Bevezető bekezdés
A 20. század második felétől a Közel-Kelet és a tágabb régió több olyan fegyveres konfliktust élt meg, amelyben a küzdelem nem elsősorban két állam hadserege között, hanem egy állam területén belül, illetve állami és nem állami szereplők, milíciák, törzsi csoportok, vallási-politikai mozgalmak és külföldi hadseregek között zajlott. Libanon (1975–1990), Irak (2003-től szakaszosan), Szíria (2011-től), Jemen (2014/15-től) és Afganisztán (1978-tól szinte folyamatosan) polgárháborúi nem függetleníthetők a gyarmati határoktól, az autoriter államépítéstől, a hidegháborús és poszthidegháborús külső beavatkozásokról, valamint a régió olajra, vízre és stratégiai útvonalakra épülő geopolitikai szerepétől. Az alfejezet e konfliktusok közös és eltérő vonásait, a menekültválságok kialakulását, a humanitárius segítségnyújtás működését és a nemzetközi felelősség kérdését tárgyalja. A hangsúly nem a harcok részletes katonai krónikáján, hanem a polgári lakosságot sújtó következményeken, a kitelepítés mechanizmusain és a segélyezés korlátain van.
A fogalmi keret fontos: a „polgárháború” maga is vitatott kategória, mert a résztvevők gyakran külső támogatókkal, transznacionális hálózatokkal és regionális hatalmi érdekekkel összefonódva harcolnak. A menekült és a belső menekült (internally displaced person, IDP) jogi kategóriáit az 1951-es genfi menekültügyi egyezmény, illetve a későbbi ENSZ-dokumentumok határozzák meg; e kategóriák azonban nem mindig fedik le a térségben élő, állampolgárság nélküli vagy huzamosan hontalan csoportok helyzetét. Az alfejezet ezért a jogi fogalmakat történeti kontextusban használja, és jelzi, hol tér el a humanitárius jogi nyelv a helyi társadalmi valóságtól.
A libanoni, szíriai, jemeni, iraki és afganisztáni konfliktusok egyik közös vonása, hogy az állam biztonsági monopóliuma meggyengült vagy összeomlott, és a fegyveres erőszak szervezése részben vagy egészben nem állami szereplőkhöz került. Libanonban az 1975–1990 közötti háborúban a milíciák (a maronita jobboldal fegyveres csoportjai, a palesztin frakciók, a síita Amal és később a Hezbollah, a drúz Progresszív Szocialista Párt, valamint kisebb baloldali és naszszerista szervezetek) területi alapon szervezték meg az erőszakot; a libanoni hadsereg hosszú időre felbomlott. A konfliktust felerősítette a palesztin fegyveres jelenlét, az izraeli hadműveletek, a szíriai intervenció és az iráni támogatású síita mozgósítás. A háború jellegének értelmezése máig vitatott: volt, aki a hidegháborús regionális proxyháborút, volt, aki a libanoni állam felekezeti elosztórendszerének válságát látta benne; a történeti szakirodalom a kettőt általában összekapcsolja.
Szíriában a 2011-es felkelésből 2012–2013-ra alakult ki fegyveres polgárháború. A Bassár al-Aszad vezette rezsim eleinte békés tüntetések leverésére használta a biztonsági erőket, majd a hadsereg, a hírszerzés, a síita milíciák, az iráni Forradalmi Gárda és a Hezbollah együttesen lépett fel; az ellenzék oldalán a Szabad Szíriai Hadseregnek nevezett alakulatok, a törzsi és helyi milíciák, valamint fokozatosan a szalafita-dzsihadista csoportok – köztük a Dzsabhat an-Nuszra és az Iszlám Állam (IS) – harcoltak. A konfliktus szektarianizálódása nem „ősi gyűlölet” következménye volt, hanem a rezsim erőpolitikájának, a külső támogatók hálózatának és a fegyveres csoportok toborzási logikájának eredménye. A szunnita többségű felkelést az Aszad-rezsim elsősorban rendszerellenes felkelésként, saját támogatói bázisa számára pedig a vallási és közösségi túlélés harcaként keretezte; az ellenzéki narratíva a szabadság és a diktatúra elleni küzdelmet hangsúlyozta, míg a dzsihadista csoportok a felekezeti és globális dzsihád nyelvét használták.
Jemenben a 2014–2015-ben elmélyült polgárháború a húti mozgalom (Ánszár Alláh) észak-nyugati felemelkedéséből, a központi állam gyengeségéből, a déli szeparatista Déli Átmeneti Tanács fellépéséből és a Szaúd-Arábia vezette katonai koalíció beavatkozásából állt össze. A konfliktus gyökerei azonban korábbra nyúlnak vissza: a 2004–2010 közötti húti felkelések, a 2011-es jemeni tiltakozások, valamint az észak-déli ellentét az 1990-es egyesítés után. A frontvonalak itt a törzsi, regionális és felekezeti (zajdí-síita vs. szunnita-szalafita) lojalitások mentén is húzódtak, de a harcot nagyban meghatározta a szaúdi–iráni regionális versengés is.
A polgárháborúk mindegyikében dokumentálták a polgári lakosság elleni szisztematikus vagy tömeges erőszak formáit: tömeggyilkosságokat, nemi erőszakot, kínzást, ostromtaktikát, kollektív büntetést, a víz- és élelmiszer-ellátás fegyverként való használatát, valamint a lakóhely elhagyására kényszerítést. A szíriai rezsim erőit az ENSZ emberi jogi vizsgálóbizottsága és emberi jogi szervezetek többször azzal vádolták, hogy hordóbombákat vetettek be lakott területeken, kórházakat és piacokat támadtak, és a fogva tartottakkal szemben kínzást, nemi erőszakot és tömeges kivégzéseket követtek el; ezeket az állításokat a rezsim cáfolta, illetve a „terroristák elleni harc” keretében igazolta. Az Iszlám Állam az általa ellenőrzött területeken a jezidik elleni gyilkosságokat, rabszolgasorba vetést és szexuális erőszakot hajtott végre; az ENSZ vizsgálóbizottsága szerint e cselekmények a jezidik elleni népirtás tényállását is kimeríthetik, ám a jogi minősítés vitája és a nemzetközi bírósági eljárások lassúsága miatt a fogalom használata körül tudományos és jogi vita van.
Libanonban a háború alatt több felekezeti alapon elkövetett mészárlás történt; a legismertebb az 1982-es szabrai és satilai mészárlás, amelyet a libanoni jobboldali milíciák hajtottak végre a Bejrút déli peremén fekvő palesztin menekülttáborokban, miközben az izraeli hadsereg a térséget ellenőrizte. Az izraeli bíróság által felállított Kahan-bizottság 1983-ban közvetett felelősséget állapított meg izraeli katonai és politikai vezetőknél; az izraeli álláspont szerint a tömeggyilkosságot libanoni erők követték el, míg a palesztin és arab narratíva az izraeli felelősséget hangsúlyozza. A történészi konszenzus a két elem együttes érvényesülését látja: a libanoni milíciák közvetlen tettét és az izraeli hadsereg felelősségét a tábor körbezárásában és a milíciák beengedésében.
Afganisztánban a szovjet megszállás (1979–1989) és az azt követő polgárháború során a szovjet hadsereg és a mudzsahedin csoportok is követtek el tömeges erőszakot a vidéki lakosság ellen; a szovjet légierő, a helikopteres támadások és a taposóaknák dokumentáltan hatalmas polgári áldozatot okoztak. A tálib hatalomátvétel után a nők oktatáshoz, munkához és a nyilvános térhez való hozzáférése drasztikusan szűkült, amit az ENSZ és emberi jogi szervezetek a nők elleni szisztematikus diszkriminációnak és nemi apartheidnek minősítenek; a tálib vezetés ezt saját iszlámjogi értelmezésével igazolja. A 2021-es hatalomátvétel utáni időszakból származó adatok és minősítések egy része még folyamatban lévő ellenőrzés tárgya; a 2025–2026-os helyzet részletezése különösen óvatos forráskritikát igényel.
Irakban a 2003-as amerikai inváziót követően a polgárháborús szakasz 2006–2008 között volt a legintenzívebb, amikor a síita és szunnita milíciák, az al-Káida iraki ága és a kormányerők közötti erőszak hatalmas városi lakosságot kényszerített lakóhelye elhagyására. Az invázió és a megszállás körülményeinek megítélése vitatott: az amerikai és brit kormányzati érvelés a tömegpusztító fegyverek feltételezett jelenlétére hivatkozott, amely később nem igazolódott; a nemzetközi jogi szakvélemények egy része az inváziót az ENSZ Alapokmányával összeegyeztethetetlennek tartja, míg más értelmezések a korábbi BT-határozatokra építő érvelést hangsúlyozzák. A háború következményeit az Iraki Testőrség (Iraq Body Count) és más szervezetek áldozati becslései dokumentálják, de a teljes halálozási szám máig vitatott, mert a 2006–2007-es felekezeti erőszak csúcspontján a regisztráció is összeomlott.
A polgárháborúk legsúlyosabb társadalmi következménye a tömeges kényszerű elvándorlás. A szíriai háborúban az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint 2015–2016-ra több mint 5 millió regisztrált menekült élt a szomszédos országokban – Törökországban, Libanonban, Jordániában, Irakban és Egyiptomban –, további mintegy 6–7 millió ember pedig belső menekültként az ország határain belül. A számok folyamatosan változtak, és a regisztráció, a visszatérés, valamint az Európába irányuló másodlagos migráció miatt a pontosságuk korlátozott. A UNHCR adatai szerint Törökország 2017–2018 körül a világ legtöbb regisztrált menekültjét fogadta be, nagyobb részben szíriaiakat; Libanonban a szíriai menekültek aránya a lakosság nagyságához képest a legmagasabbak közé tartozott a világon.
Libanon a palesztin menekültek ügyében már 1948 óta különleges helyzetben van: a palesztin menekültek és leszármazottaik számára az ENSZ Palesztin Menekülteket Segélyező és Munkaközvetítő Ügynöksége (UNRWA) nyújt szolgáltatásokat, mivel a palesztinok az 1951-es genfi egyezmény hatálya alól részben kimaradtak. Az UNRWA által nyilvántartott palesztin menekültek száma a 2020-as évekre meghaladta az 5 milliót a régióban, de ez a szám a regisztrált jogosultakat, nem pedig a ténylegesen menekültként élőket mutatja. A palesztin „menekült” kategória örökölhetősége és a visszatérési jog (arabul: haqq al-awda) értelmezése az izraeli–palesztin vita egyik legérzékenyebb pontja; az izraeli álláspont szerint a visszatérési jog tömeges érvényesítése felszámolná Izrael zsidó demográfiai jellegét, míg a palesztin és arab álláspont az ENSZ 1948/49-es határozataira, különösen a 194 (III) határozatra hivatkozik.
Jemenben a háború a világ egyik legsúlyosabb humanitárius válságát okozta: az ENSZ 2015–2016-tól több alkalommal is a lakosság többségét érintő élelmezésbizonytalanságról, járványokról és rossz egészségügyi ellátásról szólt. A jemeni helyzetet súlyosbította a Szaúd-Arábia vezette koalíció légi hadjárata és tengeri blokádja, valamint a húti ellenőrzés alatt álló területek intézményi összeomlása. A humanitárius szervezetek a húti hatóságokat is felelőssé tették az élelmiszersegélyek elosztásának akadályozásáért és a segélymunkások zaklatásáért. A pontos éhínségi és halálozási adatok bizonytalanok, mert a harcok alatt a regisztráció és az egészségügyi statisztika is szétesett; a különböző ENSZ-szervek és civil szervezetek becslései között jelentős eltérések vannak.
Afganisztánban a szovjet háború idején több millió afgán menekült érkezett Pakisztánba és Iránba; az 1980-as években Pakisztánban a regisztrált afgán menekültek száma 3 millió fölé emelkedett, ami a világtörténet egyik legnagyobb menekültmozgása volt. A 2021-es tálib hatalomátvétel után ismét nőtt a kényszerű elvándorlás, de a 2021–2026 közötti friss menekültstatisztikák folyamatosan változnak és ellenőrzést igényelnek. A pakisztáni állam 2023-tól kezdődően tömeges hazatoloncolási hullámot indított az okmányok nélküli afgán állampolgárokkal szemben, ami újabb humanitárius és emberi jogi vitákat váltott ki.
A menekülttáborokban és belső menekültkolóniákban a nők, a gyermekek és a fogyatékossággal élők aránytalanul szenvedték el a szegénységet, a nemi alapú erőszakot és az oktatáshoz, egészségügyhöz való hozzáférés hiányát. A szíriai válság idején a korai házasságkötések aránya nőtt a menekült családokban, amit a humanitárius szervezetek a szegénység és a bizonytalanság következményeként értékeltek; e jelenség ugyanakkor a befogadó országok jogrendjében és a helyi közösségi normákban is vitákat gerjesztett. A humanitárius szervezetek hangsúlyozzák, hogy a tábori segélyezés nem helyettesítheti a hosszú távú jogi és gazdasági integrációt, és hogy a „menekült” kategória mögött eltérő túlélési stratégiák, családi hálózatok és városi szegénység húzódnak.
A humanitárius segítségnyújtás fő intézményei a második világháború utáni genfi egyezményeken és az ENSZ rendszerén alapulnak. Az 1949. évi negyedik genfi egyezmény a polgári lakosság védelmét, az 1977. évi kiegészítő jegyzőkönyvek pedig a belső fegyveres konfliktusok áldozatait is igyekeznek védeni. A gyakorlatban a segélyek eljuttatása a harcoló felek engedélyén, a határok megnyitásán és a finanszírozáson múlik. Szíriában az ENSZ Biztonsági Tanácsa a 2014-es 2165-ös határozattal engedélyezte a határokon átnyúló segélyszállítmányokat anélkül, hogy a damaszkuszi kormány hozzájárulását kérték volna; a határozatot többször meghosszabbították és szűkítették, ami a humanitárius hozzáférést a regionális politika függvényévé tette. Az Aszad-rezsim a saját területén a segélyek elosztását gyakran a politikai lojalitás ellenőrzésére használta; az ellenzéki területeken a helyi tanácsok és a fegyveres csoportok szintén részt vettek a források elosztásában, ami korrupciós és visszaélési vádakhoz vezetett.
Jemenben a Szaúd-Arábia vezette koalíció tengeri és légi blokádja miatt az északi húti ellenőrzés alatt álló területekre a segélyek bejuttatása hosszú időre akadozott; a húti hatóságok pedig adókat vetettek ki a segélyekre és korlátozták a humanitárius dolgozók mozgását. A Nemzetközi Vöröskereszt (ICRC) és az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) többször felfüggesztette vagy csökkentette a működését a források hiánya és a biztonsági kockázatok miatt. A jemeni éhínség értelmezése így nem csak a termés és a piac kérdése, hanem a hadviselő felek blokádpolitikájának és a nemzetközi adakozók kifáradásának a következménye is.
Afganisztánban a 2021-es tálib hatalomátvétel után a nyugati adományozók befagyasztották az állami fejlesztési támogatások nagy részét, és a jegybank tartalékainak egy részét zárolták; a humanitárius segélyeket viszont részben tovább folyósították, hogy elkerüljék a teljes összeomlást. A tálib kormányzat nemzetközi elismerése elmaradt, így a segélyek elosztása az ENSZ-ügynökségeken és civil szervezeteken keresztül történt, nem az állami költségvetésen át. Ez a modell lehetővé tette, hogy a segélyek nagy része eljusson a rászorulókhoz, de egyúttal a tálib hatóságokat mentesítette az állami szolgáltatások finanszírozásának felelőssége alól, és hosszú távon a párhuzamos segélygazdaságot erősítette.
A nemzetközi felelősség kérdése három síkon merül fel: a fegyveres beavatkozás jogszerűségén, a háborús bűnök számonkérésén és a menekültek befogadásán. A humanitárius intervenció fogalma az 1990-es években vált vitatottá a balkáni és afrikai válságok kapcsán; a 2005-ös ENSZ-csúcs a „védelmi felelősség” (responsibility to protect, R2P) elvét fogadta el, amely az állam felelősségét írja elő a lakossága védelmére, és a nemzetközi közösség beavatkozását akkor teszi lehetővé, ha az állam ezt nyilvánvalóan elmulasztja. A szíriai és jemeni konfliktusokban az R2P elve nem vezetett katonai beavatkozáshoz; az értelmezés körül éles vita van arról, hogy az elv kettős mércével érvényesül-e, és hogy a nagyhatalmi vétójog miként bénítja meg a Biztonsági Tanácsot.
A menekültek befogadása terén az 1951-es genfi egyezmény és a későbbi jegyzőkönyvek a visszaküldés tilalmát (non-refoulement) írják elő, de az államok gyakorlata eltérő. Törökország a szíriai menekültek többségét „ideiglenes védelem” alá helyezte, ami nem azonos a menekültstátusszal; Libanon és Jordánia nem írta alá az 1951-es egyezményt, hanem külön megállapodásokkal és informális mechanizmusokkal kezelte a szíriai és palesztin jelenlétet. Az Európai Unió 2015–2016-os migrációs válsága a szíriaiak egy részét az uniós menekültügyi rendszerbe terelte, de a magyar és más uniós kormányzati narratívák a „migrációs nyomás” és a „biztonsági kockázat” keretét használták; a menekültjogi szervezetek ezt a genfi egyezmény szellemével ellentétesnek tartották.
A polgárháborúk történetírásában három nagy értelmezési vita húzódik. Az egyik a szektarianizmus szerepéről szól: egyes elemzők a szunnita–síita törésvonalat tartják a szíriai, iraki, jemeni és libanoni konfliktusok kulcsának, mások szerint a vallási keretezés utólagos és instrumentális, mert a harcoló feleket a politikai gazdaságtan, a milíciák finanszírozása és a külső állami érdekek mozgatják. A másik vita a külső beavatkozás mértékéről szól: a regionális hatalmak (Szaúd-Arábia, Irán, Törökország, Izrael) és a globális hatalmak (USA, Oroszország, Kína) szerepét eltérően súlyozzák. A harmadik vita a humanitárius válságok okairól folyik: a neoklasszikus elemzések az állami intézmények gyengeségére, a politikai gazdaságtani iskola a járadékvadász elitekre és a háborús gazdaságra, a kritikai iskola a gyarmati örökségre és a nemzetközi rendszer egyenlőtlenségeire helyezi a hangsúlyt.
Az alfejezet elsősorban ENSZ-dokumentumokra (UNHCR, OCHA, WFP, ENSZ-emberi jogi vizsgálóbizottságok jelentései), nemzetközi emberi jogi szervezetek (Amnesty International, Human Rights Watch) jelentéseire, a Nemzetközi Vöröskereszt közleményeire, valamint a szakirodalomban hivatkozott visszaemlékezésekre és oknyomozó munkákra támaszkodik. A harci események, a légitámadások és az áldozati számok esetében a források gyakran hivatalos hadsereg- és milíciaközleményekből, helyi aktivisták gyűjtéseiből és nemzetközi megfigyelői jelentésekből származnak; ezek hitelessége és elfogultsága változó. A 2011 utáni szíriai áldozati számokat az ENSZ 2014-től kezdve már nem tudta egységesen megbízhatóan frissíteni, ezért a teljes háborús halálozás becslése 300 000 és 600 000 között mozog, a becslési módszer függvényében; a pontos szám ismeretlen, és valószínűleg hosszú időre az is marad.
A menekültstatisztikák sem teljesen megbízhatók: a regisztráció az adott befogadó állam adminisztrációjától, a menekültek mozgásától és a humanitárius szervezetek hozzáférésétől függ. A belső menekültek számát csak becslik, mivel a harcok alatt a népszámlálás lehetetlen. A 2021 utáni afganisztáni helyzetre vonatkozó adatok egy része nem ellenőrizhető független forrásból; a könyv ezért a friss eseményeknél az „ENSZ szerint”, „emberi jogi szervezetek szerint” vagy „ellenzéki források szerint” minősítést használja. A „népirtás”, „háborús bűn”, „terrorizmus” és „ellenállás” kifejezéseket csak akkor használja saját fogalomként, ha a vonatkozó nemzetközi bírósági vagy ENSZ-vizsgálóbizottsági minősítés megtörtént; ellenkező esetben a szereplők használatát idézi.
A humanitárius segélyezés hatásosságáról szóló tudásunk is korlátozott: a segélyek célba érésének ellenőrzése a háborús zónákban esetleges, a visszaéléseket pedig gyakran csak később, visszaemlékezésekből és belső auditokból ismerjük meg. A segélyező szervezetek saját jelentései érdekeltek a hatásosság hangsúlyozásában, ezért ezeket kritikusan kell olvasni.