A hettita birodalom összeomlása után Anatólia hosszú évszázadokig nem alkotott politikai egységet; a félsziget nyugati partjain görög városállamok, belső területein pedig fríg, lüd, kár és más anatóliai népek éltek. Ez a sokszínű, városállamokra és törzsi királyságokra tagolt világ a hellenisztikus korban a Nagy Sándor halála után létrejött utódállamok, mindenekelőtt a Pergamon, Szeleukida és Pontoszi királyságok fennhatósága alá került. A római hódítás ezt a politikailag megosztott, de kulturálisan már erősen görögösödött Anatóliát kapcsolta be a Mediterráneumot egyesítő birodalmi rendszerbe. Az alábbi alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált Anatólia a Római Birodalom egyik leggazdagabb és legnépesebb tartománycsoportjává, miként alakult át a római uralom bizánci, keresztény császári hatalommá, és hogyan nyitotta meg az 1071-es manzikerti vereség és a szeldzsuk betelepülés azt a hosszú folyamatot, amely a félsziget nyelvi és vallási arculatát fokozatosan megváltoztatta. A fejezet előzménye az ókori Anatólia története, amely a hettitáktól a hellenisztikus korig vezetett; ebből az örökségből a római kor számos intézményes és kulturális elemet továbbvitt, ugyanakkor alapvetően új igazgatási és vallási struktúrákat hozott létre.
Róma Anatóliába való behatolása nem egyetlen hódító hadjárat, hanem több évtizedes, diplomáciai és katonai lépésekkel tarkított folyamat volt. Az i. e. 2. században a Római Köztársaság a hellenisztikus világ keleti ügyeibe egyre mélyebben beavatkozott, részben a Makedónia és Szeleukida Birodalom közötti erőegyensúly megváltozása miatt. A fordulópontot az i. e. 190-es magnésziai csata jelentette, amelyben a rómaiak és szövetségeseik legyőzték III. Antiokhosz szeleukida királyt. A győzelem nem vezetett azonnali annexióhoz, de a Szeleukida hatalom végleg kiszorult Anatólia nyugati és középső területeiről. A Rómával szövetséges Pergamon királysága jelentős területeket kapott, majd i. e. 133-ban, III. Attalosz halálakor a király végrendelete alapján a Pergamoni Királyság római provinciává, Asia provinciává alakult. Ez a dokumentált jogi aktus – a végrendelet – ritka eset, amikor egy hellenisztikus állam békés úton, jogi eszközzel került római fennhatóság alá; az átmenet azonban nem volt konfliktusmentes, mert Arisztonikosz, aki a trónra igényt tartott, az i. e. 132–129 közötti felkelésben parasztokat és rabszolgákat is megmozgatott.
A késő köztársaság korában Anatólia római érdekszférává vált, de a térség északi részén a Pontoszi Királyság VI. Mithridatész vezetésével komoly ellenállást fejtett ki. A három mithridatészi háború (i. e. 88–63) során a római hadvezérek, köztük Sulla, Lucullus és végül Pompeius, fokozatosan megtörték a pontoszi hatalmat. Az i. e. 80-as években Mithridatész parancsára a kis-ázsiai görög városokban tömegesen öltek meg római és italikus kereskedőket; a források – mindenekelőtt Appianosz és Plutarkhosz – több tízezer áldozatról írnak, de a számok túlzóak lehetnek, és a modern történészek a dokumentált eseményt inkább a háborús propaganda és a helyi elégedetlenség összefüggésében értelmezik. Pompeius i. e. 64–63-ban megszervezte a keleti provinciákat: Bithünia és Pontosz egyesített provinciaként, Kilikia pedig külön közigazgatási egységként került római uralom alá. A félsziget déli, hegyes területein élő iszauriaiak és más közösségek azonban még a császárkorban is gyakran fellázadtak, ami a római uralom korlátait mutatja a városias, tengerparti sávokon túl.
A császárkor első két évszázadában Anatólia a Római Birodalom egyik legfontosabb gazdasági és kulturális régiójává vált. A provinciák száma és határai többször változtak; Augustustól kezdve Asia, Galatia, Lükia-Pamfília, Bithünia-Pontosz, Kilikia, majd később Kappadókia és Armenia Minor is a birodalom szervezetéhez tartozott. A római uralom nem számolta fel a görög városi intézményeket; a polis-ok továbbra is saját tanáccsal, bírósággal és vallási ünnepekkel rendelkeztek, de adót fizettek Rómának, és a császárkultusz révén a császári hatalomhoz kapcsolódtak. A régészeti és epigráfiai források – feliratok, pénzek, középületek – alapján az anatóliai városok az i. sz. 1–3. században jelentős építkezési hullámot éltek át: színházak, fürdők, agórák, vízvezetékek és városfalak épültek. Ezt a jólétet a mezőgazdasági termelés, a textilipar, a kerámia és a távolsági kereskedelem tartotta fenn. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a római provinciákban a városi elitek a császárkultusz papi tisztségeit viselték, és vagyonuk egy részét középületekre fordították; ez a rendszer a birodalmi hatalom és a helyi arisztokrácia kölcsönös együttműködésén alapult.
Anatólia a korai kereszténység egyik legfontosabb terjeszkedési területe volt. Az Újszövetség szövegei szerint Pál apostol Kis-Ázsia városaiban – Antiokheiában, Ikonionban, Lüsztraban, Epheszoszban – hirdette az új vallást, és levelei több anatóliai gyülekezethez szólnak. Az első keresztény közösségek a zsidó diaszpórával és a városi kézműves-kereskedő rétegekkel álltak kapcsolatban; a társadalmi összetételük a 2. századtól fokozatosan szélesedett. A római állam időszakosan üldözte a keresztényeket, de az üldözések intenzitása és földrajzi kiterjedése változó volt; a legvéresebbnek tartott országos üldözések Diocletianus és Galerius idején, 303-tól kezdődtek. A keresztényüldözések dokumentálásában a Passiók és egyháztörténeti munkák, például Euszebiosz egyháztörténete fontos források, de ezek hitelessége és a mártírábrázolások retorikai jellege miatt a modern történészek óvatosan kezelik a részleteket.
A fordulópontot a 4. század eleje hozta el. I. Constantinus császár 313-ban a társcsászárral, Licinius-szal közösen kiadott milánói ediktum (pontosabban levél, amely a vallásszabadságot és az elkobzott javak visszaadását rendelte el) véget vetett a keresztényüldözésnek. Constantinus 330-ban a Boszporusz partján fekvő Büzantiont új fővárossá, Constantinopolisszá alakította át; ezzel a birodalom súlypontja keletre, Anatólia és a Balkán közé helyeződött. A 4. század folyamán a kereszténység a császári udvar támogatásával fokozatosan a birodalom domináns vallásává vált, I. Theodosius 380-as thesszalonikéi ediktuma pedig a niceai hitvallást tette a birodalom hivatalos vallásává. Anatóliában a 4. század során számos zsinatot tartottak – Nikaiában 325-ben, Konstantinápolyban 381-ben, Epheszoszban 431-ben és Khalkédónban 451-ben –, amelyek a keresztény dogmatika és egyházszervezet alapkérdéseit döntötték el. A zsinati határozatok és hitvallások elsődleges forrásként tanulmányozhatók, de azokat a politikai és teológiai viták összefüggésében kell értelmezni.
A késő antik Anatólia társadalmi és gazdasági szerkezete fokozatosan átalakult. A 4–6. században a városi elit egy része a birodalmi hivatalnokrétegbe olvadt, a vidéki nagybirtokok mellett pedig egyre fontosabbá vált a faluközösségek adóterhe, amelyet a késő római állam törvényei és adójegyzékei dokumentálnak. Az 5–6. században Anatóliát több földrengés és járvány sújtotta, de a régészeti leletek – elsősorban a vidéki templomok, víztározók és malmok – a vidéki termelés és a keresztény egyházi vagyon növekedését mutatják. A 6. században I. Iusztinianosz császár (ur. 527–565) nagyszabású építkezéseket és jogi reformokat hajtott végre; a Corpus Iuris Civilis a római jogot foglalta egységes keretbe, és a birodalmi igazgatás Anatóliában is ennek alapján működött. Iusztinianosz uralkodása alatt azonban a keleti határok mentén folyamatos háborúk zajlottak a Szászánida Birodalommal, ami Anatólia keleti területeit katonai felvonulási övezetté tette.
A 7. század elején a bizánci–szászánida háborúk (602–628) súlyosan megterhelték Anatóliát. A Szászánida seregek 613–614-ben elfoglalták Szíriát és Palesztinát, 615-ben pedig elérték a Boszporuszt; Hérakleiosz császár végül visszafoglalta a keleti provinciákat, de a háború mindkét birodalmat kimerítette. Ezt a kimerültséget használta ki az iszlám hódítás, amely a 630-as évektől kezdve a bizánci Kelet és Egyiptom rovására terjeszkedett. Anatólia a 7. század közepétől a bizánci védelem kulcsfontosságú területévé vált: a Taurus-hegység völgyei és a határ menti erődrendszerek a muszlim kalifátus évenkénti, szezonális támadásai ellen védték a birodalom magterületét. A bizánci közigazgatás átszervezésére a 7. század második felében került sor; a thema-rendszer katonai körzetei, mint az Anatolikon, Armeniakon vagy Thrakeszion, a tartományi hadseregek ellátását és a helyi védelmet szolgálták. A thema-rendszer pontos kialakulásának kronológiája a modern történetírásban vitatott, de a 8. századra a struktúra egyértelműen működött.
A 7–9. században Anatólia életét az arab–bizánci határháborúk határozták meg. A kalifátus seregei többször mélyen benyomultak a félszigetre, ostromolták Konstantinápolyt (674–678, 717–718), és időszakosan elfoglaltak határmenti városokat. A bizánci források, elsősorban Theophanész krónikája és a katonai kézikönyvek, részletesen beszámolnak a betörésekről, de az arab források – például al-Baládzuri és at-Tabari – más hangsúlyokkal tárgyalják ugyanazokat az eseményeket. A két fél közötti határvidék fokozatosan elnéptelenedett, a lakosság egy része a bizánci hátországba menekült, mások a hegyvidéki erődökben kerestek menedéket. A 8. század végén és a 9. században a bizánci hadsereg ellentámadásba ment át, és a keleti határokat részben visszatolta a Taurus vonaláig. A határ menti kisvárosok és erődök régészeti leletei – ciszternák, gabonatárolók, kápolnák – a katonai jelenlét állandóságát mutatják, de a demográfiai veszteségek mértéke csak becslés.
A 10. század a bizánci Anatólia katonai és gazdasági megerősödésének korszaka volt. A Makedón-dinasztia császárai, különösen II. Niképhorosz Phókasz (ur. 963–969), I. Ióannész Tzimiszkész (ur. 969–976) és II. Baszileiosz (ur. 976–1025), sikeres hadjáratokat vezettek a muszlim határ menti emírségek ellen, és visszafoglalták Kilikiát, Észak-Szíriát és a Felső-Eufrátesz vidékét. A 10. századi bizánci katonai sikereket a krónikák mellett a hadjáratokban részt vevő tisztek emlékiratai és taktikai művei is dokumentálják. A belső területeken a nagybirtokok növekedése és a katonai parasztok helyzetének romlása azonban társadalmi feszültségekhez vezetett; a császári törvények, például a 10. századi novellák, ismételten próbálták korlátozni a hatalmas földbirtokosok terjeszkedését. A bizánci Anatólia lakosságának etnikai és nyelvi összetétele ekkor már nagyon sokszínű volt: görög nyelvű többség mellett örmény, szír, szláv, arab és vlach közösségek éltek, az állam pedig a keresztény ortodoxia keretei között tartotta fenn a birodalmi lojalitást.
A 11. század közepén a bizánci hatalom Anatóliában új kihívókkal találta magát szemben. Keleten a nagyszeldzsuk uralkodók, akik a 10. század végén a sztyeppei török–oguz törzsek vezetőiként tűntek fel, a 11. század első felében meghódították Iránt, Irakot és a bagdadi kalifátus tényleges hatalmát. A szeldzsuk szultánok a szunnita kalifátus védelmezőiként léptek fel, és uralmuk alatt a török törzsek nyugat felé nyomultak. A bizánci keleti tartományok határán a 11. század közepétől kezdve rendszeressé váltak a szeldzsuk portyák, amelyek nem csupán hadjáratok, hanem a legelőterületet kereső nomád törzsek vándorlásának részei is voltak. A bizánci katonai rendszer eközben belső válságokkal küzdött: a 11. századi császári kormányzat csökkentette a thema-hadseregek költségvetését, a nagybirtokos arisztokrácia és a központi hivatalnokréteg közötti hatalmi harcok pedig gyengítették a védelem összehangoltságát.
A bizánci–szeldzsuk konfliktus döntőnek tartott ütközete Manzikertnél (a mai Malazgirt, Törökország keleti részén) zajlott 1071. augusztus 26-án. A csata előzményeihez tartozik, hogy IV. Rómanosz Diogenész császár (ur. 1068–1071) nagy létszámú hadsereget gyűjtött, hogy a szeldzsuk betöréseket keletről visszaszorítsa. A bizánci sereg létszáma a kortárs forrásokban 40 000 és 100 000 fő közötti becslésekkel szerepel, de a modern történészek a reális sereglétszámot inkább 40 000–60 000 főre teszik, hangsúlyozva, hogy a kortárs adatok a hadi propagandát tükrözik. A szeldzsuk oldalon Alp Arszlán szultán (ur. 1063–1072) serege kisebb, mozgékony lovasságból állt; a kortárs muszlim források 10 000–15 000 harcosról írnak, de ez is becslés.
A csata lefolyását több, egymásnak részben ellentmondó forrásból ismerjük. A bizánci szemtanúkból merítő Mikhaél Attaleiatész, a kortárs Niképhorosz Brüennosz és a későbbi görög, örmény és arab források egyaránt beszámolnak a bizánci hadsereg megosztottságáról: a császár és a hadsereg egy része közötti bizalomhiányról, az andronikosz Dukasz vezette alakulatok visszavonulásáról és a sereg bekerítéséről. Rómanoszt fogságba ejtették, Alp Arszlán pedig – a dokumentált hagyomány szerint – viszonylag enyhe feltételekkel, éves adó fejében szabadon engedte. A manzikerti vereség katonailag önmagában nem jelentette azonnal a bizánci Anatólia összeomlását; az azt követő polgárháború és a szeldzsuk törzsek akadálytalan nyugati irányú vándorlása azonban felgyorsította a bizánci közigazgatás felbomlását a fennsíkon. A kortárs és későbbi források a csatát már a maguk korában is fordulópontként értelmezték; a modern történészek többsége konszenzusosan úgy látja, hogy Manzikert inkább a bizánci belső válság tünete és katalizátora volt, mintsem önmagában az anatóliai török hódítás közvetlen oka.
A manzikerti csata forráshelyzete jól mutatja a középkori hadtörténeti rekonstrukció korlátait. A lefolyás pontos részletei – az ütközet időtartama, a csapatmozdulatok sorrendje, a döntő pillanat – vitatottak, mert a források a résztvevők politikai érdekei szerint hangsúlyozzák vagy hallgatják el az eseményeket. A bizánci szerzők egy része a Dukasz-házat vádolta árulással, mások a császár hibás taktikáját emelték ki; a szeldzsuk források a szultán győzelmét az iszlám védelmezőjeként mutatták be. A régészeti anyag – fegyverek, erődök, éremleletek – kevésbé pontos, mint a szöveges hagyomány, ezért a csata rekonstrukciója elsősorban szövegkritikán alapul.
Manzikert után az anatóliai török jelenlét gyorsan intézményesült. A szeldzsuk uralom alatt álló török hadurak és törzsek a 11. század utolsó évtizedeiben mélyen benyomultak Anatóliába, és városokat, völgyeket, legelőket vettek birtokba. Az 1070-es években Szulejmán ibn Kutalmis, a nagyszeldzsuk dinasztiával rokon török vezető, Anatólia középső és nyugati területein hozott létre hatalmi bázist; 1080 körül Nikaia (a mai İznik) lett a központja. A források tanúsága szerint 1077–1081 között Szulejmán megalapította a Rúm Szultanátust, amely a nagyszeldzsuk birodalomtól fokozatosan függetlenedő, Anatóliára összpontosító muszlim–török állam volt. A „Rúm” elnevezés a bizánci „római” önmeghatározásból ered, és a muszlim forrásokban Anatóliára mint „Római Birodalom” területére utalt.
A Rúm Szultanátus első évszázadának története szorosan összefonódott a kisebb török fejedelemségekkel, a bizánci utódállamokkal és a keresztes hadjáratokkal. Az első keresztes hadjárat 1097-ben elfoglalta Nikaiát, és a bizánciak kezére adta; a szultanátus központja ezt követően Konyába (ókori Ikonion) helyeződött át. A 12. században a Rúm szultánok – mindenekelőtt I. Meszúd (ur. 1116–1156) és II. Kilidzs Arszlán (ur. 1156–1192) – megszilárdították uralmukat Anatólia középső fennsíkján, miközben a bizánci hatalom a tengerparti sávokban és a folyóvölgyekben továbbra is jelen volt. A szeldzsuk állam berendezkedése a nagyszeldzsuk perzsa államhagyományt követte: a szultán udvarában perzsa nyelvű bürokrácia működött, az adórendszer a mezőgazdasági termelésre és a városi kézműiparra épült, a hadseregben pedig a török lovasság mellett rabszolgakatonák is szolgáltak. A szeldzsuk uralom alatt Anatólia városaiban mecsetek, medreszék és karavánszerájok épültek; Konya, Kayseri, Sivas és Aksaray a kereskedelem és az iszlám tanulás központjává vált.
A Rúm Szultanátus fénykora a 13. század első felére, I. Aláaddin Kejkubád (ur. 1220–1237) uralkodására esett. A szultán kiépítette a kikötővárosok – Antalya és Szinopé – feletti ellenőrzést, ezzel a Földközi-tengeri és fekete-tengeri kereskedelembe kapcsolta be a fennsík gazdaságát. A 13. század elején a szeldzsuk hódítás elérte a mendéresi és a pamfíliai partvidék egyes részeit, bár a bizánci Niceai Császárság és a kilikiai örmény királyság továbbra is jelentős keresztény államalakulat maradt Anatólia déli és nyugati peremén. A szeldzsuk uralom alatt a keresztény lakosság – görögök, örmények, szírek – helyzete változó volt: a források szerint a nem muzulmánok külön adót (dzsizját) fizettek, de templomaikat és egyházszervezetüket többnyire megtarthatták. A 13. századi Anatóliában a vallási és nyelvi sokszínűség nem szűnt meg; a török nyelvű, perzsa műveltségű szeldzsuk elit alatt a görög, örmény és arab nyelvű közösségek tovább éltek.
A 13. század közepén a mongol hódítás véget vetett a szeldzsuk önállóságnak. A Kösze Dag-i csatában (1243) a mongol seregek döntő vereséget mértek a szeldzsuk hadseregre, és a Rúm Szultanátus a mongol–ilkhanida uralom adófizető vazallusává vált. Az utolsó Rúm szultánok tényleges hatalma fokozatosan a helyi török–türkmén fejedelemségekre olvadt; a 13. század végén és a 14. század elején Anatólia nyugati határvidékén több kis bejlik alakult, amelyek közül az egyik, az Oszmán Bejlik a későbbi évszázadokban birodalommá nőtte ki magát. A szeldzsuk korszak öröksége tehát nem csupán a török nyelvű muszlim jelenlét megszilárdulása volt Anatóliában, hanem az a politikai és kulturális keret is, amelyből az oszmán állam később kinőtt.
A római és bizánci Anatóliára vonatkozó ismereteink alapja részben régészeti, részben szöveges. A provinciák igazgatását törvények, feliratok, pénzérmék és a kora császárkori szerzők – Strabón, Idősebb Plinius, Cassius Dio – művei dokumentálják; a hellenisztikus–római átmenet jogi aktusai közül a pergamoni végrendelet szövege nem maradt fenn, de a római szerzők és feliratok egybehangzóan utalnak rá. A késő antik egyháztörténet forrásai teológiai és politikai érdekek szerint válogatnak, ezért a keresztényüldözések mértéke és az eretnekmozgalmak elterjedtsége vitatott. A bizánci thema-rendszer kialakulásának pontos időrendje a modern szakirodalomban is vitatott; a 7. századi források szűkszavúsága miatt a rekonstrukció részben visszavetítésen alapul.
A manzikerti csata értékelése a leginkább vitatott pont. A csata lefolyását több, egymásnak ellentmondó forrásból ismerjük, és a bizánci vereség okainak magyarázata máig a bizánci és szeldzsuk történetírás vitatémája. A szeldzsuk hódítás demográfiai következményei – a török nyelvű lakosság arányának növekedési üteme, a keresztény közösségek fogyásának okai – csak becslések, mert a 11–13. századból nem áll rendelkezésre népszámlálási anyag. A Rúm Szultanátus belső intézménytörténete szintén részben hézagos: a szeldzsuk krónikák, a perzsa udvari irodalom és a városi feliratok együttesen világítanak rá az állam működésére, de a vidéki lakosság mindennapjai, a paraszti termelés és a nomád–letelepült viszonyok kevésbé dokumentáltak.
A „bizánci” elnevezés maga is értelmezési kérdés: a kortársak magukat „rómainak” (romaioi) nevezték, és a birodalom folytonossága a római állam intézményeiben a 15. századig fennállt. A „bizánci” kifejezés a kora újkori nyugati történetírás utólagos, nem kortárs kategóriája. A szeldzsuk hódítás értékelésénél a modern történészek egy része a nomád törzsi vándorlás, más része a katonai hódítás, megint mások a fokozatos iszlamizáció és törökösödés hosszú távú folyamatát hangsúlyozza; ezek a megközelítések nem zárják ki egymást, de eltérő hangsúlyokat eredményeznek.