Az 1991-es grúziai függetlenné válás nem elszigetelt esemény volt, hanem a késő szovjet korszak nacionalista mozgalmainak, a Kaukázus birodalmi újrarendeződésének és a hidegháború utáni posztszovjet államépítésnek a metszéspontjában zajlott. Grúzia – az ókortól fogva a perzsa, római, bizánci, arab, mongol, oszmán és orosz birodalmak ütközőzónája – a 20. század utolsó évtizedében ismét azzá vált: ezúttal a széteső Szovjetunió, a feltörekvő török és iráni regionális érdekek, valamint a később egyre erősebb amerikai és európai jelenlét között. A fejezet azt vizsgálja, hogyan jutott el Grúzia az 1991-es függetlenségi nyilatkozattól a 2003-as rózsás forradalomig, és miért nem tekinthető ez az út egyenes vonalú demokratizálódásnak. A függetlenség első évtizede ugyanis egyszerre volt államépítési kísérlet, polgárháborús időszak, gazdasági összeomlás és olyan intézményi örökség, amelynek terheit a későbbi reformkormányok is hordozták.
Az alfejezet az előző – A függetlenség és a rózsás forradalom egységgel szemben – a szovjet időszak hagyatékától a 2003-as hatalomváltásig vezető utat tárgyalja. Kapcsolódik a Szovjetunió és a Kaukázus témájához is, hiszen a szovjet államberendezkedés, a területi autonómiák rendszere és a párthatalom megszűnése közvetlenül meghatározta az 1990-es évek grúz konfliktusait. Egyúttal előkészíti a következő alfejezetet – Miheil Szaakasvili és a 2008-as háború –, amely a rózsás forradalom utáni reformokat és a nyílt katonai konfliktust elemzi.
A grúz függetlenség kikiáltása nem egyetlen pillanatban, hanem fokozatosan, a szovjet rendszer belső válságával párhuzamosan ment végbe. A Szovjetunió 1991-es felbomlását megelőzően Grúzia a Szovjet Szocialista Köztársaságok egyike volt, de a szovjet államszervezet – a nemzetiségi elv alapján létrehozott autonóm egységekkel – már a késő szovjet években feszültségek forrásává vált. A grúz köztársaságon belül az Abház Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság, az Adzsár Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság és a Dél-Oszét Autonóm Terület formálisan sajátos jogállással rendelkezett. E területi autonómiák szovjet kori határai és intézményeik a későbbi fegyveres konfliktusok sarokpontjaivá váltak, amint azt a Szovjetunió és a Kaukázus alfejezet már bemutatta.
Az 1980-as évek végén a grúz értelmiség és a formálódó nemzeti mozgalom a demokratikus nyitást és a nemzeti függetlenséget egyre inkább összemosva fogalmazta meg követeléseit. Az 1989. áprilisi tbiliszi tüntetések – amelyeket a szovjet hadsereg erőszakkal oszlatott fel, és amelyekben dokumentált források szerint legalább tizenkilenc tüntető halt meg – a szovjet uralommal szembeni ellenállás jelképévé váltak. A halálos áldozatok pontos száma a forrásokban vitatott, egyes visszaemlékezések magasabb számot említenek, de a hivatalos szovjet és az első független grúz vizsgálat is tizenkilenc halottat rögzített. Az esemény a grúz nemzeti mozgalom legitimációját erősítette, ugyanakkor már 1989-ben megmutatta azokat a feszültségeket, amelyek az etnikai alapú mozgósítás és a polgári demokratizálás között húzódtak.
Az 1990. októberi grúz legfelsőbb tanácsi választásokat – amelyet a szovjet rendszeren belüli, de már a függetlenséget zászlajára tűző mozgalom nyert – általában a szovjet korszak utáni grúz politika kezdetének tekintik. A választásokat megnyerő koalíció élére Zviad Gamszahurdia került, akinek politikai pályafutása a szovjet éra disszidensmozgalmából indult. Gamszahurdia elnöksége alatt Grúzia 1991. április 9-én – az 1989-es áprilisi tragédia évfordulóján – kihirdette a függetlenségét. A függetlenségi nyilatkozatot a nemzetközi elismerés követte, de az új állam belpolitikai stabilitása rendkívül törékeny maradt.
Gamszahurdia kormányzása – amelyet egyes értelmezések a grúz nemzeti mozgalom radikális, etnikai alapú szakaszának tekintenek – gyorsan szembekerült a grúz társadalom egy részével, a területi autonómiák vezetőivel és a formálódó fegyveres csoportokkal. A politikai stílusát gyakran autoriterként jellemző kortárs bírálatok szerint Gamszahurdia nem tudta vagy nem akarta intézményesíteni a demokratikus ellenőrzést, és az etnikai kisebbségekkel – különösen az abházokkal, oszétokkal és más, nem grúz etnikumú lakosokkal – szembeni retorikája hozzájárult a későbbi fegyveres konfliktusok kirobbanásához. Ugyanakkor a Gamszahurdia hívei által képviselt narratíva szerint az elnök a szovjet utódállamok közül elsőként próbálta megteremteni a független grúz államiság intézményeit, és a nemzetközi környezet – különösen Oroszország – ellenséges viszonyulása akadályozta a belső konszolidációt.
Az 1991–1993 közötti időszakot a grúz történetírás általában polgárháborúként és területi fragmentációként írja le. A Gamszahurdiával szembeni elégedetlenség 1991 decemberében fegyveres felkelésbe torkollott Tbilisziben, és a hatalomváltás után a korábbi szovjet külügyminiszter, Eduard Sevardnadze kapott felkérést a politikai vezetésre. Sevardnadze – aki a szovjet külpolitika egyik legismertebb alakja volt Gorbacsov alatt, és aki a grúz Szovjet Köztársaság első titkáraként a késő szovjet években is irányította a köztársaságot – 1992-ben állt a grúz politika élére, majd 1995-ben elnökké választották. Visszatérését a nyugati diplomácia és a grúz politikai elit jelentős része a stabilitás biztosítékaként üdvözölte, de Sevardnadze legitimitása már a kezdetektől vitatott volt: a Gamszahurdia-tábor szerint puccssal és orosz segítséggel került hatalomra, míg más kortárs értékelések a szovjet struktúrák folytonosságát látták benne.
Az 1990-es évek elején három nagyobb fegyveres konfliktus sújtotta Grúziát. Az 1991–1992-es dél-oszétiai konfliktusban az oszét szeparatista erők és a grúz kormányerők között folytak harcok, amelyek eredményeként a dél-oszétiai terület gyakorlatilag kivonta magát Tbiliszi ellenőrzése alól. Az 1992–1993-as abháziai háború hasonlóan végződött: az abház fegyveres erők – amelyeket orosz katonai és politikai tényezők egyaránt támogattak, bár Oroszország hivatalosan tagadta a közvetlen katonai részvételt – elfoglalták Szuhumit, és a grúz lakosság nagy része elmenekült vagy tömegesen elhagyta Abháziát. A harmadik konfliktus a Gamszahurdia hívei által indított fegyveres felkelés volt, amely 1993-ban polgárháborús jellegű összecsapásokba torkollott, és amelyet a Sevardnadze-kormány – részben orosz katonai és diplomáciai segítséggel – levert.
A területi és polgárháborús események áldozatainak száma máig vitatott, mivel a konfliktusok idején a statisztikai felmérések esetlegesek voltak, és a szembenálló felek eltérő adatokat közöltek. A becslések szerint a dél-oszétiai konfliktusban néhány százan, az abháziai háborúban pedig több ezer – egyes források szerint 10 000 és 30 000 közötti – ember vesztette életét, és mintegy 250 000 grúz kényszerült elhagyni Abháziát. A belső menekültek és a menekültek pontos létszámát a nemzetközi szervezetek és a grúz hatóságok eltérően becsülték, és a mai napig nem áll rendelkezésre olyan átfogó, minden fél által elfogadott regisztráció, amely a teljes érintett lakosságot lefedné. E számok tehát – a források bizonytalansága miatt – statisztikai becslésnek tekintendők, nem pedig pontos dokumentált ténynek.
A konfliktusok nyomán Grúzia belpolitikai helyzete tovább romlott. A gazdaság mély válságba süllyedt: a szovjet összeomlás utáni termelés-visszaesés, a hiperinfláció, a korrupció és a fegyveres csoportok által ellenőrzött területek adóbevételeinek kiesése együttesen oda vezetett, hogy az állami intézmények minimális szolgáltatásokat sem tudtak nyújtani. A bűnözés és a szervezett bűnözés – különösen a városi központokban – a mindennapi élet szerves részévé vált. A Sevardnadze-éra bírálói szerint az elnök a saját klientúrájának építésével és a biztonsági szolgálatok – amelyek részben a szovjet KGB örökösei voltak – politikai befolyásával stabilizálta a hatalmát, de nem volt hajlandó mélyreható intézményi reformokra.
A Sevardnadze-korszakot a nyugati politikatudományi szakirodalom jelentős része az „állami gyengeség” (state weakness) fogalmával jellemzi, míg a grúz belpolitikai közbeszédben a „korrupció” és a „posztszovjet örökség” vált a leggyakoribb magyarázó fogalommá. A két értelmezés nem zárja ki egymást: a rendőrség, az igazságszolgáltatás, az adóhatóság és a helyi közigazgatás a szovjet intézményi keretekből örökölt működésmódja a függetlenség első évtizedében nem alakult át, és a közszolgáltatások informális, pénzért vásárolt elérésének gyakorlata – amit a helyi szóhasználat „vesztegetésnek” vagy „kenőpénznek” nevezett – a mindennapi állampolgári tapasztalat részévé vált.
A gazdasági reformok – amelyeket a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is támogatott – a kilencvenes évek közepétől bizonyos stabilizációt hoztak, de a gazdasági növekedés alacsony maradt, és a lakosság jelentős része a szegénységi küszöb alatt élt. A hivatalos statisztikák szerint az 1990-es évek végén a grúz GDP még mindig az 1990-es szint alatt lehetett, bár a pontos adatok a nagy informális gazdaság és a hiányos statisztikai rendszerek miatt bizonytalanok. A mezőgazdasági és ipari termelés visszaesését a külföldi hitelek és a nyugati segélyek csak részben ellensúlyozták. A korrupció méretét a nemzetközi szervezetek rendszeresen a legmagasabbak közé sorolták a posztszovjet térségben: a Transparency International korrupciós érzékelési indexe – amely azonban szubjektív felméréseken alapul – Grúziát a legrosszabbul teljesítő országok közé helyezte.
A területi integritás és a szuverenitás kérdése közvetlenül összekapcsolódott a belpolitikai válsággal. A Separatista Abházia és Dél-Oszétia de facto függetlensége, az orosz békefenntartó erők jelenléte és a Tbiliszi által nem ellenőrzött területek feletti hatalom hiánya miatt a grúz állam területi szuverenitása korlátozott maradt. A nemzetközi közösség – az ENSZ és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet/EBESZ közvetítése ellenére – nem tudta elérni a konfliktusok tartós rendezését. A grúz politikai elit egy része – különösen a Gamszahurdia hívei – Oroszországot tekintette a szeparatizmus fő támogatójának, míg más elemzések a helyi etnikai elitek és a szovjet autonómia-rendszer belső feszültségeit hangsúlyozták. A Sevardnadze-kormányzat hivatalos álláspontja szerint a konfliktusok megoldását a nemzetközi jog alapján, a területi integritás elve mentén kell keresni, míg az abház és oszét oldal a népek önrendelkezési jogára hivatkozott. E két elv ütközése a nemzetközi jogban és a gyakorlati politikában máig nem oldódott fel, és a grúz–orosz viszony egyik legmélyebb konfliktusforrása maradt.
A Sevardnadze-rendszer az 1990-es évek végére fokozatosan elveszítette a reformokhoz szükséges politikai tőkét. Az 1995-ben elfogadott alkotmány – amely erős elnöki jogköröket biztosított – formálisan megerősítette az elnöki hatalmat, de a gyakorlatban a hatalomgyakorlás a személyes lojalitás, a klientúra-hálózatok és a biztonsági szervek informális befolyása köré szerveződött. A parlamenti választásokat – az 1995-ös, 1999-es és 2003-as – rendszeresen súlyos szabálytalanságok kísérték, és a nemzetközi megfigyelők – az EBESZ Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Irodája (ODIHR) – a választásokat többször nem tekintették a nemzetközi normáknak megfelelőnek. A választási csalás mértékét azonban a korabeli grúz belpolitikai vitákban eltérően ítélték meg: a kormánypárti oldal szerint a hibák technikai jellegűek voltak, míg az ellenzék szerint a rendszer szándékosan hamisított.
A politikai rendszerrel szembeni elégedetlenség a 2000-es évek elején egyre szélesebb társadalmi rétegeket érintett. A független média – a Rusztavi-2 televízió, amelyet a későbbi kormányváltás egyik fontos platformjának tartanak – az állami televízióval szemben a korrupció és a visszaélések folyamatos bemutatásával erősítette a kormánnyal szembeni kritikai közvéleményt. A fiatal generáció, a civil szervezetek és a nyugati mintájú reformokat váró értelmiség egy része a politikai váltás lehetőségét kereste. Ugyanakkor a Sevardnadze-rendszer stabilitását a nemzetközi donorok támogatása és a nagyhatalmi – különösen az amerikai – érdeklődés is segítette: az Egyesült Államok a grúz energetikai folyosók és a kaukázusi biztonság szempontjából stratégiai partnerként tekintett Tbiliszire, és a kilencvenes évek végén növekvő katonai és gazdasági segélyt nyújtott.
A 2003. novemberi parlamenti választásokat a kormánypárt – a Sevardnadze vezette Grúzia Polgáraiért Szövetség – és az ellenzéki erők közötti feszült légkörben tartották. A választásokat megelőző hetekben az ellenzék – amelynek meghatározó alakjai Mihail Szaakasvili, Nino Burdzsanadze és Zurab Zsvania voltak – egységesen a választási csalás elleni fellépést és a Sevardnadze-rendszer leváltását követelte. A választás eredményét a központi választási bizottság a kormánypárt győzelmeként hirdette ki, de a nemzetközi megfigyelők, valamint a párhuzamos szavazatszámlálás – amelyet a civil szervezetek és az ellenzék végeztek – súlyos eltéréseket talált. Az EBESZ ODIHR jelentése szerint a választás nem felelt meg a nemzetközi normáknak, és a hivatalos eredményekben szereplő arányok több körzetben nem tükrözték a valós szavazói akaratot – ez dokumentált tény, noha a csalás pontos mértéke és szervezettsége vitatott.
A választás utáni napokban Tbilisziben és más városokban tömegtüntetések kezdődtek. A tüntetők – akik között a fiatal aktivisták, a civil szervezetek, a vidéki lakosok és a politikai ellenzék képviselői egyaránt jelen voltak – a választás megsemmisítését és Sevardnadze távozását követelték. A tüntetések békés jellege és az a gesztus, ahogyan Szaakasvili – a későbbi elnök – egy rózsát tartott a kezében, a későbbi közbeszédben a „rózsás forradalom” elnevezés alapja lett. A kifejezés maga politikai és emlékezetpolitikai konstrukció: a résztvevők egy része utólag a békés hatalomváltás szimbólumaként használja, míg kritikusai – különösen a Sevardnadze-rendszer hívei és egyes orosz kommentátorok – „kívülről szervezett puccsként” vagy „nyugati beavatkozásként” értelmezik. A történeti kutatásban a forradalom okai és természete máig vitatott: egyes elemzések a belpolitikai elégedetlenségre és a civil társadalom erejére helyezik a hangsúlyt, mások az Egyesült Államok és a nemzetközi donorok – a Nyílt Társadalom Alapítvány, az USAID, a National Democratic Institute – által finanszírozott civil szervezetek és képzési programok szerepét emelik ki. A két értelmezés nem feltétlenül zárja ki egymást, de a hangsúlyok különböző politikai következtetésekhez vezetnek.
A november 22-i tüntetések csúcspontján a tömeg elfoglalta a parlament épületét, miközben a rendőrség és a biztonsági erők jelentős része nem avatkozott be. A Sevardnadze által kihirdetett rendkívüli állapot hatástalan maradt, mert a belügyi erők egy része megtagadta a parancsot, vagy passzívan szemlélte az eseményeket. A pontos eseményeket illetően a kortárs beszámolók eltérnek: egyes szemtanúk szerint a hatalomváltás erőszakmentes volt, más visszaemlékezések szerint kisebb összecsapásokra is sor került, de halálos áldozatról nem tudunk. A nemzetközi szereplők – elsősorban az orosz külügyminiszter, Igor Ivanov, aki közvetítőként érkezett Tbiliszibe – nyomására Sevardnadze november 23-án lemondott elnöki tisztségéről. A lemondás körülményei és törvényessége a későbbi grúz politikai vitákban többször napirendre került, de a hatalomváltás gyakorlatilag békésen ment végbe, és a parlamenti többség – a formális alkotmányos eljárást betartva – elfogadta a lemondást.
A 2003-as hatalomváltás után Mihail Szaakasvilit választották elnökké a 2004. januári előrehozott választásokon, amelyeket a nemzetközi megfigyelők lényegesen jobbnak ítéltek a korábbiaknál. Az új kormány az állami intézmények gyors átalakítását, a korrupció visszaszorítását, a gazdaság liberalizálását és az euro-atlanti integrációt tűzte ki célul. A rendőrségi reform – amelynek részeként a közlekedési rendőrséget teljesen feloszlatták és új, nyugati képzéssel támogatott járőrszolgálatot hoztak létre – a posztszovjet térség egyik legsikeresebb intézményi reformjaként vált ismertté a nemzetközi szakirodalomban. A vállalkozói környezet javítása, az adóadminisztráció egyszerűsítése és a privatizáció felgyorsítása a következő években érzékelhető gazdasági növekedést hozott, bár a növekedés eloszlása egyenlőtlen volt, és a szegénység – különösen a vidéki területeken – magas maradt.
A rózsás forradalom utáni demokratizálódás azonban nem volt teljes. A Szaakasvili-kormányzat első éveiben a hatalmi ágak közötti ellenőrzések és a sajtószabadság megerősödtek ugyan, de a későbbi években – különösen a 2007-es tüntetések leverése és a 2008-as elnökválasztást övező viták során – a kritikus hangok szerint a kormányzat ismét hajlamossá vált a hatalom koncentrálására. A 2007. novemberi tüntetések – amelyeket az ellenzék a kormányzati túlhatalom ellen hirdetett, és amelyekben a rendőrség könnygázt és gumibotot vetett be – a demokratikus intézmények törékenységére hívták fel a figyelmet. A kormány a tüntetéseket „orosz provokációnak” nevezte, míg az ellenzék a kormányt tekintette autoriternek; a történeti elemzéseknek mindkét állítást a maga kontextusában, bizonyítékokkal alátámasztva kell értelmezniük.
A rózsás forradalom értékelése a mai grúz közbeszédben is vitatott. A forradalom hívei szerint a békés hatalomváltás a posztszovjet térség egyik első, civil társadalmi alapú demokratikus fordulata volt, amely megteremtette az intézményi reformok és a nyugati integráció politikai feltételeit. A kritikusok szerint a forradalom nem számolta fel a szovjet örökség mélyebb struktúráit, a kormányváltás után a gazdasági hatalom újraelosztása új oligarchikus mintákat hozott létre, és a területi konfliktusok – Abházia és Dél-Oszétia – megoldatlansága továbbra is a grúz állam szuverenitásának korlátja maradt. A 2008-as orosz–grúz háború – amelyet a következő alfejezet Miheil Szaakasvili és a 2008-as háború tárgyal – e feszültségek nyílt fegyveres összecsapásba torkollását mutatja.
Az alfejezet a grúz függetlenség és a rózsás forradalom időszakát elsődleges és másodlagos források együttesére támaszkodva tárgyalja. Az 1991-es függetlenségi nyilatkozat és az 1995-ös alkotmány szövegei elsődleges források, amelyek tartalma dokumentált. A választási eredmények és a nemzetközi megfigyelői jelentések – különösen az EBESZ ODIHR 2003-as jelentése – szintén elsődleges forrásként használhatók, de a jelentés maga is politikai és módszertani viták tárgya: a nemzetközi megfigyelés a választási folyamat egyes elemeire fókuszál, és nem mindig képes a teljes szavazási folyamat érvényességét megítélni. A Gamszahurdia- és a Sevardnadze-időszak értékelése jelentős mértékben másodlagos szakirodalomra és visszaemlékezésekre épül, amelyek a politikai szembenállás miatt erősen elfogultak lehetnek.
Az áldozatok és a menekültek számára vonatkozó adatok bizonytalanok. A konfliktusok idején a grúz, abház és oszét felek eltérő adatokat közöltek, és a nemzetközi szervezetek becslései sem egységesek. A 250 000 fős abháziai menekültszám például a Nemzetközi Vöröskereszt és az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának becslésein alapul, de a pontos regisztráció a konfliktus utáni kaotikus időszakban nem volt lehetséges. Az ilyen adatok tehát becslésnek tekintendők, és a későbbi kutatásoknak a demográfiai módszerek finomításával kell pontosítaniuk őket.
A rózsás forradalommal kapcsolatban a legnagyobb bizonytalanság a forradalom okainak és a külső szereplők hatásának megítélésében rejlik. A nyugati NGO-k és kormányzati donorok által finanszírozott képzési és médiaprogramok szerepe dokumentálható – a támogatási összegek és a projektek egyes elemei nyilvánosak –, de a támogatás és a forradalom közötti oksági kapcsolat nem bizonyított közvetlenül. Az orosz külpolitika szempontjából a rózsás forradalom a színes forradalmak sorozatának eleme, és a hivatalos orosz narratíva szerint a nyugati beavatkozás „demokráciaexportjának” része. A történettudományban a vita nem a támogatás ténye körül folyik, hanem annak súlyát és a helyi szereplők autonómiáját illetően.
A szovjet örökség és a grúz nemzeti mozgalom viszonyának értékelése is vitatott. Az a kérdés, hogy Gamszahurdia és a radikális nemzeti mozgalom mennyiben volt felelős a polgárháborús erőszakért, nem egyértelmű. A kortárs dokumentumok – a parlament jegyzőkönyvei, a rendeletek, a nyilatkozatok – csak részben állnak rendelkezésre, és a konfliktusokban részt vevő felek emlékezetei erősen eltérnek. A történeti kutatásnak ezért a jövőben a helyi levéltárak anyagaira, az orosz katonai archívumok megnyitására és a nemzetközi szervezetek – az ENSZ, az EBESZ – missziós jelentéseire kell támaszkodnia a pontosabb kép kialakításához.