A Törökország 20. századi történetét tárgyaló fejezet ezen alfejezete azt a feszültségekkel teli átmenetet vizsgálja, amelynek során az Oszmán Birodalom (Devlet-i Aliyye) az első világháború egyik vesztes államaként felbomlott, és helyén egy új, török nemzeti alapokon nyugvó állam jött létre. Ez a folyamat nem egyszerűen egy birodalom „összeomlása” volt, hanem több, egymással párhuzamosan zajló krízis és küzdelem együttese: a háborús vereség, a győztes antanthatalmak területi felosztási tervei, a birodalmon belüli nemzeti mozgalmak, valamint az anatóliai muszlim lakosság ellenállása. Az alfejezet célja, hogy bemutassa az oszmán háborús részvétel okait és következményeit, a sèvres-i békeszerződés (Traité de Sèvres) kudarcát, majd a Mustafa Kemal (a későbbi Atatürk) vezette anatóliai ellenállás és a nemzetközi elismerést biztosító, 1923-as lausanne-i béke (Traité de Lausanne) közötti utat. A téma feldolgozása során kiemelt figyelmet kell fordítani a különböző szereplők – oszmán kormányzat, antant hatalmak, görög, örmény és török nemzeti mozgalmak, valamint a helyi lakosság – egymástól eltérő nézőpontjaira, és meg kell különböztetni a dokumentált tényeket a vitatott értelmezésektől és emlékezetpolitikai állításoktól.
Az Oszmán Birodalom hadba lépése az első világháborúban nem egyetlen, elkerülhetetlen esemény volt, hanem egy hosszabb, a 19. századtól kezdődő külpolitikai orientáció és a háború kitörését követő rövid távú döntések eredménye. A birodalom a 19. században az európai nagyhatalmi egyensúly egyik gyenge pontjává vált, és vezetői különböző stratégiákkal próbálták megőrizni területi integritását: a II. Abdülhamid szultán (ur. 1876–1909) alatti pániszlámista, majd a 1908-as ifjútörök forradalmat követően egyre erősebbé váló török nacionalista irányvonalakkal. A háború előtti években, különösen a Balkán-háborúk (1912–1913) traumája után, a birodalom vezetői, mindenekelőtt az Egység és Haladás Bizottsága (İttihat ve Terakki Cemiyeti), a területi és katonai veszteségek hatására egyre inkább egy erős, központosított, fegyveres erővel védett állam kiépítésére törekedtek. Ez a stratégia tette vonzóvá a Német Birodalommal való katonai és gazdasági együttműködést, amelynek keretében német tanácsadók, tőke és fegyverek érkeztek az országba.
A háború kitörésekor, 1914 augusztusában az Oszmán Birodalom hivatalosan semleges maradt, de a kormányon belül élénk vita folyt a lehetséges szövetségekről. A döntést végül a németbarát irányvonalat képviselő Enver pasa hadügyminiszter és szűkebb köre vitte keresztül: 1914. augusztus 2-án titkos szövetségi szerződést írtak alá Németországgal. A semlegesség látszatát azonban még hónapokig fenntartották. A hadba lépés közvetlen kiváltó oka 1914 októberében következett be, amikor a német parancsnokság alatt álló, de oszmán zászló alatt hajózó Yavuz és Midilli hadihajók (a korábbi német Goeben és Breslau) a Fekete-tengeren orosz kikötőket lőttek. Ezt követően az antanthatalmak hadat üzentek az Oszmán Birodalomnak. A belépés pontos körülményeiről, különösen Enver pasa szerepéről és a kormány megosztottságáról a történészek máig vitáznak: egyes értelmezések szerint Enver pasa tudatosan, a szövetségi szerződés logikus következményeként, mások szerint a német nyomás és a katonai vezetés váratlan döntés-halmaza révén kényszerítette ki a hadba lépést. A dokumentált tény, hogy a döntés következménye a birodalom számára katasztrofális háborús részvétel lett.
Az Oszmán Birodalom a háborúban több, egymástól távoli fronton kényszerült harcolni. A legfontosabb hadszínterek a következők voltak:
A háború alatt az Oszmán Birodalomban alkalmazott belső politika a központi hatalom megerősítésére, a katonai ellátás biztosítására és a „belső ellenségnek” tekintett csoportokkal szembeni fellépésre összpontosult. A háborús körülmények között a birodalom vezetése a tehcir (kényszerű áttelepítés) törvényét 1915 májusában léptette életbe, amely elsősorban az anatóliai örmény lakosságot érintette. A történészi konszenzus szerint a deportálások, a menetoszlopokban történő halálozások, a mészárlások és az éhínség együttesen népirtáshoz vezettek. A dokumentált tények közé tartozik a deportálási rendeletek létezése, az oszmán katonai és polgári hatóságok szerepe, valamint a becslések szerint 1–1,5 millió örmény áldozat halála. A török állami álláspont ezzel szemben a deportálások háborús szükséghelyzeti intézkedésként való értelmezését és az áldozatok számának alacsonyabb becslését támogatja, a „népirtás” kifejezést pedig vitatja. A könyv ezt az eseményt részletesen a későbbi, Örményországról szóló fejezetben tárgyalja.
A háború végére az Oszmán Birodalom katonailag és gazdaságilag összeomlott. Bulgária 1918. szeptemberi kiugrása után a központi hatalmak balkáni frontja összeomlott, és az Oszmán Birodalom 1918. október 30-án aláírta a mudroszi fegyverszünetet (Mondros Mütarekesi). A fegyverszünet feltételei rendkívül súlyosak voltak: az antant ellenőrzése alá kerültek a stratégiai pontok, az oszmán hadsereg gyakorlatilag lefegyverzésre került, és a győztes hatalmak jogot kaptak a birodalom területének bármely részének megszállására. A fegyverszünet után az antant erők megkezdték Isztambul, a szorosok, valamint Anatólia déli és nyugati részének megszállását. 1919 májusában a görög hadsereg szmirnai (a mai İzmir) partraszállása pedig a győztesek területi igényeinek egyik leglátványosabb jele volt.
A béketárgyalások Párizsban és a hozzájuk kapcsolódó konferenciákon hosszú hónapokig tartottak. A győztes hatalmak – elsősorban Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország – közötti ellentétek, valamint az oroszországi bolsevik forradalom miatt megváltozott hatalmi viszonyok befolyásolták a döntéseket. Az Oszmán Birodalommal kötött békeszerződést végül 1920. augusztus 10-én írták alá a Párizs melletti Sèvres-ben. A sèvres-i szerződés a birodalom területét drasztikusan csökkentette volna:
A sèvres-i szerződés azonban soha nem lépett életbe. Az oszmán kormányzat aláírta ugyan, de a feltételek az anatóliai muszlim lakosság körében széles körű ellenállást váltottak ki, és a kialakuló nemzeti mozgalom a szerződést illegitimnek nyilvánította. A sèvres-i béke a mai napig a török nemzeti emlékezetben a „megcsonkítás” és a külső hatalmak igazságtalanságának jelképeként él tovább; az emlékezetpolitikai diskurzusban gyakran eltúlozva, a tényleges terveken túlmutató igények tényeként hivatkoznak rá.
A megszállás és a sèvres-i tervek elleni szervezett ellenállás Anatóliában 1919 tavaszán kezdett kibontakozni. A mozgalom kezdetben nem volt egységes, és több, egymással versengő csoportból állt: helyi milíciák, a hadsereg maradványai, valamint az Isztambulból vidékre menekült katonatisztek és értelmiségiek. A mozgalom vezetőjévé fokozatosan Mustafa Kemal (a későbbi Atatürk) vált, aki 1919. május 19-én érkezett Samsunba, hogy a fegyverszünet feltételei szerint a hadsereg leszerelését felügyelje. Ehelyett azonban a nemzeti ellenállás szervezésébe kezdett. Az 1919 nyarán tartott erzurumi és sivaszi kongresszusok a nemzeti mozgalom programjának alapjait fektették le: az anatóliai területek oszthatatlanságát, az idegen megszállás elutasítását és a nemzeti önrendelkezés elvét hirdették.
A mozgalom 1920-ban intézményesült, amikor 1920. április 23-án Ankarában összeült a Török Nagy Nemzetgyűlés (Türkiye Büyük Millet Meclisi), és saját kormányt alakított. Ez a kettős hatalom kiépülését jelentette: Isztambulban az oszmán szultán és kormánya, Ankarában pedig a nemzetgyűlés és annak végrehajtó szervei működtek. A nemzetgyűlés a sèvres-i szerződést nem ismerte el, és fegyveres ellenállást hirdetett a megszállók ellen. A mozgalom hivatalos ideológiája ekkor vallási és nemzeti elemeket egyaránt tartalmazott: a „kalifa és szultán felszabadítása” a kora újkori vallásos legitimációs nyelvezet, míg a „nemzeti akarat” fogalma a 19. századi alkotmányos mozgalmak hagyatéka volt. Fontos hangsúlyozni, hogy az 1919–1923 közötti mozgalom nem volt azonos a későbbi kemalista állampárt homogenitásával: magában foglalt konzervatív vallási vezetőket, szekuláris katonatiszteket, lokális törzsi vezetőket és a munkás-paraszti rétegek képviselőit is.
A török nemzeti mozgalom által „függetlenségi háborúnak” (İstiklal Harbi) nevezett fegyveres küzdelem 1919–1922 között három fő irányban zajlott:
A görögök veresége után a tárgyalások 1922 novemberében kezdődtek a svájci Lausanne-ban. A tárgyalásokon a török nemzeti kormány delegációját İsmet (İnönü) pasa vezette. A lausanne-i szerződést 1923. július 24-én írták alá. A sèvres-i szerződéssel összehasonlítva a lausanne-i béke a nemzeti mozgalom számára rendkívül kedvező feltételeket biztosított:
A lausanne-i béke a török nemzeti mozgalom nemzetközi elismerését jelentette, és megteremtette a későbbi Török Köztársaság területi alapját. Ugyanakkor a szerződés több kérdést is nyitva hagyott: a kurdok számára nem biztosított külön státuszt, ami a későbbi konfliktusok egyik gyökere lett; a görög és örmény menekültek visszatérése nem valósult meg; és a szorosok kérdése továbbra is feszültségforrás maradt. A lausanne-i béke emlékezete a mai napig erősen politizált: a török nemzeti emlékezetben a „győzelem” alapító dokumentumaként, míg a görög és örmény diaszpórák emlékezetében a „veszteség” és a kitelepítés jogi szentesítéseként jelenik meg.
Az alfejezet alapvetően a következő forrástípusokra támaszkodik: (1) a háború előtti és alatti oszmán katonai és polgári iratok, köztük a hadüzenetről szóló döntések és a deportálási rendeletek; (2) az antanthatalmak diplomáciai levelezése, különösen a béketárgyalások jegyzőkönyvei; (3) a sèvres-i és lausanne-i szerződések szövegei; (4) a visszaemlékezések és naplók, például Mustafa Kemal beszédei és İsmet (İnönü) pasa tárgyalási feljegyzései; (5) a 20. század közepétől keletkezett történeti feldolgozások, amelyek az oszmán és török levéltárak mellett brit, francia, görög, örmény és orosz forrásokat is használtak.
A legfontosabb bizonytalanságok és viták a következők: