Anatólia a mai Törökország ázsiai részének történelmi neve, amelyet a görögök „a napfelkelte földjének” (Anatolé) neveztek. A térség már az ókorban is hídként működött a Balkán, az Égeikum, a Fekete-tenger, a Kaukázus, Mezopotámia és a Levante között. Ez a földrajzi helyzet egyszerre tette Anatóliát kereskedelmi folyosóvá, kulturális átjáróvá és birodalmak ütközőzónájává. A hettita állam, a phrüg és líd királyságok, a görög partvidéki városok és a perzsa szatrapiák története ezért nem csupán Anatólia „előtörténete”: a régió későbbi hellenisztikus, római, bizánci és oszmán korszakainak alapjait is megmutatja. A következő alfejezetekben tárgyalt Róma, Bizánc és a szeldzsukok korszaka éppen az itteni államalakulatok örökségére épült.
Anatólia bronzkori történetének korai szakasza régészeti lelőhelyek és asszír kereskedőkolóniák dokumentumai alapján rekonstruálható. Az i. e. 20–18. században asszír kereskedők telepedtek le a közép-anatóliai Kaneš (ma Kültepe) városában, és kiterjedt kereskedelmi hálózatot működtettek, elsősorban ónt és textíliát szállítva Asszíriából Anatóliába, cserébe aranyért, ezüstért és rézért. A Kültepén előkerült több ezer ékírásos tábla a korszak legfontosabb írott forrása, amely betekintést ad a helyi anatóliai fejedelemségek, a helyi palotagazdaságok és az asszír kereskedőházak viszonyába. Ezek a táblák a helyi lakosság nyelvén kívül asszír nyelven íródtak, és rögzítik az első ismert anatóliai személyneveket, köztük hettita és luvi eredetű neveket is.
A hettita állam kialakulása az i. e. 17. századra tehető, de a folyamat részletei bizonytalanok. A hettita királyi hagyomány a dinasztia alapítójának I. Hattusziliszt (Ḫattušili) tartja, aki a fővárost Hattusába (Ḫattuša, ma Boğazköy/Boğazkale) helyezte. A város korábban egy helyi fejedelemség központja lehetett, amelyet a hettita uralkodó elfoglalt és újjáépített. I. Hattuszilisz hadjáratai elérték Észak-Szíriát és a Földközi-tenger partvidékét, és az általa létrehozott királyság már nem csupán közép-anatóliai törzsszövetség volt, hanem területi államalakulat, amely az írott adminisztrációra, a palotagazdaságra és a hadseregre támaszkodott. Az óhettita korra (kb. i. e. 1650–1450) vonatkozó ismereteink azonban hézagosak: a királylista rekonstrukciója részben későbbi, propagandisztikus célú szövegekből származik, és a régészeti rétegek keltezése is több évtizedes bizonytalanságot hordoz.
A hettita társadalomról alkotott képünk alapvetően a királyi levéltárakból, törvényszövegekből és rituálékból épül fel. A Hettita Birodalom (Ḫatti) lakossága többnyelvű volt: a hettita (indoeurópai) mellett a luvi, a palai és a hurri nyelvek is jelen voltak. A hettita király nem abszolút uralkodó volt a későbbi keleti despoták értelmében, hanem a „nagy király” (tabarna/labarna) címet viselte, és a birodalom vezető családjai, a panku (a nemesség gyűlése) és a templomi intézmények hatalmával kellett egyeztetnie. A nők szerepe a királyi családban viszonylag erős volt: a királyné (tawananna) saját birtokkal és kultikus feladatokkal rendelkezett, és egyes esetekben politikai befolyást is gyakorolt.
Az újhettita vagy birodalmi korban (kb. i. e. 1450–1180) a hettita állam a Közel-Kelet egyik nagyhatalmává vált, Egyiptom, Babilónia, Asszíria és Mitanni mellett. A birodalom terjeszkedését a királyi évkönyvek és a diplomáciai levelezés dokumentálja. I. Suppiluliumasz (Šuppiluliuma, i. e. 14. század) meghódította a hurri Mitanni királyság nagy részét, és szíriai vazallusállamok sorát hozta létre. Utódai, köztük II. Muvatallisz (Muwatalli), az egyiptomi Újbirodalommal versengtek a szíriai kikötők és kereskedelmi utak ellenőrzéséért.
A két birodalom közötti konfliktus csúcspontja a kádesi csata volt, amelyet a hagyományos kronológia szerint i. e. 1274 körül vívtak. A csata a mai Szíria területén fekvő Kádes (Qadeš) városánál zajlott, és mind az egyiptomi, mind a hettita források győzelemként értelmezték. A csata pontos lefolyása vitatott, mert a források elfogultak, és a taktikai részletek rekonstrukciója régészeti bizonyíték nélkül nehéz. Annyi azonban dokumentált, hogy a csata után a két fél nem tudta stratégiailag eldönteni a konfliktust, és i. e. 1259 körül III. Hattuszilisz (Ḫattušili) és II. Ramszesz egyiptomi fáraó békeszerződést kötött. Ez a szerződés, amelynek egyiptomi és hettita változata is fennmaradt, a diplomáciatörténet egyik legkorábbi ismert kétoldalú békeegyezménye, és a mai szóhasználatban gyakran hivatkozzák az „első ismert békeszerződésként”. A szerződés kölcsönös segítségnyújtást, kiadatási záradékokat és dinasztikus házasságot irányzott elő.
A hettita birodalom belső szerkezete a vazallusállamok hálózatán nyugodott. A központi területet (a mai Közép-Anatólia) közvetlenül a király igazgatta, míg a perifériákon helyi dinasztiák uralkodtak, akik szerződésben rögzítették hűségüket, és adót, katonai segítséget vagy túszokat küldtek Hattusába. A hettita törvények a mezopotámiai mintához képest kevésbé alkalmaztak testcsonkító büntetéseket, és nagyobb teret adtak a pénzbeli vagy vagyoni kárpótlásnak. A rabszolgaság intézménye létezett, de a rabszolgák egyes jogait a törvények szabályozták, például házasodhattak szabad személlyel. A mezőgazdaság, az állattenyésztés és a fémművesség volt a gazdaság alapja; a birodalom emellett részt vett a kelet-mediterrániai kereskedelemben, és a lótenyésztésben elért tudása (a hurri Kikkuli szövegéből ismert lóidomítási kézikönyv) katonai előnyt jelentett.
A hettita vallás több ezer istent ismert, és a királyi panteon középpontjában a viharisten (Tarḫunna) és a napistennő (Arinna város napistennője) állt. A király személye szakrális jelentőséggel bírt, és a birodalmi ideológia szerint az istenek és az emberek közötti rend fenntartója volt. A hettita rituálék és imák részletgazdag képet adnak a betegség, a termékenység és a politikai válságok kezeléséről. A birodalom bukása i. e. 1200 körül következett be, de az összeomlás okai vitatottak. A régészeti rétegek több nagy anatóliai és szíriai település elpusztulását vagy elhagyását mutatják, és a forrásokban tengeri népek néven emlegetett, valószínűleg több etnikumú és földrajzi eredetű csoportok támadásai mellett belső lázadások, éhínség és a palotagazdaság összeomlása is szerepet játszhatott. Hattusát nem feltétlenül hódították meg; a királyi udvar és a lakosság egy része egyszerűen elhagyhatta a várost. A hettita nyelvű hagyomány ezt követően elhalványult, de a délkelet-anatóliai és észak-szíriai újhettita királyságok (például Karkemis, Malatya, Hamá) tovább őriztek hettita és luvi elemeket az i. e. 8. századig.
A hettita forrásokban többször szerepel egy Wiluša nevű állam Anatólia északnyugati részén, amelyet egyes kutatók a görög Ilion (Trója) városával azonosítanak. Ez az azonosítás a hettita szövegekben említett helynevek és a későbbi görög hagyomány nyelvészeti és földrajzi elemzésén alapul, de nem tekinthető teljesen bizonyítottnak. A hettita diplomáciai levelezésből ismert, hogy Wiluša uralkodói időnként a hettita nagy király vazallusai voltak, és a térség a hettita érdekszférához tartozott. A régészeti lelőhely Hisarlık (a mai Törökország Çanakkale tartományában) többrétegű települést rejt, amelyet a kutatás nagy többsége a görög hagyomány Trójájával azonosít. A legvitatottabb réteg a Trója VIIa, amelyet i. e. 13. század végére kelteznek, és amely pusztulási nyomokat mutat; egyes régészek ezt kapcsolják a homéroszi eposzokban megénekelt háborúhoz, mások természeti katasztrófát vagy belső konfliktust feltételeznek.
A Trója-háború mint történeti esemény létezése tehát nem bizonyított, és a mai ókortudományban nincs konszenzus arról, hogy a homéroszi eposzok mögött mekkora valós mag áll. Az i. e. 8. században írásba foglalt görög epikus hagyomány évszázadokkal későbbi emlékezetet tükröz, és benne a bronzkori események, a vaskori társadalmi viszonyok és a költői fikció összefonódik. A hettita és az egyiptomi források nem említenek Trója elleni görög hadjáratot, és a görög világ bronzkori „mükénéi” civilizációjának összeomlása is az i. e. 12. században következett be, ami megnehezíti egy nagyszabású, tízéves ostrom rekonstrukcióját. A Trója-kérdés ezért kiváló példa arra, hogyan kell megkülönböztetni a dokumentált tényt, a régészeti leletet és a későbbi irodalmi emlékezetet.
A hettita birodalom összeomlása után Anatólia középső és nyugati területein új hatalmi központok alakultak ki. Az i. e. 12–7. század között a phrügök (görögül Phryges) uralták a Szakarya folyó völgyét és a környező fennsíkot. A phrügök nyelve indoeurópai volt, és feltehetően a Balkánról vándoroltak Anatóliába, bár a migráció időpontja és útvonala vitatott. Fővárosuk Gordion (a mai Polatlı közelében) régészeti rétegei gazdag leletanyagot, köztük az úgynevezett Midasz-halmot és a híres, csomóval rögzített kocsi maradványait őrzik. A phrüg királyok közül a legismertebb Midasz (görögül Mídas), akinek neve az asszír forrásokban Mita alakban tűnik fel i. e. 718 körül, tehát a név történeti személyhez vagy dinasztiához köthető. A görög mitológiában Midaszhoz kapcsolódó aranyérintés-legenda és a szamárfül-motívum azonban későbbi irodalmi feldolgozás, és nem használható közvetlen történeti forrásként.
A phrüg királyság hatalmát a kimmerek támadásai törték meg a i. e. 7. század elején. A kimmerek a Fekete-tenger északi partvidékéről származó, lovas nomád csoportok voltak, akik Anatóliába betörve több phrüg és líd várost elpusztítottak. A phrüg állam ettől kezdve nem volt többé jelentős hatalom, de a phrüg népesség tovább élt, és kulturális hatása – például a textilművesség, a zene és a Nagy Anya (Kübelé) kultusza – a későbbi anatóliai és görög–római vallásban is tovább élt.
A phrüg hanyatlással párhuzamosan Anatólia nyugati részén a Líd Királyság (Lydia) emelkedett fel, amelynek központja Sardis (Szardeisz) volt a Hermosz folyó völgyében. A líd uralkodók közül Gygesz (i. e. 685–652 körül, az asszír forrásokban Gugu) alapította meg a Mermnad-dinasztiát, és kiterjesztette a királyság fennhatóságát a görög partvidéki városok egy részére. A líd királyok szövetségi vagy vazallusi viszonyban álltak az asszír birodalommal, és a régészeti leletek tanúsága szerint intenzív kapcsolatot tartottak fenn a görög világgal és a keleti udvarokkal.
A líd királyság legismertebb uralkodója Kroiszosz (Kroisos, i. e. 560–546 körül), akit a görög hagyomány mérhetetlen gazdagságáról és bölcsességkedveléséről ismert. Hérodotosz – akinek elbeszélése azonban görög szempontú és irodalmilag formált – azt állítja, hogy Kroiszosz uralma alatt Lídia ellenőrizte a nyugat-anatóliai görög városokat, és adót szedett tőlük. A líd királyság gazdagságának alapja a Paktolosz folyó aranyhomokja, a fejlett kézművesség és a kereskedelem volt. A régészeti és numizmatikai kutatások szerint a világ első pénzérméi valószínűleg Lídiában készültek az i. e. 7. század második felében vagy a 6. század elején. Ezek az érmék elektrumból (arany–ezüst természetes ötvözete) készültek, és állami jelzéssel ellátva garantálták a súlyt és az értéket. A pénzverés bevezetése a kereskedelem, az adóztatás és a hadsereg fizetésének forradalmasításához vezetett, és a líd mintát a görög városok hamar átvették.
Kroiszosz uralmának a perzsa Kürosz (II. Kürosz, az Akhaimenida-dinasztia alapítója) vetett véget. A hagyományos kronológia szerint i. e. 547/546-ban a perzsa hadsereg elfoglalta Sardist, és Kroiszoszt foglyul ejtette. Hérodotosz szerint Kroiszosz máglyán akart elégetni, de Kürosz megkegyelmezett neki; ezt a jelenetet a mai kutatás irodalmi toposznak tartja. Lídia ettől kezdve perzsa szatrapia lett, és Anatólia nyugati része az Akhaimenida Birodalom részévé vált.
Anatólia Égei-tengeri partvidékén az i. e. 11–8. században görög nyelvű közösségek telepedtek le, akiket a hagyomány – részben a későbbi görög önértelmezés visszavetítésével – „ión”, „aiol” és „dór” csoportokra oszt. A legjelentősebb ión városok Milétosz (Mílētos), Epheszosz (Éphesos), Szmirna (Smýrna), Phókaia és Kolophón voltak. Ezek a városok önálló politikai egységeket alkottak, saját intézményekkel, hadsereggel és pénzveréssel, de közös nyelvük, vallási kultuszuk (például a pánión ünnep a Mükalé-hegyfoknál) és kereskedelmi érdekeik révén kapcsolatban álltak egymással és az anyaországi görög világgal.
Az ión városok gazdasági és kulturális virágzása az i. e. 7–6. századra esett. Milétosz a Fekete-tenger partjain alapított gyarmatvárosokat, és a kereskedelemből származó jövedelem lehetővé tette a korai természetfilozófia kialakulását. Thalész (Thalēs), Anaximandrosz és Anaximenész milétoszi gondolkodók a világ felépítését nem mitikus, hanem természeti okokkal magyarázták, ami a görög tudományosság kezdetét jelenti. Ez a szellemi teljesítmény azonban nem független a keleti (egyiptomi, mezopotámiai) tudás hagyományaitól, és a „görög csoda” fogalma ma már kritikával kezelendő.
A líd uralom alatt az ión városok adót fizettek, de belső autonómiájukat megőrizték. A perzsa hódítás után a helyzet bonyolultabbá vált: a perzsa uralom adóterheket és helyi báburalkodókat hozott, ami feszültségeket szült. Az i. e. 499-ben kirobbant ión felkelés a perzsa uralom ellen irányult, és bár Athén és Eretria segítséget küldött, a felkelés vereséggel végződött. A perzsa büntetőhadjárat i. e. 494-ben elpusztította Milétoszt, lakosainak egy részét rabszolgává tette vagy áttelepítette. A felkelés és a görög anyaországi beavatkozás közvetlen előzménye volt a görög–perzsa háborúknak (i. e. 490, 480–479).
Az Akhaimenida Birodalom Anatóliát több szatrapia (tartomány) keretében igazgatta. A legfontosabbak a helléspontoszi Phrügia, a Nagy-Phrügia, a Lüdiai, a Kappadókiai és a Káriai szatrapia voltak. A perzsa király a szatrapákon (tartományi kormányzókon) keresztül gyakorolta hatalmát, akik gyakran a perzsa arisztokrácia tagjai voltak, de egyes régiókban helyi dinasztiák is megőrizhették pozíciójukat, például Káriában a Hekatomnida-dinasztia. A perzsa uralom nem számolta fel a helyi nyelveket, vallásokat és intézményeket: a görög városok megtarthatták tanácsukat és piacukat, de adót és katonai kontingenst kellett biztosítaniuk, és a perzsa király helytartói beavatkozhattak belső ügyeikbe.
A perzsa uralom alatti Anatólia gazdaságilag továbbra is virágzott egyes régiókban: a királyi utak (a híres királyi út Sardisból Szúzába) megkönnyítették a kereskedelmet, a szatrapiák pedig adóikkal hozzájárultak a birodalom bevételeihez. Ugyanakkor a perzsa adóztatás, a helyi elitek versengése és a görög városok szabadságvágyának emléke folyamatos feszültséget teremtett. Az i. e. 5. század végén a görög–perzsa háborúk után a tengerparti görög városok egy része csatlakozott a Déloszi Szövetséghez, de a perzsa befolyás a 4. században újra megerősödött. A Nagy Sándor vezette makedón hadjárat i. e. 334-ben érte el Anatóliát, és a perzsa uralmat néhány év alatt felváltotta a makedón hódítás – ennek részletei a következő alfejezetben tárgyalt hellenisztikus korszakba vezetnek.
Az ókori Anatólia történetére vonatkozó ismereteink többféle forrástípusból származnak, és ezek eltérő megbízhatóságúak. A hettita korra elsődleges forrást jelentenek a Hattusában és más lelőhelyeken előkerült ékírásos agyagtáblák, amelyek királyi évkönyveket, törvényeket, szerződéseket, diplomáciai leveleket, rituálékat és adminisztratív szövegeket tartalmaznak. Ezek a források azonban a palota és a templomi elit szemszögét tükrözik, és a vidéki lakosság, a nők és a rabszolgák mindennapi életéről keveset árulnak el. A hettita nyelv megfejtését Bedřich Hrozný cseh nyelvész 1915-ben publikálta, ami fordulópontot jelentett a hettitológia számára; azóta a szövegkorpusz folyamatosan bővül, de a fordítások és értelmezések gyakran vitatottak.
A bronzkori Anatólia kronológiája részben egyiptomi és asszír párhuzamokra támaszkodik, és a hettita királylista rekonstrukciója több ponton bizonytalan. A Kádesi csata és a békeszerződés dátumai a középső kronológia szerint körülbelül i. e. 1274 és 1259, de a radiokarbon-vizsgálatok és a csillagászati megfigyelések alapján egyes kutatók évtizedes eltéréseket javasolnak. A hettita birodalom összeomlásának okai és pontos lefolyása szintén tudományos vita tárgya: a „tengeri népek” fogalma modern konstrukció, és a régészeti pusztulási rétegek nem mindig köthetők egyértelműen külső támadáshoz.
A phrüg és líd királyságokra vonatkozó ismereteink főként görög szerzőktől – elsősorban Hérodotosztól – és régészeti ásatásokból származnak. Hérodotosz elbeszélése értékes, de irodalmilag formált, és görög szempontból ítéli meg a líd királyokat. A phrüg kronológia különösen bizonytalan: a királylista csak töredékes, és a régészeti rétegek keltezése sem mindig egyértelmű. A Midasz név történetisége valószínű, de a görög mítoszokkal való kapcsolata közvetett. A líd pénzverés kezdete régészeti és numizmatikai viták tárgya, és a legkorábbi érmék keltezése évtizedes bizonytalanságot hordoz.
A perzsa uralomra vonatkozóan a görög források mellett rendelkezésre állnak a perzsa királyi feliratok és adminisztratív szövegek (például a Perszepoliszi erődítménytáblák), de ezek Anatóliára vonatkozó részei szűkszavúak. A ión felkelés és a görög–perzsa háborúk eseményeit elsősorban görög szerzők beszélik el, ami egyoldalú perspektívát eredményez. A perzsa uralom mindennapi hatása a helyi lakosságra kevéssé dokumentált, és a régészeti leletek sem mindig teszik lehetővé a perzsa jelenlét és a helyi hagyományok megkülönböztetését.