Az arab–izraeli konfliktus az 1948-as háborúval vált államközi fegyveres konfliktussá, de a szembenállás gyökerei a korábbi, mandátumkori zsidó–arab és cionista–palesztin konfliktusba nyúlnak vissza, amelyet az előző alfejezet a hontalan és határon átnyúló népek kapcsán mutatott be. Az 1949-es fegyverszüneti egyezmények nem vetettek véget a strukturális feszültségnek: a konfliktus az 1950-es és 1960-as évek során háborúkban, határincidensekben és az államépítés geopolitikai versengésében élt tovább. Az első évtizedeket a háborúk kronológiája és a palesztin menekültkérdés párhuzamos története keretezi.
Az 1948. május 15-én kitört első arab–izraeli háborút az izraeli történetírás függetlenségi háborúként (héberül Milhemet Ha’Azmaut), a palesztin emlékezet pedig a Nakba (arabul „katasztrófa”) részeként tárgyalja. A hadi események dokumentált tényei nem vitatottak: Egyiptom, Transzjordánia, Szíria, Libanon és Irak haderői léptek be a mandátum területére, és 1949 tavaszáig tartó, váltakozó intenzitású harcok zajlottak. A háború során Izrael a javasolt felosztási terven túlmutató területeket vont ellenőrzése alá, Transzjordánia pedig megszállta és később annektálta Ciszjordániát, a mai terminológia szerint Nyugati Partot (ang. West Bank), beleértve Kelet-Jeruzsálemet. A nemzetközi jogi konszenzus szerint ez az annexió nem nyert elismerést, csak Nagy-Britannia és Pakisztán ismerte el.
A palesztin menekültek számára vonatkozóan nincs egyetlen hiteles, minden oldal által elfogadott statisztika. Az ENSZ palesztin menekültügyi ügynöksége (UNRWA) nyilvántartása szerint 1948–1949-ben mintegy 700 000–750 000 palesztin hagyta el otthonát vagy vált belső menekültté; a mai regisztrált menekültek és leszármazottaik száma több millió, de ez a szám a generációk közötti regisztrációs gyakorlat miatt nem egyenlő az egykori lakóhelyüket elhagyók számával. Az izraeli és a palesztin történetírás vitája ma már elsősorban nem a létszámon, hanem a kivándorlás okain folyik: a palesztin fél a kiűzetést és a háborús körülményeket, az izraeli fél részben az arab vezetők evakuálási felhívásait és a háborús káoszt hangsúlyozza. A mai tudományos konszenzus szerint a menekülés oka komplex volt: fegyveres összecsapások, palesztin települések elfoglalása, atrocitásoktól való félelem, valamint a polgári lakosság háborús eltávolítása egyaránt szerepet játszott. A történészi vita tehát az arányokról és a felelősség súlyozásáról szól, nem a jelenség létéről.
Az 1949-es fegyverszüneti egyezmények (amelyeket Rodosz szigetén írtak alá) kizárólag katonai jellegűek voltak: nem határozták meg a végleges államhatárokat, és nem foglaltak állást a szuverenitási igényekről. A demarkációs vonalak (a „zöld vonal”) innentől a nemzetközi jogi és politikai viták állandó viszonyítási pontjává váltak. A palesztin államiság kérdése azonnal kettős jogi státuszba került: 1948–1967 között Ciszjordánia Transzjordánia/Jordánia uralma alatt, a Gázai övezet pedig egyiptomi katonai igazgatás alatt állt; egyik terület sem alkotott független palesztin államot.
Az 1950-es évek határincidensei, a palesztin fegyveres beszivárgások és az izraeli megtorló akciók a konfliktus „kis háborúinak” időszakát alkotják. Az izraeli hadtörténet által megtorló műveleteknek nevezett akciók (köztük az 1953-as kibijai rajtaütés) az ENSZ dokumentumaiban jól nyomon követhetők, de az áldozati számok eltérései miatt a mai napig forráskritikai kihívást jelentenek. Az 1956-os szuezi válság során Izrael, Franciaország és Nagy-Britannia katonai akciót indított Egyiptom ellen, amit a nemzetközi közösség – az Egyesült Államok és a Szovjetunió együttes nyomására – széles körben gyarmatias hatalmi összeomlásnak minősített, és az ENSZ-közgyűlés felszólította a csapatok kivonására. A válság regionális jelentősége kettős volt: Egyiptom nemzeti pozíciója megerősödött, Izrael pedig rövid időre elvesztette a Sínai-félszigetet, de elérte a tengerszorosok hajózási garanciájának ígéretét.
Az 1967. júniusi háború, amelyet izraeli oldalon hatnapos háborúnak, arab oldalon júniusi háborúnak (arabul an-Naksza, „a visszaesés”) neveznek, a konfliktus legnagyobb fordulópontja volt. A háború előzménye a szuezi válság rendezésének törékenysége, a szovjet és amerikai fegyverszállítások fokozódása, valamint Egyiptom lépései – köztük a Sínai-félsziget demilitarizáltságának felmondása és a Tiran-szoros lezárása az izraeli hajózás elől – voltak. A háború okairól folyó nemzetközi vita a mai napig éles: az egyik értelmezés szerint Izrael a közvetlen katonai fenyegetésre válaszul kezdeményezett megelőző csapást, a másik szerint a háború a térségi erőviszonyok átrendezésére irányuló szándékos izraeli stratégia része volt. A hadműveletek tényei nem vitatottak: Izrael elfoglalta a Sínai-félszigetet, a Gázai övezetet, Ciszjordániát (beleértve Kelet-Jeruzsálemet) és a Golán-fennsíkot. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 242-es határozatát (1967) a konfliktus későbbi béketárgyalásainak alapdokumentumaként tartják számon; a határozat – angol szövege szerint – a megszállt területekről való kivonulást a „biztonságos és elismert határok” elvével kötötte össze. A magyar és arab értelmezés közötti eltérés a „minden területről” és a „területekről” megfogalmazás között a mai napig jogértelmezési vita tárgya.
Az 1969–1970-es koptató háború (izraeli–egyiptomi állóháború a Szuezi-csatorna mentén) és az 1973. októberi háború (izraeli terminológiával jom kippuri háború, arab terminológiával októberi háború vagy ramadán háború) újra bebizonyította, hogy a béke nem automatikus következménye a katonai status quónak. Az 1973-as háború katonai meglepetése után a tűzszünetet követő diplomáciai folyamatok – Henry Kissinger amerikai külügyminiszter ingadiplomáciája – vezettek el az első izraeli–egyiptomi és izraeli–szíriai csapatcsökkentési megállapodásokhoz. Ez a szakasz a hidegháborús szuperhatalmi versengés közvetlen keretében zajlott: az Egyesült Államok Izraelt, a Szovjetunió Egyiptomot és Szíriát támogatta, de egyik fél sem vállalta a közvetlen katonai beavatkozást a regionális háborúba.
Az 1973-as háború után a konfliktus súlypontja fokozatosan áthelyeződött a harctéri államközi háborúkról a megszállt területek sorsára és a palesztin kérdés nemzetközi jogi, illetve diplomáciai kezelésére. Ez az eltolódás nem jelentette a fegyveres erőszak megszűnését: az 1982-es libanoni háború, az intifádák és a telepespolitika éppúgy a konfliktus dinamikus elemeivé váltak, mint a békefolyamat.
Az 1977-es izraeli választások után a jobboldali Likud párt került kormányra, Menáhém Begín vezetésével. Ez a váltás az izraeli politikai rendszeren belül a munkapárti hegemónia végét jelezte, és a cionista jobboldal hagyományának megerősödését hozta, amely Ciszjordániát és Gázát történelmi zsidó területnek tekintette. Ugyanakkor 1977 novemberében Anvar Szádát egyiptomi elnök Jeruzsálembe látogatott, ami az arab államok részéről korábban elképzelhetetlen diplomáciai fordulat volt. Az izraeli–egyiptomi tárgyalások 1978-ban a Camp David-i keretmegállapodáshoz, majd 1979-ben az izraeli–egyiptomi békeszerződéshez vezettek. A szerződés feltételei között szerepelt a Sínai-félsziget teljes izraeli kiürítése, a diplomáciai kapcsolatok felvétele és a felek biztonsági együttműködése. A megállapodást az ENSZ közgyűlése és a szovjet blokk, valamint a legtöbb arab állam kezdetben elutasította, vagy kritikusan fogadta. Az egyiptomi elszigeteltség éveiben az Arab Liga székhelyét Kairóból Tuniszba helyezték át. A Camp David-i folyamat megmutatta, hogy a kétoldalú béke és a palesztin önrendelkezés kérdése egymással összekapcsolódik: az 1978-as megállapodás palesztin autonómiára vonatkozó részei nem valósultak meg, részben az izraeli telepespolitika, részben a palesztin oldal belső vitái, részben a felek eltérő értelmezései miatt.
A palesztin nemzeti mozgalom intézményesülése ebben az időszakban vált meghatározóvá. A Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ; ang. Palestine Liberation Organization, PLO) 1964-ben hozták létre, de az 1967-es vereség után vált a palesztin politikai mobilizáció fő keretévé, Jasszer Arafat Fatah szervezetének dominanciájával. Az 1974-es arab államfői csúcstalálkozó a PFSZ-t ismerte el a palesztin nép egyedüli legitim képviselőjeként; ugyanebben az évben Arafat felszólalt az ENSZ-közgyűlésben. A palesztin fegyveres taktikák és izraeli célpontok elleni támadások – amelyeket a palesztin oldal „fegyveres ellenállásnak”, az izraeli és számos nyugati álláspont szerint „terrorizmusnak” minősített – a nemzetközi közvéleményben éles vitákat okoztak. A könyv e minősítéseket a szereplők saját használata és a nemzetközi intézmények – például az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatai – szerint mutatja be, nem a saját álláspontjaként.
A telepespolitika – izraeli civilek beköltözése Ciszjordániába, Kelet-Jeruzsálembe és a Gázai övezetbe (2005-ig) – a megszállás legvitatottabb aspektusává vált. Az izraeli kormányok különböző intenzitással támogatták a telepek létrehozását. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának és a Nemzetközi Bíróságnak a megnyilatkozásai szerint a telepek a nemzetközi humanitárius jog – különösen a negyedik genfi egyezmény – megsértésével jöttek létre, Izrael álláspontja szerint viszont a területek nem megszállt, hanem vitatott területek, és a telepek nem sértik a genfi egyezményt. A telepesek száma az 1980-as évektől folyamatosan nőtt: az izraeli statisztikai hivatal és a telepes szervezetek által közölt adatok szerint a 21. század elejére több százezerre tehető a megszállt területeken élő izraeli állampolgárok száma, de a pontos szám attól függ, hogy Kelet-Jeruzsálemet külön kezelik-e. A palesztin és a nemzetközi jogi értelmezés szerint a telepek a palesztin államiság területi kontinuitását lehetetlenítik el; az izraeli jobboldali és vallásos-nacionalista értelmezés szerint viszont a zsidó állam történelmi jogainak érvényesítését jelentik.
Az 1987 decemberében kezdődött első intifáda (arabul „felkelés”) a megszállt területek palesztin lakosságának tömeges, a korábbi fegyveres csoportok helyett inkább utcai tiltakozásra, sztrájkra és polgári engedetlenségre építő mozgalma volt. Az izraeli hadsereg és a palesztin tüntetők közötti erőszak dokumentált következményekkel járt: a halálos áldozatok száma palesztin oldalon ezer feletti, izraeli oldalon alacsonyabb volt, de a pontos adatokat forrásonként eltérően közlik. Az intifáda médiahatása a palesztin kérdést a nemzetközi napirend élére emelte, és hozzájárult a tárgyalásos rendezés iránti nyomás növekedéséhez.
A hidegháború végével, az 1991-es madridi konferenciával és az 1993-as titkos oslói tárgyalásokkal új diplomáciai keret jött létre. Az Oslói Megállapodások (1993, 1995) az izraeli kormány és a PFSZ közötti kölcsönös elismerésen alapultak: a PFSZ elismerte Izrael állam létjogosultságát, Izrael pedig a PFSZ-t a palesztin nép képviselőjeként. A megállapodás létrehozta a Palesztin Hatóságot (PH), amely korlátozott önkormányzati jogosítványokat kapott a megszállt területek egyes részein. A folyamat jellegéről az értelmezések megoszlanak: egyes szerzők szerint a megállapodás a palesztin önrendelkezés első lépése volt, mások szerint a megszállás újraelosztását jelentette, amelyben az izraeli katonai ellenőrzés és a telepek tovább bővülhettek. A dokumentált tény az, hogy a tárgyalásos folyamat nem hozta el a palesztin államiságot a kitűzött időkeretben, és a telepes jelenlét erőteljesen nőtt az oslói évek alatt.
Az 1990-es évek második felétől a békeremények fokozatosan összeomlottak. A 2000-es Camp David-i csúcstalálkozó kudarcának okairól a felek és a történészek eltérő narratívákat fogalmaznak meg: az izraeli értelmezés szerint a palesztin fél nem fogadta el a területi és biztonsági javaslatot, a palesztin értelmezés szerint a javaslat nem biztosította a szuverén palesztin államot és a menekültek jogait. A tárgyalások összeomlását követően, 2000 szeptemberében kezdődött a második intifáda (az al-Aksza intifáda), amely az elsőnél lényegesen militarizáltabb és véresebb volt. Öngyilkos merényletek izraeli városokban, izraeli katonai műveletek palesztin városokban, civilek tömeges halála jellemezte az időszakot. Az erőszak minősítése vitatott: az izraeli kormányzat a palesztin fegyveres akciók többségét terrorizmusnak, a palesztin oldal ellenállásnak nevezte. A nemzetközi szervezetek, például az ENSZ és az emberi jogi szervezetek jelentései mindkét oldal jogsértéseit dokumentálták.
Az erőszak második intifáda alatti intenzitására vonatkozó adatok eltérőek, de az izraeli és palesztin források egyaránt több ezer palesztin és több száz izraeli halálos áldozatról számolnak be. A számok mögött konkrét események állnak: izraeli hadműveletek (például a 2002-es Védőpajzs hadművelet és a dzseníni csata) és palesztin merényletek. A dzseníni csata áldozatszámai és a civil áldozatok aránya a mai napig forráskritikai viták tárgya, mert az izraeli, palesztin és nemzetközi szervezetek eltérően közlik a halottak számát és a harcok körülményeit.
A 2000-es évek közepén két párhuzamos folyamat zajlott: az izraeli biztonsági kerítés/fal építése Ciszjordániában, és a 2005-ös gázai kivonulás. A kerítést Izrael biztonsági intézkedésként, a palesztin oldal és a Nemzetközi Bíróság 2004-es tanácsadó véleménye pedig a nemzetközi jog megsértéseként értelmezte. A 2005-ös izraeli kivonulást a Gázai övezetből Ariel Saron miniszterelnök vezette kormány hajtotta végre; a kivonulás a telepek felszámolását jelentette, de az izraeli hadsereg ellenőrzése a határon, a légtérben és a tenger felől fennmaradt. Ezt az állapotot az emberi jogi szervezetek a megszállás folytatásaként, Izrael pedig biztonsági szükséghelyzetként értelmezte.
A Hamasz (Iszlám Ellenállási Mozgalom, harakat al-muqáwama al-iszlámijja) 2006-ban megnyerte a palesztin törvényhozási választásokat. Az ezt követő belső palesztin feszültség, amelyet a palesztin oldalon belüli Fatah–Hamasz szembenállás jellemzett, 2007-re a Gázai övezet és Ciszjordánia politikai szétválásához vezetett. A Hamászt Izrael, az Egyesült Államok, az Európai Unió és számos más állam terrorszervezetnek minősíti; a mozgalom ezt a minősítést vitatja, és magát palesztin ellenállási szervezetként határozza meg. A kettős palesztin hatalomgyakorlás a mai napig alapvetően befolyásolja a béketárgyalások lehetőségét. A gázai övezetet 2007 óta Izrael és Egyiptom szigorú zárlat alatt tartja, amit a palesztin lakosság és az emberi jogi szervezetek kollektív büntetésként, az izraeli kormányzat pedig biztonsági intézkedésként ír le.
A 2008–2009-es, 2012-es, 2014-es és 2021-es gázai fegyveres összecsapások, valamint a 2023. október 7-i Hamasz-támadást követő izraeli hadjárat a konfliktus legújabb szakasza. A 2023. október 7-i támadás dokumentált tényei: palesztin fegyveres csoportok támadást indítottak izraeli települések és katonai állások ellen, mintegy 1 200 embert öltek meg, és túszokat ejtettek. A támadás minősítése vitatott: Izrael és számos szövetségese szerint terrorcselekmény, a palesztin szervezetek szerint az ellenállás része. A Nemzetközi Büntetőbíróság és az ENSZ vizsgálatai a felek háborús bűneit, adott esetben emberiesség elleni bűncselekményeit vizsgálják. Az ezt követő izraeli hadművelet a Gázai övezetben rendkívül magas palesztin polgári áldozatszámmal járt; a hivatalos gázai egészségügyi források és az ENSZ által közölt adatok szerint 2026 elejére több tízezer halott van, de a pontos szám ellenőrzése a harcok közepette nem lehetséges, és a források politikai ellenőrzöttsége miatt a számokat kritikával kell kezelni. Az izraeli kormányzat a Hamász katonai infrastruktúrájának felszámolását és a túszok kiszabadítását tűzte ki célul; a palesztin és nemzetközi humanitárius szervezetek a műveletet aránytalan erőnek, egyes jogi értelmezések szerint kollektív büntetésnek vagy akár népirtásnak nevezték. Ez utóbbi minősítés jogi megalapozottságáról a Nemzetközi Bíróság előtt eljárások vannak folyamatban, és a könyv 2026-os lezárásakor nem tekinthető lezárt jogi ténynek.
A kétállami megoldás – vagyis egy független palesztin állam létrehozása Ciszjordániában és a Gázai övezetben, Izrael mellett – az 1990-es évek elejétől a nemzetközi diplomácia domináns formulája volt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa, az Arab Liga, az Európai Unió és az Egyesült Államok számos állásfoglalása ezt a célt nevezte meg. A megoldás megvalósulását akadályozó tényezőket a felek egymásnak tulajdonítják: az izraeli kormányzat a palesztin fegyveres szervezetek erőszakát, a belső palesztin megosztottságot és a zsidó állam elismerésének hiányát, a palesztin fél az izraeli telepespolitikát, a megszállás intézményrendszerét és a tárgyalások aszimmetriáját említi. A nemzetközi jogi álláspontok szerint a telepek és a palesztin területek annexiójának vitatott lépései aláássák a kétállami megoldás területi alapját. A 2020-as évekre a kétállami megoldás esélye a legtöbb elemző szerint csökkent, de a formula továbbra is a hivatalos nemzetközi álláspont része.
A palesztin menekültkérdés a konfliktus egyik legrégebbi, legösszetettebb és érzelmileg leginkább terhelt eleme. A menekültek jogállása nemzetközi jogilag kettős: az 1951-es menekültügyi egyezmény általános védelme alá tartoznak, de különösen az UNRWA mandátuma alatt állnak, amely az 1948-as háborúhoz kapcsolódó palesztin menekülteknek és leszármazottaiknak nyújt oktatási, egészségügyi és szociális szolgáltatásokat. A menekültjog kérdésében a palesztin álláspont szerint az ENSZ 194-es közgyűlési határozata elismeri a menekültek hazatéréshez való jogát, illetve kárpótláshoz való jogát a vissza nem térők számára; az izraeli álláspont szerint a hazatérés tömeges gyakorlása Izrael demográfiai létét és zsidó jellegét veszélyeztetné, ezért a menekültkérdést tárgyalásos úton, a kétállami keretben kell rendezni, korlátozott hazatéréssel és kárpótlással. A nemzetközi emberi jogi és menekültjogi szervezetek szerint a menekültek jogai egyéni jogok, amelyekről a palesztin vezetés sem mondhat le a menekültek nevében; az izraeli jogértelmezés szerint a 194-es határozat nem bir kötelező erővel, és a hazatérés nem automatikus jog.
A menekültkérdés regionális következményei máig meghatározóak. A palesztin menekültek milliói élnek Libanonban, Szíriában, Jordániában és a megszállt területeken, gyakran táborokban. A befogadó országok politikája eltérő: Jordánia állampolgárságot adott sok palesztin menekültnek, Libanon viszont a palesztin menekültek többségét nem honosította, és társadalmi-gazdasági jogaikat szűkre szabta. A szíriai polgárháború óta a menekültek egy része másodszor vagy harmadszor is menekülni kényszerült, ami újabb humanitárius válságokat okozott. A menekültkérdés az arab–izraeli tárgyalások legérzékenyebb pontja: a Camp David-i, az oslói és a 2000-es tárgyalások során a hazatérés, a kompenzáció és az UNRWA jövője egyaránt napirenden volt, de egyetlen tárgyaláson sem született minden fél által elfogadott megoldás.
A konfliktus nemzetközi dimenziója a hidegháború után átalakult, de nem szűnt meg. Az Egyesült Államok a legfontosabb külső szereplő, amely Izrael biztonságát stratégiai érdeknek tekinti, ugyanakkor a kétállami megoldás híveként lép fel. Oroszország, Kína, az Európai Unió és a regionális hatalmak – Irán, Törökország, Szaúd-Arábia, Egyiptom és Katar – saját érdekeik szerint pozicionálják magukat. Az Ábrahám-megállapodások (2020) során az Emírségek, Bahrein, Szudán és Marokkó normalizálták diplomáciai kapcsolataikat Izraellel, ami a palesztin kérdés napirendről való levételének félelmét keltette a palesztin oldalon, míg az izraeli és amerikai értelmezés a regionális béke kiterjesztéseként mutatta be. A 2023–2026-os gázai eszkaláció ezt a tendenciát részben visszafordította, de a normalizációs folyamatok egyelőre nem zuhantak össze teljesen. A konfliktus tehát nem csupán izraeli–palesztin, hanem regionális és globális erőviszonyok metszéspontjában is zajlik.
A fejezet elsődleges forrásai az ENSZ-határozatok, a fegyverszüneti egyezmények szövegei, a Camp David-i keretmegállapodás és a békeszerződés, valamint a felek hivatalos nyilatkozatai, a katonai jelentések és a diplomáciai levelezés. A másodlagos szakirodalomban az izraeli, palesztin és nyugati történetírás mellett a kritikai történetírás (például az „új történészek” Izraelben, a palesztin oral history, a nemzetközi jogi elemzések) is jelen van. A 2023 utáni események esetében a források sokszor nem ellenőrizhetők, a gázai áldozatszámokat pedig a Hamászhoz köthető egészségügyi minisztérium közli, ami módszertani kihívást jelent; ugyanakkor az ENSZ és a nemzetközi szervezetek – saját ellenőrzésük mellett – ezeket az adatokat használják, gyakran azzal a megjegyzéssel, hogy a végső számok csak a harcok után lesznek igazolhatók.
A vitatott megnevezések – terrorizmus, ellenállás, megszállás, apartheid, népirtás – nem a könyv álláspontjaként jelennek meg, hanem a felek és a nemzetközi intézmények tulajdonított minősítéseként. A menekültügyi statisztikák esetében a szám forrása és a becslési bizonytalanság mindig jelölendő. A telepeslétszámok, az áldozati adatok és a tárgyalási javaslatok tartalma egyes pontokon csak a felek elbeszéléseiből ismert, ezért a szöveg ezeket a bizonytalanságokat kifejezetten jelzi. A 2026-os lezárás miatt a legfrissebb folyamatok értékelése ideiglenes; a könyv nem vállalkozik jóslatra.
A konfliktus tehát nem egyetlen háború, hanem egymásra rakódott politikai, jogi és demográfiai folyamatok összessége, amelyben minden szereplő a maga történelmi sérelmeit és biztonsági érveit érvényesíti. A tárgyilagos megértéshez nem elég a kronológia: a vitatott megnevezéseket és a források eltéréseit is ismernünk kell.