A hontalan és határon átnyúló népek kérdése a nacionalizmus és az államhatárok viszonyának legfeszítőbb próbája. Ahogy a Nacionalizmusok és államhatárok alfejezetben láthattuk, a modern állam a területi szuverenitás, a jogrend és a nemzeti hovatartozás határait egyetlen, gyakran képzeletbeli vonallal próbálja meg összeegyeztetni. A régióban azonban a birodalmi múlt, a gyarmati határhúzás és a kényszerű migráció olyan helyzeteket teremtett, amelyekben a nyelvi, vallási és kulturális közösségek jelentős része államhatárok mögé szorult, vagy egyetlen állam keretein belül sem kapott állampolgári biztonságot. Ez az alfejezet a kurdok, a beludzsok, a pastuk, a türkmének, az örmények és néhány további csoport példáján vizsgálja a hontalanság, a határon átnyúló identitás és a területi autonómia kérdését. Nem célunk sem romantizálni, sem bűnösként beállítani ezeket a közösségeket; sokkal inkább azt kell megértenünk, hogyan alakultak ki a mai államok határai által kettéosztott, vagy azon belül kisebbségi helyzetbe került népek, és milyen politikai, jogi és társadalmi következményekkel járt ez.
A hontalan népek és a határon átnyúló identitások fogalma korántsem egységes. A nemzetközi jogban a hontalan személy (stateless person) olyan egyént jelent, akit egyetlen állam sem ismer el állampolgáraként; a menekült viszont rendelkezik állampolgársággal, de származási országából üldöztetés vagy erőszak miatt elmenekült. A régióban a legnagyobb hontalan csoportot a palesztinok alkotják, akiknek egy része az 1948-as háború és az azt követő események során vált menekültté vagy lakóhelyét elhagyni kényszerült személlyé; ezt a kérdést az Az arab–izraeli konfliktus alfejezet tárgyalja részletesen. Ezzel szemben a kurdok, beludzsok, pastuk, türkmének és örmények általában rendelkeznek valamely állam állampolgárságával, de közösségként nem rendelkeznek önálló, nemzetközileg elismert állammal, vagy anyaországuk és az adott állam határai nem fedik le a közösség egészét. Ezt a helyzetet gyakran határon átnyúló etnikai csoportnak vagy transznacionális közösségnek nevezzük.
Fontos, hogy a 20. század előtt ezek a közösségek nem feltétlenül gondolkodtak mai értelemben vett nemzeti kategóriákban. A kurd törzsszövetségek, a pastu törzsek, a türkmén nomád csoportok és a beludzs klánok elsősorban nyelvi, vallási és helyi kötelékekben szerveződtek; a modern nemzeti identitás a 19. század végétől, a nyomtatott sajtó, az iskoláztatás és a politikai mozgalmak hatására alakult ki. A mai államhatárok pedig gyakran úgy metszik ezeket a közösségeket, hogy azok saját szervezeti élete korábban nem állt meg a mai országhatároknál. A gyarmati határhúzás a 20. század során új, államközpontú politikai rendet hozott létre, amelyben a határon átnyúló identitás egyszerre jelentett erőforrást és fenyegetést: egyrészt képes volt összekötni a térségeket, másrészt aláásta az új államok területi integritását.
A kurdok a régió legnagyobb, állam nélküli népe. Létszámukat a mai becslések nagyjából 30–40 millióra teszik, de a pontos szám bizonytalan, mivel a népszámlálások ritkán kérdeznek az etnikai önbesorolásra, és a kormányzatok politikailag kényesnek tartják az adatot. A kurdok többsége a mai Törökország délkeleti, Irán északnyugati, Irak északi és Szíria északkeleti területein él; ezt a térséget gyakran Kurdisztán néven emlegetik, ám ez nem jelöl nemzetközileg elismert államot, csak történelmi-földrajzi fogalmat. A kurd nyelv az indoeurópai nyelvcsalád iráni ágához tartozik, és nem egységes: a kurmándzsi, a szoráni és a pehlevi (vagy déli kurd) dialektusok jelentősen eltérnek egymástól. Vallásilag a kurdok többsége szunnita muszlim, de vannak síita kurdok, továbbá jezidik, aleviták és keresztények is. Ez a belső sokféleség fontos figyelmeztetés: a kurd népet nem lehet egyetlen vallási vagy politikai irányzatra redukálni.
A 20. század elején, az Oszmán Birodalom felbomlása után a kurdok nem kaptak önálló államot. Az 1920-as sèvres-i békeszerződés tervezett egy kurd autonóm régiót, de a szerződést soha nem hajtották végre; a helyét átvevő 1923-as lausanne-i békeszerződés már nem ismerte el a kurd autonómiát. A határok így Törökország, Irán, Irak és Szíria között osztották fel a kurdok lakta területeket. Az ezt követő államépítések rendre a központi hatalom, a török, arab vagy perzsa dominancia és a kurd identitás korlátozása felé hajlottak. Törökországban a kurd nyelv hivatalos használatát hosszú időre korlátozták, Iránban a kurd régiók fejlesztése elmaradt, Irakban a kurd felkeléseket katonai erővel verték le, Szíriában pedig sok kurdot fosztottak meg állampolgárságtól.
A kurd nemzeti mozgalom nem egységes: több párt, fegyveres csoport és regionális kormányzat képviseli a különböző érdekeket. Az iraki kurdok az 1990-es évek óta de facto autonómiát élveznek; a 2005-ös iraki alkotmány elismeri a Kurd Regionális Kormányzatot (KRG), amely saját parlamenttel, fegyveres erőkkel (pesmerga) és közigazgatással rendelkezik. A KRG területi autonómiája a 2003 utáni Irakban intézményesült, de körülhatárolása vitatott: a vitatott területek, köztük Kirkuk és környéke, továbbra is feszültségforrások. A KRG 2017-ben népszavazást tartott a függetlenségről, amelyen a résztvevők elsöprő többsége támogatta az elszakadást, de a nemzetközi közösség, köztük a szomszédos államok, elutasította a lépést, és az iraki központi kormány katonai erővel visszavette a vitatott területek egy részét. A törökországi kurd mozgalom legismertebb szereplője a Kurd Munkáspárt (PKK), amelyet Törökország, az Egyesült Államok és az Európai Unió terrorszervezetnek tart. A PKK 1984 óta folytat fegyveres harcot a török állam ellen; a konfliktusban több tízezer ember halt meg, és több százezren váltak belső menekültté a délkeleti tartományokban. A béketárgyalások többször megakadtak, a 2010-es évek közepén újból kiújult a harc. Szíriában a 2011-es felkelés után a Népvédelmi Egységek (YPG) a kurd többségű északkeleti területeken katonai ellenőrzést épített ki; ezt a területet a kurdok Rojava (Nyugat-Kurdisztán) néven emlegetik. A YPG az amerikai vezetésű koalíció helyi szövetségeseként harcolt az Iszlám Állam ellen, de Törökország a PKK szíriai ágának tekinti, és több katonai beavatkozást hajtott végre ellene. A szíriai kurd területeken kialakított Demokratikus Föderációs Rendszer az önigazgatás, a nők részvétele és a többvallású társadalom modelljét hirdeti, de legitimitását nem ismeri el sem a szíriai központi kormány, sem a nemzetközi közösség egységesen.
A kurd kérdés tehát nem egyszerűen „államot akarnak-e a kurdok”. A közösség több országban eltérő jogi helyzetben él, és az autonómia, a nyelvi jogok, a fejlesztési források és a katonai szerepvállalás kérdései országonként más-más formát öltenek. A kollektív bűnösség vagy a kollektív áldozatiság képzete egyaránt félrevezető: a kurdokon belül is voltak konfliktusok, a kurd politikai elit nem egységes, és a kurd régiókban is megfigyelhető a hatalmi visszaélés. Ugyanakkor az államok gyakran használták a kurd mozgalmakat a saját belpolitikai játszmáikban, és a kurd közösségek számos helyen szenvedték el az erőszakot.
A beludzsok (balochok) az iráni nyelvcsaládba tartozó, főként a mai Pakisztán délnyugati tartományában, Beludzsisztánban, valamint Irán délkeleti és Afganisztán délnyugati vidékein élő közösség. Létszámukat a becslések 8–15 millióra teszik; a pontos számot nehéz megállapítani, mert a népszámlálások ritkán önálló etnikai kategóriaként kezelik őket, és a beludzs törzsi identitás gyakran átfed más helyi kötődésekkel. A beludzsok többsége szunnita muszlim, de vannak síita és szufi közösségeik is. Hagyományosan félnomád állattartással és kereskedelemben, valamint a selyemút mentén foglalkoztak.
A 19. századi brit előrenyomulás során a beludzs területek fokozatosan a Brit India és a perzsa állam befolyási övezeteibe kerültek. A Goldschmid-vonal (1871) és a későbbi brit-perzsa egyezmények az iráni és a brit fennhatóságú beludzs területeket választották el; a mai Pakisztán és Irán határa ezen a vonalon nyugszik. A pakisztáni Beludzsisztán 1948-ban, közvetlenül a pakisztáni államalapítás után csatlakozott Pakisztánhoz, de ez a lépés erőszakos konfliktust is magában foglalt. A beludzs nacionalista mozgalmak azóta többször fellázadtak a központi kormány ellen; a legnagyobb felkelések az 1950-es, az 1960-as években, majd 2004 után zajlottak. A felkelők a beludzs erőforrásokból származó bevételek aránytalanságát, a politikai kirekesztést és a katonai beavatkozást sérelmezik; a pakisztáni állam ezzel szemben a szeparatista erőket terrorista csoportnak minősíti. A konfliktus során a civillakosság aránytalan szenvedését számos emberi jogi szervezet dokumentálta, de a részletes igazságtétel és elszámoltatás eddig elmaradt.
A beludzs kérdésben fontos a regionális dimenzió: Irán beludzs lakta területén, Szisztán és Beludzsisztán tartományban is rendszeresen előfordulnak szeparatista támadások, amelyeket a teheráni kormány külföldi beavatkozással vagy szervezett bűnözéssel magyaráz. A beludzs mozgalmak időnként a határon átnyúló együttműködést keresik, de a két állam közötti biztonsági együttműködés is erős. A beludzs diaszpóra, különösen az európai és észak-amerikai közösségek, aktívan lobbiznak a beludzs emberi jogi kérdések nemzetközi napirendre tűzéséért, de ez a törekvés gyakran politikai vita tárgya.
A pastuk (pathánok) a kelet-iráni nyelvű, túlnyomórészt szunnita muszlim közösség, amelynek hagyományos területe a mai Afganisztán keleti és déli részén, valamint Pakisztán északnyugati határvidékén fekszik. Létszámukat a becslések 15–20 millióra teszik, de a határ menti mobilitás és a törzsi szerveződés miatt a szám pontosan nem rögzíthető. A pastu törzsek évszázadokon át törzsi törvénykezés, a pastunvali (pashtunwali) szokásrendje szerint éltek, amely a vendégszeretet, a vérbosszú, a becsület és a tanácskozás intézményeit szabályozta. A 18. századi Durrani Birodalom pastu vezető rétegre épült, és a pastu identitás fontos szerepet játszott az afgán állam kialakulásában.
A 19. század végén a britek és az afgán emír, Abdur Rahman kán között létrejött a Durand-vonal (1893), amely elválasztotta a brit fennhatóságú területet az afgán államtól. Ez a határ azonban soha nem vette figyelembe a pastu törzsi területek összefüggő szerkezetét: a pastu közösségeket kettévágta, és létrehozta az „államhatár mögött élő” pastu tömegeket. A mai Pakisztánban a Khyber Pakhtunkhwa tartományban és az egykori törzsi területeken (FATA) élő pastuk jelentős része az 1947-es felosztáskor nem kapott lehetőséget a csatlakozás szavazására; a törzsi területek sajátos jogállása évtizedekig fennmaradt, ami a központi kormányzattal való feszültséget erősítette. A 2000-es években a tálib mozgalom pastu háttere, a határ menti fegyveres csoportok és az amerikai hadsereg beavatkozása a pastu közösségeket különösen súlyosan érintette.
A pastu nacionalizmus két pólus között mozog: egyrészt a pastu identitás Afganisztánban államalkotó tényező, másrészt Pakisztánban a pastu politikai pártok (mint a Nacionalista Néppárt vagy a Pakhtunkhwa Milli Awami Párt) az autonómia, a nyelvi jogok és a fejlesztési források bővítéséért küzdenek. A tálib mozgalom pastu többsége nem jelenti azt, hogy minden pastu a tálibokkal azonosulna; a pastu társadalom rendkívül sokszínű, és a tálibok uralma alatt is voltak pastu áldozatai a fegyveres konfliktusoknak. A határon átnyúló pastu identitás a családi, törzsi és kereskedelmi kapcsolatokban ma is élénk, de a 20. század államhatárai ezt a kapcsolatrendszert gyanússá tették. Az 1893-as Durand-vonal máig vitatott: az afgán állam több kormánya nem ismerte el végleges határként, Pakisztán viszont a nemzetközi jog örökösödésére hivatkozva érvényesnek tekinti. A vita a két állam közötti konfliktusok egyik mélyrétegét alkotja.
A türkmének a közép-ázsiai török nyelvű népek egyike, akik túlnyomórészt a mai Türkmenisztán területén élnek, de jelentős közösségeik vannak Északkelet-Iránban, Észak-Afganisztánban és kisebb számban a mai Üzbegisztánban és Kazahsztánban. A türkmén identitás a 20. század előtt elsősorban törzsi, nyelvi és nomád-városi kettősségben létezett; a mai nemzeti tudat a szovjet korszakban, a nemzetiségi területi elv szerint megerősödött. A türkmén törzsek történelmileg a Kaszpi-tengertől az Amu-darjáig húzódó sávban mozogtak, és a 19. századi orosz hódítás, valamint a brit-indiai befolyás közötti ütközőzónában éltek.
A mai Türkmenisztánban a türkmének a lakosság többségét alkotják, de a függetlenség óta az állam erőteljesen központosította a nemzeti identitást, gyakran a törzsi különbségek elhallgatásával. A határon túli türkmén közösségek helyzete jelentősen eltér: Iránban a türkmének szunnita muszlimok, és a síita iszlám köztársaságban vallási kisebbségi helyzetben élnek; Afganisztánban a türkmének a tálib uralom és a polgárháborúk során gyakran kényszerültek migrációra. A türkmén diaszpóra határon átnyúló kapcsolatai a családi hálózatokon és a kereskedelemben élnek, de a türkmén kormányzat és a szomszédos államok viszonya gyakran meghatározza e közösségek lehetőségeit. A türkmén példa jól mutatja, hogy a határon átnyúló etnikai közösség nem automatikusan politikai mozgalom; a türkmén identitás a mai napig elsősorban nyelvi és családi, nem feltétlenül szeparatista.
Az örmények esete sajátos, mert az örmény nemzet rendelkezik állammal – Örményországgal –, ugyanakkor a világon élő örmények többsége diaszpórában él. A becslések szerint 7–10 millió örmény élhet világszerte, ebből Örményországban nagyjából 3 millió, a többiek főként Oroszországban, az Egyesült Államokban, Franciaországban, Iránban és Grúziában. A diaszpóra kialakulása hosszú folyamat, amelynek csúcspontja az első világháború alatti örmény népirtás volt; ezt az eseményt a történészi konszenzus szerint az oszmán állam hajtotta végre, az áldozatok számát körülbelül 1–1,5 millióra becsülik, de a pontos szám vitatott. A népirtás emlékezete és annak elismertetése a mai napig meghatározza az örmény identitást és a Törökországgal való viszonyt.
A szovjet korszakban az örményeknek saját tagköztársaságuk volt, de a határok nem követték a néprajzi határokat. A Hegyi-Karabah (örményül Arcah) területét az 1920-as években a szovjet vezetés az Azerbajdzsáni SZSZKSZK-hoz csatolta, miközben lakosságának többsége örmény volt. A peresztrojka alatt, 1988-ban a karabahi örmények kinyilvánították elszakadási szándékukat, ami fegyveres konfliktushoz vezetett. Az 1991–1994-es háborúban az örmény erők ellenőrzésük alá vonták Hegyi-Karabahot és környékét; százezrek, azeriek és örmények, kényszerültek lakóhelyük elhagyására. A terület státusza nemzetközileg vitatott maradt: az ENSZ és a legtöbb állam Azerbajdzsán részének tekinti, de az örmény lakosság és Örményország tényleges befolyása alatt állt. 2020-ban a második karabahi háborúban Azerbajdzsán visszafoglalta a terület jelentős részét, 2023-ban pedig katonai úton megszerezte a fennmaradó részt; az örmény lakosság szinte teljes egészében elmenekült Örményországba. Ez a menekülthullám újabb súlyos humanitárius válságot okozott, és a menekültek visszatérési joga, valamint a terület hovatartozása továbbra is vitatott. A karabahi események dokumentálása még folyamatban van, és a 2023-as történések megítélésében a felek narratívái élesen szemben állnak.
Az örmény példa azt is mutatja, hogy a határon túli identitás nemcsak a szomszédos államok rokon közösségeiben, hanem a diaszpórában is újratermelődik. Az örmény diaszpóra szervezetei, egyházai és intézményei a nyelv, a vallás és a genocídium-emlékezet köré szerveződnek; politikai befolyásuk Örményországban és a befogadó országokban egyaránt érezhető.
A hontalanság és a határon átnyúló identitás nem korlátozódik a fenti nagyobb csoportokra. Az asszírok (más néven káldeusok vagy szíriai keresztények) az ókori Mezopotámia keresztény közösségeinek leszármazottai, akik a mai Irak, Szíria, Törökország és Irán területén élnek, de az elmúlt évszázadban a kényszerű migráció és az üldözés következtében nagy diaszpórába szorultak. A 2014-es észak-iraki események során az Iszlám Állam nevű fegyveres szervezet szisztematikusan támadta a jezidi közösséget, amit több nemzetközi testület és kutató népirtásként vagy ahhoz hasonló bűncselekményként írt le; a jezidik ezreit gyilkolták meg, nőket és gyermekeket raboltak el, és sokakat szexuális rabszolgaságba kényszerítettek. A jezidik többsége ma is menekülttáborokban él vagy Európában keresett menedéket. Az asszírok és jezidik esetében a határon átnyúló identitás és a hontalanság egybeér: sokuknak nincs biztonságos állampolgári státusza, és a visszatérés lehetősége bizonytalan.
A palesztinok külön fejezetben tárgyalt kérdése mellett érdemes megemlíteni a kaukázusi népek – cserkeszek, csecsenek, abházok, oszétok – határon átnyúló közösségeit is, akik a 19. századi orosz hódítás, a szovjet deportálások és a posztszovjet konfliktusok során szintén többszörösen átrendeződtek. A cserkesz diaszpóra Törökországban, Jordániában, Szíriában és Irakban élő közösségei a mai napig őrzik a 19. századi kitelepítés emlékezetét.
A fenti példák közös tanulsága, hogy a hontalan és határon átnyúló népek kérdése nem oldható fel egyszerűen az államhatárok megrajzolásával. A nemzetközi jog két elv feszültségében mozog: egyfelől a népek önrendelkezési joga elismeri a csoportok jogát saját politikai sorsuk meghatározására, másfelől a területi integritás elve tiltja a meglévő államok felbomlasztását. A két elv közötti konfliktus a régió számos válságában megfigyelhető. Az autonómia – legyen az területi, kulturális vagy nyelvi – az egyik leggyakoribb kompromisszumos megoldás: az iraki kurd autonómia, a pakisztáni pastu tartományok létrehozása, vagy az iráni türkmén kisebbség nyelvi jogai mind ebbe az irányba mutatnak. Ugyanakkor az autonómia sem garantálja a békes állapotát, ha a központi hatalom a katonai és gazdasági erőforrásokat továbbra is monopolizálja, vagy ha a csoportok politikai vezetése maga is kirekesztő.
A határon átnyúló identitás a 21. században új formákat ölt: a digitális média, a diaszpóra-hálózatok és a nemzetközi civil szervezetek lehetővé teszik a határokon áthidaló politikai, kulturális és gazdasági kapcsolatokat. Ez egyszerre erősítheti a közösségi szolidaritást és teremthet új feszültségeket, ha az államok a határon túli kötődést hazaárulásként vagy beavatkozásként értelmezik. A régióban a határon átnyúló identitás gyakran nem államellenes projekt, hanem a mindennapi élet része: rokonlátogatás, kereskedelem, vallási zarándoklat, tanulás. A politikai szereplők azonban hajlamosak ezt biztonsági kérdéssé alakítani.
Egy ilyen összehasonlító alfejezet forrásai rendkívül egyenetlenek. A kurd, pastu, beludzs és türkmén közösségek létszámára vonatkozó adatok gyakran becslések, amelyeket a kormányzati népszámlálások, a nemzetközi szervezetek (ENSZ, UNHCR, Világbank) és a kutatóintézetek eltérő módszertannal állítanak elő. A népszámlálásokban az etnikai önbesorolás gyakran politikai okokból hiányzik, vagy a kérdezés módja torzít; így a hivatalos adatok és a közösségek saját becslései között nagy eltérések lehetnek. Ahol konkrét számot említünk, ott becslésről van szó, és érdemes a forrást, a dátumot és a bizonytalanságot egyaránt megjelölni. A friss események – például a 2023-as karabahi menekülthullám, a szíriai kurd területeken zajló tárgyalások, vagy a pakisztáni beludzs konfliktus 2024–2026-os fejleményei – kapcsán a dokumentáció még folyamatban van; a pontos áldozatszámok, a felelősség megállapítása és a jogi minősítések vitatottak. Az alfejezet a jól dokumentált kronológiai eseményekre támaszkodik, de a friss eseményeknél ellenőrzési igényt jelez.
A vitatott megnevezéseknél fontos a pontosság: a PKK-t Törökország, az USA és az EU terrorszervezetnek tartja; a YPG-t Törökország szintén terrorszervezetnek minősíti, míg a koalíciós erők korábban helyi partnereként tekintettek rá; a beludzs felkelők magukat felszabadító mozgalomnak nevezik, a pakisztáni állam szerint terroristák. A karabahi konfliktusban az örmény és az azerbajdzsáni álláspont szöges ellentétben áll; a nemzetközi jogi fórumok döntései részben tisztázták a terület helyzetét, de a lakosság visszatérési joga továbbra is nyitott. A jezidi és asszír közösségek ellen elkövetett bűncselekmények jogi minősítése a nemzetközi bíróságok előtt folyamatban van; a „népirtás” kifejezést egyes dokumentumok használják, mások óvatosabban fogalmaznak.