Az első világháború és a függetlenségi háború alfejezetben látott függetlenségi háború után a török nemzeti mozgalom 1923-ban állammá szerveződött. Az 1923. október 29-én kikiáltott Török Köztársaság nem egyszerűen az Oszmán Birodalom utódállama volt, hanem egy radikális átalakulási projekt kezdőpontja. Mustafa Kemal (későbbi nevén Atatürk) és a kemalista elitek abból a feltevésből indultak ki, hogy a birodalom katonai veresége és a békeszerződések után a fennmaradást csak az állam, a jog, az oktatás és a társadalom gyors nyugati mintájú reformja biztosíthatja. Ez az alfejezet a köztársaság első másfél évtizedének intézményi és társadalmi átalakulását tárgyalja, különös tekintettel a szekularizációra, a jogi és oktatási reformokra, az egypártrendszer működésére és a kemalista modernizáció ellentmondásaira. A korszak értékelése a mai napig vitatott: a hivatalos török állami narratíva szerint Atatürk modernizálta és megmentette Törökországot, míg a kritikusok, különösen a vallásos-konzervatív, a kurd és a kisebbségi emlékezetben, a folyamatot autoriternek, a helyi hagyományokat és a sokszínűséget felszámolónak tekintik. A tudományos történetírás e két pólus között vizsgálja a reformok dokumentált intézkedéseit és azok társadalmi hatásait.
A Török Köztársaság kikiáltása előtti átmeneti időszakban a Nagy Nemzetgyűlés (Büyük Millet Meclisi) volt a szuverenitás letéteményese, de az államforma kérdése nyitva maradt. Az 1923. október 29-i alkotmánymódosítás a nemzetgyűlésben a köztársasági államformát rögzítette, és Mustafa Kemalt elnökké választotta. A főváros Ankarába került, ami egyúttal a birodalmi Isztambul szimbolikus háttérbe szorítását is jelentette. A döntésnek pragmatikus okai voltak: Ankara a függetlenségi háború bázisa, a vasúti és távirati összeköttetés csomópontja, valamint a győztes antanthatalmak által megszállt Isztambultól való függetlenség garanciája volt.
Az új állam alaptörvénye, az 1924-es alkotmány, a népszuverenitást deklarálta, de a hatalomgyakorlás gyakorlati csatornája az egypártrendszerben működő Nemzetgyűlés maradt. A köztársaság elnöke, aki egyben a Néppárt elnöke volt, széles jogköröket kapott: kinevezte a miniszterelnököt, jóváhagyta a törvényeket, és a fegyveres erők főparancsnoka volt. Ezt a konstrukciót a korszak elemzői részben a francia köztársasági modellből, részben a nemzeti küzdelem idején kialakult erős vezetői szerepből vezetik le. A reformok végrehajtását jelentősen megkönnyítette, hogy a nemzetgyűlésben nem volt számottevő szervezett ellenzék, és a kemalista elitek az állami erőszak-monopóliumot is ellenőrizték.
A kemalista reformok egyik leglátványosabb területe a vallás és az állam szétválasztása volt. A folyamat nem egyetlen törvénnyel, hanem több, 1924 és 1937 közötti intézkedéssel zajlott le. Első lépésként 1924. március 3-án a Nemzetgyűlés eltörölte a kalifátust, és a kalifátus intézményének eltörlésével együtt a vallásjogi (saría) bíróságokat is megszüntették. Ugyanezen a napon fogadták el a tanügy egységesítéséről szóló törvényt (Tevhid-i Tedrisat Kanunu), amely az összes oktatási intézményt az állami Oktatási Minisztérium alá rendelte, és felszámolta a vallási iskolahálózat, a medreszék korábbi autonómiáját. A vallási alapítványok (vakıf) kezelését egy új állami hivatal, a Vallásügyi és Alapítványi Igazgatóság vette át.
A szekularizáció következő szakaszában, 1925 és 1928 között, a kormány betiltotta a dervisrendeket és a tekke (derviskolostor) hálózatot, eltörölte a vallási címeket, mint például a sejk, a dervis és a molla használatát, és bevezette a nyugati stílusú kalap és ruha viseletét. A fez (a 19. századi Oszmán Birodalomban elterjedt fejfedő) 1925-ös betiltása nem pusztán öltözködési kérdés volt, hanem a birodalmi és vallási identitás elleni szimbolikus fellépés. Az 1928-as alkotmánymódosítás törölte az iszlám mint államvallás megjelölését. Végül 1937-ben az alkotmányban rögzítették a laicitást (laiklik) mint a köztársaság alapelvét.
Ezek az intézkedések a török állam és a vallás viszonyát sajátos módon alakították át: nem a vallás teljes elválasztását hozták létre a nyugat-európai értelemben, hanem az állami ellenőrzés alá vont vallási életet. A vallásügyi igazgatóság (Diyanet İşleri Başkanlığı) azóta is az állami bürokrácia része, és a pénteki prédikációktól a zarándoklatok szervezéséig terjedő feladatokat lát el. A kritikusok szerint ez a modell nem semleges, hanem a vallás állami kontrollját jelenti; a hivatalos álláspont szerint viszont ez biztosítja a vallási élet racionális és egységes kereteit.
A jogrendszer átalakítása a szekularizációhoz szorosan kapcsolódott. Az Oszmán Birodalomban a 19. századi Tanzimat-reformok óta párhuzamosan léteztek a saría-alapú vallási bíróságok és a világi bíróságok, ami jogbizonytalanságot eredményezett. A köztársaság ezt a kettősséget 1924-ben felszámolta, és 1926-ban átvette a svájci polgári törvénykönyvet, az olasz büntető törvénykönyvet és a német kereskedelmi törvénykönyvet. A svájci polgári törvénykönyv különösen nagy hatással volt, mert a családjogban, az öröklésben és a házasságban a nőket a férfiakkal egyenlő jogokkal ruházta fel, és megszüntette a többnejűséget, a férfi egyoldalú válási jogát (talak) és a vallási alapú öröklési szabályokat.
A jogi átvétel nem volt automatikus; a törvénykönyvek lefordítása és a bíróságok gyakorlatába való átültetése éveket vett igénybe. A vidéki területeken a hagyományos vallási és törzsi normák tovább éltek, és a nők jogainak érvényesítése gyakran a családi és helyi hatalmi viszonyoktól függött. A dokumentált törvényi keret azonban radikális szakítást jelentett a korábbi jogrenddel, és alapjául szolgált a későbbi, a 20. század második felében fokozatosan bővülő női jogi reformoknak.
Az oktatás egységesítése és a nyugati típusú iskolarendszer kiépítése a kemalista modernizáció másik pillére volt. Az 1924-es oktatási törvény a korábbi, részben a vallási alapítványok és a külföldi missziós iskolák által működtetett intézményeket állami felügyelet alá vonta. A tantervből fokozatosan eltávolították a vallási tárgyak túlsúlyát, és bevezették a világi tudományok oktatását. Az általános iskolai oktatás 1927-től ingyenes és kötelező lett, de a vidéki területeken a tankötelezettség betartatása évtizedekig akadozott. A felnőtt lakosság írástudatlansága a köztársaság első éveiben magas volt; a hivatalos statisztikák szerint az 1927-es népszámláláskor a teljes lakosság körülbelül 11 százaléka tudott írni-olvasni, de ez a szám a forrástól függően eltérő lehet, mert a népszámlálás módszertana és a nyelvi csoportok eltérő nyilvántartása bizonytalanságot okoz. A kormány 1928-tól népi iskolákat (Millet Mektepleri) szervezett, amelyekben a felnőtteket tanították az új ábécére.
Az 1928. novemberi nyelvi reform a latin betűs török ábécé bevezetésével a nyelv és az írás területén hozott radikális változást. Az új ábécé a török hangokhoz igazított latin betűket használt, és felváltotta az arab írást. A reform célja az írás elsajátításának megkönnyítése és a nyugati kultúrához való közeledés volt, de egyúttal szimbolikusan is elvágta a fiatalabb generációkat az oszmán és arab írásos örökségtől. A nyelvtisztítási mozgalom (Öz Türkçe) a 1930-as években az arab és perzsa jövevényszavak lecserélésére törekedett, gyakran mesterségesen alkotott török szavakkal. A nyelvi reform egyes elemei máig vitatottak: a hivatalos álláspont szerint a nemzeti nyelv megerősítését szolgálták, míg a kritikusok szerint részben mesterséges nyelvi törést okoztak, és elszakították a társadalmat a klasszikus szövegektől.
A nők jogi helyzete a köztársaság első éveiben fokozatosan, de a korabeli nemzetközi viszonyokhoz képest gyorsan változott. A svájci polgári törvénykönyv 1926-os átvétele elvben megszüntette a férfiak családfői monopóliumát, lehetővé tette a nők számára a bírósági tanúskodást, és a házasságkötést állami anyakönyvvezetéshez kötötte. A nők 1930-ban kaptak választójogot a helyhatósági választásokon, 1934-ben pedig az országgyűlési választásokon is. Az 1935-ös nemzetgyűlési választásokon tizenhét női képviselő szerzett mandátumot.
A nők választójogának megadása azonban nem jelentette automatikusan a társadalmi egyenlőséget. A vidéki, tradicionális közegben a nők iskoláztatási és munkavállalási lehetőségei korlátozottak maradtak, és a politikai életben a női képviselők száma hosszú ideig alacsony volt. A kemalista modernizáció a nőkérdést gyakran a „nyugati” modernitás jelképeként kezelte, de a női tapasztalatok sokszínűségét, különösen a vidéki és vallásos nőkét, nem feltétlenül jelenítette meg. A női egyenjogúság kérdését a mai napig eltérően értelmezik Törökországban: a szekuláris feministák a korai reformokra mint alapra tekintenek, a konzervatív iszlamista irányzatok pedig a vallási normák szerinti családmodellt hangsúlyozzák, míg a kurd és baloldali mozgalmak a nők etnikai és osztályalapú elnyomására is rámutatnak.
A köztársaság első évtizedeiben a politikai életet a Cumhuriyet Halk Partisi (CHP, Köztársasági Néppárt) uralta. A párt 1923-ban alakult, és 1931-ig fokozatosan összeolvadt az állami adminisztrációval. Az állam és a párt szervezete sok helyen átfedte egymást, ami a korszak jellemzője volt, és ami a demokratikus verseny hiányát eredményezte. Az egypártrendszer nem jelentett ugyanakkor teljesen homogén politikai teret: a CHP-n belül is léteztek viták a gazdaságpolitikáról és a reformok üteméről.
Az első kísérlet a többpártrendszerre 1924-ben történt, amikor a nemzetgyűlésben néhány ellenzéki képviselő, köztük a függetlenségi háború volt tábornokai, megalakította a Terakkiperver Cumhuriyet Fırkasıt (Haladó Köztársasági Párt). Ez a párt a liberalizmus és a decentralizáció mellett foglalt állást, és bírálta a kormány gyors centralizációját. A pártot 1925-ben betiltották, részben azzal az indokkal, hogy vallási reakciót szít, és kapcsolatban áll a kelet-anatóliai Şeyh Said-felkeléssel. A második kísérletre 1930-ban került sor, amikor maga Atatürk kezdeményezte egy lojális ellenzéki párt, a Serbest Cumhuriyet Fırkası (Szabad Köztársasági Párt) megalakítását. Ez a párt azonban rövid idő alatt a kormány politikájával elégedetlen tömegek gyűjtőhelyévé vált, és 1930 végén feloszlatták, miután a hatóságok és a párt hívei közötti összecsapásokban többen meghaltak.
Az egypártrendszer fennmaradását a közrend védelméről szóló 1925-ös törvény (Takrir-i Sükûn Kanunu) is szolgálta, amely a kormánynak széles jogköröket adott a sajtó és a gyülekezés korlátozására. Ezt a törvényt a Şeyh Said-felkelés leverése után is alkalmazták az ellenzéki sajtóval és a baloldali mozgalmakkal szemben. A politikai paletta tehát nem volt nyitott; a kemalista elitek a stabilitást és a reformok végrehajtását előrébbvalónak tartották a parlamentáris versenynél. A demokratikus átmenet csak a második világháború után, 1946-ban kezdődött meg, amikor a CHP-n belüli szakadásból létrejött a Demokrat Párt.
A köztársaság nemzetfelfogása a török nemzeti identitást állította a középpontba, ami feszültséget okozott a soknyelvű és sokvallású anatóliai társadalomban. A Lausanne-i szerződés (1923) a nem muszlim közösségeket (görög ortodoxok, örmények, zsidók) kisebbségként ismerte el, de a muszlim etnikai csoportokat, például a kurdokat, a szerződés nem sorolta kisebbségi kategóriába. A hivatalos álláspont szerint a kurdok a török nemzet részei voltak, és a kurd nyelv használatát a közéletben és az oktatásban fokozatosan korlátozták. Az 1924-es alkotmány a török nyelvű oktatást tette általánossá, és a kurd nyelvű kiadványok, valamint a kurd nyelvű helynevek használatát is korlátozták.
A kurd többségű délkelet-anatóliai régióban a központosító politika ellenállásba ütközött. Az 1925-ös Şeyh Said-felkelés, amelyet a hivatalos narratíva elsősorban vallási reakcióként, a kurd mozgalom pedig nemzeti felkelésként értelmez, a kormány általi kemény leveréshez vezetett. A felkelésben részt vevőket hadbíróság elé állították, és több vezetőt kivégeztek. A felkelés okainak értelmezése a mai napig vitatott: egyes történészek a vallási tekintély és a törzsi autonómia védelmét, mások a kurd nemzeti követelések kezdetét látják benne. A dokumentált tény az, hogy a felkelés leverése után a kormány kiterjedt katonai és adminisztratív intézkedésekkel szilárdította meg a régió feletti ellenőrzést, és a kurd nyelvű oktatást, valamint a kurd identitás nyilvános kifejezését évtizedekre visszaszorította.
A korszak legsúlyosabb konfliktusa a Dersim (ma Tunceli) régióban 1937–1938-ban zajlott. A központi kormányzat katonai műveleteket indított a helyi, részben fegyveres ellenállást tanúsító közösségek ellen, és a becslések szerint több ezer ember vesztette életét; a pontos szám a forrásoktól függően eltérő, és a mai napig becslés tárgya. A hivatalos török álláspont sokáig a rendfenntartásként értékelte a műveleteket, míg a kurd és baloldali emlékezetben, valamint egyes nemzetközi történészi munkákban a Dersim-mészárlás vagy Dersim-népirtás kifejezés is használatos. A könyv ezt a megnevezést nem teszi a saját álláspontjává, de jelzi, hogy az erőszak áldozatainak emlékezete és az állami felelősség kérdése a mai napig vitatott.
A nem muszlim kisebbségek helyzete szintén ambivalens volt. A Lausanne-i szerződés garantálta a vallási és oktatási autonómiát, de a gyakorlatban a kormányzat nyomást gyakorolt a kisebbségi iskolákra és alapítványokra. A görög ortodox közösség jelentős része az 1923-as lakosságcsere keretében Görögországba költözött, míg a törökországi görögök egy része Isztambulban maradt. A lakosságcsere vallási alapon történt, ami azt jelenti, hogy a görög nyelvű muszlimokat Görögországból Törökországba, a török nyelvű ortodox keresztényeket pedig Törökországból Görögországba telepítették. Ez a folyamat emberek százezreit érintette, és a mai napig érzékeny emlékezetpolitikai kérdés mindkét országban.
A köztársaság gazdaságpolitikája a birodalmi örökségből indult ki: az Oszmán Birodalom a 19. században félperifériás helyzetbe került, ipara gyenge volt, és a külföldi adósságok jelentős terhet jelentettek. A Lausanne-i szerződés a török államnak vámönállóságot biztosított, ami lehetővé tette a védővámos iparosítást. Az 1923-as izmiri gazdasági kongresszus a nemzeti burzsoázia megerősítését tűzte ki célul, de a török üzleti elit a birodalmi örökség miatt viszonylag gyenge volt.
Az 1930-as években, a nagy világgazdasági válság hatására, a kormány az állami irányítású iparosítás modelljét választotta. Ezt a politikát etatizmusnak (devletçilik) nevezték, és a CHP 1931-es programjában rögzítették. Az állam nagyberuházásokat indított a textiliparban, a vas- és acélgyártásban, a cukor- és cementgyártásban, valamint a vasúthálózat fejlesztésében. Az állami vállalatok létrehozását a magántőke hiánya és a stratégiai önellátás igénye indokolta. A gazdasági növekedés a harmincas években a hivatalos statisztikák szerint jelentős volt, de a vidéki lakosság életszínvonala továbbra is alacsony maradt, és a mezőgazdasági termelés szerkezete alig változott.
A kemalizmus hat alapelve – a köztársaság, a nacionalizmus, a populizmus, az etatizmus, a szekularizmus és a reformizmus – 1931-ben került be a CHP programjába, majd 1937-ben az alkotmányba. Ezek az elvek nem alkottak zárt ideológiát, inkább a hatalomgyakorlás és a társadalomátalakítás kereteit jelölték ki. A nacionalizmus a török nemzet területi és kulturális egységét hangsúlyozta, a populizmus pedig a társadalmi osztályok közötti érdekharmónia és a nemzeti szolidaritás eszméjét. A reformizmus, más néven forradalmiság (inkılapçılık), a folyamatos modernizáció igényét fejezte ki.
Mustafa Kemal személye körül már életében kialakult egy erős kultusz. A hivatalos propaganda a „nemzet atyját” (Atatürk, a Gazi) a függetlenségi háború hőseként és a modern Törökország megteremtőjeként ábrázolta. A személyi kultusz része volt a reformok legitimálásának: Atatürk alakja a szekuláris, nemzeti és modern Törökország szimbólumává vált. 1934-ben a Nemzetgyűlés törvényben adta neki az Atatürk vezetéknevet, és egyúttal megtiltotta más személynek ennek a névnek a használatát. Az Atatürk-kultusz a mai napig meghatározza a török közéletet; a hivatalos állami narratíva és az oktatási rendszer központi elemeként jelenik meg, ugyanakkor a kritikusok a kultusz egyoldalúságát és a korszak árnyoldalainak elhallgatását bírálják.
A köztársaság első évtizedeiről szóló történetírás elsődleges forrásai a török nemzetgyűlés jegyzőkönyvei, a törvénytárak, a hivatalos köztársasági lapok, Mustafa Kemal beszédei (köztük az 1927-es nagy beszéd, a Nutuk), a korabeli sajtó és a diplomáciai iratok. E források gazdagok, de keletkezésük kontextusát figyelembe kell venni: az egypártrendszerben a hivatalos dokumentumok a kormányzati álláspontot tükrözik, és az ellenzéki vagy kisebbségi hangok kevésbé jelennek meg. A Nutuk például egyoldalúan, de tudatosan politikai céllal rekonstruálja a nemzeti küzdelem és a reformok történetét.
A statisztikai adatok, például az írástudás, a népszámlálási adatok vagy a gazdasági mutatók, a korszak módszertani hiányosságai miatt bizonytalanok. Az 1927-es és 1935-ös népszámlálások etnikai és nyelvi adatai különösen vitatottak, mert a hivatalos kategorizálás a nemzeti homogenitást hangsúlyozta. A Dersim-műveletek áldozatainak számára vonatkozó becslések széles skálán mozognak, és a hivatalos adatok, a helyi emlékezet és a nemzetközi történetírás eltérései miatt nem lehet egyetlen „pontos” számot megadni.
A mai törökországi közbeszédben és emlékezetpolitikában a kemalista korszak értékelése erősen polarizált. A hivatalos állami narratíva a modernizációt és a nemzeti függetlenséget hangsúlyozza, míg a kurd, a vallásos-konzervatív és a baloldali kritikák a korszak autoriter jellegét, a kisebbségek elnyomását és a vallási élet korlátozását emelik ki. A tudományos történetírásban sem alakult ki teljes konszenzus arról, hogy a reformok mennyiben voltak a társadalom széles rétegei által támogatottak, és mennyiben felülről kikényszerítettek. A forráskritika éppen ezért elengedhetetlen: a Nutuk és a hivatalos évfordulós kiadványok nem tekinthetők semleges forrásnak, míg a korszak ellenzéki és kisebbségi forrásai csak töredékesen maradtak fenn.