Az Oszmán állam felemelkedése a 13. század végi anatóliai határvidékről indult, és a 16. század első felére egy három kontinensre kiterjedő birodalmat hozott létre. Ez a folyamat nem egyetlen okra vezethető vissza: egyszerre játszottak benne szerepet a bizánci állam belső válságai, a mongol hódítás utáni anatóliai hatalmi vákuum, a határvidéki harcos közösségek mobilitása, valamint az oszmán uralkodók által kiépített intézményi és katonai újítások. Az alfejezet az Oszmán-ház felemelkedését Oszmán és Orhán korától, az 1453-as Konstantinápoly elfoglalásán és II. Mehmed reformjain át I. Szulejmán korszakáig követi, majd a birodalom kormányzati és jogi rendszerét mutatja be. A hangsúly nem a „török” vagy „iszlám” állandó lényegen van, hanem a változó intézményeken, a helyi és birodalmi szereplők közötti alkukon, valamint azon, hogy a későbbi visszavetítések hogyan alakították a felemelkedés emlékezetét.
Az Oszmán Birodalom (Devlet-i Aliyye, azaz „a Magasztos Állam”) eredete a 13. század végi Anatólia északnyugati határvidékére, a bizánci Bithünia és a szeldzsuk utódállamok közötti átmeneti zónába nyúlik vissza. A dinasztia névadója, Oszmán (oszmán-török átírásban Osman, uralkodott kb. 1299–1324) egy olyan török–muszlim határvidéki vezető volt, akinek hatalma a bizánci területek elleni portyázásból és a helyi harcosok lojalitásából táplálkozott. A korai oszmán kronológia bizonytalan: Oszmán születési éve ismeretlen, a dinasztia „alapításának” 1299-es dátuma pedig későbbi hagyomány, nem egykorú dokumentum. A történészi konszenzus szerint Oszmán hatalma a 14. század első évtizedében szilárdult meg, amikor a bizánci városok, például İznik (Nikaia) és Bursza környéke fokozatosan az oszmán befolyási övezetbe került.
Oszmán fia, Orhán (Orhan, uralkodott kb. 1324–1362) tovább terjeszkedett: elfoglalta Burszát (1326 körül), amely a korai oszmán állam első jelentős központja lett, majd 1331-ben İzniket, 1337-ben pedig İzmitet. Orhán már nem csupán portyázó vezető volt, hanem egy állandó hadsereg és egy kezdetleges adóztatási rendszer kiépítője. Az ő korában kezdődött a janicsár (yeniçeri, „új haderő”) gyalogság kialakulása, kezdetben hadifoglyokból és később a devsirme (devşirme, „gyűjtés”) révén besorozott keresztény fiúkból. A devsirme intézményének korai szakasza vitatott: a 15. század előtti források szűkszavúak, és a későbbi oszmán krónikák visszavetíthetnek későbbi gyakorlatokat. A történészi konszenzus szerint azonban a 14. század közepétől létezett valamilyen formája a rendszeresített, a szultán személyéhez kötött gyalogságnak.
Orhán idején az oszmánok átkeltek a Dardanellákon, és 1354 körül megszerezték Gallipolit (Gelibolu), ami a balkáni terjeszkedés első tartós hídfője lett. Ez a lépés nem csupán katonai siker volt, hanem stratégiai fordulópont is: az oszmán hatalom ezzel a bizánci állam európai területeinek közvetlen szomszédjává vált, és a balkáni keresztény államok belső viszályait a maga javára használhatta ki. A korai oszmán állam ebben az időszakban még nem volt szigorúan centralizált: a hódításokat gyakran helyi török–muszlim harcos közösségek, úgynevezett akindzsik (akıncı, „portyázók”) hajtották végre, akik a zsákmány és a földadományok reményében csatlakoztak az Oszmán-házhoz. Az államépítés ezért nem egyszerűen felülről irányított folyamat volt, hanem a dinasztia és a határvidéki harcos elit közötti folyamatos alku.
Forráskritikai szempontból a korai oszmán időszak az egyik legnehezebben rekonstruálható korszak. A legfontosabb oszmán krónikák, például Áşıkpaşazade 15. századi munkája vagy Neşri 16. század eleji világkrónikája több mint egy évszázaddal az események után keletkeztek, és a dinasztia legitimitását szolgáló elemeket is tartalmaznak. A bizánci szerzők, például Georgios Pachymeres vagy Nikephoros Gregoras a maguk udvari szempontjából írtak, és gyakran ellenségként ábrázolták az oszmánokat. A történészek ezért a levéltári töredékeket, a pénzérméket, a feliratokat és a későbbi adóösszeírásokat (tahrir defterleri) használják a krónikák ellenőrzésére. Oszmán és Orhán korából alig maradt fenn egykorú dokumentum; a kronológia számos ponton becslés, és a dinasztia korai évtizedeinek eseménytörténete részben rekonstrukció.
Orhán halála után fia, I. Murád (uralkodott 1362–1389) megszilárdította a balkáni jelenlétet. A 14. század második felében az oszmánok elfoglalták Drinápolyt (Edirne), amely 1369 körül a birodalom második fővárosa lett, és fokozatosan megtörték a balkáni uralkodók ellenállását. Az 1389-es rigómezei csata (Kosovo Polje) a szerb fejedelemség ellen vívott ütközet volt, amelyben I. Murád is elesett; a csata kimenetele taktikailag nem volt egyértelmű, de stratégiailag megnyitotta az utat a balkáni oszmán uralom megszilárdulása előtt. A rigómezei csata a szerb nemzeti emlékezetben később központi jelentőségűvé vált, és a 20. századi nacionalista narratívák gyakran úgy ábrázolták, mint a szerb államiság sorsfordító vereségét. A történeti források szerint azonban a csata utáni szerb állam még évtizedekig fennállt, bár oszmán vazallusként.
I. Murád alatt intézményesült a timár (tımar) rendszer: a szultán által adományozott, adóbevétellel rendelkező földbirtok, amelynek fejében a szipahi (sipahi) lovas katona katonai szolgálatot teljesített. A timár nem volt örökletes magántulajdon, hanem feltételes haszonélvezet; a rendszer célja a vidéki lovasság fenntartása volt közvetlen állami fizetés nélkül. A timár bevételeinek pontos mértéke és a birtokosok jogállása a 14–15. században még változó volt, és a későbbi oszmán kánunnámék (törvénykönyvek) gyakran visszavetítik a 16. századi állapotokat. A timár-rendszer azonban a korai oszmán katonai hatalom egyik alapja lett, mert lehetővé tette, hogy a szultán nagy számú lovasságot tartson fenn anélkül, hogy a központi kincstárat túlterhelné.
I. Murád fia, I. Bajazid (uralkodott 1389–1402) agresszív terjeszkedő politikát folytatott, és 1396-ban a nikápolyi csatában legyőzte a Luxemburgi Zsigmond magyar király által vezetett keresztes sereget. Ez a győzelem megerősítette az oszmán uralmat a Balkánon, és megmutatta, hogy a nyugat-európai lovagi hadviselés nem tudja feltartóztatni az oszmán hadsereget. Bajazid azonban túlfeszítette a birodalom erőforrásait: 1402-ben az ankarai csatában vereséget szenvedett a közép-ázsiai hódító Timurtól (Tamerlane), aki fogságba ejtette a szultánt. A vereség az oszmán államot a szétesés szélére sodorta: Timur visszaállította a korábbi anatóliai fejedelemségek (bejlik) egy részét, és Bajazid fiai között hosszú trónviszály, az úgynevezett interregnum (1402–1413) tört ki.
Az interregnum jól mutatja, hogy a korai oszmán hatalom mennyire személyhez és dinasztikus legitimációhoz kötött volt. Végül I. Mehmed (uralkodott 1413–1421) szerezte meg a hatalmat, majd fia, II. Murád (uralkodott 1421–1451) fokozatosan visszaállította a birodalom egységét. II. Murád 1444-ben a várnai csatában, 1448-ban pedig a második rigómezei csatában győzte le a keresztény koalíciókat, és ezzel megszilárdította a balkáni oszmán uralmat. A 15. század közepére az oszmán állam már nem csupán határvidéki fejedelemség volt, hanem regionális nagyhatalom, amelynek központi hatalma, adóztatási rendszere és katonai szervezete egyaránt megerősödött. A balkáni hódítások azonban nem csupán katonai események voltak: a helyi keresztény elitek egy része együttműködött az oszmán adminisztrációval, megőrizve földjeit és befolyását, míg mások elmenekültek vagy ellenálltak. A hódítás áldozatai között parasztok, városi lakosok és rabszolgasorba vetett hadifoglyok egyaránt voltak; a források azonban ritkán rögzítik az ő tapasztalataikat.
Az oszmán felemelkedés leghíresebb eseménye Konstantinápoly elfoglalása 1453-ban. A várost a 15. század közepére a bizánci állam már csaknem teljesen körülzárta: Konstantinápoly lakossága a korábbi évszázadokhoz képest megfogyatkozott, a császári kincstár kimerült, és a nyugati segítség ígérete is bizonytalan volt. II. Murád 1451-ben bekövetkezett halála után fia, II. Mehmed (uralkodott 1451–1481) került hatalomra, aki már trónra lépése előtt is kifejezte szándékát a város elfoglalására. Az ostrom 1453. április 6-án kezdődött, és május 29-én ért véget a bizánci védelem összeomlásával.
A hadművelet katonai részletei viszonylag jól dokumentáltak: az oszmán hadsereg a kortárs becslések szerint 60–100 ezer főt számlálhatott, a védők pedig 7–10 ezer harcost tudtak kiállítani; ezek a számok azonban a források elfogultsága miatt bizonytalanok. II. Mehmed flottát szállíttatott át a Boszporusz partján, hogy elvágja a város tengeri utánpótlását, és hatalmas ágyúkat öntetett, amelyek közül a leghíresebb a magyar származású Orbán mester által készített bombarda volt. A falak áttörése után az oszmán csapatok behatoltak a városba; a korabeli hadijog szerint a szultán háromnapos fosztogatást engedélyezett, ami a lakosság nagy részének rabszolgasorba vetéséhez, a templomok kifosztásához és a városi vagyon elhurcolásához vezetett. A fosztogatás ténye a bizánci és nyugati források, valamint az oszmán krónikák egyes utalásai alapján dokumentált, de a pontos áldozatszám és a rabszolgasorba vetettek száma vitatott; a becslések több ezer és több tízezer között mozognak.
Mehmed a város elfoglalása után hamarosan leállította a teljes pusztítást, és megkezdte a főváros újjáépítését. A Hagia Szophia templomot mecsetté alakították, de más keresztény templomok és kolostorok egy része is megmaradt, illetve később újra megnyílt. A szultán a bizánci államigazgatás egyes elemeit is átvette: megerősítette a görög ortodox patriarchátus joghatóságát, és a Gennadiosz Szkholarioszt nevezte ki pátriárkának, aki korábban az egyházi unió ellenzője volt. Ez a lépés nem vallási toleranciából fakadt elsősorban, hanem abból a gyakorlati célból, hogy a nem muszlim lakosság feletti ellenőrzést a birodalmi adminisztráció a saját egyházi hierarchiáján keresztül gyakorolhassa. A 15. században még nem beszélhetünk a későbbi értelemben vett millet rendszerről; ez a fogalom a 19. századi oszmán reformkorban nyerte el szigorú intézményi jelentését, és a korábbi korszakra való visszavetítése történészi vita tárgya.
Mehmed uralkodását a központosítás és a jogi kodifikáció jellemezte. Az általa kiadott kánun (kanun, világi törvény) gyűjtemények a szultáni jogalkotást rendszerezték, és a saría (a vallási jog) mellett a birodalom jogrendjének második pillérét alkották. A kánun nem volt független a vallási jogtól, de a gyakorlati kormányzás, az adóztatás, a büntetőjog és a tartományi közigazgatás kérdéseiben a szultán rendeleteit kodifikálta. II. Mehmed emellett átszervezte a dívánt (dîvân), a birodalmi tanácsot, és növelte a nagyvezír (vezîr-i âzam) hatalmát, aki a szultán után a legfőbb végrehajtó hatalom birtokosa volt. A központosítás azonban nem volt zökkenőmentes: a korábbi határvidéki elitek és a régi török arisztokrácia egy része ellenállt a szultáni hatalom növekedésének, és II. Mehmed uralkodásának utolsó éveiben belviszályok is zajlottak.
Az 1453-as hódítás emlékezete a későbbi évszázadokban erősen átpolitizálódott. A török nemzeti történetírás a 20. században gyakran dicsőséges fordulópontként ábrázolta Konstantinápoly elfoglalását, míg a görög és más ortodox keresztény narratívák a bizánci civilizáció pusztulásaként és a keresztény város elesteként emlékeznek rá. A történettudomány ezzel szemben a hódítást a korabeli hatalmi viszonyok és katonai technológia kontextusában értelmezi, és hangsúlyozza, hogy a város bukása nem jelentette a bizánci kulturális örökség azonnali eltűnését: a görög nyelvű írásbeliség, az ortodox egyházi intézmények és a bizánci jog egyes elemei az oszmán uralom alatt is fennmaradtak.
I. Szulejmán alatt a birodalom területe a mai Magyarországtól a Perzsa-öbölig, a Krímtől Algériáig terjedt. A szultán 1534-ben elfoglalta Bagdadot, 1541-ben megszerezte Budat, és a Földközi-tengeren a Barbarossa néven ismert Hajreddin kapudán pasa vezetésével az oszmán flotta komoly tengeri hatalommá vált. A 16. század közepén az oszmán haderő a korabeli Európa egyik legjobban szervezett katonai gépezete volt, amelyet a janicsárok, a szipahik, a tüzérség és a flotta együttesen alkotott. A hódítások azonban nem voltak folyamatos sikerek: a bécsi ostrom kudarca, a Földközi-tengeren a spanyol–velencei flottával szembeni 1538-as prevezai győzelem ellenére a tengeri fölény nem volt tartós, és a keleti hadjáratok a szafavida Irán ellen is óriási erőforrásokat kötöttek le.
I. Szulejmán korában a jogi kodifikáció új szintre emelkedett. A szultán és nagyvezírei, különösen Pargali Ibrahim pasa, átfogó kánunnámékat adtak ki, amelyek tartományonként szabályozták az adóztatást, a birtokviszonyokat és a büntetőjogot. A saría jogot a sejhüliszlám (şeyhülislam) által vezetett vallástudós testület értelmezte, míg a kánun a szultán akaratából fakadó világi jogot képviselte. A kettős jogrendszer gyakorlati működése azonban a helyi kádik (kadı, bíró) kezében összpontosult, akik mind a saría, mind a kánun alapján ítélkeztek. A kádi nem csupán bíró volt, hanem a helyi közigazgatás, a piacfelügyelet és a jegyzői tevékenység központi alakja is; a kádi-regiszterek (sicil) a korabeli társadalomtörténet egyik leggazdagabb forrásai. A 16. századi oszmán jogrendszer tehát nem volt sem tisztán vallási, sem tisztán világi: a kettő állandó kölcsönhatásban működött.
A szultáni udvar és a hárem intézménye I. Szulejmán alatt vált a birodalmi politika meghatározó színterévé. A hárem (harem) nem csupán a szultán magánéletének helyszíne volt, hanem a dinasztia reprodukciójának és a politikai szövetségek kialakításának intézménye is. A szultán feleségei és anyja, a valide szultána (valide sultan) jelentős befolyással bírtak, különösen a hercegek nevelésében és a trónutódlás kérdéseiben. I. Szulejmán és a később híressé vált Hürrem szultána (Roxolana) kapcsolata a nyugati követjelentésekben gyakran romantizálva vagy botrányként jelenik meg; a történettudomány ezt a források kritikai olvasatával kezeli, és rámutat, hogy a hárem politikai szerepe a 16. században fokozatosan növekedett.
A 16. század végére az oszmán kormányzati rendszer egyre összetettebbé vált. A nagyvezír mellett a díván (birodalmi tanács) tagjai közé tartoztak a kadiasskerek (hadbírók), a defterdár (főpénztárnok) és a nisándzsi (a szultáni rendeletek jegyzője). A tartományokat bejlerbéjek (beylerbeyi, „a bejek beje”) irányították, alájuk pedig a szandzsákok (sancak) élén álló szandzsákbégek tartoztak. A katonai osztály (aszkert) és az adófizető alattvalók (reája) közötti megkülönböztetés a birodalmi társadalomszervezés alapeleme volt. A nem muszlim alattvalók a zimmi (a védelmet elfogadó) jogállásába tartoztak, és cizjét (fejadót) fizettek; vallási közösségeik pedig a későbbi millet rendszer előzményeiként működtek. Ennek a rendszernek a leírása a normatív szövegekben (kánunnámék, fetvák) meglehetősen egyértelmű, de a gyakorlati működéséről a helyi bírósági jegyzőkönyvek és utazói beszámolók alapján jóval változatosabb kép rajzolódik ki: a mindennapi életben a vallási határok átjárhatóbbak voltak, mint a jogi normák sugallják.
Az oszmán állam kormányzati rendszere a 16. század közepére érte el azt az intézményi formát, amelyet a későbbi szakirodalom gyakran „klasszikus” oszmán rendszerként ír le. Ennek a rendszernek a középpontjában a szultán állt, akinek hatalma elvileg abszolút volt, de a gyakorlatban a díván, a vallási hierarchia és a katonai elitek folyamatosan korlátozták vagy befolyásolták. A szultán nem csupán a politikai hatalom birtokosa volt, hanem a kalifa cím révén a szunnita iszlám világ vezetőjeként is fellépett, különösen a mamlúk birodalom meghódítása után. Ez a vallási legitimáció azonban korántsem volt vitathatatlan: a síita szafavida Irán és a szunnita oszmán birodalom közötti vetélkedés a 16–17. században folyamatosan alakította a határvidékek vallási és politikai térképét.
A díván a birodalmi kormányzás legfőbb tanácskozó testülete volt, amelyet a szultán nevében a nagyvezír vezetett. A díván ülésein tárgyalták a külpolitikai kérdéseket, a hadjáratok előkészítését, a kinevezéseket és a súlyosabb jogvitákat. A díván tagjai közé tartoztak a kadiasskerek, akik a bírói kinevezéseket és a vallási jogi kérdéseket felügyelték, a defterdárok, akik a pénzügyeket irányították, és a nisándzsi, aki a szultáni rendeletek hitelesítéséért felelt. A nagyvezír a szultán helyetteseként a végrehajtó hatalom legfőbb letéteményese volt, és a 16. század folyamán hatalma fokozatosan növekedett. A szultáni udvar, a Topkapı palota, a birodalom közigazgatási és reprezentációs központjaként működött, de a kormányzás gyakorlati részletei a fővárosi hivatalokban és a tartományi székhelyeken zajlottak.
A katonai rendszer két fő pilléren nyugodott: a janicsárokon, akik a szultán állandó gyalogságát alkották, és a szipahikon, akik a timárbirtokok fejében lovas katonai szolgálatot teljesítettek. A janicsárok a 15. század végétől a birodalom legerősebb katonai alakulatává váltak: kezdetben a devsirme révén besorozott, iszlám hitre térített és katonai kiképzést kapott fiúkból álltak, később azonban a janicsár státusz örökölhetővé és részben polgári foglalkozássá vált. A devsirme rendszer emberi ára jelentős volt: a besorozott fiúkat elszakították családjuktól, és bár egyesek magas rangra emelkedhettek, a rendszer a keresztény közösségek számára fájdalmas teherként jelentkezett. A kortárs és későbbi keresztény források gyakran hangsúlyozzák a devsirme kegyetlenségét, míg az oszmán források a szultán szolgálatában elérhető felemelkedést emelik ki; a történettudomány mindkét nézőpontot forráskritikával kezeli, és hangsúlyozza, hogy a devsirme tapasztalata társadalmi rétegenként és időszakonként eltérő volt.
A timár rendszer a vidéki lovasság fenntartását szolgálta. A szultán által adományozott timár bevételét a szipahi szedte be, cserébe katonai szolgálatot és meghatározott számú fegyveres kísérő kiállítását vállalta. A timár nem volt örökletes, és a szipahi nem rendelkezett a föld feletti tulajdonjoggal: a birtok visszaszállt a szultánra, ha a szipahi nem teljesítette kötelezettségeit. A rendszer a 16. század közepén érte el legnagyobb kiterjedését, amikor több tízezer szipahi állt hadrendben. A 16. század végétől azonban a rendszer fokozatosan átalakult: a timárbirtokok egyre inkább magánkézbe kerültek, és a lovasság jelentősége csökkent a tüzérség és a gyalogság javára. Ezt a folyamatot a régebbi szakirodalom gyakran „hanyatlásként” értékelte, de az újabb történészi konszenzus szerint inkább alkalmazkodó átalakulásról van szó, amelyben a birodalom a változó hadviselési és gazdasági feltételekhez próbált igazodni.
A jogrendszer alapja a saría volt, amelyet a ulema (vallástudósok) testülete őrzött és értelmezett. A saría a Koránon, a prófétai hagyományokon (hadísz), a konszenzuson (idzsma) és az analógiás következtetésen (kijasz) alapult. A sejhüliszlám a vallási jog legfőbb értelmezője volt, és az ő fetvái (jogvélemények) irányt mutattak a kádik számára. A kádi a helyi bíróságokat vezette, és mind a saría, mind a kánun alapján ítélkezett. A kádi feladatai közé tartozott a házassági, örökösödési, adóssági és büntetőügyek tárgyalása, valamint a helyi piacok, alapítványok (vakf) és a közrend felügyelete. A kádi-regiszterek (sicil) a mindennapi élet rendkívül részletes lenyomatai, és a mai társadalomtörténet-írás legfontosabb forrásai közé tartoznak.
A nem muszlim közösségek jogállását a zimmi státusz határozta meg. A zimmik – zsidók, keresztények és később más vallási csoportok – a birodalom védelmét élvezték, de cizjét fizettek, és bizonyos korlátozások vonatkoztak rájuk: nem viselhettek fegyvert, ruházatuknak megkülönböztethetőnek kellett lennie, és vallási épületeiket csak szigorú szabályok szerint javíthatták vagy bővíthették. Ezek a korlátozások azonban a gyakorlatban változó mértékben érvényesültek: a 16. századi városi jegyzőkönyvek szerint a muszlimok és nem muszlimok közötti kereskedelmi, bírósági és szomszédsági kapcsolatok mindennaposak voltak, és a vallási határok gyakran átjárhatónak bizonyultak. A 19. századi reformok előtt a millet rendszer nem volt intézményesített formában rögzítve: a vallási közösségek különböző kiváltságokkal és szokásjogokkal rendelkeztek, de ezek nem alkottak egységes, a birodalom egészére kiterjedő struktúrát. A későbbi oszmán és nyugati szakirodalom a millet fogalmát gyakran visszavetítette a korábbi századokra, ami a mai történettudományban vitatott gyakorlat.
A felemelkedés időszakának forrásadottsága egyenetlen. A korai oszmán krónikák, például Áşıkpaşazade, Neşri vagy Oruç, évszázadokkal az események után íródtak, és a dinasztia legitimitását, illetve a szultáni hatalom folytonosságát hangsúlyozzák. A bizánci történetírók, mint Pachymeres, Dukas, Kritobulosz és Laonikosz Khalkokondülész, az eseményeket a bizánci udvar szemszögéből rögzítették; közülük Kritobulosz kifejezetten II. Mehmednek ajánlotta művét, ami befolyásolja a Konstantinápoly ostromáról adott leírását. A nyugati követjelentések, például a velencei követek relációi, hasznos kiegészítést nyújtanak, de gyakran a saját államuk érdekeit szolgálják. A levéltári források közül kiemelkednek a tahrir defterleri (adóösszeírások) és a kánunnámék, amelyek a 15–16. századi közigazgatási gyakorlatról adnak képet, de normatív jellegük miatt nem mindig tükrözik a mindennapi valóságot.
A történészi viták több ponton is érintik ezt a korszakot. Az egyik legfontosabb vita a korai oszmán állam jellegére vonatkozik: a 20. század eleji történész, Paul Wittek dolgozta ki a gházi tézist, amely szerint az oszmán állam a határvidéki iszlám harcos (gházi) ideológiából született. Ezt a tézist később többen bírálták, például Cemal Kafadar és Heath Lowry, akik szerint a korai oszmán elit vallásilag és etnikailag sokszínűbb volt, mint a gházi tézis sugallja, és a határvidéki társadalomban a muszlim és keresztény elemek együttélése is meghatározó volt. A jelenlegi tudományos konszenzus a gházi ideológiát az egyik, de nem kizárólagos tényezőként értékeli.
A Konstantinápoly ostromával kapcsolatban a legnagyobb bizonytalanság az áldozatok számára és a fosztogatás mértékére vonatkozik. A kortárs bizánci és nyugati források hajlamosak a szenvedést felnagyítani, míg az oszmán krónikák gyakran a győzelem dicsőségét hangsúlyozzák. A város lakossága a 15. század közepén nagyságrendileg 40–50 ezer fő lehetett, de ez a becslés is bizonytalan; az ostrom utáni rabszolgasorba vetettek száma ezért nem határozható meg pontosan. A devsirme rendszer korai története szintén vitatott: a 14. századi források szűkszavúak, és a későbbi oszmán hivatalos emlékezet a rendszert gyakran idealizálta. A „millet” rendszer 15–16. századi létezése szintén vitatott: a fogalom intézményesített formája a 19. századi reformkorban jelent meg, és a korábbi korszakra való alkalmazása anakronisztikus lehet.
Az emlékezetpolitikai dimenzió is fontos. A török nemzeti történetírás a 20. században az Oszmán Birodalom felemelkedését a török államiság egyik legfényesebb korszakaként mutatta be, míg a balkáni, arab és örmény nemzeti narratívák gyakran az idegen uralom és az elnyomás időszakaként értékelték. A könyv ezeket a narratívákat nem veszi át automatikusan: a felemelkedést a korabeli hatalmi, gazdasági és társadalmi folyamatok összefüggésében tárgyalja, és különbséget tesz a dokumentált tények, a becslések és a későbbi emlékezetpolitikai értelmezések között.