A 2002 óta kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (Adalet ve Kalkınma Partisi, AKP) első évtizede alatt a török gazdaság erőteljes növekedést mutatott, az Európai Unióhoz való közeledés pedig a demokratikus reformok ígéretét hordozta. A 2010-es évek elejére azonban a politikai rendszer egyre inkább Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök, majd elnök személye köré összpontosult, és a korábbi reformdinamika helyét fokozatosan a hatalom centralizálása vette át. Ez a fejezet azt vizsgálja, hogyan alakult át Törökország politikai berendezkedése a 2013-as Gezi-tiltakozásoktól a 2016-os puccskísérleten és a 2017-es elnöki rendszer bevezetésén át a 2023-as választásig, miközben a gazdasági válság, a kurd kérdés, a menekültpolitika és a külpolitikai aktivizmus új kihívások elé állította az országot. A folyamatok értelmezése erősen vitatott: a kormánypárti narratíva a nemzeti szuverenitás és a stabilitás védelmét hangsúlyozza, míg az ellenzéki és számos nemzetközi megfigyelő a jogállamiság leépülését és a hatalommegosztás hiányát emeli ki.
A 2013. május végén Isztambulban kirobbant Gezi Park tiltakozások (Gezi Parkı protestoları) eredetileg egy városrendezési terv ellen indultak: a Taksim téren lévő Gezi park fáinak kivágását és egy oszmán stílusú laktanya építését ellenezte egy kis környezetvédő csoport. A rendőrség erőszakos fellépése – amelyet a résztvevők és számos emberi jogi szervezet aránytalannak minősített – országos szolidaritási hullámot váltott ki. Júniusra a tiltakozások Isztambulon kívül Ankarára, İzmirre és más nagyvárosokra is átterjedtek; a becslések szerint több százezer ember vett részt a megmozdulásokon. A tüntetők heterogén koalíciója környezetvédőket, szekuláris ellenzékieket, kurd aktivistákat, feminista csoportokat, LMBTQ-szervezeteket és antikapitalista fiatalokat foglalt magában; közös követelésük a kormányzati önkény visszaszorítása és a rendőri erőszak elszámoltatása volt.
A kormány a tiltakozásokat kezdetben „marginális csoportok” akciójaként, majd külföldi összeesküvésként és „terrorista” elemekkel való összefonódásként értelmezte. Erdoğan miniszterelnök nyilvánosan „çapulcu”-nak (fosztogatónak) nevezte a tüntetőket, ami az ellenzéki körökben ironikus önazonosítássá vált. A hatóságok vízágyúkat és könnygázt vetettek be, a becslések szerint több ezer ember sérült meg, és a hivatalos adatok szerint legalább néhány halálos áldozat is volt; a pontos szám és a felelősség kérdése máig vitatott. A tiltakozások leverése után a kormány megerősítette a rendőrség és a belügyminisztérium jogköreit, szigorította a gyülekezési törvényt, és megkezdte a közösségi média fokozott ellenőrzését.
A Gezi-tüntetések fordulópontot jelentettek: az AKP addigi, széles társadalmi bázisra épülő legitimációja meggyengült a városi, szekuláris és fiatal választók körében, miközben a konzervatív és nacionalista szavazók körében a kormány támogatottsága megszilárdult. A politikai tér polarizálódott, és a kormány egyre inkább a „nemzeti akarat” letéteményeseként lépett fel az általa „bürokratikus elitnek” nevezett ellenzékkel szemben. Ebben az időszakban erősödött az AKP szövetsége a Nemzeti Cselekvés Pártjával (Milliyetçi Hareket Partisi, MHP), amely a kurd mozgalommal szembeni kemény fellépést és a török nacionalizmus előtérbe állítását szorgalmazta.
A kurd kérdésben 2013 tavaszán még reménykeltő folyamat indult: a kormány közvetett tárgyalásokat folytatott a bebörtönzött Kurd Munkáspárt (Partiya Karkerên Kurdistanê, PKK) vezetőjével, Abdullah Öcalannal, és 2013 márciusában a PKK tűzszünetet hirdetett. A folyamat összeomlása 2015 nyarán következett be, amikor a délkelet-törökországi városokban, például Cizrében és Szúrban, a PKK-hoz köthető ifjúsági csoportok barikádokat emeltek, a török hadsereg pedig átfogó hadműveleteket indított. A harcok során – amelyeket a kormány „terrorellenes műveletként” keretezett, a kritikusok pedig kollektív büntetésként és városi rombolásként írtak le – több száz civil és fegyveres vesztette életét, és százezrek kényszerültek lakóhelyük elhagyására. A PKK-t Törökország, az Egyesült Államok és az Európai Unió terrorszervezetként tartja nyilván; a török kormány ezenfelül a Népi Demokratikus Pártot (Halkların Demokratik Partisi, HDP) is a PKK politikai szárnyának tekinti, amit a HDP következetesen tagad. A 2015-ös novemberi választásokon a HDP átlépte a magas, 10 százalékos országos bejutási küszöböt, ami jelentős kurd és baloldali támogatást mutatott; a kormány ezt követően fokozta a párt elleni jogi és politikai nyomást, számos HDP-s politikust, köztük Selahattin Demirtaş társelnököt letartóztatták terrorizmussal összefüggő vádakkal. A bírósági eljárások és a vádak megalapozottsága nemzetközi emberi jogi szervezetek szerint erősen vitatott.
A török kormány a puccskísérletért a Gülen-mozgalmat (a kormányzati terminológia szerint Fethullahçı Terör Örgütü, FETÖ; a mozgalom saját megnevezése Hizmet, azaz „szolgálat”) tette felelőssé, és a mozgalom vezetőjét, az Egyesült Államokban élő Fethullah Gülent nevezte meg a szervezkedés irányítójaként. A Gülen-mozgalom tagadja a puccsban való részvételt, és Güler kiadatását az Egyesült Államok nem teljesítette, ami tartós feszültséget okozott a két ország viszonyában. A puccskísérlet részleteiről szóló független vizsgálatok korlátozottan férnek hozzá a bizonyítékokhoz; egyes elemzők szerint a hadseregen belüli elégedetlen csoportok valóban kapcsolatban állhattak a mozgalommal, míg mások szerint a kormány a puccskísérletet ürügyként használta fel a széles körű megtorlásra. A történészi konszenzus jelenleg nem állapítható meg abban a kérdésben, hogy a puccsot kik és milyen szándékkal indították el; az azonban dokumentált tény, hogy a puccskísérlet után a kormány rendkívüli állapotot hirdetett, amelyet folyamatosan meghosszabbítottak 2018 nyaráig.
A rendkívüli állapot idején a kormány tömeges elbocsátásokat hajtott végre a közigazgatásban, a hadseregben, az igazságszolgáltatásban, az egyetemeken és a médiában. A hivatalos közlések szerint több mint százezer embert bocsátottak el rendeleti úton, és több tízezer embert vettek őrizetbe terrorizmussal vagy puccskísérlettel való kapcsolat gyanújával. Nemzetközi szervezetek, köztük az ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága és az Európa Tanács Velencei Bizottsága súlyos aggályokat fogalmazott meg a jogállamiság leépülése, a tisztességes eljáráshoz való jog korlátozása és a kollektív büntetés gyakorlata miatt. A kormány ezzel szemben a nemzetbiztonsági szükséghelyzetre hivatkozott, és hangsúlyozta, hogy a puccskísérlet a török államot fenyegető legsúlyosabb támadás volt.
A puccskísérletet követő konszolidáció egyik legfontosabb politikai következménye az AKP és az MHP közötti szövetség intézményesülése lett, amelyet később Népi Szövetségnek (Cumhur İttifakı) neveztek. Ez a szövetség tette lehetővé a kormány számára, hogy az elnöki rendszer bevezetéséhez szükséges alkotmánymódosítást elfogadtassa. Emellett a kormány 2017-ben népszavazást kezdeményezett az alkotmány átfogó módosításáról.
A 2017. április 16-án tartott népszavazás szűk többséggel – a hivatalos eredmények szerint 51,4 százalékos igennel – elfogadta az alkotmány módosítását, amely megszüntette a miniszterelnöki posztot, és a végrehajtó hatalom nagy részét a közvetlenül választott elnökre ruházta. Az új rendszer szerint az elnök rendeletekkel kormányozhat, nevezi ki a legfőbb bírák és a jegybank elnökét, feloszlathatja a parlamentet és rendkívüli állapotot hirdethet. A elnöki kormányzati rendszert (cumhurbaşkanlığı hükûmet sistemi) 2018 nyarán, az előrehozott elnök- és parlamenti választások után léptették hatályba; Erdoğan az első fordulóban a szavazatok abszolút többségét megszerezte, és a Népi Szövetség a parlamentben is többséget kapott. A választási folyamatot az EBESZ megfigyelői egyenlőtlen feltételek mellett, a média túlnyomó kormánypárti dominanciája és a szükségállapot alatt tartott kampány miatt bírálták; a hivatalos eredményeket ugyanakkor nem vonták kétségbe.
Az elnöki rendszer bevezetése egybeesett a török gazdaság súlyos válságba fordulásával. A 2018-as valutaválság során a török líra árfolyama zuhanni kezdett, és az infláció kétszámjegyűre emelkedett; a hivatalos éves fogyasztói infláció a 2018–2022 közötti időszakban többször is meghaladta a 20 százalékot, 2022 őszén pedig elérte a 85 százalék körüli értéket. Független közgazdászok és az Inflációkutató Csoport (Enflasyon Araştırma Grubu, ENAG) ennél magasabb tényleges értékeket becsült; a hivatalos statisztikai hivatal (TÜİK) adatainak hitelességét széles körben vitatták. A válság mélyülésében szerepet játszott Erdoğan elnöknek az a gazdaságpolitikai meggyőződése, hogy a magas kamatlábak inflációt okoznak, ami a hagyományos közgazdasági felfogással ellentétes; a jegybanki függetlenség gyengült, és az elnök többször is leváltotta a jegybankelnököket. A líra értékvesztése, a magas infláció és a reálbérek csökkenése különösen súlyosan érintette a városi alsó középosztályt és a fiatal munkavállalókat.
A gazdasági nehézségek ellenére a kormány fenntartotta a növekedésorientált politikát, amely hitelbővítéssel és állami beruházásokkal próbálta ellensúlyozni a magánfogyasztás visszaesését. A 2020-as Covid–19-járvány tovább terhelte a gazdaságot és az egészségügyi rendszert, bár Törökország a járvány első évében viszonylag kevés hivatalos halálos áldozatot jelentett; a számok pontosságát azonban független források kétségbe vonták. A járvány alatt a kormány célzott támogatásokat vezetett be, de a kisvállalkozások és az informális szektorban dolgozók helyzete bizonytalan maradt.
Külpolitikailag Törökország ebben az időszakban egyre aktívabb szerepet vállalt. A szíriai polgárháborúban a kormány eleinte a Bassár al-Aszad rezsimjének távozását követelte, később azonban a kurd autonómiatörekvések megakadályozására és a menekültek visszatérésére helyezte a hangsúlyt. A török hadsereg 2016 és 2022 között több katonai műveletet hajtott végre Észak-Szíriában a Népvédelmi Egységek (Yekîneyên Parastina Gel, YPG) ellen, amelyet Törökország a PKK szíriai ágának tekint, míg az Egyesült Államok és több európai ország az Iszlám Állam elleni harc fontos szövetségeseként kezelte. A 2022-es orosz–ukrán háborúban Törökország közvetítő szerepet játszott: részt vett a fekete-tengeri gabonaszállítási megállapodás tető alá hozatalában, miközben NATO-tagként nem írta alá az Oroszország elleni szankciókat, és fenntartotta a kapcsolatokat mindkét féllel. Ez az egyensúlyozás növelte Törökország nemzetközi mozgásterét, ugyanakkor feszültségeket okozott a nyugati szövetségesekkel.
A 2023. májusi elnök- és parlamenti választásokon a gazdasági válság, a földrengés utóhatásai és a demokrácia állapota voltak a központi témák. Az ellenzék hat pártból álló Nemzeti Szövetsége (Millet İttifakı) közös elnökjelöltként Kemal Kılıçdaroğlut, a Köztársasági Néppárt (Cumhuriyet Halk Partisi, CHP) elnökét indította; a szövetséghez tartozott a nacionalista Jó Párt (İYİ Parti) is. A kurd mozgalomhoz kötődő HDP (amely a választásokon a Zöld Baloldal Párt listáján indult) nem volt tagja a szövetségnek, de hallgatólagosan támogatta Kılıçdaroğlut. A kormánypárti kampány a HDP-t a PKK-val azonosította, és a választást a „nemzet fennmaradása” és a „terrorizmus elleni harc” kérdéseként keretezte.
A hivatalos eredmények szerint az első fordulóban Erdoğan a szavazatok 49,5 százalékát szerezte meg, Kılıçdaroğlu 44,9 százalékot kapott, a harmadik helyen Sinan Oğan végzett. A második fordulóban Erdoğan 52,2 százalékkal győzött. A parlamenti választásokon a Népi Szövetség (AKP–MHP–kisebb pártok) többséget szerzett, bár az AKP egyéni támogatottsága a 2018-as szinthez képest csökkent. A választási folyamatot az EBESZ és más nemzetközi megfigyelők ismét bírálták a média-hozzáférés egyenlőtlensége és a választási kampányt korlátozó jogi környezet miatt, de a szavazatszámlálás alapvetően szabályosnak minősült. Az ellenzék vereségét a szakértők több tényezővel magyarázták: a kormányzati erőforrások és a közmédia dominanciájával, a nacionalista és konzervatív szavazók mobilizálásával, a kurd szavazatok megosztottságával, valamint azzal, hogy a választók egy része a stabilitást preferálta a bizonytalan ellenzéki koalícióval szemben. Mások szerint a választási szabályok és a választási bizottság döntései is a kormánypártnak kedveztek; ezek a magyarázatok a mai napig vita tárgyát képezik.
A választások után a kormány a gazdasági stabilizációra helyezte a hangsúlyt: fokozatosan visszatért a hagyományosabb monetáris politikához, és a jegybanki kamatláb emelésével próbálta megfékezni az inflációt. A 2023–2024 folyamán a hivatalos infláció fokozatosan csökkent, de továbbra is magas maradt, és a reálbérek csak lassan érték utol a korábbi veszteségeket. A líra árfolyama tovább gyengült, bár a volatilitás mérséklődött.
A 2024. márciusi helyhatósági választások jelentős fordulatot hoztak: a CHP az országos szavazatösszesítésben a hivatalos eredmények szerint megelőzte az AKP-t, és megtartotta Isztambul és Ankara polgármesteri székét, sőt további nagyvárosokat is megszerzett. Ez az eredmény azt jelezte, hogy a gazdasági nehézségek és a kormányzattal szembeni elégedetlenség a konzervatív és városi szavazók egy részét is elérte. Az AKP és az MHP szövetsége azonban továbbra is stabil parlamenti többséggel rendelkezik, és az elnöki rendszer intézményi keretei biztosítják Erdoğan hatalmi pozícióját.
A 2025–2026-os időszakról a könyv lezárásakor (2026) csak előzetes, gyorsan változó, ellenőrzést igénylő források állnak rendelkezésre. A főbb tendenciák azonban világosan kirajzolódnak: - A belpolitikai polarizáció továbbra is erős; a kormány és az ellenzék közötti párbeszéd korlátozott, a bíróságok függetlenségével és a sajtószabadsággal kapcsolatos aggodalmak nemzetközi szervezetek jelentéseiben folyamatosan jelen vannak. - A kurd kérdésben nincs átfogó politikai rendezés; a PKK-val való konfliktus időszakosan kiújul, ugyanakkor a kormány időnként burkolt jelzéseket tesz a feszültség csökkentésére, különösen a szíriai fejlemények függvényében. - A menekültkérdés továbbra is központi belpolitikai téma: Törökországban a hivatalos adatok szerint 2026-ban is több millió szíriai és más menekült él, akiknek helyzete a gazdasági nehézségek miatt feszültségeket okoz; a kormány a szíriai rendezés függvényében a visszatérés előmozdítását ígéri, de ennek feltételei bizonytalanok. - A külpolitikában Törökország továbbra is többfrontos diplomáciát folytat: fenntartja NATO-tagságát, de önálló utakat keres a Kelet-Mediterráneumban, a Kaukázusban, Szíriában és Közép-Ázsiában; az orosz–ukrán háborúban közvetítő szerepe továbbra is értékes a nemzetközi partnerek számára, ugyanakkor az orosz kapcsolatok fenntartása nyugati részről kritikát vált ki. - A gazdaságban az infláció és a líra árfolyamának stabilitása továbbra is a legfontosabb kihívás; a külső finanszírozási igény és a tőkeáramlások alakulása döntően befolyásolja a 2025–2026-os kilátásokat, de pontos előrejelzés nem adható.
A 2023-as szíriai rezsimváltás (Bassár al-Aszad bukása) után Törökország befolyása Észak-Szíriában megnőtt, ugyanakkor a szíriai kurd erők helyzete és a török katonai jelenlét továbbra is regionális feszültség forrása. A kormány a szíriai menekültek visszatérését a politikai rendezés és a biztonsági feltételek függvényében kezeli; a folyamatokat a nemzetközi közösség és a humanitárius szervezetek szoros figyelemmel kísérik.
A nők jogainak helyzete Törökországban a 2010-es évek óta ellentmondásos: a kormány 2021-ben – nemzetközi tiltakozás ellenére – kilépett az isztambuli egyezményből, amely a nőkkel szembeni erőszak megelőzéséről szól; a nőgyilkosságok száma a hivatalos statisztikák szerint továbbra is magas, és a nőjogi szervezetek a hatóságok elégtelen fellépésére hívják fel a figyelmet. A kormányzati retorika a „hagyományos család” védelmét hangsúlyozza, míg a feminista és LMBTQ-szervezetek szerint a jogi és társadalmi környezet romlott. Ezek a kérdések a nemzetközi emberi jogi jelentésekben rendszeresen szerepelnek, és a török társadalom egyik legélesebb vitájaként maradnak fenn.
A 2013–2026 közötti időszak rekonstrukciója elsősorban elsődleges forrásokra támaszkodik: törvényekre és rendeletekre, hivatalos választási eredményekre, bírósági ítéletekre, parlamenti jegyzőkönyvekre, valamint a kormányzati intézmények és nemzetközi szervezetek (ENSZ, EBESZ, Európa Tanács, EU) jelentéseire. Másodlagos forrásként akadémiai politikatudományi és történeti elemzések, oknyomozó újságírói munkák és emberi jogi szervezetek (Amnesty International, Human Rights Watch) dokumentációi szolgálnak. A kormányzati és ellenzéki narratívák közötti eltérések gyakran nem a tényekben, hanem azok értelmezésében mutatkoznak meg: például a Gezi-tüntetések jellegét, a puccskísérlet felelőseit, a gazdasági válság okait vagy a választási feltételek tisztaságát illetően.
Különösen nagy bizonytalanság övezi a 2016-os puccskísérlet okait és szereplőit: a török kormány által bemutatott bizonyítékok egy része nem hozzáférhető független kutatók számára, és a bírósági eljárások során felmerült állítások hitelességét éles vita kíséri. A Gezi-tüntetések halálos áldozatainak pontos száma és a rendőri erőszak mértéke szintén vitatott, mivel a hivatalos adatok és a civil szervezetek becslései eltérnek. A gazdasági statisztikák, különösen az infláció és a munkanélküliség, a hivatalos TÜİK-adatok és a független mérések közötti különbségek miatt bizonytalanok; a tényleges értékeket a szakértők módszertani viták alapján becsülik. A 2025–2026-os fejlemények forrásbázisa még nem tekinthető stabilnak: a gyors politikai és gazdasági változások miatt a tankönyv lezárásakor elérhető adatok folyamatos frissítést igényelnek, és a fenti leírás egyes állításait a jövőbeli kutatások módosíthatják.