A 2012. október 1-jei grúziai parlamenti választások fordulópontot jelentettek a 2003-as rózsás forradalom után kialakult politikai berendezkedésben. A Miheil Szaakasvili elnökhöz kötődő Egyesült Nemzeti Mozgalom (ENM) vereséget szenvedett a Bidzina Ivanisvili milliárdos üzletember által alapított, heterogén ellenzéki koalíciótól, a Grúz Álom – Demokratikus Grúzia nevű pártszövetségtől. A választók az egységes nemzeti mozgalom több mint egy évtizedes kormányzásával szembeni elégedetlenségüket fejezték ki, amelyet a börtönökben uralkodó állapotokról készült, széles körben elterjedt videófelvételek és a hatalom koncentrációjával kapcsolatos kritikák is tápláltak. A szavazás eredményeként a Grúz Álom a parlamenti helyek többségét szerezte meg, és Irakli Garibasvili vezetésével kormányt alakított, míg Szaakasvili elnöki jogkörét a 2013-as elnökválasztásig megőrizte, de hatalma fokozatosan kiüresedett. Ez az alkotmányos korszak előrevetítette a végrehajtó hatalom parlament felé tolódását, amelyet a 2010-ben elfogadott, ám csak 2013-ban hatályba lépő alkotmánymódosítás is rögzített: a közvetlenül választott elnök helyett a miniszterelnök és a parlament vált a kormányzás elsődleges intézményévé.
A következő években a Grúz Álom politikai dominanciája megszilárdult, de a koalíció belső szerkezete megváltozott. Ivanisvili hivatalosan 2013-ban lemondott a miniszterelnöki posztról, és formálisan visszavonult a napi politikától, ám a grúz közéletben továbbra is a párt legbefolyásosabb szereplőjeként tartották számon. Ezt a percepciót erősítette az a döntése, amely szerint 2013-ban a kormányzó párt tiszteletbeli elnöke lett, majd 2018-ban ismét a formális párttagság megerősítése mellett a párt elnökévé választották. A Grúz Álom 2016-os parlamenti választáson ismét többséget szerzett, ezúttal már önálló pártként, miután a korábbi koalíciós partnerek egy része kivált vagy ellenzékbe vonult. A 2016-os alkotmánymódosítás tovább csökkentette az elnök – ekkor már a független Giorgi Margvelasvili – jogköreit, és a hatalom egyszemélyi jellegét tovább erősítette a miniszterelnök pozíciójában. A politikai rendszer jellemzői így a 2020-as évek elejére a versengő választások megtartása mellett az intézményi hatalom koncentrációjának irányába mozdultak el, amit a nemzetközi demokráciaértékelő szervezetek és több nyugati elemző a politikai pluralizmus szűküléseként értékelt. A kormánypárt ezt a belső stabilitás megőrzésének és a Szaakasvili-korszak túlkapásaival való szakításnak tekintette.
Grúzia külpolitikai irányultságát a 2012 utáni kormányok is folytatták, legalábbis a hivatalos retorika szintjén: az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való közeledés alkotmányos cél maradt, és a társadalom többsége rendszeresen támogatta a nyugati integrációt. A konkrét eredmények azonban a várakozásokhoz képest eltérő ütemben alakultak. Az EU-val 2014-ben aláírták a társulási megállapodást, amelynek része volt a mélyreható és átfogó szabadkereskedelmi térség (DCFTA). A megállapodás intézményi harmonizációt, jogszabály-közelítést és kereskedelmi könnyítéseket irányzott elő, és Grúzia számára a vízummentesség 2017-es bevezetésével a személyes mobilitás terén is kézzelfoghatóvá vált. A dokumentum hivatkozott rá, hogy a megállapodás nem jelenti az uniós tagság jogi elismerését, de a grúz politikai elit – mind a kormány, mind az ellenzék – ígéretként kommunikálta a jövőbeli csatlakozás lehetőségét.
A NATO-integráció terén a 2008-as bukaresti csúcstalálkozó ígérete – amely szerint Grúzia taggá válik – nem realizálódott tagsági akcióterv formájában. A 2012 utáni kormányok is többször hangoztatták a NATO-tagság stratégiai célját, és Grúzia aktívan részt vett a NATO által vezetett műveletekben, többek között Afganisztánban. Ugyanakkor a szövetség bővítésének politikai feltételei, elsősorban a moszkvai ellenkezés és a grúzországi belső reformok – ezen belül a jogállamiság és a választási folyamatok minősége – körüli bizonytalanságok miatt a csatlakozási kilátások a 2010-es évek végére a gyakorlatban megrekedtek. A NATO-tagállamok egy része attól tartott, hogy Grúzia felvétele tovább élezné a feszültséget Oroszországgal, amely 2008 után elismerte Abháziát és Dél-Oszétiát független államnak. A kormányzati kommunikáció mindazonáltal a nyugati integrációt tette meg a nemzeti konszenzus alapjának, és a közvélemény-kutatások rendszerint a lakosság kétharmada fölötti támogatottságot mutattak az EU-tagsággal kapcsolatban.
A 2020-as évek elején azonban a nemzetközi partnerek, elsősorban az EU és az Egyesült Államok részéről egyre gyakrabban fogalmazódtak meg kritikák a grúz igazságszolgáltatás függetlenségével, a korrupció elleni küzdelem hatékonyságával és a médiapluralizmussal kapcsolatban. A 2024-ben elfogadott, a külföldi befolyás átláthatóságáról szóló törvény – amelyet a köznyelvben „külföldi ügynök törvényként” emlegetnek – e kritikai folyamat csúcspontját jelentette. A törvény előírja, hogy a civil szervezetek és médiumok, amelyek bevételük meghatározott hányadát külföldről kapják, regisztráljanak „külföldi érdekeket képviselő szervezetként”. A kormánypárt az átláthatóság és a szuverenitás védelmének nevében indokolta a jogszabályt, és orosz mintaként hivatkozott a 2012-es oroszországi törvényre, amelyet Moszkva a civil szféra korlátozására használt. A grúz ellenzék, számos civil szervezet, valamint az EU és az amerikai kormányzat szerint a jogszabály az orosz modell másolata, és célja a kritikus civil társadalom elhallgattatása. A törvény elfogadását megelőző és követő tömeges tiltakozások a 2012 utáni korszak legnagyobb belpolitikai válságává nőtték ki magukat.
A külföldi befolyás átláthatóságáról szóló törvény tervezetét először 2023 tavaszán terjesztették be, de az akkori, több napon át tartó tömegtüntetések hatására a kormánypárt visszavonta. 2024 tavaszán a kormánypárt újra benyújtotta a jogszabályt, és a parlament – az ellenzéki képviselők bojkottja ellenére – 2024 májusában elfogadta, Szalome Zurabisvili államfő vétója ellenére. Zurabisvili elnök, aki 2018-ban még a Grúz Álom támogatásával nyerte el posztját, a 2020-as évek közepére a kormánypárt éles kritikusává vált, és a törvény aláírásának megtagadása mellett az elnöki hatalom szimbolikus vétójogát használta. A parlament azonban a kormánypárti többséggel felülírta a vétót.
A 2024 tavaszi tiltakozások a fővárosban, Tbilisziben és más városokban több héten át zajlottak, a résztvevők szerint több tízezer embert mozgósítva. A demonstrációkat a rendőrség többször feloszlatta, és az események során vízágyúkat, könnygázt és más kényszerítő eszközöket vetettek be. Az ellenzék, a civil szervezetek és a nemzetközi közösség képviselői rendőri erőszakról és önkényes őrizetbe vételekről számoltak be; a belügyminisztérium ezzel szemben a tüntetők erőszakos cselekményeire hivatkozott. A pontos áldozatszámokkal és sérültekkel kapcsolatban a különböző források eltérnek, és a 2024-es események szisztematikus, független vizsgálata a könyv lezárásának idején még nem zárult le. Az Európai Unió és az Egyesült Államok a törvény elfogadását követően felfüggesztette a grúz kormánnyal folytatott magas szintű tárgyalások egy részét, és egyes tisztviselőkkel szemben vízumkorlátozásokat, illetve szankciókat vezettek be. Az uniós intézmények azt jelezték, hogy a jogszabály összeegyeztethetetlen az EU alapértékeivel, és gyakorlatilag leállította a csatlakozási folyamatban elért haladást.
A belpolitikai konfliktus a 2024. október 26-i parlamenti választások előtt tovább mélyült. A választási kampányt a kormánypárt a „béke és a háború” közötti választásként keretezte, és azt hangsúlyozta, hogy az ellenzék győzelme esetén Grúzia újabb fegyveres konfliktusba sodródhat Oroszországgal. Az ellenzéki erők – köztük az ENM utódpártjai, a Szalome Zurabisvili által is támogatott szövetség és a civil mozgalmak – a választást a nyugati integráció vagy az orosz befolyás közötti népszavazásként értelmezték. A hivatalos eredmények szerint a Grúz Álom a szavazatok mintegy 54%-át szerezte meg, és ezzel ismét többséget szerzett a parlamentben. Az ellenzéki pártok és számos nemzetközi megfigyelő, köztük az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) választási megfigyelői küldöttsége azonban súlyos választási visszaélésekről, a szavazók megfélemlítéséről, a választási névjegyzék manipulálásáról és a szavazatszámlálás átláthatatlanságáról számoltak be. Az ellenzék nem ismerte el az eredményt, és a választás érvénytelenítését, valamint új választások kiírását követelte. A kormánypárt a választást legitimnek nyilvánította, és az ellenzéket azzal vádolta, hogy a hatalmat alkotmányellenes eszközökkel akarja megszerezni.
A 2024-es választásokat követően a politikai feszültség nem csökkent. Az ellenzéki pártok és aktivisták tömeges utcai tiltakozásokat szerveztek, amelyek különösen a parlament alakuló ülésének időszakában, 2024 november-decemberében váltak intenzívvé. A tiltakozásokhoz csatlakozó tüntetők a főváros központjában, a parlament előtti térségben gyűltek össze, és több alkalommal összecsapásokra került sor a rendőrséggel. Az ellenzéki narratíva szerint a kormány meghamisította a választásokat és illegitim módon gyakorolja a hatalmat; a kormánypárt szerint a tüntetések külföldről szervezett destabilizációs kísérletek. A nemzetközi közösség, köztük az Európai Unió és az Egyesült Államok, aggodalmát fejezte ki a politikai polarizáció és a rendőri fellépés miatt, és egyes országok további korlátozó intézkedéseket hoztak a grúz kormány tisztviselőivel szemben.
A 2025. évi fejlemények a könyv lezárásának időpontjában folyamatban lévő, ellenőrzésre szoruló események. A rendelkezésre álló nemzetközi médiajelentések és hivatalos állásfoglalások alapján annyi állítható, hogy a grúz parlament 2025-ben is működött, a kormánypárti többség fenntartotta a 2024-ben elfogadott jogszabályi keretet, és az ellenzéki bojkott, illetve a tömeges tiltakozások időszakosan folytatódtak. Az EU-val való kapcsolat a 2025-ös évben a legtöbb szakértői értékelés szerint mélyponton maradt; az uniós intézmények továbbra is a társulási megállapodás felfüggesztését vagy legalábbis a politikai párbeszéd befagyasztását tartották napirenden. Grúzia uniós csatlakozási tárgyalásainak megkezdése, amelyet a 2023-as év végén vártak, a 2024-es törvény és a választási vita következtében gyakorlatilag elakadt.
A 2026-os állapot jellemzéséhez a legalapvetőbb tényeknek minősülnek a gazdasági és társadalmi mutatók, amelyek közlése óvatosságot igényel. A Grúzia gazdasága a 2020-as években, a COVID-19 világjárvány utáni fellendülést követően, a 2024–2025-ös politikai válság ellenére is mérsékelt növekedést mutatott, de a beruházói bizalom és a külföldi tőke beáramlása érzékenyen reagált a politikai bizonytalanságra. A turizmus, a borászat és a logisztika továbbra is fontos devizabevételi forrás maradt, ugyanakkor a nemzetközi szankciók és a politikai kockázat miatt a hosszú távú befektetések üteme lassult. A társadalom politikai megosztottsága a közvélemény-kutatások alapján a függetlenség óta nem látott szintre nőtt, és a nyugati integráció hagyományosan magas támogatottsága mellett egyre markánsabb csoportok fogalmazták meg a pragmatikus, Oroszországgal szembeni gazdasági együttműködés fenntartását is. A társadalmi vitákban a nemzedéki törésvonal is éles volt: a fiatalabb, városi, nyugatbarát tüntetők és a hagyományosabb, vidéki, a kormányt támogató csoportok között a 2024–2025-ös tiltakozások során szimbolikus és valós konfliktusok is kialakultak.
A nemzetközi környezetben a 2026-os év elején a legfontosabb tényező Oroszország Ukrajna elleni háborújának regionális hatása, amely tovább növelte a Fekete-tengeri térség stratégiai jelentőségét. Grúzia kormánya hivatalosan elutasította az Ukrajna elleni orosz inváziót, és nem ismerte el a megszállt ukrán területek annektálását, de nem csatlakozott a nyugati szankciókhoz Oroszországgal szemben, és gazdasági kapcsolatait Moszkvával fenntartotta. Az ellenzék ezt az oroszbarátság jeleként értékelte, míg a kormánypárt a nemzeti érdekre és a békére hivatkozva indokolta a semlegességet. A 2026-os évre vonatkozóan az ellenőrzött források rendkívül korlátozottak, ezért minden állítás, amely az év politikai folyamatairól, a tiltakozások kimeneteléről, a nemzetközi kapcsolatok alakulásáról vagy a Grúz Álom hatalmának stabilitásáról szól, ellenőrzési igénnyel bír. A könyv ezen alfejezetének lezárása tehát nem teheti meg, hogy a 2025–2026-os fordulatokat lezárt tényekként kezelje; ehelyett a folyamatban lévő válság és a bizonytalanság képe rajzolódik ki.
A 2012–2026 közötti grúziai politika történetének rekonstrukciója számos forrástípusra támaszkodik, amelyek eltérő hozzáférhetőségűek és megbízhatóságúak. A 2012–2018 közötti időszak eseményei – a választási eredmények, az alkotmányos változások, az EU-társulási megállapodás aláírása és a NATO-val való együttműködés – jól dokumentáltak: hivatalos választási jegyzőkönyvek, az Európai Unió hivatalos lapjában megjelent szövegek, valamint nemzetközi szerződések állnak rendelkezésre. A politikai értelmezések azonban ettől függetlenül vitatottak: például a 2012-es hatalomváltást a kormánypárt a demokrácia győzelmeként, a Szaakasvili-korszak kritikusai a büntetőpolitika lezárásaként, az ellenzék pedig az oligarchikus hatalomkoncentráció kezdeteként értelmezte. A források közötti eltérések jelentős részét a politikai motiváció magyarázza, ezért a szakszerű elemzés a hivatalos dokumentumok és a független megfigyelők jelentéseinek összevetésére kényszerül.
A 2024-es tiltakozások és a választások forrásanyaga rendkívül ellentmondásos. A grúz kormányzati közlemények a békefenntartást és a jogszabály legitimitását hangsúlyozták, míg az ellenzéki pártok, a civil szervezetek és a nemzetközi megfigyelők a rendőri erőszakot és a választási csalást dokumentálták. Az EBESZ választási megfigyelő missziójának jelentése számos rendellenességet sorolt fel, de a grúz kormány e jelentést részrehajlónak minősítette. Az áldozatok számát illetően a felek közötti vita a szisztematikus vizsgálatok hiánya miatt nem zárult le. A tüntetések részvételi számairól is eltérő becslések láttak napvilágot: az ellenzék általában több tízezres, a kormánypárti média alacsonyabb számokat közölt. A független újságírói és emberi jogi szervezetek jelentései a rendőri túlkapásokra vonatkozóan következtetéseket vontak le, de ezeket a kormány nem erősítette meg.
A NATO- és EU-integráció állapotával kapcsolatban a hivatalos állásfoglalások világosak: az EU felfüggesztette a csatlakozási folyamatot, és a NATO-tagsági akcióterv továbbra sem került elfogadásra. Ugyanakkor a belső grúziai politikai vita arról, hogy a kormány valóban akarja-e a nyugati integrációt, vagy csupán retorikailag használja, vitatott értelmezési kérdés, amelyet a hivatalos nyilatkozatok és a politikai tettek közötti eltérések elemzésével lehet megközelíteni. A 2025–2026-os fejlemények forrásadottsága a leginkább problémás: mivel a jelenkori történetírás módszertani értelemben még nem rendelkezik a levéltári, diplomáciai vagy statisztikai források teljes körével, az eseményekről szóló beszámolók elsősorban újságcikkekre, hivatalos nyilatkozatokra és közösségi médiás tartalmakra támaszkodnak. E források ellenőrzése és szintézise a könyv lezárásának időpontjában még nem lehetséges, ezért a 2025–2026-os időszakról szóló minden állítást kellő óvatossággal, a folyamatban lévő jelleg hangsúlyozásával kell kezelni.