Az Az 1915-ös népirtás című alfejezetben tárgyalt trauma után az örmény politikai közösség nem szűnt meg, hanem új államformákat és diaszpórikus hálózatokat hozott létre. Az 1918–1920 között fennálló Első Köztársaság rövid élete, az azt követő szovjetizálás, a diaszpóra és az anyaország viszonya, valamint a szovjet korszak gazdasági átalakulása együtt mutatják meg, hogy az örmény államiság a 20. században nem magától értetődő folytonosság, hanem birodalmi összeomlások, háborúk és ideológiai kényszerek között létrejött, törékeny konstrukció volt. Az alfejezet ezért a területi változásokat, a politikai döntéseket és a társadalmi következményeket együtt, a források bizonytalanságát is jelezve tárgyalja.
Az Első Örmény Köztársaság (örményül: Հայաստանի Առաջին Հանրապետություն, átírva: Hayastani Arrajin Hanrapetutyun) 1918. május 28-án kiáltotta ki függetlenségét, miután a Transzkaukázusi Föderáció felbomlott. Tbilisziben a grúz, örmény és azerbajdzsáni politikai vezetők nem tudtak közös államot fenntartani, és a térségben előrenyomuló oszmán hadsereggel szemben az örmény Nemzeti Tanács úgy döntött, hogy saját felelősségre alapít államot. A függetlenség kikiáltásának dátumát az örmény történeti emlékezet a modern államiság születéseként tartja számon, ám a kortársak elsősorban a menekültválság kezelésére és a hadi helyzet túlélésére koncentráltak.
Az új állam területi magja a korábbi Jereváni kormányzóság és a környező, többségében örmények lakta területek voltak. A határokat azonban nem nemzeti önrendelkezés, hanem katonai erőviszonyok és diplomáciai alkuk határozták meg. A Batumi szerződés (1918. június 4.) az Oszmán Birodalommal szemben rendkívül kedvezőtlen volt: az örmény állam területe nagyjából 10 000–12 000 négyzetkilométerre zsugorodott, és az oszmán csapatok egészen Jereván közeléig nyomultak előre. A szerződést az örmény kormány kényszerűségből fogadta el; a kortárs beszámolók szerint a helyi lakosság és a menekültek pánikban menekültek kelet felé. Az oszmán hadsereg kivonulása azonban az első világháború végével, a mudroszi fegyverszünet (1918. október 30.) után megkezdődött, és az örmény állam ideiglenesen kiterjeszthette ellenőrzését a korábban elvesztett területek egy részére.
Az 1919-es év a párizsi békekonferencia időszaka. Az örmény delegáció, élén Poghosz Nubar párizsi képviselővel és Avetisz Aharonyán elnökkel, azt kérte, hogy a nyugati hatalmak ismerjék el a Wilson-féle elvek alapján meghúzandó nagy-örmény államot, amely magában foglalta volna a Oszmán Birodalom keleti vilajetjeit is. Az 1920. augusztus 10-én aláírt sèvres-i békeszerződés papíron tartalmazott ilyen területi rendelkezést, ám soha nem lépett hatályba, mert a török nemzeti mozgalom Ankarában ezt elutasította, és katonai ellenállást szervezett. A sèvres-i szerződés tehát a nemzetközi jogi ígéret szintjén maradt, és a gyakorlatban nem adott védelmet az Első Köztársaságnak.
Az állam belpolitikáját a menekültválság, a járványok és a területi viták terhelték. A század elején az örmény lakosság jelentős része nem a mai Örményország területén élt, hanem a Oszmán Birodalom keleti tartományaiban; a népirtás és a deportálások következtében azonban több százezer túlélő érkezett a kaukázusi területre. Az 1918–1920 közötti időszakban a mai Örményország és a szomszédos területek demográfiája folyamatosan átalakult. Az éhínség, a tífusz és a háborús pusztítás áldozatainak számát a korabeli segélyszervezetek és a későbbi történészek különbözőképpen becsülik; a pontos halálozási adatok ma is vitatottak. Az állam intézményei gyengék voltak: a hadsereg létszáma korlátozott, a kincstár kiürült, a vasútvonalak és a települések infrastruktúrája pedig a háborúban súlyosan károsodott.
A katonai helyzet 1920 őszén vált katasztrofálissá. A török–örmény háború (1920. szeptember–december) során a kars-i török hadsereg megszállta Karsz és Ardahan környékét. Az örmény hadsereg veresége után az alexandropoli békeszerződés (1920. december 2.) nem lépett hatályba, mert ugyanazon a napon a szovjet-orosz hadsereg bevonult Jerevánba, és megdöntötte a kormányt. Az Első Köztársaság bukása tehát kettős nyomás alatt következett be: egyfelől a kemalista török támadás, másfelől a szovjet-orosz terjeszkedés. Az örmény kormány egy része a szovjet hatalomátvételt a túlélés egyetlen esélyének látta, mások árulásként értékelték. Az egykori miniszterelnök, Szimon Vracján később emigrációban írt memoárja szerint a döntés a kényszerű realitás elfogadása volt, nem szabad választás.
A szovjetizálás (oroszul: szovetszkaja vlaszty, azaz szovjethatalom) folyamata 1920 decemberében indult meg, amikor a 11. Vörös Hadsereg bevonult Örményországba, és a kormány lemondott. Az új hatalom a bolsevikok irányítása alatt állt, de a helyi örmény kommunista mozgalom nem volt tömegbázis; a párt tagsága az oroszországi örmény munkásokból és a Kaukázusontúli városokból érkezett. A szovjet kormány első intézkedései között szerepelt a földosztás meghirdetése, a régi adminisztráció felszámolása és a vörösterror intézményeinek bevezetése. Az erőszak mértékéről kevés megbízható dokumentum maradt fenn; a bolsevik hatalomátvétel idején sok helyi értelmiségi és az előző kormány tagja emigrációba menekült, másokat letartóztattak.
A szovjet-orosz kormányzat és az új török állam, a Török Nagy Nemzetgyűlés kormánya között 1921. március 16-án aláírt moszkvai szerződés, majd az 1921. október 13-án aláírt karszi szerződés határozta meg Örményország keleti határait. A karszi szerződés értelmében Törökország megtartotta Karsz, Ardahan és Ararat környékét, a szovjet Örményország pedig hivatalosan lemondott ezekről a területekről. A szerződés a Nahicseván régiót autonóm területként az Azerbajdzsáni SZSZK-hoz csatolta, azzal a feltétellel, hogy Azerbajdzsán nem adhatja át harmadik félnek. Ez a rendelkezés a mai napig a kaukázusi területi viták egyik jogi hivatkozási pontja. A szovjet Örményország területe így nagyjából 29 800 négyzetkilométer lett, ami megfelel a mai állam területének, de nem foglalta magában a Hegyi-Karabah autonóm területet, amelyet 1923-ban az Azerbajdzsáni SZSZK-hoz csatoltak. Ezt a területi döntést az örmény nemzeti narratíva máig megalapozatlannak tartja, míg az azerbajdzsáni álláspont szerint a szovjet határok legitimnek számítottak. A szovjet kormányzat a nemzetiségi elv betartását hirdette, de a gyakorlatban a határokat gyakran a központi érdekek és a párton belüli erőviszonyok szerint húzták meg.
A szovjet Örményország 1922-ben a Kaukázusontúli Szocialista Szövetségi Tanácsköztársaság (ZSZSZSZK) része lett, majd 1936-ban, amikor a föderációt feloszlatták, Örmény Szovjet Szocialista Köztársaság (Örmény SZSZK) néven a Szovjetunió egyik tagköztársasága lett. A politikai rendszer a bolsevik párt egypárti uralmán alapult. Az 1920-as években a NEP (új gazdaságpolitika) időszakában bizonyos magángazdasági tevékenység engedélyezett volt, de a kollektivizálás és az iparosítás az 1930-as években felszámolta a paraszti autonómiát. A kollektivizálás (oroszul: kollektyivizacija) a falvak erőszakos átszervezését jelentette: a gabonabeszolgáltatás, a kulákoknak nevezett gazdák kisajátítása és a kényszerű termelőszövetkezetek létrehozása számos helyi ellenállást váltott ki. Az éhínség és a deportálások áldozatainak száma Örményországban máig vitatott, mert a szovjet statisztikák torzítottak, a független helyi források pedig hiányosak.
A sztálini terror éveiben a szovjet Örményország értelmiségét is megtizedelték. A nagy tisztogatás (1936–1938) során az örmény kommunista párt számos vezetőjét, íróját és tudósát kivégezték vagy munkatáborba küldték. A vádak gyakran kitaláltak voltak: „nacionalista elhajlás”, „trockizmus” vagy „kémkedés”. Az áldozatok pontos számát a kutatók a szovjet levéltárak megnyitása után becsülték meg, de a teljes körű dokumentáció továbbra sem áll rendelkezésre. A terror nem csupán a fővárosi elitet érintette; a vidéki papság, a régi földbirtokosok és a diaszpórából hazatért örmények különösen kiszolgáltatottak voltak.
Az 1915-ös népirtás következtében az örmény népesség jelentős része a világ különböző országaiban élt szétszórtan; ezt a közösséget nevezik örmény diaszpórának (örményül: սփիւռք, átírva: szpürk). A diaszpóra kialakulása nem egyszeri esemény volt, hanem több hullámban ment végbe: először a 19. század végén a tömeges kivándorlás, majd az első világháború alatti deportálások, végül a szovjetizálás után a menekülthullám. A legnagyobb örmény közösségek Franciaországban, Libanonban, Szíriában, az Egyesült Államokban és Iránban alakultak ki. A diaszpóra intézményei – iskolák, egyházak, karitatív szervezetek – hamar megszerveződtek: az Örmény Általános Jótékony Szövetség (AGBU, Armenian General Benevolent Union) és a különböző egyházi közösségek egészségügyi és oktatási hálózatokat tartottak fenn.
A szovjet Örményország és a diaszpóra viszonyát az ideológiai feszültség és a nemzeti érdek egyszerre jellemezte. Az örmény kommunista vezetés a diaszpóra polgári és egyházi intézményeit gyanakvással kezelte, mert azok gyakran kapcsolatban álltak a korábbi, nem bolsevik örmény pártokkal. A hncsak és a dásnak (azaz az Örmény Forradalmi Föderáció) hagyományos szervezetei külföldön tovább működtek, és a szovjet rendszerrel szemben kritikus álláspontot képviseltek. Az 1920-as években a szovjet kormányzat rövid időre engedélyezte a diaszpóra támogatását, sőt a repatriáció (örményül: հայրենադարձություն, átírva: hayrenadarc) programot is meghirdette, amelynek célja az volt, hogy a szétszórt örmények hazatérjenek a szovjet hazába.
A repatriáció első nagyobb hulláma 1946–1948 között zajlott, amikor a Szovjetunió a második világháború utáni propagandában a diaszpórát a szovjet haza védelmére szólította fel, és több tízezer örményt telepített be a szovjet Örményországba. A hazatelepülők többsége a Közel-Keletről, elsősorban Szíriából és Libanonból érkezett. A program azonban nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket: sok hazatérő nem kapta meg a ígért földet és állást, a szovjet hatóságok gyanakvással kezelték őket, és a politikai légkör évtizedeken át fojtogató volt. Az 1950-es években a sztálini terror újabb hulláma a hazatérteket is sújtotta; sokan börtönbe vagy munkatáborba kerültek. A repatriáció tehát nem a nemzeti egyesítés, hanem a szovjet állam demográfiai és ideológiai céljainak volt alárendelve.
A diaszpóra és az anyaország kapcsolata az 1960-as évektől kezdve fokozatosan normalizálódott. Az örmény SZSZK vezetése, különösen Karen Demircsján főtitkár idején, igyekezett a diaszpórával kulturális együttműködést kialakítani. A szovjet állam engedélyezte az örmény nyelvű sajtó, a rádió és a televízió működését, és a diaszpóra turizmusa is élénkült. Az anyaország szimbolikus szerepe az örmény identitásban megerősödött, de a politikai véleménykülönbség továbbra is fennállt: a diaszpóra jelentős része a szovjet rendszert idegennek tekintette, és a függetlenség elérését, valamint a genocídium nemzetközi elismerését követelte. A szovjet kormányzat ezzel szemben a genocídium kérdését a hidegháborús külpolitikai érdekeknek rendelte alá, és nem támogatta a nemzetközi kampányt, mert nem akarta megterhelni a Törökországgal szembeni viszonyát.
A szovjet korszak gazdasága Örményországban a mezőgazdasági társadalomból az ipari társadalomba való gyors, de ellentmondásos átmenetet hozott. A cári időszakban a terület elsősorban agrár- és kisipari jellegű volt, a 20. század elején kevés nagyüzem működött. A szovjet hatalom az 1920-as évek végétől a tervgazdaság (oroszul: plánovoje hozjajsztvo) keretében központilag irányította a beruházásokat. Az első ötéves tervek (1928–1932, 1933–1937) az iparosítást, a villamosítást és a bányászat fejlesztését tűzték ki célul. Kiépült a jereváni vegyipar, a gumigyártás, a könnyűipar (textil, bőr) és a gépgyártás. Az energiaellátásban a Szevan-tó vizének lecsapolása és a Szevan–Hrazdan vízierőmű-kaszkád kiépítése hosszú távon ökológiai károkat okozott; a tó vízszintjének csökkenése a mai napig környezeti probléma.
A mezőgazdaságot a kollektivizálás átalakította: a szovhozok (állami gazdaságok) és a kolhozok (termelőszövetkezetek) vették át a korábbi falusi földművelés helyét. A termesztett növények közül a szőlő, a gyümölcs és a dohány fontos exportcikké vált, de a gabonatermesztés nem fedezte a belső fogyasztást. A szovjet élelmiszer-ellátási rendszer hiányosságai miatt az 1930-as és 1940-es években időszakos élelmiszerhiány és jegyrendszer volt jellemző. A lakosság életszínvonala a szovjet átlaghoz képest közepes volt; a becslések forrása a szovjet népszámlálások és a hivatalos statisztikák, amelyeket a kutatók részben torzítottnak tartanak.
A második világháború alatt Örményország a hátország része volt, de a lakosság jelentős részét besorozták a Vörös Hadseregbe. A háborús veszteségek, a sebesültek és a hadifoglyok száma pontosan nem ismert, de a becslések szerint több mint 300 000 örmény származású katona szolgált a szovjet hadseregben; ebből sokan estek el. A háború utáni újjáépítés a szovjet gazdaságpolitika központi feladata lett, de Örményország nem kapott kiemelt beruházásokat, mert a szovjet tervgazdaság a nehézipari központokat és a nyersanyagban gazdagabb területeket részesítette előnyben.
Az 1950-es évektől a szovjet gazdaság Örményországban a tudásintenzív iparágak felé mozdult el. Jereván és Gjumri (korábban Leninakan) városaiban elektronikai, precíziós gépipari és műszergyártó üzemek létesültek; a szovjet katonai–ipari komplexum beszállítójaként számos üzem titkos megrendeléseket teljesített. A foglalkoztatás magas volt, de a termelékenység alacsony, a minőség pedig gyakran elmaradt a nyugati színvonaltól. A szovjet rendszerben a munkanélküliség hivatalosan nem létezett, ami statisztikai manipulációt feltételez. A városiasodás gyors ütemben haladt: az 1926-os népszámlálás szerint Jereván lakossága alig haladta meg a 60 000 főt, 1989-re a város több mint 1,2 millió lakost számlált; ez a hivatalos szovjet népszámlálási adatok szerint van így, de a kutatók a belső migráció és a természetes szaporodás miatti számokat újra kiszámolták.
Az 1980-as évek végére a szovjet gazdaság szerkezeti válságba került. Az 1988-as földrengés, amely Észak-Örményországot sújtotta, több tízezer ember halálát okozta és hatalmas károkat hagyott maga után. A szovjet központi kormány a katasztrófára adott lassú és bürokratikus válasza aláásta a rendszer legitimitását. A földrengés és a politikai átmenet nyitotta meg az utat a nacionalista mozgalom megerősödése előtt, amely a Hegyi-Karabah és a függetlenség alfejezetben tárgyalt konfliktushoz vezetett. A szovjet gazdaság öröksége tehát kettős: létrehozta a modern ipari infrastruktúrát és az oktatási rendszert, de a központi tervezés merevsége, a környezeti károk és a politikai elnyomás hosszú távú terheket rakott az örmény társadalomra.
Az Első Köztársaság időszakára vonatkozóan a legfontosabb elsődleges források a korabeli állami iratok, a diplomáciai jegyzékek, a katonai parancsok, a sajtó és a résztvevők későbbi visszaemlékezései. Az örmény kormány dokumentumait részben megőrizték a jereváni levéltárak, részben az emigráns szervezetek gyűjteményeiben maradtak fenn. A török hadműveletek rekonstruálásához a török katonai levéltárak szükségesek, de ezek kutathatósága korlátozott. A határvitákról szóló tárgyalások jegyzőkönyvei gyakran nem teljesek, és a felek eltérő térképi értelmezései miatt a területi kérdésekben a források ütköznek.
A szovjetizálás és a szovjet korszak áldozatainak számát illetően a becslések széles sávban mozognak. A szovjet hivatalos statisztikák a politikai elnyomás mértékét alulbecsülték, a független kutatók pedig a levéltárak hiányos anyagából kénytelenek következtetni. A GULAG rendszer örményországi táborainak létszámáról pontos adat nem ismert. A kollektivizálás és az éhínség helyi hatásairól a falusi lakosság emlékezete és a későbbi interjúk fontos kiegészítő források, de ezek szubjektív jellegűek. A szovjet gazdasági adatok – a termelési indexek, a foglalkoztatási arányok – a tervgazdasági propaganda miatt gyakran felülreprezentálták a sikereket, ezért a kutatók azokat kritikusan kezelik.
A diaszpóra demográfiai adatai szintén bizonytalanok. A szovjet hatóságok által közölt repatriálási számok nem mindig egyeznek a diaszpóra szervezeteinek nyilvántartásaival, és a visszavándorlások nyomon követése sem teljes. A szovjet Örményország és a diaszpóra közötti pénzáramlások, a segélyek és a kulturális kapcsolatok nagyságrendjére vonatkozó becslések erősen függenek attól, hogy az adott szerző a szovjet vagy az emigráns forrásokat részesíti-e előnyben. Az 1988-as földrengés áldozatainak száma hivatalosan 25 000 körüli; más becslések ennél magasabb halálozási arányt valószínűsítenek, de a pontos számot a körülmények és a szovjet adminisztráció hiányosságai miatt nem lehet megállapítani.