A 2003-as rózsás forradalom után Miheil Szaakasvili elnöksége – a függetlenség és a rózsás forradalom alfejezetbeli alfejezetben bemutatott államépítési lendület folytatásaként – Grúzia történetének egyik legellentmondásosabb korszakát hozta el. A 2004–2012 közötti időszakot egyszerre jellemezte a látványos reformpolitika, a gazdasági liberalizáció ígérete, a területi konfliktusok kiéleződése, majd a 2008-as orosz–grúz háború, amely alapvetően átírta a kaukázusi állam biztonságpolitikai helyzetét és belpolitikai pályáját. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan kapcsolódott össze a modernizációs kísérlet és a területi integritás helyreállításának törekvése, miért robbant ki az augusztusi háború, és milyen következményekkel járt a grúz állam, a régió és a nemzetközi jog számára.
A rózsás forradalom után hatalomra került kormány számára a legfőbb feladat a Sevardnadze-korszak korrupcióval átitatott, alacsony állami kapacitású rendszerének lebontása volt. A reformprogram (grúzul reformebi) első szakasza 2004–2007 között rendkívül gyors ütemben zajlott, és elsősorban a rendészet, az adórendszer, a közigazgatás és az üzleti környezet átalakítására irányult.
A rendőrségi reform a korszak legismertebb és nemzetközileg is sokat idézett intézkedése volt. A közlekedésrendészetet szinte teljes egészében feloszlatták, és új, egységes járőrrendőrséget hoztak létre. A régi, korruptnak tartott állomány többségét elbocsátották, az új rendőrök kiválasztását átláthatóbbá tették, és a fizetéseket jelentősen megemelték. A Világbank és más nemzetközi szervezetek adatai szerint a megvesztegetéssel kapcsolatos lakossági panaszok száma radikálisan csökkent, és a rendőrségbe vetett bizalom a 2004 előtti mélypontról a régióban kiemelkedő szintre emelkedett. Az intézkedés azonban vitatott volt: a kritikusok szerint a „zéró tolerancia” elve túlterhelte a büntető igazságszolgáltatást, és a gyors, nagy számú letartóztatás a börtönök túlzsúfoltságához vezetett. A büntetés-végrehajtási rendszer helyzete a későbbi botrányok egyik forrásává vált.
Az adóreform és a gazdasági liberalizáció párhuzamosan haladt. A kormány radikálisan csökkentette az adónemek számát, egyszerűsítette az adóadminisztrációt, és alacsony kulcsokat vezetett be: a személyi jövedelemadó 20%-os, a társasági adó 15%-os lett, a szociális hozzájárulásokat pedig átalakították. A vámokat mérsékelték, és a határátkelőkön bevezették az elektronikus vámkezelést. A Világbank Doing Business rangsorában Grúzia a 2000-es évek második felében az egyik legnagyobb előrelépést elérő országgá vált, ami a külföldi befektetők figyelmét is felkeltette. A privatizációt felgyorsították: állami vállalatok, ingatlanok és infrastrukturális elemek kerültek magánkézbe, gyakran gyorsított eljárásban. A kormányzat ezt a piacgazdasági átmenet részeként mutatta be, míg a bírálók szerint a folyamat átláthatatlan volt, és a vagyoni koncentrációt erősítette.
A makrogazdasági mutatók a 2004–2008 közötti időszakban látványos növekedést jeleztek: a bruttó hazai termék (GDP) éves növekedési üteme a Világbank becslései szerint időszakosan elérte a 8–10%-ot. A külföldi működőtőke-beáramlás elsősorban az ingatlan- és az energiaszektorba irányult. Ugyanakkor a növekedés nem volt egyenletes: a vidéki térségek, a mezőgazdaságból élők és a kisvárosi lakosság jelentős része kimaradt a fellendülésből, és a munkanélküliség – különösen a fiatalok körében – továbbra is magas maradt. A reformokat támogató nemzetközi intézmények dicsérték a makrogazdasági stabilizációt, míg a civil társadalmi szervezetek a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésére és a szociális védőháló gyengeségére hívták fel a figyelmet.
A belpolitikai kép 2007-re feszültté vált. Novemberben Tbilisziben több napon át tüntetések zajlottak, amelyeket a rendőrség könnygázzal és gumilövedékkel oszlatott fel. A tüntetők a kormányzati hatalom koncentrációját, a médiaszabadság korlátozását és a bíróságok függetlenségének hiányát kritizálták. Szaakasvili ezt követően rendkívüli állapotot hirdetett, és előrehozott elnökválasztást írt ki, amelyet 2008 januárjában megnyert. A 2007-es események már jelezték, hogy a reformpolitika sikerét beárnyékolja az intézményi fékek és ellensúlyok gyengülése – ez a kérdés a későbbi értékelésekben is visszatérő elem maradt.
A Szaakasvili-kormány a reformok mellett a területi integritás helyreállítását tekintette legfontosabb nemzeti céljának. A grúz állam a szovjet összeomlás óta nem gyakorolt tényleges ellenőrzést Dél-Oszétia (Csinvali régió) és Abházia felett; a két területen az 1990-es évek elején fegyveres konfliktusok zajlottak, és orosz békefenntartó erők állomásoztak. A függetlenség és a rózsás forradalom alfejezetbeli alfejezet bemutatta, hogyan maradtak ezek a konfliktusok úgynevezett befagyott konfliktusként (frozen conflicts) fenn, miközben a helyi szeparatista vezetések szoros politikai és katonai kapcsolatot ápoltak Oroszországgal.
2004-ben a grúz kormány először Adzsaria autonóm köztársaságban ért el áttörést: a helyi vezető, Aszlan Abasidze távozásra kényszerült, és a központi hatalom visszaállította az ellenőrzést a tengerparti régió felett. Ez a siker megerősítette a kormányzat hitét abban, hogy a területi kérdések katonai és politikai nyomással megoldhatók, és a nyugati támogatás segíthet a szeparatista területek visszaszerzésében.
Dél-Oszétiában és Abháziában azonban a helyzet másként alakult. 2004 nyarán a grúz hatóságok megpróbálták felszámolni a Dél-Oszétiába irányuló csempészetet, és fegyveres erőket vontak össze a térségben. A lépés összecsapásokhoz vezetett, és a feszültség azóta is folyamatos maradt. A grúz állami narratíva szerint a szeparatista vezetések orosz támogatással akadályozták a békés rendezést, és orosz útlevelek tömeges osztogatásával igyekeztek a helyi lakosságot Oroszországhoz kötni. Az orosz és a dél-oszétiai álláspont ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a grúz kormány katonai fenyegetést jelent, és hogy a helyi közösségek önrendelkezési joga indokolja a szeparációt.
2006-ban a Kodori-szoros felső részén, Abházia határvidékén került sor fegyveres incidensre: a grúz kormány csapatokat küldött a területre, és egy „abháziai emigráns kormányt” telepített oda. A lépést a grúz fél az abháziai területi integritás érvényesítéseként értékelte, az abháziai és orosz fél viszont provokációnak minősítette, és a 2008-as háború egyik előzményeként tartja számon.
A 2008 tavaszán tartott bukaresti NATO-csúcson a szövetség tagállamai nem adtak Tagsági Akciótervet (Membership Action Plan, MAP) Grúziának és Ukrajnának, de a zárónyilatkozat kimondta, hogy mindkét ország a jövőben a NATO tagjává válhat. A grúz kormány ezt részleges sikernek tekintette, az orosz vezetés azonban élesen bírálta a kilátásba helyezett bővítést. A térségben növekvő feszültséget tovább erősítette, hogy Oroszország 2008 tavaszán a két szeparatista területtel hivatalos kapcsolatokat létesített, és jogi lépéseket tett a helyi lakosság orosz útlevéllel való ellátásának megkönnyítésére.
Az 2008. augusztusi háború előtti hónapokban a fegyveres incidensek száma jelentősen megnőtt. A grúz és orosz források egymásnak ellentmondó állításokat tettek a provokációkról, a békefenntartók szerepéről és a katonai mozgósítás mértékéről. A független megfigyelők – köztük az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) missziója – a helyzet gyors romlását és a politikai párbeszéd hiányát emelték ki.
A háború közvetlen kiváltó eseménye 2008. augusztus 7-én éjjel következett be. A grúz hadsereg tüzérségi támadást indított Csinvali (Dél-Oszétia fővárosa) ellen, majd szárazföldi erőkkel benyomult a városba. A grúz kormány állítása szerint a lépés válasz volt a dél-oszétiai fegyveres erők és az orosz „békefenntartók” provokációira, valamint arra a hírre, hogy orosz katonai konvojok léptek be a területre. Az orosz és a dél-oszétiai álláspont szerint a grúz támadás hirtelen és indokolatlan volt, és a polgári lakosság ellen irányult.
Másnap, augusztus 8-án az orosz hadsereg nagyszabású katonai műveletet indított Dél-Oszétiában, majd augusztus 9-én Abháziában is. Az orosz légierő légicsapásokat hajtott végre grúz katonai célpontok, köztük a főváros, Tbiliszi közelében lévő létesítmények ellen, és a fekete-tengeri flotta blokád alá vonta a grúz tengerpartot. Az orosz szárazföldi erők benyomultak a nem vitatott grúz területekre is: elfoglalták a közép-grúziai Gori városát, átmenetileg ellenőrzésük alá vonták a stratégiai fontosságú Poti kikötőjét, és megközelítették a fővárost. A grúz hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett, és rendezetlenül vonult vissza.
A harcok augusztus 12-ig tartottak, amikor Nicolas Sarkozy francia elnök – az Európai Unió soros elnökségét ellátva – közvetítésével tűzszüneti megállapodás született. A Sarkozy-terv néven ismert dokumentumot Szaakasvili és Dmitrij Medvegyev orosz elnök egyaránt aláírta. A megállapodás előírta az ellenségeskedések beszüntetését, a humanitárius segélyek beengedését, a csapatok visszavonását a konfliktus előtti állásokba, valamint a grúz területek integritásának elismerését. Az orosz csapatok azonban csak fokozatosan, hetek alatt vonultak ki a nem vitatott grúz területekről, és Dél-Oszétiában és Abháziában továbbra is jelentős katonai erőt tartottak fenn.
Augusztus 26-án Oroszország hivatalosan elismerte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét. A nemzetközi közösség túlnyomó többsége – köztük az Egyesült Államok, az Európai Unió tagállamai és a NATO – elutasította ezt a lépést, és továbbra is Grúzia területének tekintette a két régiót. Oroszország ezt követően kétoldalú katonai és gazdasági megállapodásokat kötött a szeparatista vezetésekkel, és katonai bázisokat létesített a térségben.
A 2008-as háború okairól és felelősségéről éles vita alakult ki, amelyben a grúz, orosz, dél-oszétiai és abháziai állami narratívák mellett a nemzetközi jogi és történészi értékelések is eltérő hangsúlyokat képviselnek.
A grúz állami narratíva szerint a háború orosz katonai agresszió volt, amelyet Oroszország hosszú ideje tervezett, és amelynek célja a grúz állam meggyengítése, a NATO-csatlakozás megakadályozása, valamint a szeparatista területek annektálása volt. Ebben az értelmezésben a grúz hadsereg augusztus 7-i támadása önvédelmi jellegű volt, válasz az orosz erők behatolására. A grúz kormány a háborút „öt napos háborúnak” nevezte, és hangsúlyozta, hogy a lakosságot súlyos csapás érte.
Az orosz és dél-oszétiai narratíva szerint a grúz kormány „népirtást” kísérelt meg a dél-oszétiai polgári lakosság ellen, és az orosz beavatkozás humanitárius célú, „békekikényszerítő” művelet volt. Ezt az álláspontot a nemzetközi közösség nagy része nem fogadta el, és a „népirtás” minősítést a független vizsgálatok nem erősítették meg.
A legátfogóbb független értékelést az Európai Unió által felállított tényfeltáró misszió készítette, amelyet Heidi Tagliavini svájci diplomata vezetett. A 2009-ben nyilvánosságra hozott Tagliavini-jelentés megállapította, hogy a háború közvetlen kirobbanásáért a grúz hadsereg augusztus 7-i tüzérségi támadása volt felelős, mivel az indította el a katonai konfrontációt. Ugyanakkor a jelentés azt is kimondta, hogy Oroszország reakciója aránytalan volt, és meghaladta a szükséges mértéket, valamint hogy az orosz katonai jelenlét a nem vitatott grúz területeken megsértette a nemzetközi jogot. A jelentés hangsúlyozta továbbá, hogy a konfliktus gyökerei hosszú időre nyúlnak vissza, és a felelősség megosztott: a grúz kormány militarizálta a területi vitát, Oroszország pedig a szeparatista területek de facto annektálására törekedett.
A háború áldozatainak száma a mai napig vitatott. A grúz kormány adatai szerint 412 grúz katona és civil halt meg; az orosz és dél-oszétiai hatóságok szerint a dél-oszétiai halottak száma mintegy 365 volt, de ezt a számot független források túlzónak tartották. A nemzetközi becslések összesen 800–900 körüli halottról szólnak, de a pontos szám nem ismert, mert a halálozási adatok gyűjtése a harcok alatt és után nem volt egységes. A belső menekültek száma a grúz oldalon a legtöbb forrás szerint 100 000 és 200 000 között mozgott; a grúz kormány 192 000-ről beszélt, míg a nemzetközi szervezetek alacsonyabb becsléseket adtak. A dél-oszétiai oldalon mintegy 30 000 ember kényszerült lakóhelye elhagyására, de a számuk szintén bizonytalan, mert sokan az oroszországi Észak-Oszétiába menekültek, és később részben visszatértek.
A 2008-as háború mélyreható következményekkel járt Grúzia belpolitikájára, a regionális biztonsági rendre és a nemzetközi kapcsolatokra.
Katonai értelemben a grúz hadsereg súlyos vereséget szenvedett, és a háború megmutatta a grúz fegyveres erők korlátait. A NATO-csatlakozási folyamat gyakorlatilag leállt: bár a szövetség továbbra is támogatta Grúzia területi integritását, a tagság kérdése a háború után háttérbe szorult, és a nyugati katonai segélyek mértéke csökkent.
Politikai értelemben a háború meggyengítette Szaakasvili pozícióját. A közvélemény egy része a kormányt hibáztatta a háború kirobbanásáért, más része viszont az orosz agresszió áldozatának tekintette az országot, és a nemzeti egység mellett állt ki. A 2009-től kezdődő időszakot tömegtüntetések és ellenzéki mozgósítás jellemezte. A gazdasági világválság is súlyosbította a helyzetet: a grúz gazdaság növekedése megtorpant, a külföldi befektetések visszaestek, és a munkanélküliség emelkedett.
A területi kérdésben a háború a befagyott konfliktusok állandósulását hozta. Dél-Oszétia és Abházia a háború után még inkább elszigetelődött Grúziától, és az orosz katonai jelenlét állandósult. A nemzetközi közösség nem ismerte el a két terület függetlenségét, de a gyakorlatban a grúz államnak nem maradt eszköze a területi integritás helyreállítására. A grúz kormány diplomáciai kampányt indított a nemzetközi elismerés megakadályozására, és továbbra is megszállt területeknek tekintette a régiókat – ezt a kifejezést a grúz hivatalos szóhasználatban a mai napig alkalmazzák.
A 2012-es parlamenti választáson a Grúz Álom – Demokrata Grúzia nevű, Bidzina Ivanisvili milliárdos üzletember által alapított koalíció nyert, ami a Szaakasvili-korszak lezárását jelentette. Szaakasvili lemondott, majd később elhagyta az országot; távollétében 2018-ban hivatali visszaélés vádjával ítélték el. A hatalomváltás és a későbbi politikai fejlemények a Grúzia 2012–2026-ös alfejezetben részletezendők, de már itt látszik, hogy a 2008-as háború volt az a cezúra, amely után a grúz politikai rendszer kritikusai egyre hangosabban követelték a hatalom koncentrációjának csökkentését, a médiapluralizmus helyreállítását és a jogállamiság megerősítését.
A háború egyben a posztszovjet térség biztonsági dinamikájának fordulópontja is volt. A 2008-as események világossá tették, hogy Oroszország kész katonai erővel fellépni a szomszédos államok nyugati integrációs törekvéseivel szemben, és hogy a „befagyott” konfliktusok bármikor újra aktivizálódhatnak. A grúz tapasztalat a későbbi ukrajnai események elemzésében is visszatérő hivatkozási ponttá vált.
A Szaakasvili-korszak és a 2008-as háború forrásanyaga viszonylag gazdag, de a források értelmezése erősen vitatott. A háború eseménytörténetét számos független szervezet – köztük az EU tényfeltáró missziója (Tagliavini-jelentés, 2009), az EBESZ, az ENSZ és kutatóintézetek – dokumentálta. A Tagliavini-jelentés a legátfogóbb, de a grúz és orosz felek részben elutasították egyes megállapításait; a jelentés maga is hangsúlyozza, hogy bizonyos események – különösen a polgári lakosság elleni jogsértések – teljes körű feltárása nem volt lehetséges.
Az áldozatszámok és a belső menekültek adatai bizonytalanok, mert a gyűjtési módszerek nem voltak egységesek, és a felek eltérő számokat közöltek. A „népirtás” minősítést a dél-oszétiai eseményekre vonatkozóan a nemzetközi vizsgálatok nem erősítették meg, de a helyi és orosz hivatalos szövegekben továbbra is szerepel; ezért a könyv ezt a kifejezést attribúcióval használja.
A reformok értékelése is vitatott. A makrogazdasági adatok a Világbank és az IMF jelentésein alapulnak, de a társadalmi hatásokat a civil szervezetek és a kritikus elemzők eltérően ítélik meg. A 2004–2008 közötti területi incidensekről a grúz és orosz források egymásnak ellentmondó állításokat tesznek, és a független megerősítés gyakran hiányzik. A 2007-es tüntetések leverésének részletei szintén vitatottak: a hivatalos álláspont a rendzavarók elleni arányos fellépést hangsúlyozza, míg a nemzetközi jogvédő szervezetek a túlzott erőhasználatot dokumentálták.