Az 1980-as évek végén a szovjet rendszer eróziója a Kaukázusban nem egyszerűen a központi hatalom gyengülését hozta, hanem olyan területi és etnikai konfliktusokat is felszínre tört, amelyeket a szovjet állam évtizedeken át befagyasztott. Örményország esetében ez a folyamat Hegyi-Karabah (örményül Arcah, azeriül Dağlıq Qarabağ) kérdésén keresztül összpontosult, és az 1988-as tömegmozgalomtól az 1991-es függetlenségi nyilatkozaton át az 1992–1994-es teljes körű háborúig vezetett. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan kapcsolódott össze a karabahi örmény lakosság autonómiaigénye a szovjet nemzetiségi politika válságával, az örmény nemzeti mozgósítással és a szomszédos Azerbajdzsánnal kialakult fegyveres konfliktussal. A téma nem csupán két posztszovjet állam határvitájának története: megmutatja a szovjet korszak etnikai mérnökségének örökségét, a nacionalista mobilizáció dinamikáját, valamint a háború és a kitelepítés emberi következményeit. Mivel a konfliktus a 2020-as években ismét eszkalálódott, a fejezet az 1988–1994 közötti időszakra összpontosít, de jelzi, hogy a vita kereteit a későbbi fejlemények folyamatosan újraírják.
Hegyi-Karabah a Kaukázus déli részén, a Kis-Kaukázus hegyvidékén fekvő, mintegy 4400 négyzetkilométeres terület. A 20. század elején lakosságának túlnyomó többsége örmény volt, de a területet körülvevő síkságokon azeri (akkori nevükön kaukázusi tatár) falvak helyezkedtek el. A szovjet hatalom 1921-ben és 1923-ban hozta létre a Hegyi-Karabah Autonóm Területet (oroszul: Nagorno-Karabahszkaja avtonomnaja oblaszty) az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaságon belül, annak ellenére, hogy az 1921-es kaukázusi iroda (Kavburo) több döntése is átmeneti vagy ellentmondásos volt. A döntés hátterében nem kizárólag demográfiai vagy elvi megfontolások álltak, hanem a bolsevik hatalomépítés taktikai érdekei is, különösen a törökországi viszony és a térségbeli szövetségeskeresés. Az 1923-as autonóm terület határai nem követték pontosan a történelmi örmény többségű településterületet: a terület és az Örmény SZSZK között nem volt közös határ, a Laçın (Lacsin) folyosó vidéke azeri igazgatás alatt maradt.
A szovjet korszakban Hegyi-Karabah fejlődése kettős pályán haladt. Egyrészt az autonóm terület formálisan megőrizte az örmény nyelvű iskolákat, a helyi kulturális intézményeket és az örmény többségű helyi tanácsokat. Másrészt a bakui kormányzat fokozatosan korlátozta az autonómia tartalmát, és a demográfiai arányok is eltolódtak. Az örmény lakosság aránya az 1920-as évek eleji mintegy 94 százalékról az 1970-es évek végére – a szovjet népszámlálási adatok szerint – nagyjából 76-80 százalékra csökkent, miközben az azeri lakosság aránya nőtt. Az örmény történészek és a karabahi mozgalom aktivistái ezt részben tudatos bakui politikának tulajdonították: a gazdasági elmaradottságot, a befektetések elmaradását és az azeri betelepülést a demográfiai egyensúly megváltoztatására irányuló törekvésként értelmezték. Az azeri hivatalos álláspont ezzel szemben a szovjet korszak regionális fejlesztési politikájának keretébe helyezte a folyamatokat, és tagadta a tudatos etnikai átalakítást. A két értelmezés közötti különbség nem pusztán történészi vita: magában hordozta a konfliktus későbbi nyelvét, amelyben a demográfia és az autonómia kérdése összeért a biztonságpolitikai és identitásbeli követelésekkel.
A szovjet rendszerben a nemzetiségi sérelmeket hosszú ideig nem lehetett nyilvánosan artikulálni. A karabahi örmény értelmiségiek – helyi párttitkárok, írók, tanárok – az 1960-as évektől kezdve időről időre petíciókban és levelekben kérték a terület Örményországhoz csatolását vagy legalább az autonómia tényleges kiszélesítését. Ezt a szovjet központ és a bakui vezetés rendre elutasította. Az 1970-es években a nemzetiségi feszültség nem öltött fegyveres formát, de a kölcsönös bizalmatlanság intézményesült: a karabahi örmények diszkriminációként élték meg a bakui kulturális és káderpolitikát, míg az azeri vezetés a területi revízió követelését a köztársaság területi integritásának fenyegetéseként kezelte. Ez a szerkezeti feszültség a peresztrojka nyilvánosságában vált politikai robbanótöltetté.
A Mihail Gorbacsov nevéhez fűződő peresztrojka és glasznoszty 1986–1987-től fokozatosan lehetővé tette a korábban elfojtott nemzetiségi követelések nyilvános megfogalmazását. Hegyi-Karabahban ez a folyamat 1988 elején gyorsult fel. 1988. február 20-án a Hegyi-Karabah Autonóm Terület szovjetje – a helyi tanács – hivatalosan kérte a területnek az Örmény SZSZK-hoz való csatolását. A döntés a szovjet alkotmány keretei szerint elvileg lehetővé tette volna a határmódosítást, de a gyakorlatban a központi pártszervek és a bakui kormányzat mereven elutasította. A karabahi követelés mögött a helyi örmény lakosság tömeges mozgósítása állt: a sztyepanakerti (örményül Sztepanakert, a terület központja) utcákon tízezrek tüntettek, és a szovjet időszakban példátlan módon nyíltan bírálták a bakui politikát.
A karabahi mozgalom nem maradt elszigetelt. Jerevánban és más örmény városokban 1988 februárjától hatalmas tömegtüntetések követelték a terület egyesítését. A mozgósítás nyomán alakult meg az a Karabah Bizottság, amely az örmény nemzeti mozgalom első nyilvános szervezeteként a karabahi ügyet az örmény nemzeti önrendelkezés tágabb programjává bővítette. A bizottság vezetői között volt Levon Ter-Petroszján, aki később a független Örményország első elnöke lett. Fontos azonban, hogy az 1988-as mozgalom eleinte nem feltétlenül a Szovjetunióból való kilépést tűzte zászlajára: a követelések a szovjet alkotmányosság keretein belül maradtak, és a karabahi ügyet a lenini nemzetiségi politika elveire hivatkozva próbálták érvényesíteni. Ez a szakasz a szovjet nyilvánosság logikáját használta, nem pedig a posztszovjet állami függetlenség nyelvét.
A mozgalom radikalizálódását a szovjet központ és a bakui vezetés merev válasza gyorsította. 1988. február 26-án Gorbacsov felszólította a jereváni tömegeket a nyugalomra, de a központ nem kínált érdemi megoldást. Ezzel párhuzamosan az azeri lakosság körében is terjedt a félelem és a nacionalista ellenmozgósítás. A szovjet hatalom etnikai alapú erőszakkal szembesült: 1988. február 27–29-én a bakuihoz közeli Sumqayıt (Szumgait) városában örmény lakosok elleni pogrom tört ki, amelyben a szovjet hivatalos adatok szerint legalább 26 örmény és 6 azeri halt meg, más becslések ennél magasabb áldozatszámot valószínűsítenek. A tragédia megtörte a szovjet nyilvánosság kereteit: az örmény közösségben a karabahi kérdés immár nem csupán területi követelés volt, hanem a fizikai túlélés ügye. Az erőszakhullám később azeri lakosok elleni támadásokkal folytatódott Örményországban, és 1988–1990 között kölcsönös kitelepítések indultak meg: mindkét köztársaságból százezres nagyságrendben menekültek el a másik nemzetiséghez tartozó lakosok. A szovjet belügyi csapatok és a hadsereg időnként beavatkozott, de a feszültség intézményes kezelésére nem volt sem politikai akarat, sem kidolgozott terv.
A kronológia és az áldozatszámok terén fontos a forráskritika. A Sumqayıt-pogrom áldozatainak száma a mai napig vita tárgya. A hivatalos szovjet vizsgálat 26 örmény és 6 azeri halottat erősített meg, de örmény források – köztük szemtanúk és későbbi emberi jogi jelentések – ennél magasabb, akár 100 fölötti áldozatszámot is említenek. A pontos szám azért bizonytalan, mert a szovjet hatóságok nem folytattak független vizsgálatot, az iratok részben zároltak, az emlékezetpolitika pedig mindkét oldalon formálta az elbeszélést. Tankönyvi állításként az fogalmazható meg, hogy a pogrom dokumentáltan megtörtént, örmény civilek ellen irányult, és a szovjet hatóságok nem tudták megakadályozni; a halottak száma legalább 26, a magasabb becslések ellenőrzésre szorulnak.
A karabahi mozgalom és az erőszakhullám párhuzamosan bontotta le a szovjet intézményi kereteket a Kaukázusban. 1989-ben a szovjet központ különleges igazgatást vezetett be Hegyi-Karabahban, de ez sem tudta stabilizálni a helyzetet, és a helyi örmény és azeri lakosság közötti bizalom végzetesen megroppant. A szovjet hadsereg jelenléte ellenére folytatódtak az etnikai összetűzések, a falvak elleni támadások és a kényszerű lakosságcsere. 1990 januárjában a szovjet csapatok Bakuban avatkoztak be, amikor az azeri nacionalista ellenzék az azeri kormányzattal is konfrontálódott; a „fekete január” néven ismertté vált események során polgári áldozatok is estek. Baku a Gorbacsov vezette központ erőszakos politikáját látta benne, az örmény közvélemény pedig a szovjet állam tehetetlenségét és az azeri nacionalizmus megerősödését.
A szovjet államkeret 1991-re gyakorlatilag felbomlott. Az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet kudarca után a tagköztársaságok sorra kiáltották ki függetlenségüket. Örményország 1991. szeptember 21-én tartott népszavazást, amelyen a részt vevők többsége a függetlenség mellett foglalt állást; a szavazást követően az örmény parlament kikiáltotta az Örmény Köztársaság függetlenségét. Ezzel párhuzamosan Hegyi-Karabahban is rendeztek referendumot, amelyen a helyi vezetés a terület függetlenségét, illetve az Örményországgal való egyesülést kívánta legitimálni. A karabahi örmények 1991. december 10-én tartott szavazásukat a helyi azeri lakosság nagy része bojkottálta, így az eredményt az azeri fél és a nemzetközi közösség nagyobb része nem ismerte el. A karabahi örmény vezetés ezután kikiáltotta a Hegyi-Karabahi Köztársaságot (később gyakran Arcah Köztársaságként emlegették), amelyet azonban egyetlen ENSZ-tagállam sem ismert el, Örményország sem tette meg hivatalosan, noha gyakorlatilag szoros katonai, gazdasági és politikai kapcsolatban állt vele.
Az 1991-es függetlenség kettős szerkezetet hozott létre. Örményország függetlenedése a szovjet jogi keretből való kilépést jelentette, Hegyi-Karabah leválása viszont egy másik szovjet tagköztársaság, Azerbajdzsán területi integritásának megkérdőjelezését. Az örmény álláspont arra hivatkozott, hogy a szovjet alkotmányos gyakorlat és a nemzeti önrendelkezés elve lehetővé teszi a karabahi örmények számára a politikai státusz megválasztását, különösen miután a szovjet keret megszűnt. Az azeri álláspont szerint viszont a terület Azerbajdzsán nemzetközileg elismert határain belül feküdt, és az autonóm terület önálló kiválása alkotmányellenes és a területi integritás elvével ellentétes volt. A nemzetközi jogi testületek – köztük az ENSZ Biztonsági Tanácsa – később megerősítették Azerbajdzsán területi integritását, és felszólították a helyi örmény erőket a megszállt területek elhagyására. A két elv – a területi integritás és a népek önrendelkezési joga – ütközése az 1990-es években végig a vita középpontjában maradt, és sem a szovjet utódállamok, sem a nemzetközi közösség nem tudott egységes, kötelező érvényű megoldást kikényszeríteni.
A szovjet hadsereg kivonulása és a szovjet állam felbomlása után a konfliktus gyorsan eszkalálódott. A helyi milíciák, a szovjet fegyverraktárakból származó eszközökkel, valamint a szovjet hadsereg egyes alakulatainak hallgatólagos vagy nyílt támogatásával, teljes körű háborút vívtak. A harcok 1992–1994 között változó intenzitással folytak, és a frontvonalak többször is átrendeződtek.
Az örmény oldal katonai fölénye fokozatosan kialakult. A karabahi örmény erők – gyakran az örmény hadsereg hallgatólagos támogatásával, örményországi önkéntesekkel és a szovjet kiképzésű tisztek tapasztalatával – 1992–1993-ban összehangolt offenzívákat indítottak. Elfoglalták az azeri lakosságú falvak egy részét, majd 1992 májusában – az egyik legvitatottabb epizódként – a Khojaly (Hocalı) település elleni támadás során több száz azeri civil halt meg. Az áldozatszámot azeri források 613 főre becsülik, örmény források ennél alacsonyabb számot adnak meg, de a civilek tömeges halálának tényét a nemzetközi emberi jogi szervezetek is megerősítették. A Khojaly-ügy azóta az azeri emlékezetpolitika egyik központi elemévé vált, és a két fél közötti párbeszédet mélyen terheli. A 2023-as események kapcsán a Nemzetközi Bíróság által kirendelt tényfeltáró bizottság is utalt arra, hogy a 2023-as kivonulás során elkövetett atrocitások dokumentálása még folyamatban van, de ez nem érinti az 1992-es khojalyi eseményeket. A későbbi eljárásokban a nemzetközi közösség a civilek elleni erőszakot mindkét oldalon elítélte.
Az örmény erők 1993-ban kiterjesztették az ellenőrzést Hegyi-Karabah határain túlra is. Elfoglalták az azeri lakosságú Zangilan, Cəbrayıl (Dzsebrajil), Qubadlı (Gubadli) és részben Ağdam (Agdam) térségét, valamint a Laçın folyosót, amely összeköttetést teremtett Örményországgal. Ezzel a területtel a karabahi örmény erők egy olyan biztonsági övezetet hoztak létre, amely a hivatalos azeri közigazgatású területek egy részét is magában foglalta. A harcok eredményeként azeriek százezrei kényszerültek elhagyni otthonaikat: a háború és a kitelepítés a mai napig a legnagyobb emberi tragédiája a konfliktusnak. Az azeri belső menekültek száma – különböző becslések szerint – 600 ezer és 800 ezer közé tehető, az örmény menekültek és belső menekültek száma pedig több százezerre rúgott. A pontos számokat a háború alatti nyilvántartások hiányossága és a későbbi politikai felhasználás miatt nehéz megállapítani.
A háború katonai lefolyását nem lehet egyoldalúan értelmezni. Az örmény oldal a karabahi örmény lakosság védelmét és a biztonsági övezet kialakítását hangsúlyozta, az azeri oldal a területi integritás védelmét és a menekültek visszatérésének jogát. A nemzetközi szakirodalomban azonban konszenzus alakult ki arról, hogy a háború során mindkét oldalon követtek el emberi jogi jogsértéseket, beleértve a civilek elleni támadásokat, a tömeges kitelepítést és a hadifoglyokkal való kegyetlen bánásmódot. Az 1992. márciusi Maraga (Maraga) falu elleni támadás, amelyben örmény civilek haltak meg, az örmény áldozatnarratíva fontos eleme; a részletek azonban a források szűkössége miatt vitatottak. A háború intenzitása 1993–1994 fordulóján tetőzött, de egyik fél sem tudott döntő katonai győzelmet aratni.
Az 1991-es függetlenség és a karabahi háború egyszerre teremtette meg az örmény állami szuverenitást és zúzta szét a gazdasági alapjait. A szovjet tervgazdaság összeomlása, az azeri és török oldalról bevezetett blokád, a háborús mozgósítás és az 1988-as földrengés utáni újjáépítés terhe együttesen az 1990-es évek elején mély gazdasági válságba sodorta az országot. A jereváni kormányzat számára a karabahi ügy egyszerre volt a nemzeti identitás központi kérdése és a nemzetközi elszigeteltség forrása. A független Örményország nemzetközi elismerése 1991–1992-ben lezajlott, de a térségben nem sikerült stabil regionális integrációt kialakítania: a határ Azerbajdzsánnal és Törökországgal gyakorlatilag megmerevedett, az ország külkereskedelme Grúzia és Irán útvonalaira szorult.
Az államépítés folyamata a szovjet intézményi örökségből indult ki, de az új politikai elit gyorsan átalakította a hatalmi szerkezetet. Az 1990–1991-ben létrejött örmény parlament és elnöki rendszer az 1995-ös alkotmányban nyerte el formális keretét, ám a tényleges hatalomgyakorlás személyközpontúvá vált. Levon Ter-Petroszján elnöksége alatt a politikai életet a karabahi háború lezárása, a nemzetközi kapcsolatok kialakítása és a gazdasági túlélés kérdései uralták. A karabahi veteránok, a nemzeti mozgalom aktivistái és a születőben lévő ellenzéki csoportok között feszültség alakult ki a háború utáni berendezkedés természete körül. A hadsereg és a biztonsági szervek pozíciója megerősödött, ami hosszú távon az örmény politikai rendszer militarizálódásának irányába hatott.
A karabahi örmény vezetés – Jerevánnal szoros együttműködésben – a de facto államiság kiépítésére törekedett. A Hegyi-Karabahi Köztársaság intézményei, választásai és katonai szervezete nem kaptak nemzetközi elismerést, de a mindennapi közigazgatásban, az adóztatásban és a rendfenntartásban államként működtek. Ezt a kettős helyzetet a nemzetközi szakirodalom gyakran „de facto állam” vagy „szeparatista entitás” kategóriába sorolja. A de facto államépítés azonban nem volt képes megoldani a nemzetközi jogi elszigeteltség, a menekültügyi feszültségek és a gazdasági függés problémáját: a karabahi gazdaság jelentős részben örmény költségvetési támogatásokból, diaszpóra-adományokból és informális kereskedelemből élt.
Az 1988–1994 közötti időszak forrásadottsága egyenetlen. Az 1988-as tüntetésekről és az 1991–1992-es állami döntésekről viszonylag gazdag levéltári, sajtó- és interjúanyag áll rendelkezésre, de a háború katonai eseményeiről és a tömeges kitelepítésekről sokkal kevesebb független, ellenőrizhető dokumentum maradt fenn. A szovjet központ levéltárai részben megnyíltak ugyan, de a kaukázusi köztársaságokban a helyi iratok hozzáférése korlátozott, és mind az örmény, mind az azeri állami levéltárak válogatva publikáltak anyagokat. Az áldozatszámok – például Sumqayıt, Khojaly, Maraga vagy a teljes háború halottainak esetében – eltérő becsléseken alapulnak, és a mai napig nincs független nemzetközi tényfeltáró bizottság által hitelesített teljes körű adatsor.
A vitatott értelmezések közé tartozik a háború kezdetének és felelősségének megítélése. Az örmény történetírás és emlékezetpolitika a karabahi mozgalmat demokratikus és nemzeti felszabadító küzdelemként ábrázolja, amely a szovjet elnyomás és az azeri diszkrimináció ellen irányult. Az azeri történetírás a konfliktust az örmény irredentizmus és a területi terjeszkedés eredményeként mutatja be, amely a szovjet központ tehetetlenségét kihasználva vezetett háborúhoz. A nemzetközi szakirodalom nagy része egyik nemzeti narratívát sem fogadja el kritikátlanul, hanem a szovjet etnikai föderalizmus belső ellentmondásaira, a nacionalista mobilizáció kölcsönös dinamikájára és a szovjet állam erőszak-monopóliumának összeomlására helyezi a hangsúlyt.
A legnagyobb bizonytalanság a háborús emberi veszteségek és a kitelepítettek teljes számát övezi. A halottak számát a teljes konfliktusra vonatkozóan az egyik oldalról mintegy 25–30 ezerre becsülik, de a becslések a módszertantól és a források hozzáférhetőségétől függően jelentősen szórnak. A menekültek és belső menekültek létszámáról készült nemzetközi szervezeti adatok – például az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) jelentései – csak az 1990-es évek közepétől adnak rendszeresebb képet, így a korai időszak statisztikái inkább becslések, mint nyilvántartott adatok. A török és azeri blokád örmény gazdaságra gyakorolt hatásáról eltérő közgazdasági elemzések készültek; a pontos veszteségek számszerűsítése továbbra is vitatott.