35.4 Az Oszmán Birodalom a 17–19. században

Az Oszmán Birodalom 17–19. századi története évszázadokon át a „hanyatlás” narratívájában rögzült: a fényes 16. századi csúcs után a gyenge szultánok, a janicsárok ellenállása és a külső vereségek fokozatos leépüléshez vezettek, amelyet csak a nyugati mintájú reformok késleltettek, de meg nem állítottak. A 20. század végétől ez az értelmezés erős kritika alá került. Ez az alfejezet ezt a vitát, majd a 18. századi katonai újításoktól a 19. századi tanzimat reformjain át az alkotmányos mozgalomig vezető utat mutatja be, szorosan kapcsolódva [Az Oszmán állam felemelkedése](h138.html) időszakához, és előkészítve a [Törökország a 20. században és ma](index.html#hch35) fejezetet.

35.4.1 A „hanyatlás” mint értelmezési keret

A hagyományos oszmán történetírás a 17. századot a szultáni tekintély hanyatlásaként írta le. A fő okok között említette a trónutódlási rendszer megváltozását (a testvérgyilkosság helyett a legidősebb herceg trónra lépése), a palota és a nagyvezírek közötti hatalommegosztást, a janicsárok politikai nyomását, valamint az európai haditechnika fejlődésétől való lemaradást. Ez a paradigma a 20. század közepi oszmanista szakirodalomban vált meghatározóvá. Az 1980-as évektől kezdve a revizionista történetírás – például Rifa’at Abou-El-Haj és Karen Barkey munkái – ezt kritizálta: rámutatott, hogy a „hanyatlás” fogalma a modern, centralizált nemzetállamot vetíti vissza, és figyelmen kívül hagyja, hogy a birodalom a 17–18. században decentralizált, de rugalmas intézményekkel alkalmazkodott a háborúk és a világgazdaság változásaihoz. E könyv a „hanyatlást” értelmezési keretként, nem pedig leíró tényként kezeli: a katonai vereségek dokumentáltak, de a belső átalakulás megítélése tudományos vita tárgya.

35.4.2 A 17. század: háborúk, központi hatalom és helyi elitek

A 17. századot a hosszú háborúk és a birodalom határainak megszilárdulása jellemezte. Az 1683-as második bécsi ostrom kudarca után a Szent Liga elleni visszavonulás a karlócai béke (1699) megkötéséhez vezetett, amelyben az Oszmán Birodalom először adott át jelentős területeket keresztény hatalmaknak: Magyarország nagy része, Erdély, Podólia és a Peloponnészosz elveszett vagy megosztottá vált. A béke a hagyományos narratívában a hanyatlás kezdete; a revizionista értelmezés szerint viszont a vereség kikényszerítette a pénzügyi és katonai igazgatás racionalizálását.

A század során a központi kormányzat az adóbérlet (iltizam, iltizâm) egyre szélesebb körű alkalmazásával biztosította a háborús bevételeket, és a tartományi elitek (ayan, âyân) megerősödtek. A nagyvezíri hivatalt a 17. század második felében a Köprülü család tagjai töltötték be, akik rövid időre visszaállították a központi tekintélyt és sikeres hadjáratokat vezettek (például Kréta 1669-es elfoglalása). A helyi elitek és a szultáni kormányzat közötti egyensúly azonban a század végére megváltozott: a tartományi adóbérlők és katonai csoportok egyre kevésbé függtek Isztambultól, és saját hatalmi bázist építettek ki.

35.4.3 A 18. század: reformkísérletek és a Nizam-i Dzsedid

A 18. század elején III. Ahmed uralkodása (1703–1730) alatt a „tulipánkor” (Lale Devri) egy rövid nyitást hozott a nyugati diplomácia és kultúra felé. Az 1730-as Patrona Halil-felkelés ezt lezárta, és a janicsárok ismét megakadályozták a mélyebb reformokat. A század közepén és második felében az Oszmán Birodalom két nagy orosz háborút vívott (1768–74, 1787–92), amelyek eredményeként a krími kánság függetlenné vált, majd Oroszország annektálta. A Küçük Kaynarca-i béke (1774) az orosz ortodox keresztények védelmezőjeként ismerte el Oroszországot, ami a későbbi „keleti kérdés” egyik jogi hivatkozási pontjává vált.

  1. Selim (1789–1807) a vereségek hatására átfogó katonai és pénzügyi újítást hirdetett meg Nizam-i Dzsedid (Nizâm-ı Cedîd, „új rend”) néven. A program új, európai mintájú gyalogsági alakulatokat, katonai iskolákat, tüzérségi reformot és az adóigazgatás központosítását foglalta magában. A janicsárok és a konzervatív uléma egy része a Nizam-i Dzsedidben saját kiváltságaik felszámolását látta. 1807-ben a Kabakçı Mustafa vezette felkelés megbuktatta III. Selimet, és a reformalakulatokat feloszlatták. A Nizam-i Dzsedid kudarca megmutatta, hogy a katonai modernizáció csak a hagyományos elitek ellenében, vagy velük kiegyezve valósítható meg.

35.4.4 II. Mahmud és a központosítás

  1. Mahmud (1808–1839) a Nizam-i Dzsedid bukásából tanult. Uralkodása elején kénytelen volt az ayanokkal kiegyezni: az 1808-as Sened-i İttifak („egyezség okirata”) elismerte a tartományi elitek hatalmát, cserébe azok elismerték a szultáni fennhatóságot. A kiegyezés rövid életű volt, de jelezte, hogy a központosítás csak fokozatosan lehetséges. II. Mahmud a birodalom adminisztratív és katonai szerkezetét módszeresen átalakította. 1826-ban a janicsárságot vérbe fojtotta: a Vaka-i Hayriye („jótékony esemény”) során Isztambulban feloszlatták a janicsár alakulatokat, laktanyáikat ágyúval lőtték, és a túlélőket kivégezték vagy száműzték. Ezzel elhárult a katonai reformok legfőbb belső akadálya.

A janicsárok eltörlését a timar (tımar, katonai hűbér) rendszer felszámolása, az Evkaf-minisztérium létrehozása, a központi bürokrácia kiépítése, valamint a külügyi és belügyi minisztériumok megszervezése követte. II. Mahmud a görög függetlenségi háború (1821–1830), az 1828–29-es orosz háború és az egyiptomi Mehmed Ali Paşa lázadása (1831–1833) közepette végrehajtott reformjai a gyakorlatban korlátozottak maradtak, de létrehozták azt a bürokratikus és jogi keretet, amelyre a tanzimat épülhetett. Az 1838-as brit–oszmán kereskedelmi egyezmény – amely a brit áruk előtt megnyitotta a piacot és korlátozta a vámokat – a szabadkereskedelem feltételeit teremtette meg, de hosszú távon hozzájárult a helyi ipar visszaszorulásához.

35.4.5 A Tanzimat korszaka

  1. november 3-án I. Abdülmecid (1839–1861) trónra lépése után kihirdették a Gülhane Hatt-ı Şerif (Gülhane-i Hatt-ı Şerif, „a Gülhane park ünnepélyes rendelete”) elnevezésű reformokmányt. A Tanzimat („rendezés, átszervezés”) korszak kezdetét jelentő irat elsőként mondta ki a szultáni alattvalók – muszlim és nem muszlim – élet-, vagyon- és becsületbiztonságát, az adóztatás igazságosságát és a katonai szolgálat szabályozását. A rendelet nem volt jogi értelemben alkotmány, de a szultán által önként vállalt korlátozásnak számított. A reformot az európai nagyhatalmak nyomása is alakította: az 1853–56-os krími háború után, az 1856-os párizsi béke kontextusában hirdették ki az Islahat Fermanı („reformrendelet”) elnevezésű második dokumentumot, amely a nem muszlim közösségek jogegyenlőségét részletesen megerősítette. A két rendelet együttesen a birodalom jogi és közigazgatási modernizációjának alapját képezte.

A tanzimat reformok négy területen hoztak tartós változást. Először, a tartományi közigazgatásban: az 1864-es vilajet törvény egységes, hierarchikus tartományi rendszert hozott létre, amely a helyi tanácsokba bevonta a nem muszlim közösségek képviselőit. Másodszor, az oktatásban: a hagyományos medreszék mellett szekuláris, nyugati tanrendű állami iskolák alakultak, amelyek a későbbi oszmán–török értelmiség képzésének fő helyszíneivé váltak. Harmadszor, a jogban: büntető- és kereskedelmi törvénykönyveket fogadtak el, részben francia mintára, és 1869–1876 között elkészült a Mecelle (Mecelle-i Ahkâm-ı Adliyye), a polgári jogi ügyletek iszlám alapú, de kodifikált gyűjteménye. Negyedszer, a pénzügyekben: az adórendszert racionalizálták, az adóbérletet részben felváltotta a közvetlen adóbeszedés, és a birodalom egyre inkább bekapcsolódott a nemzetközi hitelpiacba.

A reformok azonban ellentmondásosak voltak: a jogegyenlőség sértette a hagyományos millet-rendszer hierarchiáját, és a muszlim lakosság egy része a nem muszlimoknak adott „kiváltságokat” a közösségi egyensúly felborulásaként élte meg. A nyugati hatalmaknak adott kapitulációs engedmények és a növekvő külső adósság 1875-ben államcsődhöz vezetett; a hitelezők 1881-től a Düyun-u Umumiye („Államadósság-kezelő”) intézményén keresztül közvetlenül részesültek a birodalom adóbevételeiből.

35.4.6 Alkotmányos mozgalom és a fiatal törökök

A tanzimat reformjai és a nyugati típusú oktatás egy új értelmiségi réteget teremtettek, amely a birodalom fennmaradását már nem pusztán katonai, hanem alkotmányos úton kereste. Az 1860-as években az Yeni Osmanlılar („új oszmánok”) – köztük Namık Kemal és Ziya Paşa – a parlamentáris kormányzás, az alkotmány és az „oszmán hazafiság” eszméjét hirdette. Kritikájuk a reformok lassúsága, a külföldi beavatkozás és a szultáni önkény ellen irányult. Az 1876-os trónváltozások után II. Abdülhamid (1876–1909) – részben a nagyhatalmi nyomásra és a balkáni válságra reagálva – elfogadta az Kanûn-ı Esâsî („alaptörvény”) elnevezésű alkotmányt, amely kétkamarás parlamentet, a kormány felelősségét és az alattvalók alapjogait írta elő. Az első parlament 1877-ben ült össze, de az 1877–78-as orosz háború és a berlini kongresszus (1878) területi veszteségeit követően II. Abdülhamid felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a parlamentet, és három évtizedes autokratikus uralmat épített ki. A mérleg vitatott: a hivatalnoki reformokat továbbvitte, de a politikai részvételt elnyomta, és a pániszlamizmust használta a birodalom kohéziójának megőrzésére.

A 19. század utolsó harmadában a birodalom nem muszlim közösségeiben – görögöknél, szerbeknél, bolgároknál, örményeknél – megerősödtek a nemzeti mozgalmak. A berlini kongresszus (1878) a balkáni államok függetlenségét vagy autonómiáját ismerte el, és a kelet-anatóliai tartományokban reformokat ígért az örmény lakosságnak. Az 1890-es években az ígéretek elmaradása és a helyi kurd–örmény konfliktusok közepette erőszakhullám zajlott, amelynek áldozatszáma a kortárs becslések és a későbbi történetírás között 80 000 és 300 000 között mozog, és amelynek megítélését a mai napig emlékezetpolitikai viták terhelik. Ezt a folyamatot a [Az 1915-ös népirtás](h124.html) fejezet tárgyalja részletesen.

A fiatal török mozgalom (Jön Türkler) az 1880-as évek végétől szerveződött, elsősorban katonai és orvosi iskolákban, valamint a párizsi, genfi és kairói száműzetésben. A legjelentősebb szervezet, az İttihat ve Terakki Cemiyeti („Egység és Haladás Bizottsága”, ITC) 1906–1907-re a macedóniai katonai garnizonokban is megerősödött. Az ITC programja az 1876-os alkotmány visszaállítását, a parlamenti ellenőrzést és az oszmán birodalom megmentését hirdette. 1908 júliusában a macedóniai katonai egységek fellázadtak, és a mozgalom kikényszerítette az alkotmány visszaállítását. Az 1908-as alkotmányos forradalom a birodalom politikai nyilvánosságát rövid időre megnyitotta, de az etnikai feszültségeket, a nagyhatalmi beavatkozást és a belső hadsereg–parlament viszályokat nem oldotta meg. A részletek a következő fejezetben, [Az első világháború és a függetlenségi háború](h140.html) szakaszban folytatódnak.

35.4.7 Források és bizonytalanságok

Az alfejezet elsődlegesen az oszmán központi levéltárak (Başbakanlık Osmanlı Arşivi) kiadott és digitalizált állagaira, a reformrendeletek (Gülhane Hatt-ı Şerif, Islahat Fermanı), az 1876-os alkotmány szövegére, a kortárs krónikákra (Naima, Evlija Cselebi), valamint brit, francia és orosz diplomáciai jelentésekre támaszkodik. A hanyatlás-vita és a reformok értékelése másodlagos szakirodalomra épül: a hagyományos paradigma képviselői mellett a revizionista szerzők (például Rifa’at Abou-El-Haj, Karen Barkey, Suraiya Faroqhi) érveit is bemutatja. A 17. századi területi veszteségek dátumai szilárdak; a gazdasági átalakulás, a millet-rendszer működése és a reformok tényleges végrehajtása terén a források egyenetlenek, és a történészi értelmezések eltérnek. Az 1890-es évek kelet-anatóliai erőszakhullámának áldozatszámai a kortárs források és a későbbi becslések miatt bizonytalanok. Az 1875-ös államcsőd és a Düyun-u Umumiye működésének gazdasági hatása továbbra is vitatott.

35.4.8 Rövid összefoglaló

35.4.9 Önellenőrző kérdések

  1. Miért tekinti a revizionista történetírás pontatlannak a 17. századi oszmán „hanyatlás” fogalmát?
  2. Milyen belső ellenállásba ütközött III. Selim Nizam-i Dzsedid reformja, és hogyan tanult ebből II. Mahmud?
  3. Hasonlítsa össze a Gülhane Hatt-ı Şerif és az Islahat Fermanı fő ígéreteit, és mutasson rá azok ellentmondásaira a millet-rendszerrel!
  4. Miért vezetett az 1876-os alkotmány kihirdetése ellenére a II. Abdülhamid-féle autokráciához?
  5. Milyen szerepet játszott a fiatal török mozgalom az 1908-as alkotmányos forradalomban?