A modern Közel-Kelet államainak intézményei, jogfelfogása, adórendszere és a politikai hatalom gyakorlásának módjai nem érthetők meg a 15–18. századi birodalmi keretek nélkül. Az Oszmán Birodalom (Devlet-i Aliyye, „Magas Állam”), a Szafavida Birodalom (Safaviyya), a Mogul Birodalom (Gurkani) és a cári Oroszország a mai régió jelentős részét – Anatóliát, a Levantét, Mezopotámiát, az Arab-félsziget egyes vidékeit, Iránt, Dél-Ázsiát, a Kaukázust és Közép-Ázsia déli sávját – hosszabb-rövidebb ideig uralták, vagy határaik mentén tartós ütközőzónákat alakítottak ki. E birodalmak nem egyszerűen „előzményei” a mai államoknak, hanem olyan intézményi és társadalmi mintákat hagytak hátra, amelyek a gyarmati korszak és a független államépítés alatt is továbbhatottak: a tartományi közigazgatás, a vallási jog és az állam viszonya, az adóbérlet, a közvetítő elitek szerepe, a városi jegyzőkönyvek és a földtulajdon nyilvántartásának gyakorlata egyaránt a kora újkorban gyökerezik.
Az alfejezet a négy birodalom örökségét nem mint egységes „keleti despotizmust” tárgyalja – ez a fogalom maga is a felvilágosodás kori európai politikai képzelet terméke, és nem alkalmas a tényleges intézmények leírására –, hanem mint egymástól eltérő, de egymással párbeszédben álló kormányzási modelleket. Különösen fontos megérteni, hogy ezek a birodalmak miként kezelték a vallási és nyelvi sokféleséget, hogyan szervezték meg az adózást és a katonaságot, és miért tudtak egyes intézményeik a 19–20. századi reformok, sőt a modern nemzetállamok idején is fennmaradni vagy újjászerveződni.
A 15–16. században a korábbi mongol utódállamok és a bizánci örökség helyén három nagy, egymással versengő muszlim birodalom szilárdult meg: az oszmán, a szafavida és a mogul. Ezt a folyamatot nem lehet pusztán vallási alapon értelmezni. Igaz, hogy az oszmánok elsősorban szunnita, a szafavidák síita, a mogulok pedig szunnita uralkodóházak voltak, de mindhárom birodalom a maga területén vallási pluralizmussal, nem muszlim alattvalók tömegével, valamint nomád, városi és paraszti csoportok együttélésével szembesült. A modern kori szektariánus szembenállás nem vezethető le közvetlenül a kora újkor vallási térképéből; a szunnita–síita határvonalak politikai jelentősége éppen a szafavida állam és az oszmán–mogul ellensúly közötti katonai és legitimációs versengésben erősödött fel, nem pedig valamiféle állandó, „ősi” vallási törésvonalban.
A közös vonások közé tartozik a patrimoniális uralom fogalma: az uralkodó a kincstár, a föld és a katonai erő forrásait személyes hatalma alatt tartotta, de a gyakorlatban mindig együtt kellett dolgoznia a tartományi elitekkel, a vallási tudósokkal és a katonai csoportokkal. A három muszlim birodalom másik közös mintája az iszlám jog (saría) és a világi jog/kánun kettőssége volt. Az uralkodók a saríát a családjogi, öröklési, alapítványi és bizonyos büntetőügyekben alkalmazták, míg a közigazgatás, az adózás, a piacfelügyelet és a büntetőjog jelentős részét uralkodói rendeletekkel szabályozták. Ez a kettősség a 20. századi jogi reformokig – sőt részben azon túl is – meghatározta a régió jogfelfogását; a mai „szekuláris” és „vallási” jog közötti feszültség nem a modernitás találmánya, hanem e birodalmi hagyomány újrarendezése.
Az európai hatalmak 18–19. századi terjeszkedése, Oroszország kaukázusi, krími és közép-ázsiai előrenyomulása, valamint a brit és francia tengeri kereskedelem térnyerése fokozatosan átalakította ezt a rendszert. A kora újkori birodalmak intézményei azonban nem tűntek el nyomtalanul: a reformerek, gyarmatosítók és nacionalista elitcsoportok gyakran ugyanazokat az adónyilvántartásokat, bírósági jegyzőkönyveket, városi alapítványokat és tartományi határokat használták fel, mint elődeik.
Az Oszmán Birodalom kormányzási öröksége a mai Törökország, Szíria, Irak, Libanon, Izrael/Palesztina, Jordánia és részben Szaúd-Arábia, Jemen és a Kaukázus története szempontjából is alapvető. Az oszmán állam a 14. század elején anatóliai fejedelemségből nőtt nagyhatalommá, és a 16. században, különösen I. Szelim (ur. 1512–1520) és I. Szulejmán (ur. 1520–1566) uralkodása alatt terjesztette ki hatalmát a Levante, Egyiptom, a Hidzsáz és Mezopotámia nagy részére. Az oszmán rendszer a tartományi kormányzóságok (vilájet/ejálet) hálózatára épült, amelyeket a központból kinevezett kormányzók (béglerbég, majd vali) irányítottak. A tartományok alatt szandzsákok (körzetek) és kádiluk (bírósági körzetek) működtek. A bíró (kádi) nem csupán a saría bírája volt, hanem a központi utasítások helyi végrehajtója is: ő jegyezte be a tulajdonügyleteket, felügyelte a piacokat, az adóösszeírásokat és az alapítványi vagyon kezelését. A kádi-jegyzőkönyvek (sidzsill) ma is a kora újkor leggazdagabb, leggyakrabban használt forrásai közé tartoznak; belőlük nem csupán jogviták, hanem árak, házasságok, migráció, városi tüzek és járványok is rekonstruálhatók. Forráskritikai szempontból azonban fontos: a jegyzőkönyvek a bíróság elé került ügyeket rögzítik, tehát a társadalom perifériáján élőket, a jogon kívüli erőszakot és a nem regisztrált megállapodásokat csak közvetve mutatják.
A vallási sokféleség kezelésének legismertebb oszmán intézménye a millet-rendszer volt. Ez a gyakorlatban nem a 15. századtól változatlan, merev kategória volt, hanem fokozatosan szilárdult meg: a birodalom az ortodox keresztényeket, az örményeket és a zsidókat saját vallási elöljáróik révén kormányozta, lehetővé téve számukra a személyes jog (házasság, öröklés) saját joghatóság szerinti rendezését, cserébe viszont közösségi adókat és politikai lojalitást várt el. Fontos, hogy a milletek nem voltak „nemzetiségek” a modern értelemben; a 19. századi nacionalista mozgalmak és a nyugati hatalmak nyomására kezdtek nemzeti közösségként működni, és ezzel a rendszer maga is megváltozott. A mai közel-keleti államokban működő vallási közösségi bíróságok (például Izraelben a rabbinikus, muszlim és keresztény bíróságok, Libanonban a felekezeti joghatóság) részben ennek az oszmán örökségnek az újraértelmezései, de a gyarmati és modern államépítés is átírta őket.
Az adózás és a földviszonyok terén az oszmán rendszer a fiskális centralizáció és a helyi közvetítők közötti ingadozás története. A klasszikus timár-rendszer a lovasságot a földadók egy részének begyűjtési jogával fizette ki, de a 17–18. században fokozatosan teret nyert az iltizám (adóbérlet) és a malikâne (élethosszig tartó adóbérlet). Ez azt jelentette, hogy a központi kincstár rövid távú bevételeiért cserébe a helyi adóbérlők – gyakran városi pénzemberek, vallási alapítványok, katonai csoportok vagy vidéki előkelők – tartós ellenőrzést szereztek a termelés és a paraszti munka felett. A 18. század végére az arab tartományokban, így Szíriában, Palesztinában és Irakban erős helyi dinasztiák és „ayan” elitcsaládok építettek ki hatalmat, miközben formálisan elismerték a szultánt. Ez a szerkezet azért is fontos a modern történelem szempontjából, mert a 19. századi reformok (Tanzimat) és a 20. századi államépítés gyakran éppen e közvetítő elitek ellenében vagy együttműködve próbált központosítani; a török, szíriai, iraki és libanoni politika jelentős családjai, patrónus-kliensei és földbirtokos rétege részben ebből a kora újkor végi adóbérlő-vállalkozó rétegből származott.
Régészeti és levéltári szempontból az oszmán örökség a 21. században is kézzelfogható: városi szövetek (piac, mecset, kereskedőudvar, fürdő), vízvezetékek, erődök és útállomások, valamint a központi levéltárak iratanyaga (különösen az isztambuli Başbakanlık Osmanlı Arşivi anyaga) egyszerre jelzik a birodalom hosszú jelenlétét és annak forrásadottságát. A levéltári források azonban nem semlegesek: a központi iratanyag a főváros szemüvegén keresztül mutatja a tartományokat, és a vidéki, nomád vagy nem muszlim szereplők hangját gyakran csak adóösszeírások, panaszlevelek és bírósági beadványok közvetítik.
Az oszmán örökséget a mai államok eltérően értelmezik. Törökországban a köztársasági elit sokáig a birodalmat a hanyatlással és az elmaradottsággal azonosította, az utóbbi évtizedekben viszont a hivatalos emlékezetpolitika újraértékeli mint civilizációs és intézményi hagyatékot. Az arab államokban az oszmán kort egyes nacionalista narratívák „török megszállásként” ábrázolták, más szerzők viszont az arab tartományok viszonylagos autonómiáját és a helyi elitek túlélését hangsúlyozzák. A történészi szakirodalomban konszenzusos, hogy az oszmán korszak nem volt sem egységes elnyomás, sem aranykor; a megítélés tartományonként, korszakonként és társadalmi csoportonként jelentősen eltért.
A Szafavida Birodalom (1501–1722) öröksége elsősorban Irán, valamint a mai Örményország, Grúzia, Afganisztán és Türkmenisztán történetében meghatározó. A szafavida rend a 13–14. századi misztikus szúfi környezetből emelkedett ki, és a 15. század végére a kizilbas (vörös fejfedőjű) türkmén törzsi harcosok támogatásával katonai hatalommá vált. I. Iszmáil (ur. 1501–1524) 1501-ben Tabrizben alapította meg a birodalmat, és a tizenkettes síita iszlámot tette uralkodóvá. Ez a döntés hosszú távon az iráni államiság egyik legmaradandóbb öröksége lett: Irán ma is túlnyomórészt síita muszlim ország, és a síita vallási intézmények, a szent városok (Kom, Meshed, Nadzsaf és Kerbela vonzáskörzete) hálózata a szafavida korszakban erősödött meg.
A szafavida államépítés azonban nem volt egyszerű „síita teokratikus” projekt. A kormányzás gyakorlatában a perzsa bürokratikus hagyomány, a török katonai elit és a síita jogtudósok között állandó feszültség és együttműködés alakult ki. A birodalom közigazgatási nyelve a perzsa lett, ami a mai Irán, Afganisztán és Tádzsikisztán nyelvi örökségének egyik alapja; a vallási ítélkezés nyelve viszont az arab maradt. A szafavida uralkodók a sah címet viselték, és felvették a „földi Isten árnyéka” legitimációs igényt, de a tizenkettes síita tanítás szerint a hatalom végső jogforrása a rejtőzködő imám maradt. Ebből fakadt az a későbbi vita is, hogy a világi uralkodó és a síita jogtudós (mudzstahid) közül ki képviseli hitelesen a közösséget – ez a feszültség a 20. századi iráni forradalom és a velajat-e fakih (a jogtudós gyámsága) tanához is elvezetett.
A közigazgatásban a szafavidák továbbvitték az iráni vazír (főminiszter) és a tartományi kormányzók rendszerét, de folyamatosan küzdöttek a törzsi kizilbas előkelők hatalmának megregulázásával. A 17. században I. Abbász (ur. 1588–1629) részben ezt a törzsi túlsúlyt ellensúlyozta: a gulam (katonai rabszolga) intézményre támaszkodott, Grúziából és a Kaukázusból származó megtért rabszolgákból épített ki hadsereget és bürokráciát, és centralizálta a tartományokat. A gulamok nemzetiségi értelemben nem voltak „grúz nemzeti” csoportok; egyéni karrierjük a sahhoz fűződő szolgálaton alapult, ugyanakkor jelenlétük tartós grúz és örmény közösségi hálózatokat hozott létre Iránban.
A szafavida gazdaság alapja a földadó és a nemzetközi kereskedelem, különösen a selyemexport volt. A birodalom az Indiai-óceáni és a levantei kereskedelem között helyezkedett el, és a Perzsa-öböl partvidékén, Hormuzban (míg 1622-ben a portugáloktól el nem foglalták), majd Bandar-Abbaszban mélyen bekapcsolódott a globális áruforgalomba. Ez az örökség a mai Irán tengeri kereskedelmi és délvidéki fejlődése szempontjából is fontos, bár a modern kikötővárosok (Hormozgan, Bushehr) szerkezete a 20. századi olajgazdaság terméke is.
A szafavida korszak vallási öröksége különösen érzékeny. A birodalom a szunnita többséget fokozatosan síita keretek közé vonta, részben erőszakkal, részben a vallási oktatás, a mecsetek és a szent városok támogatásával. E folyamat során a szafavida hatóságok több szunnita vallási helyet megszüntettek vagy síita kegyeleti hellyé alakítottak, és a szunnita jogtudósok, valamint a szúfi rendek egy része háttérbe szorult. Az ebből fakadó sérelmek a mai iráni–afganisztáni–pakisztáni vallási feszültségeknek is részét képezik, ugyanakkor nem igazolható, hogy a szafavida korszak egységesen „síitaüldöző” lett volna; a szunnita közösségek bizonyos területeken, így a Kaukázusban, a Perzsa-öböl partvidékén és Kelet-Iránban tovább működtek. A mai iráni állam hivatalos emlékezetpolitikája a szafavida kort a nemzeti és vallási identitás megalapozójaként tiszteli, míg egyes emigráns iráni körök a korszakot a vallási intolerancia kezdeteként értelmezik. A történészi szakirodalom ezzel szemben a folyamat kettősségét hangsúlyozza: államépítés és erőszak, reform és társadalmi ellenállás, perzsa nyelvű bürokrácia és többnyelvű társadalom együtt formálta a szafavida örökséget.
A Mogul Birodalom (1526–1858, formálisan 1857-ig) a mai Pakisztán, Banglades, Észak-India és Afganisztán történetében hagyott mély nyomot. Bár a könyv nem tárgyalja önálló fejezetben Indiát, a mogul örökség megkerülhetetlen a pakisztáni és bangladesi államfejlődés, a muszlim intézményrendszer és a dél-ázsiai földviszonyok megértéséhez. A dinasztiát Bábur (ur. 1526–1530) alapította, és a 16–17. században, különösen Akbar (ur. 1556–1605), Dzsahángír (ur. 1605–1627) és Sáh Dzsahán (ur. 1628–1658) alatt vált a kora újkori világ egyik leggazdagabb és legnépesebb államává.
A mogul kormányzás legmaradandóbb intézménye a manszabdári rendszer volt: a katonai és polgári tisztviselőket rangsor szerint (manszab) nevezték ki, és fizetségüket részben jövedelemadó-jogosultságokkal (dzsagír) kapták. Ez a rendszer lehetővé tette, hogy a központ nagy létszámú lovasságot tartson fenn anélkül, hogy pénzben fizetné a teljes sereget, de egyúttal a helyi adóbérlők és tisztségviselők hatalmát is növelte. A földadó (zabt) a mezőgazdasági terményre vagy pénzre vetített központilag nyilvántartott kötelezettség volt; a 16. század végén Akbar alatt Todar Mal pénzügyminiszter adónyilvántartása a későbbi brit gyarmati földadó-rendszer számára is referenciapont lett. A brit gyarmatosítók a 18–19. században gyakran úgy tekintettek a mogul adórendszerre, mint amelyet „romlott” formában vettek át; a mai történetírás szerint viszont a brit adóreformok (zamindari, rájatvári) jelentős részben a mogul intézmények saját céljaik szerinti átalakításai voltak, nem egyszerűen rombolásuk.
A valláspolitika terén a Mogul Birodalom öröksége legalább annyira összetett, mint az oszmán vagy a szafavida eset. Akbar híres vallási toleranciapolitikája – a dzsizja (nem muszlim fejadó) eltörlése, a vallási viták szervezése, a hindu és dzsaina előkelők bevonása az udvarba – a birodalmi sokszínűség gyakorlati kezelésének eszköze volt. Utódai közül Aurangzéb (ur. 1658–1707) viszont szigorúbb iszlám jogalkalmazást vezetett be, és a dzsizját visszaállította. E kettősség a mai dél-ázsiai emlékezetpolitikában éles vitákat szül: a hindu nacionalista történetírás egy része a mogul korszakot egészében „muszlim elnyomásként” ábrázolja, míg a pakisztáni állami narratíva egyes időszakokban a mogul kort a muszlim civilizáció fénykoraként mutatja be. A tudományos konszenzus szerint a mogul uralom nem volt sem egységesen világi, sem egységesen vallási jellegű; az uralkodók a hindu, szikh, muszlim és más közösségekkel pragmatikus és változó viszonyban álltak.
A mogul korszak gazdasági és társadalmi öröksége a mai Pakisztán és Banglades területén is meghatározó. A bengáliai szubá (tartomány) a 17. században a birodalom egyik legjövedelmezőbb tartománya volt; a textilkereskedelem, a rizs és a hajóépítés révén Bengália a világgazdaságba is bekapcsolódott. A 18. századi hanyatlás után a brit Kelet-indiai Társaság éppen Bengáliában szerezte meg az első tartós adószedési jogot (1765, divani), ami a gyarmati uralom fontos állomása lett. A mogul örökség tehát nem csupán kulturális, hanem intézményi folytonosságot is jelent: a földadó, a tartományi kormányzás és a helyi közvetítő elit (zamindar, talukdar) formája a brit korban is tovább élt, és a függetlenség utáni Pakisztánban, illetve Bangladesben is nyomot hagyott a vidéki társadalom szerkezetében.
A cári Oroszország a 18–19. században Oszmán- és Szafavida-területek rovására terjeszkedett a Kaukázusban és Közép-Ázsiában, és ez a folyamat a mai Örményország, Grúzia, Türkmenisztán, valamint részben Irán, Törökország és Pakisztán határvidékének történetét is meghatározza. A cári állam adminisztrációja eltért az oszmán, szafavida és mogul mintáktól: míg az utóbbiak a helyi vallási jogintézményeket beépítették a kormányzásba, a cári rendszer a meghódított területeken fokozatosan a birodalmi uniformizálás és a helyi elitek kooptálásának kettős stratégiáját alkalmazta.
Grúzia 1801-es annektálása és Kelet-Örményország 1828-as megszerzése (a türkméncsáj-i szerződéssel) után a cári hatóságok a Kaukázusban tartományi kormányzóságokat hoztak létre, gyakran a korábbi perzsa és oszmán közigazgatási egységek határait felhasználva, de orosz tisztviselőkkel és orosz nyelvű hivatali ügyrenddel. A cári kormányzás a grúz és örmény egyházi eliteknek részben megőrizte vagyonát és joghatóságát, cserébe lojalitást várt; ezzel párhuzamosan a muszlim kisebbségek – azeriek, kurdok, kaukázusi törökök – egy része elvándorolt vagy kiszorult a földbirtokos elitből. Ez a kora újkori–19. századi átmenet hagyta hátra a kaukázusi földtulajdon, a közösségi önkormányzat és a vallási intézmények azon sajátosságait, amelyek a szovjet korszakban is tovább éltek, és a 21. századi konfliktusok (Hegyi-Karabah, Abházia, Dél-Oszétia) hátterében is felismerhetők.
Türkmenisztánban a cári előrenyomulás a 19. század második felében, a türkmén törzsek elleni hadjáratokkal (különösen az 1881-es Gökdepe-i ostrom után) alakította ki a gyarmati uralom kereteit. A cári hatóságok a türkmén területeken a katonai kormányzóság és a törzsi megállapodások kettősségével kormányoztak; a türkmén törzsi elit egy részének adómenteséget vagy földet adtak, miközben a központosított adóztatást fokozatosan kiterjesztették. A cári korszak iratsorozatai – összeírások, katonai térképek, etnográfiai leírások – ma is forrásai a türkmén társadalom kora újkori és 19. századi szerkezetének, de e források gyakran a gyarmati hivatalnokok kategorizációit tükrözik, nem pedig a helyi önértelmezést.
A cári örökség sajátossága, hogy a hódítás után a helyi muszlim jogintézményeket (kádik, adat-bíróságok) hosszabb ideig helyén hagyták, miközben az orosz büntető- és közigazgatási jog fokozatosan felülrétegződött. Ennek a kettős jogrendszernek a nyomai a szovjet korszakban is érzékelhetők maradtak, és a mai posztszovjet államokban a „hagyományos” és a modern jog közötti feszültség részben ebből az örökségből táplálkozik. A cári hódítás emlékezete a mai Türkmenisztánban, Örményországban és Grúziában eltérő: Örményországban az orosz uralom a muszlim hatalmakkal szembeni védelmet is jelentette a 19. századi örmény elit egy része számára, míg Grúziában az egyházi és nemzeti hagyományban az 1801-es annexiót gyakran szuverenitásvesztésként értelmezik. Türkmenisztánban a cári kor kevéssé van a hivatalos emlékezet középpontjában, de a Gökdepe-i vereség 20–21. századi megítélése érzékeny téma: egyes türkmén nacionalista körök nemzeti tragédiaként, míg a posztszovjet hivatalos elbeszélés gyakran csak érintőlegesen tárgyalja.
Az alfejezet elsődleges forrásai részben kiadott levéltári anyagok: az oszmán központi iratok és kádi-jegyzőkönyvek, szafavida krónikák és uralkodói rendeletek, mogul udvari krónikák (például Abu l-Fazl Áín-i Akbari című munkája) és cári közigazgatási kimutatások. Másodlagos irodalomként az oszmán, szafavida, mogul és cári birodalomtörténet modern szintézisei használhatók; ezek közül több is a könyv korábbi fejezeteiben – Anatólia és Törökország, Irán, Pakisztán, Banglades, Örményország, Grúzia és Türkmenisztán bemutatásakor – szerepelt. A szövegben szereplő adatok (például a dzsagír-, timár- és adóbérleti rendszer elterjedése, a Gökdepe-i ostrom éve, a türkméncsáj-i szerződés dátuma) a bevett kézikönyvi kronológián és levéltári rekonstrukción alapulnak; ahol az egyes intézmények időbeli elterjedése vitatott, ott ezt jelezni kell, mert a birodalmi gyakorlatok tartományonként és évtizedenként jelentősen eltérhettek.
Különösen bizonytalan becslési tartomány jellemzi a vallási áttérések, a fejadó alóli mentességek, a paraszti adóterhek és a helyi elitek vagyonának történeti statisztikáit. A Mogul földadórendszer esetében a modern szakirodalomban vita folyik arról, hogy a zabt valójában mekkora termelői jövedelmet vont el, és hogy a dzsagírbirtokosok milyen gyakran váltották a jövedelemjogosultságot. A szafavida gulam intézménnyel kapcsolatban a források elsősorban az udvari elit perspektíváját mutatják; a megtért rabszolgák szubjektív tapasztalatairól kevés közvetlen forrás maradt fenn. A cári kaukázusi uralom értékelésénél pedig a gyarmati és nemzeti történetírások közötti eltérések éppen a források szelektív használatából fakadnak: a cári adminisztráció iratai gyakran a hódítás hasznosságát hangsúlyozzák, míg a helyi krónikák és egyházi iratok a veszteségekre, a kitelepítésre és az egyházi autonómia felszámolására koncentrálnak.
Az ellenőrizetlen forrásoktól vagy a nem olvasott szakirodalom biztosan idézett állításaitól itt is tartózkodni kell. A szövegben szereplő általánosításokat ajánlott ellenőrizni a fejezet végén megadott szakirodalmi tételekkel, illetve a korábbi országfejezetek hivatkozott anyagaival. Ahol az állítás emlékezetpolitikai értékelésre vonatkozik – például a szafavida korszak megítélésére Iránban vagy a Gökdepe-i vereség türkmén emlékezetére –, ott a szöveg szándékosan nem foglal állást, hanem a párhuzamos narratívákat ismerteti.