A Szovjetunió 1991-es felbomlása után függetlenné vált Örményország számára az 1990-es évek közepétől kezdődő időszak már nem csak a posztszovjet átmenet válsága, hanem egy sajátos dél-kaukázusi államépítés története is. Ez az államépítés egyszerre zajlott a hegyi-karabahi (hegyi-karabahi, örményül Arcah) konfliktus befagyott frontvonalai, a Törökországgal fenntartott zárt határ, az azerbajdzsáni és grúziai útvonalaktól való függőség, az energiaszegénység és a nagyarányú kivándorlás árnyékában. Ez az alfejezet a tűzszünet 1994-es rögzülésétől a 2020-as második, majd a 2023-as, az örmény lakosság teljes exodusát hozó hegyi-karabahi összeomlásig, illetve a Jereván és Baku közötti, ellenőrizetlen források alapján 2025–2026-ra körvonalazódó békerendezési folyamatig kíséri végig Örményország történetét. A tárgyalás során végig megkülönböztetjük a dokumentált eseménytörténetet, a demográfiai és gazdasági becsléseket, a tudományos konszenzust, valamint a jelenkori emlékezetpolitikai vitákat, különös tekintettel a „megszállás”, a „felszabadítás”, a „népirtás” és az „exodus” kifejezések használatára.
Az 1994. májusi, Oroszország közvetítésével megkötött tűzszüneti megállapodás dokumentált módon rögzítette a fegyvernyugvás alapelveit, de nem rendezte a hegyi-karabahi régió jogi státuszát. Az örmény erők által ellenőrzött arcahi terület nemzetközileg továbbra is Azerbajdzsán részét képezte, miközben a helyi, örmény etnikumú vezetés de facto függetlenséget tartott fenn. A konfliktus becsült áldozatai – a nemzetközi szervezetek és főbb szakirodalmi források 20 000 és 30 000 közötti halottat, valamint mintegy 700 000–1 millió azerbajdzsáni és 300 000–500 000 örmény kényszermigránst említenek – pontosan nem rekonstruálhatók, mert a háborús évek nyilvántartásai hiányosak, és a felek eltérő statisztikákat közölnek. A tűzszünet utáni időszak első számú belpolitikai kihívása az energiaellátás összeomlása és a tömeges munkanélküliség volt. A 2001-es népszámlálás előzetes adatai alapján az ország népessége – a kivándoroltak nélkül – 3 millió körül mozgott; a ténylegesen az országban élők számát ennél alacsonyabbra, mintegy 2,5–2,8 millióra becsülték egyes demográfusok, de ennek bizonytalansága jelentős. A kormányzat a Mecamor atomerőmű újraindításával, a vízenergia kiépítésével és a diaszpóra hazautalásaira való támaszkodással enyhítette a válságot.
A politikai mezőben az 1990-es évek második felét a korai elnöki rendszerhez kötődő elitek vetélkedése jellemezte. Levon Ter-Petroszján elnök 1998-as lemondása – amelyet az 1994-es tűzszünet rugalmasabb értelmezése és a belpolitikai klientúra nyomása váltott ki – utat nyitott az arcahi politikai hátterű Robert Kocsarján elnökségének. Kocsarján 1998 és 2008 közötti két elnöki ciklusa alatt az alkotmányos hatalom fokozatosan az elnök kezében koncentrálódott. A 2003-as elnökválasztás dokumentált második fordulójának eredményét az ellenzéki Sztyepan Demircsján vitatta; a nemzetközi megfigyelők, köztük az EBESZ, szabálytalanságokat rögzítettek, ami rámutat a választási adatok politikai felhasználásának vitatott természetére. A 2008-as választást követő tömegtüntetések leverése – amelyben az ellenzéki Levon Ter-Petroszján hívei és a biztonsági erők összecsapása során legalább tíz civil életét vesztette a hivatalos jelentések szerint – már a következő korszak belpolitikai törésvonalait jelezte.
A 2008-as elnökválasztást a hivatalban lévő kormányerők által támogatott Szerzs Szargszján nyerte; a választási eredményeket az ellenzék és független megfigyelők vitatták. A Szargszján-éra első évtizede a kormányzati kontroll alatt tartott gazdaság, a hadsereg erős pozíciója és a hegyi-karabahi tárgyalások megrekedése mellett a civil társadalom lassú, de érzékelhető megerősödését is hozta. Fontos hangsúlyozni, hogy a 2010-es évek közepi örmény tüntetések nem elsősorban külpolitikai, hanem belpolitikai természetűek voltak: a Elektromos Hálózatok Örményországa villamosenergia-díjemelése elleni 2015-ös mozgalom, a „No to Plunder” („Nem a rablásra”) kampány, már a kormányzati korrupció elleni, hálózatalapú szervezkedés mintáit mutatta. A folyamat a 2018-as bársonyos forradalomban csúcsosodott ki, amikor Szerzs Szargszján – aki addig elnök, majd miniszterelnök lett volna – a tüntetések hatására lemondott, és a mozgalom vezetője, Nikol Pasinján alakított kormányt. A 2018-as forradalom dokumentáltan békésen zajlott; a résztvevők száma tízezres nagyságrendű volt Jerevánban, a rendőri intézkedések pedig – a későbbi hivatalos vizsgálatok szerint – elszigetelt túlkapásokra korlátozódtak. A történészi és politikatudományi értékelés megoszlik arról, mennyire változtatta meg a forradalom a tényleges hatalmi szerkezetet: a bírósági rendszer, a gazdasági monopóliumok és a régi elitek beágyazottsága fennmaradt, miközben a választások versengőbbé váltak.
A bársonyos forradalom fontos következménye volt, hogy a hegyi-karabahi kérdésben a korábbi, biztonságias narratíva mellett megjelent a tárgyalásos rendezést sürgető közéleti beszéd. Pasinján kormánya 2018–2020 között – nemzetközi közvetítők jelenlétében – többször tárgyalt az azerbajdzsáni vezetéssel, ám a tárgyalások tartalma, illetve a pozíciók közeledése csak részben dokumentált; a felek eltérően interpretálták a „területek visszaadása” és „az arcahi önrendelkezés” viszonyát. A vitatott megnevezések közül érdemes kiemelni, hogy Jereván a régió önrendelkezési jogát hangsúlyozta, míg Baku a megszállt területek felszabadításának nemzetközi jogi keretét szorgalmazta. A két narratíva szembenállása nem pusztán propaganda volt: mögöttük tényleges biztonsági, demográfiai és történeti érvrendszerek álltak, amelyeket az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1993-as határozatai – a területek visszavonását követelve – nem oldottak fel egyértelműen a helyi önrendelkezés kérdésében.
A 2020-as vereség belpolitikai válságot robbantott ki Jerevánban: Pasinján miniszterelnök lemondását követően előrehozott parlamenti választásokat tartottak, amelyet a kormánypárt nyert meg. A választási eredmény dokumentáltan a kormánypárt támogatottságának megerősödését mutatta, de a választási kampányban a veszteségek – a demográfiai, gazdasági és katonai sokkon túl – a belső emlékezetpolitikai töréseket is felerősítették. A kérdés, hogy a 2020-as háború „második karabahi háborúnak”, „44 napos háborúnak”, „felszabadító háborúnak” vagy „arcahi kapitulációnak” nevezendő, ma is nyitott emlékezetpolitikai vitaként él tovább a régióban. A tudományos konszenzus annyiban alakult ki, hogy a 2020-as háború a 2016-os négynapos összecsapások után a konfliktus addigi leghalálosabb eszkalációja volt, amelyet elsősorban a katonai erőviszonyok megváltozása, a diplomáciai folyamatok megrekedése és a regionális hatalmi átrendeződés tett lehetővé; a felelősség kérdése azonban továbbra is politikai vita tárgya.
A 2020-as tűzszünet utáni három évben az arcahi fennhatóság alatt maradt terület – elsősorban a hegyvidéki Sztyepanakert és közvetlen környéke, valamint a Laçin-folyosó menti övezet – ellátása, biztonsága és jogállása folyamatosan romlott. A nemzetközi sajtó és humanitárius szervezetek dokumentálták a Laçin-folyosó időszakos lezárásait, az élelmiszer- és gyógyszerellátás akadozását, valamint a helyi örmény lakosság növekvő kiszolgáltatottságát. 2023 szeptemberében az azerbajdzsáni hadsereg egy napos, intenzív katonai fellépést hajtott végre az arcahi terület ellen, amelynek során – a helyi örmény hatóságok és független beszámolók szerint – több száz ember halt meg, és a de facto köztársaság vezetése tárgyalásokra kényszerült. Szeptember 28-án az arcahi önhatóság elnöke aláírta a de facto állam megszűnését kimondó rendeletet, és a hivatalos közlés szerint 2024. január 1-jével megszűnt az önálló örmény közigazgatás. A lépés jogi és politikai kerete erősen vitatott: Azerbajdzsán a régió reintegrációját deklarálta, míg az örmény kormány és a nemzetközi emberi jogi szervezetek kényszerű exodusként értelmezték az eseményeket.
Az ezt követő napokban a helyi örmény lakosság szinte teljes egészében elhagyta a területet. A hivatalos örmény adatok szerint 2023. október elejére több mint 100 000 ember – az arcahi örmény lakosság gyakorlatilag teljes állománya – kelt át a Laçin-folyosón Örményországba. A számok azonban becslések: a független, nemzetközi jelenlét korlátozott volt, és a távozók regisztrációja az örmény állam és a segélyszervezetek adatfelvételén alapult. A kivonulás következtében az arcahi terület gyakorlatilag kiürült. A jelenség megnevezése körül éles nemzetközi vita bontakozott ki: az örmény kormány és az örmény társadalom jelentős része exodusnak, etnikai tisztogatásnak nevezi, míg Azerbajdzsán hivatalos álláspontja szerint a lakosság távozása önkéntes, illetve a helyi adminisztráció megszűnésének logikus következménye volt. A tudományos szakirodalom egyelőre megosztott; a Nemzetközi Bíróság és az ENSZ egyes szervei a lakosság teljes körű távozását tényként rögzítették, de a jogi minősítés – etnikai tisztogatás, erőszakos kitelepítés, vegyes motivációjú menekülés – továbbra is vita tárgya. A könyv ezért az eseményeket dokumentált tényként, a minősítést pedig a felek és a nemzetközi intézmények eltérő álláspontjaként közli, nem foglal állást a jogi kategória megválasztásában.
Az arcahi vereség és exodus utáni belpolitikai helyzetet a gyász, a belső menekültválság és a kormányzati felelősség kérdése határozta meg. Az Örményországba érkezett több tízezer arcahi lakos ellátása – lakhatás, egészségügy, oktatás, munkavállalás – a 2023-as őszi hónapokban jelentős humanitárius és költségvetési terhet rótt az államra. A pontos létszámokat, a támogatások összetételét és a tartós letelepedési mintákat illetően a jelen könyv lezárásáig (2026) nem áll rendelkezésre teljes körű, független adatsor; az ellenőrizetlen hivatalos közlések és a civil szervezeti jelentések eltérően becsülik a belső menekültek számát és helyzetét. A belpolitikai térben Nikol Pasinján kormánya – a 2020-as és 2023-as katonai-politikai vereségek ellenére – a 2021-es és az azóta tartó parlamenti ciklusban megtartotta többségét. Az ellenzék – részben az egykori arcahi vezetésből, részben a korábbi kormánypárti elitekből – többször utcai tiltakozásokat szervezett, de a kormány bukását nem érte el. A demonstrációk és a rendőri intézkedések dokumentált eseményei árnyalják az ország stabilitásáról alkotott képet: a hatalomgyakorlás autoriter elemei – a médiapiac koncentrációja, a bírósági ügyek politikai befolyásoltságának állítása – fennmaradtak, miközben a választások versengő keretek között zajlottak.
Külpolitikai téren a legfontosabb fejlemény a török–örmény normalizáció ismételt kísérlete volt. A két ország a 2020-as háború után előbb informális, majd 2022-től különmegbízotti tárgyalásokat folytatott. A folyamat során – a nemzetközi sajtó és a hivatalos közlemények alapján – felmerült a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása, a határ megnyitása a harmadik országbeli állampolgárok számára, valamint a légiforgalmi korlátozások enyhítése. Ennek ellenére a könyv lezárásáig a két állam között nem jött létre átfogó megállapodás; a határ – a földrengések és humanitárius szállítmányok ideiglenes kivételeivel – alapvetően zárva maradt. A normalizáció ügyét tovább terhelte az 1915-ös örmény népirtás emlékezetpolitikai vitája: Örményország és a diaszpóra jelentős része a nemzetközi elismerést szorgalmazza, Törökország hivatalosan visszautasítja a „népirtás” kifejezést, és az eseményeket – a török állami narratíva szerint – háborús kényszerintézkedésként, illetve kölcsönös atrocitások sorozataként értelmezi. A tudományos konszenzus ezzel szemben a történészi közösség döntő többsége – különösen a holokauszt- és népirtáskutatásban – az 1915-ös deportálások és mészárlások szisztematikus, az oszmán kormányzat által irányított jellegét hangsúlyozza; ezt a könyv a korábbi alfejezetben, Az 1915-ös népirtás címmel tárgyalta, és itt csak azért hivatkozik rá, hogy a normalizációs viták keretét megadja.
Az 1994 utáni időszak gazdaságtörténetét a posztszovjet ipari összeomlás, majd a 2000-es évek eleji, diaszpóra finanszírozta építőipari és fogyasztási fellendülés, a 2008-as globális válság visszaesése, a 2010-es évek közepi stagnálás és a 2020–2023 közötti újabb sokk jellemezte. Az örmény GDP alakulására vonatkozó statisztikai adatok – a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és az örmény statisztikai hivatal sorai – eltérő báziséveket és módszertanokat használnak; a könyv ezért az arányok és tendenciák ismertetésére szorítkozik, konkrét, ellenőrzött forrásmegjelölés nélküli adatsorokat nem közöl. A gazdaság szerkezetében a bányászat, a fémfeldolgozás, az élelmiszeripar, az infokommunikációs szolgáltatások és a turizmus játszott növekvő szerepet, míg a mezőgazdaság – a kistermelői birtokszerkezet és a vízhiány miatt – alacsony termelékenységgel működött. A diaszpóra – elsősorban az Oroszországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Franciaországban és Libanonban élő örmény közösség – hazautalásai és befektetései a nemzeti jövedelem jelentős, de pontosan nem számszerűsíthető hányadát tették ki. Ez a függés egyszerre erősítette a pénzügyi stabilitást és tette sebezhetővé az országot a külföldi gazdasági ciklusokkal szemben. A 2022 utáni időszakban az Oroszországból érkező vállalkozók és munkavállalók beáramlása – a 2022-es ukrajnai háborúval összefüggésben – átmenetileg élénkítette a szolgáltatásokat és az ingatlanpiacot, ám ennek hosszú távú hatása, valamint a jelenség pontos demográfiai mérete ellenőrzött forrás híján bizonytalan.
Demográfiai értelemben a függetlenség óta tartó, hullámokban jelentkező kivándorlás továbbra is meghatározó. A 2011-es, majd a 2022-es népszámlálások hivatalos adatai szerint a lakónépesség 3 millió alatt maradt, de a módszertani különbségek – a külföldön tartózkodók beszámítása, az ideiglenes tartózkodás fogalma – miatt a demográfusok egy része a ténylegesen az országban élőket 2,5–2,9 millió közé teszi. A bizonytalanság oka, hogy a ki-be vándorlás adminisztratív nyomon követése nem teljes körű, és a diaszpóra második-harmadik generációja gyakran nem szerepel az örmény nyilvántartásokban. A csökkenő termékenység és az elöregedés mellett a 2023-as arcahi exodus további demográfiai és szociális nyomást gyakorolt a városi és vidéki közösségekre. A menekültek lakhatási, foglalkoztatási és oktatási integrációjának eredményessége a 2026-os lezárásig nem volt teljes körűen értékelhető; a rendelkezésre álló jelentések ellentmondásosak, és többnyire nemzetközi szervezetek, nem pedig független akadémiai kutatások eredményei.
A 2020-as vereség és a 2023-as összeomlás alapjaiban kényszerítette ki Örményország külpolitikai önmeghatározásának felülvizsgálatát. A korábbi évtizedekben Örményország a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB) tagjaként és az orosz katonai jelenlétre támaszkodva tekintett saját biztonságára. A 2020-as háborúban azonban az orosz szövetségi rendszer nem avatkozott be közvetlenül Örményország oldalán, és a 2023-as események során az orosz békefenntartók passzivitása – a hivatalos örmény értékelés szerint – aláásta a szövetség hitelességét. Ennek következtében Jereván fokozatosan távolodott az orosz katonai-politikai integrációtól: 2023–2024 folyamán az örmény kormány befagyasztotta az ODKB egyes tevékenységeiben való részvételét, és nyilatkozataiban a nyugati – elsősorban az Európai Unió és az Egyesült Államok – biztonsági együttműködés felé fordulást jelezte. Ez a folyamat azonban nem vezetett formális kilépéshez vagy NATO-csatlakozási kérelemhez, és a belső, oroszbarát ellenzék, valamint a gazdasági függőség – az energiaimport, a vasúti összeköttetés, a hazautalások csatornái – továbbra is korlátozta a mozgásteret. A külpolitikai átmenet pontos súlypontjai, a szerződéses módosítások és a katonai együttműködés mélysége a 2026-os lezárásig ellenőrizetlen, többnyire hivatalos közleményekből és sajtóhírekből ismert; a könyv ezért itt csak a dokumentált, nyilvános állásfoglalásokra támaszkodik.
A legjelentősebb, a korszakot lezáró fejlemény a Jereván és Baku közötti békeszerződés előkészítése volt. A 2022 óta folytatott, a nemzetközi közösség – elsősorban az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok – által támogatott tárgyalások a 2025-ös év folyamán, a nyilvános közlések szerint, közel kerültek a megállapodáshoz. A könyv lezárásakor (2026) azonban a hivatalos dokumentum aláírása nem volt ellenőrizhető nyilvános forrásból; a felek és a közvetítők csak szándéknyilatkozatokat tettek közzé. A vita kulcskérdései: a határok kölcsönös elismerése, az azerbajdzsáni területi integritás elfogadása, a közlekedési folyosók – például a „Zangezur-folyosó” néven emlegetett, Örményország déli részén átvezető útvonal – megnyitása, az örmény kisebbség jogainak biztosítása a korábban arcahi területeken, valamint a 2023-as exodus elszámolása. A „Zangezur-folyosó” kifejezés nem semleges földrajzi fogalom: az azerbajdzsáni kormányzati narratíva a területi összeköttetést hangsúlyozza, az örmény közbeszédben azonban a kifejezés gyakran a déli határvidék feletti ellenőrzés elvesztésének fenyegetéseként jelenik meg. Az örmény kormány hivatalos álláspontja szerint a közlekedési útvonalak megnyitása nem járhat területen kívüli jogokkal vagy a szuverenitás csorbításával; Azerbajdzsán viszont a területén áthaladó, akadálytalan kapcsolatot követel. A nemzetközi jogi elemzések eltérően értelmezik a korábbi tűzszüneti megállapodások vonatkozó pontjait, mivel a 2020. novemberi dokumentum „a felek ellenőrzése alatt álló összes gazdasági és közlekedési kapcsolat feloldását” írja elő, de nem határozza meg pontosan a folyosó jogállását. A bizonytalanság az elsődleges forrás – a dokumentum hivatalos, nyilvános szövege – hiányos voltára vezethető vissza: a rendelkezésre álló változatok nem mindenben egyeznek, és a végrehajtási mechanizmusokat sem rögzítik.
A 2025–2026-os időszakot tehát úgy kell jellemezni, mint a tárgyalásos rendezés irányába mutató, de a könyv lezárásáig be nem fejezett folyamatot. A hivatalos nyilatkozatok szintjén mind Jereván, mind Baku kinyilvánította a béke iránti szándékát, és a nemzetközi közvetítők is pozitív fejleményekről számoltak be. A békeszerződés aláírása azonban – ha megtörtént is a lezárást követően – nem képezheti a jelen könyv tárgyát; a 2026-os állapot ezért a tárgyalások intenzív, de lezáratlan jellegét rögzíti.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak az 1994-es tűzszüneti megállapodás, a 2020. novemberi moszkvai tűzszüneti nyilatkozat, az ENSZ Biztonsági Tanács 1993-as határozatai, az örmény népszámlálások hivatalos kiadványai, a választási eredményeket rögzítő jegyzőkönyvi kivonatok, valamint a 2023-as exodussal kapcsolatos kormányzati és nemzetközi szervezeti közlemények. Ezek hitelessége, hozzáférhetősége és értelmezése egyenetlen. A másodlagos források közül a korszakra vonatkozó angol, orosz, örmény és francia nyelvű történeti-politikatudományi szakirodalom – például a dél-kaukázusi konfliktusokkal foglalkozó monográfiák, tanulmánykötetek és folyóiratcikkek – széles spektrumot fed le, ám a szerzők gyakran maguk is részesei a nemzeti vagy intézményi narratíváknak. A könyv ezért a vitás kérdésekben – különösen a 2020-as háború kirobbanásának felelőssége, a 2023-as lakosság távozásának minősítése és a béketárgyalások részletei – kerüli az egyoldalú ítéletalkotást, és az eltérő álláspontok forrásait párhuzamosan mutatja be.
A legnagyobb bizonytalanságok a következők: (1) a 2020-as háború és a 2023-as exodus áldozatainak pontos száma, mivel a szemben álló felek adatközlése politikai célokat szolgált, és független, teljes körű összeírás nem készült; (2) az arcahi örmény intézményrendszer megszűnése körüli jogi minősítés, amely a nemzetközi jogban és a történetírásban egyaránt vitatott; (3) az örmény–török normalizáció tényleges tartalma, mert a tárgyalások nagy része nem nyilvános; (4) a 2025–2026-os békerendezés dokumentált állása, mivel a jelen könyv lezárásakor ellenőrzött hivatalos szöveg nem állt rendelkezésre. Ahol a szöveg statisztikai adatot közöl, ott minden esetben jelzi a becslés jellegét és a lehetséges eltéréseket; a konkrét, ellenőrzött forrásmegjelölést igénylő adatokat a további kutatásnak kell pontosítania.