Az ókori Örményország az Urartu utáni évszázadokban a római–szászánida határvidék egyik legjelentősebb királysága volt. A hellenisztikus és iráni udvari kultúrák metszéspontjában elhelyezkedő arszakida Örményország korábban megismert hagyományai ebben a fejezetben kapnak új irányt: a 4. század elejétől az uralkodói udvar fokozatosan a kereszténységet tette a királyi hatalom vallási keretévé, és ezzel olyan intézményi, írásbeli és kolostori hagyomány indult el, amely a későbbi örmény közösségek számára a bizánci, perzsa, arab, szeldzsuk és mongol uralom alatt is az önazonosság egyik legfontosabb hordozója lett. Ez az alfejezet a kereszténység felvételének vitatott kronológiáját, a 9–11. századi Bagratuni Királyság és Ani virágzását, valamint a Kilikiában létrejött örmény királyságot tárgyalja. A hangsúly nem a mai nemzetállami folytonosság visszavetítésén van, hanem azon, ahogyan a vallási, dinasztikus, kereskedelmi és katonai viszonyok alakították a középkori örmény társadalmat.
Az örmény hagyomány szerint a kereszténységet Világosító Szent Gergely (örményül Grigor Lusavorich) térítette meg a 4. század elején, miután meggyőzte III. Trdat királyt (a görög forrásokban Tiridatész). A történet 5. századi, görögül és örményül fennmaradt változata, amelyet Agathangelosz neve alatt ismerünk, részletesen elbeszéli Gergely börtönbüntetését a Khor Virap mélyedésében, a király megtérését, majd a pogány szentélyek felszámolását és a püspöki központok megszervezését. E hagyomány szerint az áttérés éve 301, amit az örmény egyházi emlékezet gyakran az „első keresztény állam” érvével kapcsol össze. A modern történetírás azonban több okból is óvatosan kezeli ezt az évszámot.
Egyrészt az Agathangelosz-szöveg évszázadokkal az események után, liturgikus és hagiográfiai célból íródott; a benne szereplő csodák, időtartamok és nevek nem tekinthetők közvetlen hivatali feljegyzésnek. Másrészt a fennmaradt örmény, görög és szír kronológiák egymástól eltérően helyezik el az uralkodói eseményeket. A kutatók egy része ezért a 314 körüli időpontot tartja valószínűbbnek, részben azért, mert a Római Birodalomban a kereszténység 313-as legalizálása után lett könnyebben elképzelhető a királyi áttérés nyílt támogatása. Ez a vita nem pusztán naptári kérdés: azt is jelzi, hogy a kereszténység felvétele nem egyetlen pillanatban, hanem egy-két emberöltőn átívelő folyamatban zajlott. A királyi udvar és a nakhararok – a nagy nemesi házak – fokozatosan építették be a keresztény egyházat a földbirtok, a városi intézmények és a dinasztikus reprezentáció rendjébe.
Az örmény egyház szervezete a 4–5. században alakult ki. Élén a katholikosz (görög eredetű szó, „általános elöljáró”) állt, akinek székhelye az idők során többször változott: előbb a térség különböző központjaiban, később Dvinben, majd másutt. A korai örmény püspökség kezdetben részben a kappadókiai Caesarea egyházi kapcsolatrendszeréhez kötődött, de a fokozatos önállósodás után az örmény egyház a keleti kereszténység sajátos irányzatához csatlakozott. A 451-es khalkédóni zsinat krisztológiai döntését az örmény egyház nem fogadta el; ezzel a nem khalkédóni (orientális ortodox) egyházak közé került. Ezt a teológiai különállást nem szabad mai felekezeti vagy nemzeti ellentétként értelmezni: a 6. században a bizánci és szászánida hatalmi versengés közepette az örmény egyház saját intézményi és tanításbeli útja éppúgy szolgálta a helyi elitek politikai mozgásterét, mint a hitéletet.
A kereszténység elterjedéséhez szorosan kapcsolódik az örmény ábécé megalkotása, amelyet a hagyomány 405 körüli időpontra tesz, és amelyet Meszrop Mastoc nevéhez köt. Az írásrendszer létrehozásának elsődleges célja a Szentírás és a liturgikus szövegek örmény nyelvre fordítása volt. Ez nem modern értelemben vett „nemzeti nyelvépítés” volt, hanem a keresztény igehirdetés, a papság képzése és az egyházi intézmények működése számára teremtett alapot. Ennek ellenére a fordítás és a kolostori másolás nyomán az örmény nyelvűség az írásbeli kultúra tartós formájává vált, és a későbbi századokban a közösségi önazonosság fontos kerete lett.
A 4. század végétől Örményország újra a római és a szászánida birodalom ütközőzónájába került. A szászánida udvar időnként a zoroasztrianizmus hivatalos támogatásával próbálta erősíteni befolyását az örmény területeken. A legjelentősebb válság az 5. század közepén következett be, amikor II. Jazdgird szászánida uralkodó politikája nyomán az örmény nemesség egy része fegyveres felkelést indított. Az 451-es avarayri csatában az örmény erők Vardan Mamikonyan vezetésével katonailag vereséget szenvedtek, és Vardan is elesett. Az örmény egyházi hagyomány benne a hitért való tanúságtétel, a mártírium alakját tiszteli, ugyanakkor a kortársi politikai helyzet ennél összetettebb volt: a felkelés egyszerre volt vallási tiltakozás és a helyi nemesség autonómiájának védelme a szászánida központosítással szemben.
A katonai vereség ellenére a szászánida kormányzat nem tudta felszámolni a keresztény intézményeket. A 484-es nvarsaki szerződés a források szerint biztosította a kereszténység szabad gyakorlását és a helyi nemesi jogokat, ami lehetővé tette, hogy az örmény egyház a következő évszázadokban a közösség egyik legfontosabb szervező ereje maradjon. Az avarayri események forrásai elsősorban örmény egyházi történetírók, például Pavstos Buzand és Movses Khorenatsi munkái, amelyeket évszázadokkal később másoltak és szerkesztettek; ezért az események, számok és személyek egyes részletei hagiográfiai és emlékezetpolitikai elemekkel keverednek.
A 7. század közepén az arab hódítás új korszakot nyitott. Örményország az Omajjád, majd az Abbászida Kalifátus adófizető tartományai közé került, de a kalifátus nem számolta fel a helyi nemesi családok igazgatási szerepét. A Bagratuni család fokozatosan kiemelkedett a többi nakhararház közül, részben azért, mert ügyesen egyensúlyozott a kalifátus és a bizánci udvar között, részben pedig mert a 9. századra a kalifátus központi hatalma meggyengült, és a határvidékeken a helyi dinasztiák növelték önállóságukat.
885-ben I. Asot Bagratuni felvette a királyi címet. Ezt a források szerint a bagdadi kalifa és a bizánci császár is elismerte, ami jól mutatja, hogy a Bagratuni királyság a két nagyhatalom közötti hatalmi egyensúly terméke volt. A királyság azonban nem fedte le a teljes örmény nyelvű területet. A Vaspurakani Artsruni, a Szjuniki és a Karsi fejedelemségek, valamint más kisebb uradalmak saját uralkodóikkal párhuzamosan működtek. A „független Örményország” fogalma ezért a 9–10. században nem mai értelemben vett szuverén államot jelentett, hanem olyan dinasztikus monarchiát, amelynek hatalma területenként változott, és amely a kalifátus, illetve Bizánc elismerésétől is függött.
A Bagratuni kor gazdasági alapja a mezőgazdaság, a kézműipar és a tranzitkereskedelem volt. Az arab források és az örmény krónikák egyaránt említik a városi piacokat, a textil- és fémfeldolgozást, valamint a kaukázusi, perzsa és bizánci útvonalak közötti közvetítést. A demográfiai adatok azonban hiányosak: sem a lakosság egészére, sem az egyes városok lélekszámára nincsenek megbízható, mért statisztikák. A szöveges források gyakran retorikai célból túloznak, a régészeti leletek pedig csak lassan, töredékesen egészítik ki a képet.
A Bagratuni királyság legismertebb központja Ani volt. A 10. század második felétől a királyi udvar fokozatosan ide helyezte a székhelyét, és a város a 11. század első felében a régió egyik legjelentősebb városi településévé vált. Ani a szöveges forrásokban és a későbbi utazói leírásokban gyakran „ezer templom városa” jelzővel szerepel, ami nem pontos statisztika, hanem a város egyházi építészeti sűrűségére utaló toposz. Az ásatások mégis megerősítik, hogy a városban katedrális, számos templom, erődítés, vízvezeték, palota és kereskedőnegyed állt.
A leghíresebb fennmaradt építmény az Ani székesegyház (örményül gyakran Surp Asdvadzadzin), amelynek építését a hagyomány 989 és 1001 közé teszi, és Trdat építész nevéhez köti. Trdat alakját a későbbi minták alapján egyes szakmunkák azzal is összekötik, hogy a konstantinápolyi Hagia Sophia kupolájának javításán is dolgozott, de ennek forrásalapja gyenge, ezért legfeljebb hagyományként kezelhető. Ani építészete a bizánci, kaukázusi és perzsa formák sajátos ötvözete: a kőfaragás finomsága, a belső terek tagolása és a külső díszítés olyan regionális iskolát mutat, amely a középkori örmény kolostorokon, például Haghpatban és Sanahinban is nyomon követhető.
A város lakosságának etnikai és vallási összetételéről csak közvetett ismereteink vannak. Örmény, görög, arab, zsidó és más kereskedők jelenléte valószínűsíthető a források említéseiből, de a számarányokat nem ismerjük. Ani politikai jelentősége 1045-ben ért véget, amikor a bizánci hatalom annektálta a területet, és a Bagratuni uralkodót lemondásra kényszerítette. 1064-ben a szeldzsuk hódítás érte el a várost, majd a későbbi évszázadokban grúz, mongol és más regionális hatalmak kezébe került. A város fokozatosan hanyatlott, és a kora újkorra nagyrészt elnéptelenedett. Ani ma Törökország területén fekszik, és a régészeti parkként való kezelése, illetve az örmény emlékhelyek megőrzése körüli viták a 20–21. századi emlékezetpolitika részévé váltak.
A 11. század folyamán a bizánci térnyerés és a szeldzsuk hódítás elől sok örmény nemesi család és közösség vándorolt a Földközi-tenger északkeleti partvidékére, Kilikia (örményül Kilikia) régiójába, a ma Törökországhoz tartozó Adana és Tarsus környéki hegy- és partvidékre. Az örmény jelenlét ott nem volt előzmény nélküli: a bizánci császárkor már korábban is telepített örmény családokat a határvidékre, és a helyi erődökben bizánci szolgálatban álló örmény parancsnokok működtek. A 11. század végétől a bizánci ellenőrzés gyengülésével és a keresztes hadjáratok megindulásával a kilikiai hegyvidéken önálló örmény fejedelemségek szilárdultak meg.
A kilikiai örmény állam létrejötte a 12–13. században érte el csúcspontját. 1198-ban I. Levon (latin forrásokban Leo) királyi koronát kapott. A koronázást a források szerint a pápa és a német-római császár követei is támogatták, ami jól mutatja a kilikiai udvar nyugati, latin keresztény kapcsolatait. A királyság szövetségesként és közvetítőként működött a keresztes államok, a bizánci utóddinasztiák és a Földközi-tengeri itáliai városok között. Ugyanakkor az örmény egyház szervezete és tanítása megmaradt a keleti, nem khalkédóni hagyomány keretei között, és az uniós tárgyalások a római pápasággal időről időre belső feszültségeket okoztak.
A kilikiai királyság gazdasága erősen támaszkodott a tengeri kereskedelemre. Laiazzo (Ayas) kikötője a 13. században a Levante és az itáliai városok közötti áruforgalom egyik fontos csomópontja volt; örmény, genovai, velencei és más kereskedők hajói fordultak meg ott. A királyi udvar latin és francia intézményeket is átvett, levelezésében és okleveleiben latin elemeket használt, az udvari kultúra azonban megőrizte az örmény írásbeliséget. A korszakban keletkezett a Mkhitar Gosh nevéhez kötött joggyűjtemény és a Szmbat Sparapet által összeállított törvénykönyv, amelyek a szokásjog, az egyházjog és a római-bizánci jog elemeit vegyítették, és a későbbi örmény közösségek jogéletére is hatottak.
A 13. század második felétől a kilikiai királyság helyzete romlott. A mongol előrenyomulás idején az udvar részben szövetséget keresett a mongolokkal a mamlúk fenyegetés ellen, de ez a politika nem hozott tartós védelmet. A mamlúk hódítás 1375-ben Sis elfoglalásával vetett véget a kilikiai királyság önállóságának; az utolsó királyt, VI. Levont, Kairóba vitték. A kilikiai örmény állam így nem volt „Örményország” egésze, hanem egy dinasztikus, többnyelvű és többvallású fejedelemség, amely az örmény egyházi és írásbeli hagyományt a mediterrán kereskedelem és a latin keresztény diplomácia hálózatába kapcsolta. Emléke a későbbi örmény történelmi tudatban a királyság aranykoraként jelenik meg, de a mai történészi értékelés inkább annak alkalmazkodó, szövetségi politikáját és belső rétegzettségét hangsúlyozza.
A középkori örmény társadalom forrásai elsősorban az uralkodói, egyházi és kolostori írásbeliségből származnak, ezért a parasztok, városi munkások, nők és a vidéki közösségek élete csak töredékesen ismert. A nemesi házak, a nakhararok földbirtokai és katonai kísérete alkotta a politikai élet gerincét; a királyi hatalom ereje azon múlott, hogy a dinasztia mennyire tudta a nemesi családokat adományokkal, házasságokkal és katonai szolgálattal magához kötni. A parasztság adókkal, munkaszolgáltatással és terménybeszolgáltatással tartozott földesurának; a városi kézművesek és kereskedők a piacok és céhszerű testületek keretében szerveződtek, bár az utóbbi intézményes formái kevésbé dokumentáltak.
Az egyház kiterjedt kolostori hálózatot működtetett. A Haghpat, Sanahin, Tatev és más kolostorok nemcsak vallási központok voltak, hanem iskolák, kéziratmásoló műhelyek és gazdasági birtoktestek is. A szerzetesi iskolákban görög, szír, arab és perzsa mintákhoz is kapcsolódó teológiai, filozófiai és jogi hagyományokat ápoltak. Az örmény egyház ezzel a középkorban a folyamatos birodalmi uralom alatt is képes volt fenntartani az írásbeli kultúra és a helyi igazgatás bizonyos folytonosságát. Ezt a szerepet a későbbi évszázadokban, az oszmán és szafavida felosztás idején is megőrizte, amint azt a kötet későbbi alfejezete, Az oszmán–szafavida felosztás, részletesebben tárgyalja.
A nők a forrásokban elsősorban királynék, nemesi asszonyok és apácák szerepében tűnnek fel. Néhány királyné és hercegnő kolostorokat, templomokat és kórházakat alapított, és családi birtokokat adományozott az egyháznak; ilyen alapítók nevei feliratokban és oklevelekben maradtak fenn. A mindennapi döntéshozatalban azonban a nők jogi helyzete erősen függött a családi állapottól, a földbirtoktól és az egyházi jogról alkotott helyi értelmezésektől. A források szűkössége miatt nem állítható, hogy a középkori örmény nőknek egységes vagy állandó jogállásuk lett volna.
A mongol hódítás a 13. században Örményország területén is súlyos pusztítást, adóterheket és lakosságveszteséget okozott. A szöveges források gyakran retorikusan írják le a városok lerombolását és a vidék elnéptelenedését, és bár a pusztítás ténye aligha vitatható, a konkrét áldozatszámokat és a demográfiai visszaesés mértékét a források nem teszik pontosan mérhetővé. A Timurida hadjáratok a 14. század végén tovább rontották a helyzetet. A török és mongol hatalmak katonai és adóztatási gyakorlatát intézményi, politikai döntésként kell tárgyalni, nem népek kollektív cselekedeteként; a helyi örmény elitek közül pedig többen együttműködtek az új hatalmakkal, ami a túlélés és a helyi érdekérvényesítés gyakori stratégiája volt.
Az alfejezet alapját képező források több rétegbe tartoznak. Az egyháztörténeti hagyomány legfontosabb elbeszélései – Agathangelosz, Pavstos Buzand, Movses Khorenatsi, illetve Meszrop Mastoc életrajzírója, Koriun – évszázadokkal későbbi másolatokban maradtak fenn, és hagiográfiai, retorikai célokkal íródtak. Nem olvasott elsődleges szövegek helyett a fejezet azok általánosan ismert tartalmi elemeit használja, és minden vitatott kronológiai vagy eseménytörténeti pontnál jelzi a bizonytalanságot. A Bagratuni korra vonatkozóan fontosak a királyi oklevelek, adománylevelek és feliratok, valamint az örmény krónikák, például Hovhannes Draskhanakerttsi munkája; ezek keletkezése és szöveghagyománya azonban szintén egyenetlen. A kilikiai állam esetében latin, örmény és arab oklevelek, pápai levelek, kereskedelmi szerződések és krónikák állnak rendelkezésre, de a belső társadalomról alkotott kép gyakran az udvari források értékrendjét tükrözi.
A régészeti bizonyítékok – különösen Ani, Dvin, Haghpat és Sanahin ásatásai – a városiasodottság, az építészet és a kereskedelem kérdésében fontosak, de az etnikai azonosítás, a lakosságszám és a pusztulási rétegek értelmezése vitatott. A demográfiai becslések nem mért adatok; a szakirodalomban Ani lakosságát több tízezres, esetenként százezres nagyságrendre szokták becsülni, de ezeket a számokat a források nem támasztják alá egyértelműen. A 301-es áttérési évszám, a Bagratuni királyság „függetlenségének” mértéke, Ani népességének nagysága és a kilikiai állam jellege mind olyan pont, ahol a tudományos vita ma is él. Az örmény apostoli egyház és a római katolikus egyház közötti tárgyalások megítélése emellett a felekezeti történetírásban ma is eltérő hangsúlyokat kap. A könyv ezeket a vitákat nem zárja le, hanem bemutatja az egymás mellett létező értelmezéseket.