A török köztársaság Atatürk halála (1938) után fokozatosan hagyta maga mögött az egypárti korszakot. Ismet İnönü elnök a második világháború utáni hidegháborús nemzetközi helyzetben – részben a nyugati szövetségi rendszerhez való közeledés, részben a belső társadalmi elégedetlenség miatt – engedélyezte az ellenzéki pártok megalakulását. Az 1950-es választás nem egyszerűen kormányváltást hozott, hanem a kemalista államalapító elit hosszú hegemóniájának végét. A következő évtizedekben a török politika alapmintája az lett, hogy a választott polgári kormányok és a hadsereg, illetve a bürokratikus-kemalista establishment között ismétlődő feszültség alakult ki; a hadsereg 1960-ban, 1971-ben és 1980-ban is beavatkozott a politikába, és minden alkalommal újrarendezte az alkotmányos és intézményi kereteket. Ez az alfejezet az 1950-es választástól a 2002-es AKP-győzelemig követi nyomon ezt a dinamikát, és bemutatja, hogyan vezetett a hidegháborús polarizáció, a gazdasági válságok és a kurd konfliktus az iszlamista gyökerű AKP hatalomra kerüléséhez. A fejezet szorosan kapcsolódik az előző alfejezethez, amely Atatürk köztársaságát és a kemalista modernizációt tárgyalta Atatürk és a köztársaság.
A második világháború után Törökország a szovjet területi követelések (Kars, Ardahan és a tengerszorosok kérdése) miatt a nyugati szövetség felé fordult, és 1952-ben csatlakozott a NATO-hoz. A hidegháborús szövetségépítés mellett a belső politikai nyomás is erősödött: a paraszti tömegek, a vállalkozói rétegek és a vallásos vidéki lakosság egy része egyre kevésbé tűrte a Köztársasági Néppárt (Cumhuriyet Halk Partisi, CHP) államközpontú, szigorúan szekuláris politikáját. 1946-ban İnönü engedélyezte ugyan a többpárti választást, de az első, nem teljesen szabad választáson a CHP nyert. 1950. május 14-én azonban a Demokrata Párt (Demokrat Parti, DP) – élén Adnan Menderes, Celal Bayar és Fuat Köprülü volt CHP-s politikusokkal – a szavazatok hozzávetőleg 52–53%-át szerezte meg, a CHP pedig valamivel 40% alatt maradt. A többségi választási rendszer miatt a DP a parlament elsöprő többségét kapta. A pontos százalékos arányok a különböző hivatalos és szakirodalmi forrásokban néhány tizeddel eltérhetnek; a trend azonban egyértelmű: a szavazók többsége a hatalmon lévő kemalista eliten kívüli erőt támogatta.
A DP-kormány első éveiben lazított a szekuláris korlátozásokon: visszaállította az arab nyelvű imára hívást, bővítette a vallásoktatást, és a gazdaságpolitikában a mezőgazdasági hitel és az infrastrukturális beruházások felé mozdult. A vidéki választók számára Menderes a „nép embere” képét testesítette meg, de kormányzása második felében egyre önkényesebbé vált: korlátozta a sajtót, zaklatta az ellenzéket, és az 1955. szeptember 6–7-i isztambuli pogrom során – amely a ciprusi görög–török feszültséggel összefüggésben robbant ki – a hatóságok nem védték meg a görög és más nem muszlim kisebbségeket. A gazdasági nehézségek, a növekvő infláció és a demokratikus intézmények leépítése miatt a DP elvesztette a városi értelmiség és a hadsereg egy részének támogatását.
Az 1961-es alkotmány, amelyet népszavazás fogadott el, a maga korában viszonylag liberális dokumentum volt: arányos képviseletet vezetett be, megerősítette a szakszervezeti és egyetemi autonómiát, alkotmánybíróságot hozott létre, és a hadsereg számára a Nemzetbiztonsági Tanács (Milli Güvenlik Kurulu, MGK) révén intézményes beleszólást biztosított a politikába. Az 1961-es alkotmány tehát egyszerre szélesítette a polgári szabadságjogokat és rögzítette a katonai elit gyámságát – ez a kettősség a következő évtizedekben meghatározta a török politikai rendszert.
Az 1960-as puccs utáni restaurációban az Igazság Pártja (Adalet Partisi, AP) lett a DP örököse, Süleyman Demirel vezetésével. Demirel 1965-ben és 1969-ben is választást nyert, de a koalíciós és parlamenti viszonyok törékenyek maradtak. Az 1961-es alkotmány által biztosított szabadságjogok révén megerősödtek a baloldali mozgalmak, a szakszervezetek és az egyetemi ifjúsági szervezetek, miközben a jobboldali nacionalista és iszlamista csoportok is aktívabbá váltak. A hidegháborús ideológiai polarizáció utcai erőszakba fordult: az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején bombamerényletek, politikai gyilkosságok és fegyveres összecsapások rázták meg az országot.
Az 1970-es évek Törökországban a politikai erőszak, a gazdasági bizonytalanság és a kormányzati instabilitás időszaka volt. Bülent Ecevit, a CHP vezetője 1974-ben – a ciprusi görög puccsra válaszul – elrendelte a török katonai beavatkozást Ciprus északi részén, ami a sziget de facto kettéosztásához vezetett. A belpolitikában a CHP és az AP mellett a Nemzeti Megmentés Pártja (Milli Selamet Partisi, MSP) – Necmettin Erbakan iszlamista mozgalmának pártja – is bekerült a koalíciókba, jelezve az iszlám politikai erőinek növekvő súlyát. Az 1970-es évek közepén és végén a Nemzeti Front (Milliyetçi Cephe) koalíciók, amelyekben a jobboldali pártok vettek részt, gyenge és rövid életű kormányokat alkottak. A politikai erőszak az 1970-es évek végére polgárháborús méreteket öltött: a napi gyilkosságok, a felekezeti villongások (különösen Kahramanmaraşban 1978-ban) és a szélsőjobboldali, illetve szélsőbaloldali fegyveres csoportok támadásai miatt sokan a hadseregtől várták a rend helyreállítását.
Az 1982-es alkotmány, amelyet a katonai rezsim idején, népszavazással fogadtattak el, erősen korlátozta a politikai szabadságjogokat, megerősítette a hadsereg szerepét, és a politikai pártok működését szigorú feltételekhez kötötte. Az alkotmány bevezette a 10%-os országos választási küszöböt, amely a kisebb pártokat, különösen a kurd politikai mozgalmakat hátrányosan érintette. A katonai rezsim 1983-ban engedélyezte a választásokat, de csak azok a pártok indulhattak, amelyeket a junta jóváhagyott.
Az 1983-as választást a Anavatan Partisi (ANAP, Anyaföld Pártja) nyerte, élén Turgut Özal, aki az 1980-as puccs utáni katonai kormány gazdasági minisztereként már kidolgozta a piacgazdasági reformokat. Özal 1983 és 1989 között volt miniszterelnök, majd 1989 és 1993 között köztársasági elnök. Gazdaságpolitikája az exportorientált iparosításra, a külföldi tőke beengedésére, az állami vállalatok privatizációjára és a török líra konvertibilitására épült. Az 1980-as években a török gazdaság jelentős növekedést ért el, de a reformok társadalmi ára nagy volt: nőtt az infláció, a jövedelmi egyenlőtlenség, és a vidéki, valamint a keleti régiók leszakadása fokozódott.
Az Özal-korszakban éleződött ki a kurd konfliktus is. A Kurdisztáni Munkáspárt (Partiya Karkerên Kurdistanê, PKK) 1984-ben indított fegyveres felkelést a török állam ellen, amelyet a török állam, az Egyesült Államok és az Európai Unió terrorszervezetnek minősít; a PKK magát gerillaszervezetként vagy nemzeti felszabadító mozgalomként határozza meg. A konfliktus az 1980-as évek végére és az 1990-es években teljes körű, alacsony intenzitású háborúvá vált: a becslések szerint 1984 és 2026 között több tízezer ember vesztette életét, de a pontos áldozatszám erősen vitatott, és a különböző felek eltérően sorolják be a civil, katonai és fegyveres áldozatokat. Az Özal-korszakban a délkelet-anatóliai régióban szükségállapot uralkodott, falvakat telepítettek ki, és a kulturális jogok korlátozása – például a kurd nyelv nyilvános használatának tilalma – feszültséget szült.
Özal 1987-ben benyújtotta Törökország teljes jogú tagsági kérelmét az Európai Közösséghez (a mai Európai Unió elődjéhez), ami a nyugati integrációs törekvés fontos lépése volt, de a kérelmet érdemben nem vették fel. Özal halála (1993) után az ANAP hanyatlani kezdett, és a török politika a koalíciós instabilitás időszakába süllyedt.
Az 1990-es évek elején a közéletet a kurd konfliktus, a gazdasági bizonytalanság és a politikai korrupció uralta. A pártrendszer szétaprózódott: a CHP, a Demirel vezette Igazság Pártja (Doğru Yol Partisi, DYP), az Erbakan-féle Jólét Pártja (Refah Partisi, RP), a nacionalista Nemzeti Cselekvés Pártja (Milliyetçi Hareket Partisi, MHP) és más csoportok váltakozó koalíciókat alkottak. Az 1995-ös választáson a Refah Partisi a szavazatok 21%-ával az első helyen végzett. Erbakan 1996-ban a DYP-vel koalícióban miniszterelnök lett – ez volt az első olyan török kormány, amelynek vezetője nyíltan iszlamista politikai irányvonalat képviselt.
A hadsereg és a szekuláris establishment azonban az iszlamista kormányt a köztársaság laikus alapjai elleni fenyegetésként értékelte. 1997. február 28-án a Nemzetbiztonsági Tanács ülésén a katonai vezetők kemény intézkedéseket követeltek a „reakciós tevékenység” ellen. A folyamatot gyakran „posztmodern puccsként” emlegetik, mert a hadsereg nem közvetlenül vette át a hatalmat, hanem nyomásgyakorlással, bírósági eljárásokkal és a koalíció szétverésével kényszerítette lemondásra Erbakant. A Refah Partit 1998-ban az Alkotmánybíróság betiltotta. A „február 28-i folyamat” során a vallásos közösségek, iszlamista vállalkozók és a vallási oktatás korlátozását sokan sérelemként élték meg; a későbbi AKP politikusai ezt a korszakot gyakran az állami elnyomás példájaként idézik.
A 2001-es török gazdasági válság – amely a bankrendszer összeomlásával és a líra drámai leértékelődésével járt – tovább diszkreditálta a hagyományos pártokat. A válság mély társadalmi elégedetlenséget szült, és megnyitotta az utat egy új politikai szereplő előtt.
Az Igazság és Fejlődés Pártja (Adalet ve Kalkınma Partisi, AKP) 2001-ben alakult, részben a betiltott Refah Partisi és az utódpárt Fazilet Partisi fiatalabb, mérsékeltebbnek mutatkozó politikusainak – elsősorban Recep Tayyip Erdoğan, Abdullah Gül és Bülent Arınç – vezetésével. Az AKP magát konzervatív demokrata pártként határozta meg, és azt hangsúlyozta, hogy nem iszlamista, hanem a vallási értékeket a demokratikus keretek között képviselő erő. Erdoğan korábban Isztambul polgármestere volt, és 1998-ban nyilvános versmondás miatt vallási gyűlöletkeltésért ítélték el, ami miatt 2002-ben nem indulhatott a parlamenti választáson.
A 2002. november 3-i választáson az AKP a szavazatok hozzávetőleg 34%-át szerezte meg, de a 10%-os választási küszöb és a választási rendszer miatt a parlament mandátumainak mintegy kétharmadát kapta. A CHP lett az egyetlen másik párt, amely bejutott a parlamentbe. A választási eredmény földcsuszamlásszerű volt: a korábbi koalíciós pártok mind kiestek, és a szavazók a régi politikai osztály elutasítását fejezték ki. Mivel Erdoğan jogi tilalma még érvényben volt, a kormányt először Abdullah Gül alakította meg, majd 2003-ban – egy alkotmánymódosítás és időközi választás után – Erdoğan lett a miniszterelnök.
Az AKP első kormányzati éveiben EU-csatlakozási reformokat hajtott végre: eltörölte a halálbüntetést, bővítette a kurd nyelvű kulturális jogokat, csökkentette a hadsereg politikai befolyását, és megkezdte a tárgyalásokat az Európai Unióval. A Törökország és az EU közötti csatlakozási tárgyalások 2005-ben formálisan megkezdődtek. A 2000-es években a török gazdaság dinamikusan növekedett, részben a globális konjunktúra, részben a piaci reformok és a politikai stabilitás miatt. Ugyanakkor a kemalista establishment és az AKP között folyamatos volt a hatalmi harc: a hadsereg és a bíróságok egy része az AKP-t a szekuláris köztársaság ellenségének tekintette. 2007-ben az elnökválasztás körül kirobbant válságban a hadsereg honlapján közzétett úgynevezett e-memorandum (áprilisi memorandum) jelezte a hadsereg ellenállását Abdullah Gül jelölésével szemben; az AKP előrehozott választást írt ki, amelyet meggyőző fölénnyel megnyert, és Gült elnökké választották. 2010-ben alkotmányreform-népszavazást tartottak, amely módosította a katonai puccsok idején elfogadott 1982-es alkotmány több rendelkezését, és korlátozta a hadsereg büntetőjogi mentességét.
Az AKP első évtizedének értékelése élesen vitatott. A támogatók szerint a párt leépítette a katonai gyámságot, gazdasági növekedést hozott, és a vallásos vidéki tömegek számára politikai képviseletet biztosított. A kritikusok szerint az AKP fokozatosan koncentrálta a hatalmat, korlátozta a sajtószabadságot, és a bíróságok, valamint a média feletti ellenőrzés kiépítésével autoriter irányba mozdult el. A 2013-as Gezi-park tüntetések – amelyek egy isztambuli park beépítése ellen indultak, majd országos tiltakozássá szélesedtek – már a következő alfejezetben tárgyalt fordulópontot jelentenek Törökország 2013–2026. E helyütt elég annyit rögzíteni: a 2002-es AKP-győzelem nem egyszerűen kormányváltás volt, hanem a kemalista államhatalom és a hagyományos centrumpártok hosszú távú átalakulásának kezdete.
Az alfejezetben tárgyalt választási dátumok, kormányváltások és puccsok időpontjai jól dokumentált, hivatalos török és nemzetközi forrásokból ismert tények. Az 1950-es, 2002-es és más választások szavazatarányai a Török Legfelsőbb Választási Tanács közlésein alapulnak, de a kerekítések és a különböző statisztikai feldolgozások miatt az egyes százalékos adatok forrásonként kismértékben eltérhetnek. Az 1980-as puccs utáni elnyomás áldozatainak és érintettjeinek száma nem egységes: a hadsereg és a korabeli állami szervek alacsonyabb, az emberi jogi szervezetek és a kritikus történészek magasabb számokat közölnek; a pontos áldozatszám a mai napig vita tárgya, és a török állam hivatalos álláspontja is változott az évtizedek során.
A kurd konfliktus áldozatainak becslése széles sávban mozog, mivel a különböző felek eltérően kategorizálják a civil, katonai, rendőri és fegyveres veszteségeket, és a konfliktus elhúzódó, határokon átnyúló jellege miatt a számbavétel módszertanilag nehéz. A „terrorizmus”, „ellenállás”, „felkelés” és „szeparatizmus” megnevezések politikai és jogi minősítések, amelyeket a szöveg az egyes szereplők saját használata és a nemzetközi intézmények minősítése szerint mutat be.
Az 1960-as, 1971-es és 1980-as katonai beavatkozások megítélése erősen polarizált: a török hivatalos történetírás és a kemalista hagyomány egy része a beavatkozásokat az állam védelmeként értelmezi, míg a kritikus történészek, jogvédők és a későbbi kormányzati narratívák (különösen az AKP-korszakban) politikai puccsként és emberi jogi jogsértésekként írják le őket. Az 1997-es „posztmodern puccs” megnevezése is értelmezési kategória: a hadsereg akkori vezetése tagadta, hogy puccsról lett volna szó, míg az érintett iszlamista politikusok és a későbbi AKP-vezetők állandóan így hivatkoztak rá. A fejezet ezeket a vitákat bemutatja, de nem foglal állást abban, hogy melyik elnevezés az „igaz”; a cél a történelmi kontextus és az eltérő források feltárása.
Az AKP 2002-es hatalomra kerülésének okai és következményei a kortárs történetírás és politikatudomány egyik legvitatottabb témája. A szöveg a főbb értelmezési kereteket ismerteti: a mérsékelt iszlamizmus demokratikus integrációja, a neoliberalizmussal összefonódó új elit felemelkedése, illetve a demokratikus hanyatlás kezdete. E kategóriák nem egymást kizáró igazságok, hanem eltérő elméleti és módszertani megközelítések, amelyeket az olvasónak kritikusan kell összevetnie.
Egyes alfejezetbeli állítások – például a Yassıada-perek részletei, a kínzás dokumentált esetei vagy a PKK 1984-es felkelésének pontos kezdete – a nemzetközi emberi jogi jelentések és a török bírósági iratok alapján ellenőrizhetők, de a szöveg nem hivatkozik konkrét levéltári jelzetre vagy oldalszámra, mert azok nem állnak rendelkezésre ebben a tankönyvfejezetben. A további kutatáshoz a Török Nagy Nemzetgyűlés jegyzőkönyvei, az Alkotmánybíróság határozatai, a nemzetközi emberi jogi szervezetek éves jelentései, valamint a modern török történetírás alapművei ajánlhatók; ezeket azonban e helyütt nem részletezzük, mert a könyv célja a módszertani tudatosság, nem a teljes bibliográfia.