A grúz függetlenség 1918 és 1921 közötti rövid kísérlete, majd a szovjet tagköztársasággá válás nem csupán egy ország belpolitikai fordulata, hanem a Kaukázus 20. századi újrarendeződésének kulcspillanata. Az előző alfejezetben tárgyalt orosz hódítás után a cári birodalom összeomlása 1917-ben egyszerre nyitott teret a grúz nemzeti mozgalomnak, és tette ki az országot a bolsevik hatalomátvétel következményeinek. Ebben az alfejezetben a független Grúz Demokratikus Köztársaság államépítését, a szovjet inváziót és a szovjetizálást, Sztálin grúziai szerepét, valamint a szovjet grúz gazdaság sajátos szerkezetét és feszültségeit tekintjük át. A kérdés az, hogyan lett a rövid életű, szociáldemokrata irányítású államból a Szovjetunió egyik leginkább „privilegizált”, mégis alapvetően autoriter tagköztársasága, és mi maradt meg a későbbi grúz nemzeti emlékezet számára ebből az időszakból.
Az 1917. februári oroszországi forradalom után a kaukázusi térségben az Ideiglenes Kormány hatalma gyakorlatilag nem épült ki, helyette a helyi nemzeti tanácsok és a munkástanácsok váltak meghatározóvá. Grúziában a mérsékelt szociáldemokraták, a mensevikek (oroszul: меньшевики) szerezték meg a legnagyobb befolyást, akik a földreform és a nemzeti autonómia programjával nyerték meg a parasztság és a városi munkásság egy részét. A bolsevik októberi hatalomátvétel után a kaukázusi politikai erők eleinte nem szakítottak azonnal Oroszországgal, hanem 1918 áprilisában létrehozták a Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaságot, amely Grúziát, Örményországot és Azerbajdzsánt foglalta magában. Ez a konstrukció azonban néhány héten belül szétesett, mert a három nemzeti mozgalom érdekei és a világháborús nyomás széthúzták.
Külpolitikailag a fiatal köztársaság az első világháború végén rendkívül kiszolgáltatott helyzetben volt. 1918 nyarán a német és oszmán csapatok előrenyomulása miatt a grúz kormány kénytelen volt német katonai védelmet elfogadni, majd a háború végén, 1918 novemberétől a brit erők szállták meg a térséget. A párizsi békekonferencián a grúz küldöttség a de facto elismerést szerzett, de a nagyhatalmak a kaukázusi államokat elsősorban az oroszországi polgárháború és a bolsevik terjeszkedés kontextusában kezelték. A Grúz Demokratikus Köztársaságot 1920-ban a szovjet-orosz kormány is elismerte, de ez az elismerés a gyakorlatban csak időnyerés volt a Vörös Hadsereg számára.
A szovjetizálás kezdeti szakaszában a moszkvai vezetés és a helyi grúz kommunisták között éles vita bontakozott ki a Kaukázus politikai berendezkedéséről. A grúz kommunisták egy része, például Polikarp Mdivani és Filipp Maharadze, a Grúz SZSZK nagyobb önállóságát és a többi kaukázusi köztársaságtól való elkülönítését szorgalmazta. Ezzel szemben a központi vezetés, élén Sztálinnal és Grigorij Ordzsonikidzével, a három kaukázusi köztársaság szoros föderációját, a Kaukázusontúli Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság (ZSFSZSZK) létrehozását erőltette. A vita – amelyet a történetírás gyakran „grúz ügyként” emleget – egészen 1922 végéig elhúzódott, és beárnyékolta a Szovjetunió megalakulásának előkészítését is. Lenin, bár beteg volt, elítélte Sztálin és Ordzsonikidze durva módszereit, és a nemzetiségek egyenjogúságának elvét hangsúlyozta, de halála után a centralizáló irányzat kerekedett felül. Grúzia 1922. december 30-án a ZSFSZSZK részeként lett a Szovjetunió alapító tagja, amelyben a grúz tagköztársaság autonómiája korlátozott maradt.
A szovjet hatalom megszilárdítását fegyveres ellenállás kísérte. 1924 augusztusában a mensevik emigráns kormány és a grúziai nemzeti erők összehangolt felkelést robbantottak ki a bolsevik uralom megdöntésére. A felkelés elsősorban a vidéki területeken és a hegyekben bontakozott ki, de a Vörös Hadsereg és a politikai rendőrség (Cseka) néhány hét alatt leverte. Az áldozatok számát a források eltérően adják meg: a grúz emigráns történetírás több ezer kivégzettről és bebörtönzöttről ír, míg a szovjet hivatalos közlemények a felkelők által elkövetett erőszakot hangsúlyozták. A pontos adatok ellenőrzése ma is nehéz, mert a szovjet levéltárak egy része megsemmisült vagy hozzáférhetetlen maradt. Az 1924-es felkelés leverése után a szovjet hatalom Grúziában is a totális ellenőrzés kiépítésére törekedett: államosították az ipart, a földet kollektivizálták, és felszámolták a független politikai és vallási intézményeket.
Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, ismertebb nevén Sztálin, 1878-ban született a grúziai Gori városában, és fiatal korában a grúz szociáldemokrata mozgalomban kezdte politikai pályafutását. Grúz származása azonban nem jelentett védelmet Grúzia számára a sztálini elnyomással szemben; ellenkezőleg, Sztálin a nemzeti „elhajlás” minden formáját különös gyanakvással kezelte. A „grúz ügyben” tanúsított magatartása, majd a későbbi évtizedek politikája azt mutatja, hogy a szovjet államépítés központosító logikáját mindig a nemzeti önállóság elé helyezte. Sztálin 1921-ben a nemzetiségi ügyek népbiztosaként személyesen is részt vett a kaukázusi szovjetizálás irányításában, és 1922-től a párt főtitkáraként döntő befolyást gyakorolt a grúziai káderpolitikára.
Az 1930-as években a sztálini nagy tisztogatás Grúziában is tömeges elnyomást hozott. A helyi párt- és állami vezetők, értelmiségiek, kulákoknak minősített parasztok és vallási személyek tízezrei estek áldozatul a koncepciós pereknek, kivégzéseknek és a Gulag-táboroknak. Az elnyomásban kiemelkedő szerepet játszott Lavrentyij Berija, aki 1931-től a grúziai párt első titkára, majd 1938-tól a szovjet belügyi népbiztos lett. Berija grúz származása ellenére kíméletlenül hajtotta végre a moszkvai utasításokat, és a grúz értelmiség számos tagját végeztette ki vagy küldte táborba. A sztálini terror grúziai áldozatainak száma máig vitatott; a becslések több tízezer és százezer közötti értékeket adnak meg, de a pontos statisztikák hiánya miatt a történészek óvatosságra intenek.
A második világháború idején Grúzia a szovjet hadigazdaság fontos hátországa volt. Bár a frontvonal nem érte el a térséget, a grúz lakosságot is sújtotta a mozgósítás, a jegyrendszer és a haditermelésre való átállás. Több százezer grúz katona harcolt a Vörös Hadsereg soraiban, és a háborús veszteségek, valamint a nélkülözés a társadalom széles rétegeit érintették. A háború után Sztálin grúziai politikája nem enyhült: a nemzeti értelmiség újabb hullámokban szenvedett el üldöztetést, miközben a hivatalos propaganda Sztálin grúz származását a szovjet népek barátságának jelképeként állította be.
Sztálin halála 1953. március 5-én egyszerre okozott gyászt és bizonytalanságot Grúziában. A grúz társadalom egy része – különösen a vidéki lakosság és a veteránok – személyes kötődést érzett a „hős grúz” iránt, míg az értelmiség és az elnyomást elszenvedők családjai a terror végét remélték. A desztalinizáció első lépései, Berija kivégzése 1953 decemberében, valamint Hruscsov 1956-os titkos beszéde új helyzetet teremtettek, de a Sztálin-kultusz lebontása Grúziában komoly társadalmi ellenállásba ütközött. Az 1956 márciusi tbiliszi tüntetésen, amelyet a hivatalos Sztálin-kritika váltott ki, a tömeg a nemzeti sérelmeket is megfogalmazta; a szovjet hadsereg és a belügyi csapatok tüzet nyitottak, a halálos áldozatok számát a független becslések több tucat és néhány száz közé teszik. Ez az esemény a grúz nemzeti emlékezet egyik fordulópontja lett, és előrevetítette a későbbi ellenzéki mozgalmakat.
A szovjet Grúzia gazdasága a sztálini tervgazdaság keretei között sajátos szerkezetet öltött. A cári korszakból örökölt mezőgazdasági ágazatok – a tea, a citrusfélék, a szőlő és a bor – a szovjet piac ellátásában stratégiai szerepet kaptak. A Fekete-tenger partvidékének szubtrópusi klímája lehetővé tette olyan termékek előállítását, amelyek a Szovjetunió más részein nem voltak termelhetők, ezért a központi tervezés Grúziát a „szovjet Riviéra” és a mezőgazdasági luxuscikkek beszállítójaként kezelte. Ugyanakkor a kollektivizálás erőszakos bevezetése az 1930-as években a paraszti gazdaságok felszámolásához és súlyos ellenálláshoz vezetett. A hegyvidéki területeken, például Szvanétiban vagy Tusétiben a hagyományos közösségi földhasználatot a szovjet hatóságok nem tudták teljesen felszámolni, ami hosszú távon az informális gazdaság fennmaradását segítette.
Az iparosítás Grúziában is a nehézipar fejlesztésére összpontosult, de a grúz gazdaság soha nem vált az acél- vagy gépgyártás központjává. A legfontosabb ipari létesítmények közé tartozott a Csiatura környéki mangánbányászat, amely már a cári időkben is jelentős volt, valamint a Tkibuli szénbányái. A második világháború után a Rusztavi kohászati kombinát megépítése jelképezte a szovjet iparpolitika grúziai változatát, de a termelés nagy része nyersanyag-kitermelésre és félkész termékekre korlátozódott. A könnyűipar, különösen az élelmiszer-feldolgozás, a borászat és a textilipar viszont viszonylag fejlett volt, és a grúz áruk – például a bor, a tea, a déligyümölcs-konzerv – az egész Szovjetunióban keresettek voltak.
A szovjet grúz gazdaság egyik legsajátosabb vonása a turizmus és az üdülőipar fejlesztése volt. A Fekete-tenger partján fekvő városok, Szuhumi, Batumi, Gagra és a hegyvidéki Borzsomi a szovjet elit és a szélesebb lakosság üdülőhelyeivé váltak. A szanatóriumok, gyógyfürdők és nyaralók hálózata a szovjet szociálpolitika részét képezte, és Grúzia számára viszonylag magas bevételeket biztosított a belföldi turizmusból. Ugyanakkor ez a fejlesztés erősen függött a központi költségvetési forrásoktól, és a helyi lakosság számára gyakran nem jelentett közvetlen jólétet.
A szovjet tervgazdaság hivatalos statisztikái szerint a grúz SZSZK egy főre jutó nemzeti jövedelme többnyire meghaladta a szovjet átlagot, és a fogyasztási cikkekkel való ellátottság is jobb volt, mint a kevésbé fejlett köztársaságokban. Ezt a képet azonban erősen torzítja az árnyékgazdaság és a korrupció. Grúziában – más kaukázusi és közép-ázsiai köztársaságokhoz hasonlóan – a hiánygazdaság körülményei között virágzott a csere, a feketepiac és a személyes kapcsolatokra épülő „blat” rendszere. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek mellett a háztáji parcellák és a magántermelés féllegális formái jelentős jövedelemhez juttatták a vidéki lakosság egy részét, ami a hivatalos tervszámokban alig jelent meg. A korrupció a párt- és állami apparátusban is elterjedt volt: a grúz SZSZK-ban a 1970-es és 1980-as években a szovjet sajtóban is rendszeresen feltűntek a „grúz maffiával” kapcsolatos vádak, amelyeket azonban gyakran a nemzeti sztereotípiák is felerősítettek, és nem mindig tükrözték a tényleges hatalmi viszonyokat.
A szovjet grúz gazdaság szerkezeti problémái a késői szovjet időszakban fokozódtak. A túlzott specializáció a mezőgazdasági termékekre, az input- és technológiahiány, a központi tervezés merevsége és a beruházások elégtelensége lassú hanyatláshoz vezetett. Az 1980-as évek végére a grúz gazdaság már a nyílt válság jeleit mutatta, amit a Mihail Gorbacsov nevéhez fűződő peresztrojka és glasznoszty sem tudott orvosolni. A gazdasági elégedetlenség összekapcsolódott a nemzeti sérelmekkel, és előkészítette a függetlenségi mozgalom megerősödését, amelyről a következő alfejezet szól.
Az első köztársaság és a szovjet Grúzia történetének rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik. A Grúz Demokratikus Köztársaság időszakáról fennmaradtak a kormány és a parlament iratai, a diplomáciai levelezés, valamint az emigráns kormány párizsi archívuma, amelyet a grúz emigráns történetírás és a nyugati egyetemi kutatások dolgoztak fel. A szovjetizálás és a Sztálin-korszak eseményeire vonatkozóan a szovjet levéltárak – különösen a pártarchívumok és az állambiztonsági szervek iratai – 1991 utáni részleges megnyitása tette lehetővé az alaposabb vizsgálatot, de ezek az iratok gyakran hiányosak, és a hivatalos jelentések a politikai elvárások szerint torzítottak. Az 1924-es felkelés áldozatainak számáról, a sztálini tisztogatások grúziai mértékéről és az 1956-os tbiliszi tüntetés halálos áldozatairól a becslések széles skálán mozognak, mert a független demográfiai adatok hiányoznak, és az emlékezetpolitikai viták is befolyásolják a számokat.
A gazdasági adatok kapcsán különösen fontos a forráskritika: a szovjet statisztikai évkönyvek a tervteljesítést gyakran szépítették, az árnyékgazdaság méretét nem mérték, és a regionális összehasonlítások módszertana is vitatható. A szovjet grúz gazdaság „sikerét” vagy „elmaradottságát” tárgyaló elemzések ezért csak óvatosan fogadhatók el. A nemzeti emlékezetben az első köztársaság időszaka gyakran idealizáltan jelenik meg, mint a demokratikus grúz államiság aranykora, míg a szovjet korszakot a posztszovjet grúz történetírás többnyire az elnyomás és a gazdasági kizsákmányolás időszakaként ábrázolja. Az orosz állami narratíva ezzel szemben a szovjet „testvéri segítségnyújtást” és a közös győzelmet hangsúlyozza. A két értelmezés között a tudományos konszenzus a dokumentált tényekre támaszkodva igyekszik egyensúlyt tartani, de a Sztálin személyéhez és a szovjet uralom jellegéhez fűződő értékelések máig élénk viták tárgyát képezik.