Az örmény fennsík és a hozzá tartozó Van-tó medencéje a Közel-Kelet egyik sajátos civilizációs hidat alkotott Anatólia, Mezopotámia, a Kaukázus és az Iráni-fennsík között. A térség nem periféria volt, hanem olyan ütköző- és átmeneti zóna, ahol a bronzkori államok, a vaskori Urartu, majd a hellenisztikus- római korszak örmény királyságai egymásra rétegződtek. Az ókori források, a helyi feliratok és a régészeti anyag együtt mutatják, hogy a későbbi örmény identitás nem egyszerű „eredet”, hanem hosszú politikai és kulturális folyamat eredménye. Az alábbi alfejezet ezért nemcsak az örmény nemzeti történelem előzményét tárgyalja, hanem azt is megmutatja, hogyan alakultak ki azok a birodalmi minták és határvonalak, amelyek később, az oszmán–szafavida és az orosz–oszmán vetélkedés idején újra meghatározták a régió sorsát.
A mai Örményország és Kelet-Törökország hegyvidékén az i. e. 9. században bukkant fel az a vaskori állam, amelyet az asszír feliratok Urartu néven említenek. A helyi uralkodók magukat Biai vagy Bianili néven ismerték, ami a Van-tó környéki magterületre utalt. A Van-tó (török: Van Gölü; örmény: Vanov lic) medencéje volt a politikai központ, a főváros, Tuspa (a mai Van) a tó keleti partján feküdt. Urartu nem azonos a későbbi Örményországgal, de régészeti és nyelvészeti szempontból a térség egyik meghatározó rétegét képezte, és a későbbi örmény királyságok területi keretét részben előkészítette.
Urartu felemelkedése szorosan összefüggött az Újasszír Birodalom terjeszkedésével. Az asszír királyok, különösen III. Sulmánu-asarídu (i. e. 858–824 között uralkodott) hadjáratai a Van-tó vidékén olyan törzsi és városi közösségeket kényszerítettek összefogásra, amelyek korábban nem alkottak egységes államot. Urartu a 9. század közepe után önálló katonai hatalommá vált, és az asszír–urartui viszony a következő két évszázadban váltakozó háborúk és békeegyezmények ritmusában alakult. A két birodalom közötti vetélkedés nemcsak a hegyi erődökről és a termékeny folyóvölgyekről szólt, hanem a kereskedelmi útvonalak, a fémlelőhelyek és a lótenyésztő területek ellenőrzéséről is.
A régészeti rekonstrukció szerint Urartu hatalma a 8. században érte el csúcspontját, különösen I. Argisti (i. e. 786–764 körül) és II. Szarduri (i. e. 764–735 körül) uralkodása alatt. Ebben az időszakban az urartui hadsereg betört a mai Északnyugat-Iránba, és hódításokat hajtott végre a Szeván-tó és az Araksz folyó környékén. A mai Jereván területén található Erebuni erődjét I. Argisti alapította i. e. 782 körül, amit asszír párhuzamokból és a helyi feliratból egyaránt ismerünk. Ez az évszám a mai örmény főváros szimbolikus alapítási dátumaként is ismert, bár a folyamatos városi fejlődés ennél bonyolultabb volt.
Az urartui állam adminisztratív és kulturális teljesítménye jelentős. A királyi feliratok az urartui nyelvet ékírással rögzítették, amely nyelv nem tartozik az indoeurópai nyelvek közé, és nem azonos a későbbi örménnyel. A legtöbb felirat hadjáratokról, építkezésekről, csatornákról és szőlőskertekről szól. A Van-szikla feliratai, köztük a nagy sziklafelirat, a királyi ideológia és az isteni legitimáció bemutatására szolgáltak. Urartu vallásában a főisten a vihar- és hadisten Haldi volt, akinek templomai a hegyi erődök mellett álltak. A kutatók vitatják, hogy Haldi kultusza mennyire volt helyi eredetű, és mennyire formálta az asszír vallási propaganda árnyéka.
Az urartui gazdaság az öntözéses földművelésen, a teraszos szőlőművelésen, az állattartáson és a fémfeldolgozáson alapult. A hegyvidéki éghajlat miatt a termőterület szűkös volt, ezért a csatornák és a ciszternák komoly állami beruházásnak számítottak. A mai Gevaş közelében található Menua-csatorna a Van-tótól délre ma is látható, és azt jelzi, hogy a vízgazdálkodás a királyi hatalom egyik alapja volt. A régészeti lelőhelyek, például Karmir Blur (Teisebaini) erődje Jereván mellett, raktárakat, gabonatárolókat és fémműves műhelyeket tártak fel. A gabona- és bortárolás mértékét a kutatók gyakran az állami redisztribúció bizonyítékaként értelmezik, de a pontos adminisztratív rendszerről kevés közvetlen forrás áll rendelkezésre.
Urartu hanyatlása a 8. század végén kezdődött, amikor az asszír király, II. Sarrukín i. e. 714-ben pusztító hadjáratot vezetett a térségbe. Sarrukín feliratai részletesen leírják az urartui területek feldúlását és a Muszaszirban lévő Haldi-templom kifosztását. A felirat nyelve propagandisztikus, ezért a kutatók nem olvassák szó szerint, de az urartui hatalom meggyengülését több független adat is alátámasztja. A 7. században az urartui királyság fokozatosan elvesztette korábbi ellenőrzését a peremterületek felett. Az i. e. 7. század közepe után Urartu eltűnt az önálló nagyhatalmak közül, és a források szerint a méd, illetve később a perzsa hódítás előtt részben felbomlott, részben átalakult.
A korai örmény jelenlét kérdése a történeti nyelvészet, a régészet és a szöveges források eltérő bizonyítékait kapcsolja össze. A mai tudományos konszenzus szerint az örmény nyelv az indoeurópai nyelvcsalád önálló ága, és a nyelv időszámításunk előtti fejlődése a kelet-anatóliai vagy dél-kaukázusi térséghez kötődik. A nyelvészeti rekonstrukció azonban nem ad pontos időpontot arra, mikor vált az örmény a Van-tótól északra és keletre a meghatározó beszélt nyelvvé. A vitatott proto-örmény migrációs modell azt feltételezi, hogy indoeurópai nyelvű csoportok a bronzkorban vagy a vaskor elején érkeztek a térségbe, de a régészet nem tudja ezt egyértelműen egy adott „népvándorláshoz” kötni.
Az asszír és urartui források nem használják az „örmény” kifejezést. Az örmények első egyértelmű említése az i. e. 6. század végéről vagy az i. e. 5. századból származik. A perzsa behisztuni felirat (i. e. 520 körül) az „Armina” tartományt említi, és a görög szerzők, elsősorban Hérodotosz, az i. e. 5. században Armenoi néven nevezik a térség lakóit. A szöveges bizonyíték tehát csak az Achaemenida Birodalom korában válik viszonylag egyértelművé. Hogy a korábbi urartui lakosság milyen arányban olvadt be, cserélt nyelvet vagy állt ellen, azt a jelenlegi források alapján nem lehet pontosan rekonstruálni. A kutatók egy része folyamatos nyelvváltást, más része inkább különböző csoportok együttélését valószínűsíti. A kérdés azért érzékeny, mert a modern örmény nemzeti történelem gyakran folytonos örmény jelenlétet feltételez az Urartu előtti időktől, míg a török és azerbajdzsáni nemzeti narratívák időnként az örményeket késői jövevényekként igyekeznek bemutatni. A tudományos álláspont szerint az állandó jelenlét és a nyelvcsere nem zárja ki egymást, és a forráshiány miatt a kérdés nem dönthető el egyetlen „eredet” javára.
Az i. e. 6. század közepén a Méd Birodalom, majd II. Kurus perzsa király (i. e. 559–530 között uralkodott) hódította meg a régiót. Az örmény területek a perzsa Achaemenida Birodalom tartományává váltak. A perzsa közigazgatás satrapiákat hozott létre, és a birodalmi feliratok szerint a térség a perzsa királyi hatalom egyik északnyugati peremvidékét alkotta. A perzsa uralom idején a korábbi urartui városok részben tovább éltek, részben elvesztették jelentőségüket. A források alapján a helyi elit egy része bekapcsolódott a perzsa birodalmi igazgatásba, más része a hegyvidéki területeken viszonylagos önállóságot élvezett.
Nagy Sándor i. e. 331-ben legyőzte III. Dareioszt, és a makedón hadjárat rövid időre megnyitotta a régiót a hellenisztikus világ előtt. Nagy Sándor halála után a diadokhoszok háborúiban a térség a Szeleukida Birodalom érdekszférájába került. A hellenisztikus korszakban a görög és a perzsa közigazgatási gyakorlat keveredett. A Szeleukidák a meglévő városokat megerősítették, és új katonai településeket hoztak létre, de a hegyvidéki területeken a központi ellenőrzés gyenge maradt. A történeti források szerint az örmény területeken több helyi dinasztia is megőrizte befolyását: a Jervanduni (Orontida) dinasztia a perzsa korból származtatta magát, és a hellenisztikus érában is uralkodott. A görög-római források Orontidés néven említik az egyes uralkodókat.
A hellenisztikus örökség nem jelentett teljes görögösítést. A régészeti anyag szerint a görög stílusú pecsétgyűrűk, feliratok és építészeti elemek elsősorban a városi elithez és a katonai igazgatáshoz kötődtek, míg a vidéki közösségek nyelve és életmódja lassan változott. Az örmény nyelvű feliratok hiánya miatt a hellenisztikus kori örmény társadalomról csak közvetett képünk van. A görög szerzők, például Sztrabón, aki az i. e. 1. században és az i. sz. 1. század elején élt, az örményeket a perzsa és a görög világ közötti köztes népként írja le. Sztrabón leírása szerint a térségben a zoroasztriánus szokások, a makedón katonai hagyományok és a helyi hegyi életmód keveredtek. A forráskritika itt óvatosságra int: Sztrabón földrajzi írása másodlagos forrás, és a szerző saját korának kategóriáit vetítette vissza a korábbi időszakra.
Az örmény történelem egyik leggyakrabban tárgyalt ókori alakja II. Tigranész (görög forrásokban Tigranés), aki i. e. 95 körül lépett trónra, és i. e. 55 körül halt meg. Tigranész a hellenisztikus utódállamok gyengülését kihasználva rövid időre regionális nagyhatalommá tette az örmény királyságot. A római és görög források szerint Tigranész szövetségre lépett a pontoszi királlyal, VI. Mithridatésszel, aki a Római Köztársaság elleni háborújában a keleti mediterráneum egyik fő szereplője volt. Tigranész a Szeleukida Birodalom hanyatlása idején, i. e. 83 körül megszerezte a szíriai trónt is, és meghódította Kappadókia, Kilikia és Főnícia egyes részeit. A források szerint új fővárost alapított Tigranakert néven, amelynek pontos helye vitatott, de a mai Délkelet-Törökországban vagy Észak-Szíriában keresik.
A római hadvezér, Lucius Licinius Lucullus i. e. 69-ben megtámadta Tigranakertet, és legyőzte Tigranész seregét. A csata után Cnaeus Pompeius Magnus i. e. 66-ban kényszerítette békére Tigranészt, aki elvesztette szíriai és kis-ázsiai hódításait. A béke értelmében az örmény királyság a római érdekszférába került, de formálisan megőrizte önállóságát, és a Római Birodalom szövetségese lett. A kutatók vitatják, hogy Tigranész birodalma mennyire volt szilárd állam, és mennyire csupán katonai szövetségek laza rendszere. Az újabb kutatások szerint a Tigranész-kori terjeszkedés inkább a hellenisztikus hadviselés és a helyi dinasztikus érdekek összjátékából eredt, mintsem egy kiforrott örmény „nemzeti” programból. A modern örmény történetírás Tigranészt a nemzeti aranykor szimbólumaként ábrázolja, míg a kritikai kutatás hangsúlyozza, hogy a korabeli források a mai értelemben vett nemzeti identitásról nem beszélnek.
Tigranész halála után az örmény királyság a római és a pártus birodalom közötti határzónává vált. A pártus uralkodók a Tigranész utódai közül többször saját jelöltet ültettek a trónra, miközben a rómaiak a nyugati határ mentén igyekeztek ellenőrzés alatt tartani a térséget. A római–pártus vetélkedés következtében az örmény trón nem ritkán a két nagyhatalom kiegyezésének vagy éppen konfliktusának függvénye volt. Az i. sz. 1. századból fennmaradt feliratok és éremleletek szerint a helyi nemesség egy része római, más része pártus mintákat követett. A királyi udvar kultúrájában a hellenisztikus és az iráni elemek egymás mellett éltek. A kereszténység felvétele előtti örmény vallást a források gyakran a perzsa zoroasztrianizmussal rokonítják, de a helyi hegyi kultuszok és a hellenisztikus istenek egyaránt jelen voltak. A részletek azonban a forráshiány miatt bizonytalanok.
Az i. sz. 1–2. századi forrásokban az örmény királyság mint a római és a pártus hatalom közötti ütközőállam jelenik meg. A római történetíró, Tacitus részletesen leírja az örmény trónért folyó küzdelmeket, különösen Corbulo római hadvezér i. sz. 58–63 közötti hadjáratát. A római és pártus felek végül az i. sz. 63-as rendezésben kompromisszumot kötöttek: a trónra az arsakida pártus herceg került, aki azonban Rómától kapta a koronát. Ez a kettős függőség jól mutatja, hogy a térségben a birodalmi versengés nem egyszerű hódítással, hanem befolyási övezetek és dinasztikus szövetségek révén működött.
A római–pártus korban a kereskedelmi útvonalak is átalakultak. A selyemút északi ága a Kaszpi-tenger és a Kaukázus vidékén haladt át, míg a délkeleti ág Mezopotámián keresztül kötötte össze a Mediterráneumot Közép-Ázsiával. Az örmény hegyvidék így a távolsági kereskedelem közvetítője is lett. A régészeti anyagban római üvegek, pártus érmék és kínai selyemfoszlányok egyaránt előkerültek, ami a régió összekapcsoltságát jelzi. A forrásokból azonban nem derül ki pontosan, hogy a helyi közösségek mennyire részesültek ebből a kereskedelemből; a haszon nagy része valószínűleg a városi eliteknél és a királyi udvarnál csapódott le.
Az örmény királyság e korszakban fokozatosan intézményesítette a királyi udvari kultúrát. Az éremverés a hellenisztikus mintát követte, de a feliratok egy része már arámi nyelvű volt, ami az iráni közigazgatás hagyatékát tükrözi. Az i. sz. 3. század elején a Szászánida dinasztia hatalomra jutása Iránban újra megerősítette a perzsa befolyást. A szászánida királyok az örmény területeket saját tartományuknak tekintették, és megpróbálták felszámolni a helyi autonómiát. A római–szászánida háborúkban Örményország ismét hadszíntérré vált. A következő alfejezetben tárgyalt kereszténység felvétele éppen abba a folyamatba illeszkedik, amelyben az örmény elit a szászánida politikai nyomás ellenében saját vallási és kulturális intézményeket kezdett kiépíteni. Ezért az ókori időszak lezárása nem egyszerű időhatár, hanem a későbbi örmény államiság alapjainak formálódása.
Az urartui és ókori örmény történelemre vonatkozó ismereteink három fő forráscsoportból származnak: asszír, urartui és perzsa szövegekből; görög-római történetírókból; valamint régészeti leletekből és feliratokból. Az asszír királyfeliratok és az urartui ékírásos szövegek elsődleges források, de politikai propagandát is tükröznek, ezért csak belső forráskritikával értelmezhetők. Urartu kronológiája a régészeti rétegek és a feliratok kereszthivatkozásai alapján részben rekonstruált; a pontos évszámoknál a szakirodalomban olykor több év eltérés is lehetséges. Az i. e. 8. századra vonatkozó asszír-urartui eseményeket gyakran csak az egyik fél nézőpontjából ismerjük.
Az örmény nyelv és identitás korai történetére nézve a forráshiány a legfontosabb bizonytalanság. Az „örmény” elnevezés az Achaemenida korban jelenik meg, de a társadalmi és nyelvi folyamatok korábbi és későbbi részletei rekonstrukciók. A nyelvészeti eredmények tudományos modellnek számítanak, nem közvetlen történeti bizonyítéknak. A modern nemzeti narratívák hajlamosak ezt a bizonytalanságot eltüntetni. A könyv ezért különbséget tesz a dokumentált tény (például Tigranész veresége Lucullustól), a valószínűsített rekonstrukció (például a proto-örmény nyelvcsere) és az emlékezetpolitikai állítás (például Urartu mint „ősi Örményország”) között.
Tigranész birodalmának mérete és jellege ugyancsak vitatott. A görög-római szerzők hajlamosak a hódításokat felnagyítani, a modern örmény történetírás pedig nemzeti aranykort lát benne. A régészeti bizonyítékok nem támasztják alá egy sűrű, központosított birodalom képét; inkább katonai sikereken és dinasztikus szövetségeken alapuló, laza szerkezetű hatalom valószínűsíthető. Tigranakert helye is vita tárgya, mivel több lelőhely is pályázik a névre. Ezért az alfejezetben Tigranészt nem nemzeti hősként, hanem a hellenisztikus utódállamok és a római expanzió közötti időszak egyik regionális szereplőjeként tárgyaljuk.