyijazov korábban csökkentett vagy befagyasztott, engedélyezte a korábban betiltott opera- és balettelőadásokat, és a naptárban visszahozta a hónapok és a hét napjainak hagyományos elnevezéseit, amelyeket Nyijazov részben saját magáról és családtagjairól nevezett el. A Ruhnama („A lélek könyve”), Nyijazov saját írása, fokozatosan kikerült a kötelező tananyag középpontjából, bár a nyilvános elutasítása továbbra is kockázatos maradt. Ezek a lépések a nemzetközi elemzők szerint nem a rendszer demokratizálását célozták, hanem a rezsim legitimációjának finomhangolását: az új elnök egyszerre akarta megőrizni a régi elit lojalitását és csökkenteni a lakossági elégedetlenség látható okait.
A politikai rendszer azonban érdemben nem nyílt meg. A 2008-as alkotmánymódosítás, amelyre a nemzetközi közösség figyelmét felhívták, formálisan lehetővé tette volna többpárti választásokat, de a gyakorlatban a politikai verseny továbbra sem létezett. A 2012-es és 2017-es elnökválasztásokon Berdimuhamedovot a hivatalos adatok szerint újraválasztották, ám a folyamatok a független megfigyelők szerint nem feleltek meg a valódi választási verseny kritériumainak. A politikai döntéshozatal a Berdimuhamedov által vezetett elnöki apparátusban, a családi és regionális hálózatokban, valamint a biztonsági szervekben összpontosult. A Türkmenisztáni Nemzeti Tanács és a Parlament (Medzslisz) szerepe szimbolikus maradt. A rezsim tehát a 2006-os hatalomváltáskor egy olyan autoriter struktúrát örökölt, amelyben a politikai túlélés kulcsa a bevételek központosított ellenőrzése és a társadalom depolitizálása volt; ez a logika határozta meg a gazdaságpolitikát is.
Türkmenisztán gazdasága a 2000-es években szinte teljes mértékben a földgázexportra épült. Az ország bizonyított földgáztartalékait a nemzetközi becslések a világ legnagyobbjai közé sorolják, bár a pontos számok vitatottak: a BP Statistical Review of World Energy éves becslései és a türkmén hivatalos adatok között jelentős eltérések vannak. A gázszektor bevételei közvetlenül az állami költségvetésbe és a Berdimuhamedov által ellenőrzött alapokba áramlottak, így a rezsim számára a gázexport nem egyszerűen gazdasági kérdés, hanem a politikai hatalom anyagi alapja volt. Az állami gázvállalat, a Türkmengaz és az olaj- és gázipari minisztérium minden jelentős kitermelési és exportdöntést központilag hozott meg.
A 2000-es évek közepén Türkmenisztán legnagyobb gázvásárlója Oroszország volt. A türkmén gázt a Közép-Ázsia–Centrum (KAC) vezetékhálózaton keresztül szállították Oroszországba, majd onnan részben tovább Ukrajnába és más piacokra. Ez a függőség azonban kiszolgáltatottá tette Türkmenisztánt az orosz árpolitikának és a Gazprom kereskedelmi döntéseinek. A 2000-es évek elején a türkmén–orosz gázkereskedelmi vitákban a türkmén fél többször is követelte az árak emelését, mivel a gázt a világpiaci ár alatt értékesítette. A viták 2009-ben csúcsosodtak ki egy vezetékrobbanás következtében, amely megbénította a KAC-útvonalat. A robbanás okairól eltérő állítások láttak napvilágot: a türkmén kormány orosz felelősséget emlegetett, míg az orosz fél technikai problémákra hivatkozott. A tényleges ok független vizsgálat hiányában máig vitatott. A kereskedelmi vita azonban világossá tette, hogy a türkmén gázexport egyetlen domináns vevőtől való függése sérülékeny, és ez erősítette az orosz vezetékektől való elszakadás, a diverzifikáció iránti igényt.
A 2010-es évek elejére a türkmén–orosz gázkereskedelem volumene visszaesett, és Oroszország később újra vásárolt ugyan türkmén gázt, de az árak és a mennyiségek már nem érték el a korábbi szintet. A türkmén kormány számára ez a bevételkiesés komoly költségvetési nyomást jelentett, különösen azért, mert a rezsim társadalmi stabilitásának egyik pillére a lakossági energia- és alapszolgáltatások állami támogatása volt, amelyet a gázbevételekből finanszíroztak. A gázbevétel csökkenése közvetlenül fenyegette a modell fenntarthatóságát, ezért a vezetés aktívan kereste az alternatív piacokat.
A 2000-es évek második felében Türkmenisztán stratégiai lehetőséget talált Kína energiaéhségében. A kínai gazdaság gyors növekedése, a szénfüggőség csökkentésének igénye és a közép-ázsiai térség iránti geopolitikai érdeklődés kedvezett egy új, keleti irányú gázvezeték megépítésének. A Türkmenisztán–Kína gázvezeték (más néven Közép-Ázsia–Kína gázvezeték) első szakaszát 2009-ben nyitották meg. A vezeték Türkmenisztánból Üzbegisztánon és Kazahsztánon keresztül szállít földgázt a kínai Hszincsiang tartományba. A projekt a türkmén–kínai gázkereskedelmi megállapodásra épült, amelyet a két ország 2006-ban, Berdimuhamedov hatalomra kerülésének évében írt alá. A vezeték megépítése a kínai Kínai Nemzeti Kőolajtársaság (CNPC) és a türkmén állami vállalat együttműködésében valósult meg.
A Kína-vezeték gyorsan a türkmén gázexport legfontosabb útvonalává vált. A 2010-es években Kína lett Türkmenisztán legnagyobb gázvásárlója, és a kínai piacra szállított türkmén gáz mennyisége jelentősen meghaladta az oroszországi exportot. A türkmén kormány számára ez a kapcsolat több szempontból is előnyösnek tűnt: a kínai fél hosszú távú vásárlási ígéreteket tett, és a vezeték finanszírozása részben kínai hitelekből valósult meg, ami rövid távon csökkentette a türkmén állam terheit. A vezeték megnyitásával Türkmenisztán először szerzett egy olyan exportútvonalat, amely elkerülte Oroszország területét, és ezzel látszólag csökkentette a geopolitikai kiszolgáltatottságát.
A kínai kapcsolat azonban új függőséget hozott létre. A türkmén gázexport volumene egyre inkább a kínai kereslethez és a kínai gázárakhoz kötődött. A kínai vásárló piaci erőfölénye lehetővé tette, hogy az árakat a türkmén fél számára kedvezőtlenebb szinten tartsa, különösen a 2014 utáni globális energiaár-csökkenés időszakában. A türkmén kormány a vezetékkel kapcsolatos pénzügyi megállapodásokat titkosan kezelte, és a lakosság számára nem tett közzé átfogó elszámolást a kínai hitelek visszafizetéséről. A kritikus elemzők szerint a Kína-vezeték nem annyira a függőség megszüntetését, mint inkább a függőség egy másik nagyhatalom felé fordítását jelentette. A türkmén költségvetés a 2010-es évek második felében továbbra is erősen ki volt téve a kínai gázimport volumenének és árának.
A Kína-vezeték társadalmi és környezeti hatásai is összetettek voltak. A vezeték építése során a helyi közösségek egyes területeken föld- és vízhasználati korlátozásokkal szembesültek, ám ezeket a kérdéseket a türkmén nyilvánosságban nem lehetett szabadon megvitatni. A kínai hitelkonstrukciók pontos feltételeit nem hozták nyilvánosságra, ami a nemzetközi szervezetek, például a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank elemzői szerint megnehezítette az ország külső adósságállományának pontos becslését. A rendelkezésre álló becslések szerint Türkmenisztán külső adóssága a 2010-es évek végén a bruttó hazai termék (GDP) jelentős részét tette ki, de a pontos számok bizonytalanok, mert a türkmén hatóságok nem tettek közzé részletes adatokat. A független elemzők szerint a Kína-vezeték finanszírozása kulcsszerepet játszott ebben az adósságfelhalmozásban.
Az exportdiverzifikáció más irányai is felmerültek. A TAPI-vezeték (Türkmenisztán–Afganisztán–Pakisztán–India) terve, amely délre, az Indiai-óceán felé szállította volna a türkmén gázt, hosszú évek óta napirenden volt, de a megvalósítás politikai és biztonsági akadályokba ütközött Afganisztán instabilitása miatt. A Kaszpi-tengeren át Európába irányuló vezeték terve pedig Oroszország és Irán jogi és geopolitikai ellenállásába ütközött. A türkmén kormány ezeket a terveket időről időre napirenden tartotta, de a 2020-as évek elejéig a Kína-vezeték maradt az egyetlen ténylegesen működő, nagy kapacitású alternatív útvonal.
Berdimuhamedov elnöksége alatt a türkmén kormány többször is bejelentett gazdasági reformprogramokat, amelyek célja a gázfüggőség csökkentése, a magánszektor erősítése és a beruházási környezet javítása volt. A 2010-es években elfogadott nemzeti fejlesztési programok a mezőgazdaság, a textilipar és az építőipar fejlesztését hangsúlyozták. A kormány bizonyos területeken valós eredményeket is fel tudott mutatni: a főváros, Asgabat látványos építkezési hulláma, a márványborítású középületek, szállodák és lakónegyedek a rezsim vizuális reprezentációjának központi elemeivé váltak. A városi infrastruktúra fejlesztése, az autópályák és az új nemzetközi repülőtér építése révén a kormány a modernitás és a siker képét kívánta sugallni. Ezek a beruházások azonban jelentős részben a gázbevételekből származó állami forrásokat használtak fel, és nem hoztak létre olyan fenntartható gazdasági szerkezetet, amely képes lett volna a gázexport visszaesése esetén is növekedést biztosítani.
A magánszektor fejlődése erősen korlátozott maradt. A türkmén gazdaságban a kulcsfontosságú ágazatok, így az energiaipar, a nagykereskedelem és a jelentős építőipari projektek állami ellenőrzés alatt álltak. A nemzetközi pénzügyi intézmények, például a Világbank és az IMF jelentései szerint a türkmén üzleti környezetet a bürokratikus akadályok, a jogbiztonság hiánya és az állami vállalatok dominanciája jellemezte. A külföldi befektetők számára a kockázatokat növelte a statisztikai adatok átláthatatlansága, a valutapiac szigorú állami ellenőrzése és a szerződések érvényesítésének bizonytalansága. A türkmén manat (TMT) árfolyamát a kormány hosszú időn keresztül mesterségesen tartotta, ami a párhuzamos árfolyam kialakulásához és az importáruk hiányához vezetett.
A külföldi befektetők számára a gázszektorban a kínai CNPC maradt a legfontosabb partner. A cég a Bagtyjarlyk szerződéses területen gázkitermelést folytatott, és a Kína-vezeték gázellátásában kulcsszerepet játszott. A türkmén kormány a gázszektorban más külföldi cégeknek is kínált koncessziókat, de a szerződéses feltételek gyakran átláthatatlanok voltak, és a nyugati nagyvállalatok érdeklődése a kockázatok miatt mérsékelt maradt. A reformok tehát nem vezettek a gazdaság diverzifikációjához; a türkmén gazdaság a 2020-as évek elején is alapvetően a földgáz exportjától függött. A rentier állam logikája változatlanul működött: a rezsim a természeti erőforrásokból származó járadékot központilag gyűjtötte be, és annak egy részét a politikai lojalitás fenntartására, a biztonsági apparátus finanszírozására és a lakosság alapvető szükségleteinek támogatására fordította. A civil társadalom, a szabad média és a független szakszervezetek hiánya miatt azonban a társadalmi ellenőrzés és a nyilvános elszámoltathatóság teljesen hiányzott.
A 2014-ben kezdődő globális energiaár-csökkenés súlyosan érintette Türkmenisztánt, mivel a gázárak a kínai szerződésekben részben az olajárhoz kötöttek. A gázbevételek visszaesése nyomán a türkmén állam költségvetési helyzete romlott, és a rezsimnek egyre nehezebbé vált a korábbi támogatási szint fenntartása. A kormány azonban a nehézségeket nyilvánosan alig ismerte el. A statisztikai hivatal hivatalos adatai szerint a türkmén GDP tovább nőtt, ám a nemzetközi elemzők ezeket az adatokat megbízhatatlannak tartották. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank becslései szerint a türkmén gazdaság a 2010-es évek második felében valójában stagnált vagy zsugorodott. A pontos FDI- és adósságadatok hiánya miatt a helyzet értékelése bizonytalan, de a megfigyelők egyetértettek abban, hogy a rezsim a költségvetési nehézségeket jelentős részben a lakossági szolgáltatásokból és a rejtett megszorításokból próbálta ellensúlyozni.
A lakosság számára a válság jelei fokozatosan váltak érzékelhetővé. A 2010-es évek második felében a türkmén boltokban egyre gyakrabban jelentek meg alapvető élelmiszerhiányok, például liszt-, cukor- és növényolaj-hiány, bár a kormány a hivatalos kommunikációban ezt tagadta. A feketepiaci árfolyam és a hivatalos árfolyam közötti különbség növekedése a lakosság vásárlóerejét rontotta. A türkmén állampolgárok számára a valutaváltás szigorú korlátozása és a devizaszámlák befagyasztása súlyos problémát jelentett, különösen a külföldi utazások és az importált gyógyszerek esetében. A türkmén kormány a 2010-es évek végén és a 2020-as évek elején több alkalommal is kénytelen volt a támogatások csökkentéséről dönteni, például a kenyér- és üzemanyagárak emeléséről, ami a hivatalos retorika szerint a „piaci mechanizmusok bevezetését” célozta, ám a kritikus elemzők szerint a költségvetési kényszer jele volt. A türkmén társadalomban ezek az intézkedések növelték az elégedetlenséget, bár a nyilvános tiltakozások rendkívül ritkák maradtak, mivel a politikai elnyomás súlyos következményekkel járt.
A 2020-as évek első felében a COVID-19 világjárvány tovább súlyosbította a helyzetet. Türkmenisztán hivatalosan nem jelentett fertőzötteket, ám a független források és a szomszédos országok adatai szerint a járvány valószínűleg elérte az országot. A türkmén hatóságok a járványügyi intézkedéseket korlátozottan alkalmazták, ugyanakkor a határok lezárása és a gazdasági kapcsolatok akadozása tovább csökkentette a bevételeket. A türkmén gazdaság a 2020-as évek elején a becslések szerint tovább zsugorodott, bár a pontos adatok továbbra sem álltak rendelkezésre. A rezsim a járvány alatt is fenntartotta a nyilvános tagadás politikáját, ami aláásta a nemzetközi hitelességét.
A 2010-es évek végére a Berdimuhamedov-rezsim egyre inkább a kifulladás jeleit mutatta. A személyi kultusz fenntartása, az építkezési programok folytatása és a biztonsági apparátus finanszírozása egyre nagyobb terhet jelentett a zsugorodó gázbevételek mellett. A türkmén kormány a 2018-as és 2019-es években több alkalommal is külső hitel bevonására kényszerült, ám a pontos hitelfeltételeket nem hozta nyilvánosságra. A kínai függőség nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is nőtt: a kínai vállalatok egyre nagyobb szerepet kaptak a türkmén kitermelésben, és a kínai hitelek visszafizetése a türkmén gázexport közvetlen ellenértékeként valósult meg.
A politikai rendszerben a legfontosabb fejlemény a 2022-es alkotmánymódosítás volt, amely a türkmén parlament szerepét formálisan átalakította, és lehetővé tette a felsőházi intézmény létrehozását. A módosítás célja a hazai és nemzetközi elemzők szerint elsősorban a Berdimuhamedov család hatalmának biztosítása volt. A türkmén elnök 2022 márciusában bejelentette, hogy „a fiatalabb generáció” számára kívánja átadni a hatalmat, és a 2022-es előrehozott elnökválasztáson fiát, Szerdar Berdimuhamedovot indították, aki a hivatalos adatok szerint a szavazatok mintegy 73%-át kapta. A választás a nemzetközi megfigyelők szerint nem volt sem szabad, sem tisztességes. Gurbanguly Berdimuhamedov azonban nem távozott a hatalomból: a Türkmenisztáni Népi Tanács elnöki posztját vette át, és továbbra is meghatározó szerepet játszott a politikai döntéshozatalban. A „kettős hatalom” tehát nem a demokratizálódás, hanem a dinasztikus utódlás intézményesítésének jele volt.
A gazdasági válság a 2022–2024-es években mélyült. A türkmén gázexport volumene a kínai kereslet alakulásától függött, és a globális energiapiac bizonytalanságai tovább nehezítették a tervezést. A türkmén kormány 2022-ben kénytelen volt a lakossági támogatások további csökkentését bejelenteni, ami a ritka, de dokumentált lakossági tiltakozásokhoz vezetett. 2022 nyarán egyes vidéki területeken a gáz- és vízellátás akadozása miatt kisebb, de a türkmén viszonyokhoz képest jelentős tiltakozásokról számoltak be független források. A türkmén hatóságok ezeket az eseményeket nem erősítették meg, és a független ellenőrzés rendkívül nehéz volt. A 2020-as évek közepére a türkmén gazdaság továbbra is a földgázexportra és a kínai piacra épült, és sem a TAPI-vezeték, sem más diverzifikációs projekt nem realizálódott.
A nemzetközi közösség és az emberi jogi szervezetek, például az Amnesty International és a Human Rights Watch jelentései szerint a türkmén politikai rendszer a 2020-as években is a legsúlyosabban elnyomó rendszerek közé tartozott. A véleménynyilvánítás, a gyülekezés és a vallásszabadság korlátozása dokumentált tény. A gazdasági nehézségek és a politikai elnyomás együttesen a lakosság körében széleskörű bizalmatlanságot és félelmet eredményezett, de a nyílt ellenállás lehetőségei minimálisak maradtak. A türkmén diaszpóra, elsősorban Oroszországban, Törökországban és Nyugat-Európában, korlátozottan tudta a hazai elégedetlenséget becsatornázni.
A türkmén gazdaságpolitika és a Berdimuhamedov-rezsim elemzése során a források különösen egyenlőtlenek. A türkmén hatóságok hivatalos statisztikái, például a Türkmenisztáni Állami Statisztikai Bizottság adatai a nemzetközi elemzők szerint szisztematikusan torzítanak: a GDP-növekedést, a tartalékokat és a gázbevételeket rendszerint felülbecslik, miközben az adósságot és a szegénységet alulbecslik. A türkmén kormány a 2000-es évektől kezdve gyakorlatilag nem tett közzé részletes, ellenőrizhető költségvetési adatokat. A nemzetközi szervezetek, így az IMF, a Világbank és az Ázsiai Fejlesztési Bank becslései ezért csak korlátozott megbízhatóságúak, és gyakran évek óta nem frissültek rendszeresen.
A gázexportra vonatkozó adatok szintén bizonytalanok. A türkmén hatóságok a pontos exportmennyiségeket üzleti titokként kezelik, és a kínai partnerek sem mindig közölnek nyilvános adatokat. A nemzetközi piaci elemzők, például az IHS Markit vagy a Wood Mackenzie adatai a havi szállításokról becsléseken és műholdas nyomkövetésen alapulnak, de a szerződéses árak továbbra sem nyilvánosak. A Kína-vezetékkel kapcsolatos pénzügyi elszámolások átláthatatlansága miatt a türkmén külső adósság pontos összege vitatott. A leggyakrabban hivatkozott becslések szerint a külső adósság a 2010-es évek végén a GDP 30–50%-a között lehetett, de ezek a számok jelentős bizonytalanságot hordoznak.
A politikai utódlásra és a 2022-es tiltakozásokra vonatkozó források szintén problematikusak. A türkmén médiában az állami narratíva teljesen uralkodik, ezért a független megfigyelők elsősorban a diaszpóra által közölt beszámolókra, a szatellitfelvételekre, a szomszédos országok határforgalmi adataira és a ritka, ellenőrizetlen internetes forrásokra támaszkodnak. A 2022-es vidéki tiltakozásokról szóló beszámolók nem függetleníthetők a türkmén hatóságok általi nyilvános tagadástól és a térségben működő független média hiányától. A türkmén kormányzat emberi jogi helyzetéről szóló nemzetközi jelentések, például az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa és a civil szervezetek anyagai azonban egybehangzóak a politikai elnyomás súlyosságában, ami dokumentált ténynek tekinthető.
Végül a hivatalos türkmén gazdaságreform-narratíva és a nemzetközi források közötti eltérés nem egyszerűen adatprobléma, hanem a rezsim legitimációs stratégiájának része. A türkmén kormány a nyilvános retorikában a fejlődést, a nyitást és a reformokat hangsúlyozza, miközben a független elemzők a gazdasági modell fenntarthatatlanságát, a korrupciót és a politikai elnyomást emelik ki. A fejezetben ezért a türkmén hivatalos állításokat a nemzetközi forrásokkal való összehasonlításban kell értelmezni, nem pedig önmagukban vett tényként.