Ez az alfejezet a régió politikai rendszereinek egyik legfontosabb kérdését vizsgálja: miért maradnak fenn hosszú időn át azok a rendszerek, amelyekben a hatalom koncentrált, a politikai váltógazdaság korlátozott, és a kormányzati erőszak vagy a pártfogás a mindennapi politika meghatározó eleme. A kérdés nem önmagában a „demokrácia hiánya”, hanem az, hogy a hatalomgyakorlás mely intézményei, erőforrásai és legitimációs mintái bizonyulnak tartósnak. A fejezet tudatosan nem „kivételes” vagy „fejlődésképtelen” térségként kezeli a Közel-Keletet és a vele összefonódó dél-ázsiai, kaukázusi és közép-ázsiai országokat, hanem olyan történeti-intézményi örökségek és újraelosztási mechanizmusok felől közelít, amelyeket a Polgárháborúk, menekültek és humanitárius válságok fejezetben tárgyalt konfliktusok is formáltak.
A politikatudományban és a történetírásban az autoriter rezsim (authoritarian regime) kifejezés olyan politikai rendszert jelöl, amelyben a vezetők kiválasztása nem szabad és tisztességes választásokon keresztül történik, a hatalommegosztás intézményei gyengék, a bíróságok és a média nem ellenőrzik érdemben a végrehajtó hatalmat, a politikai ellenzéket pedig jogi, informális vagy erőszakos eszközökkel korlátozzák. Fontos azonban, hogy ez a kategória a 20. századi összehasonlító politikatudományból származik, és nem feltétlenül feleltethető meg a korábbi korszakok helyi politikai nyelveinek. Az oszmán, szafavida vagy mogul udvari politika, a törzsi főségek és a vallási intézmények közötti viszony nem egyszerűen „autoriter” volt a mai értelemben, hanem olyan patrimoniális és dinasztikus rendszer, amelyben a legitimitás forrásai eltérőek voltak. A jelen fejezet ezért elsősorban a 20–21. századi államokra alkalmazza a fogalmat, de mindig jelzi, ha a múltra való visszavetítés torzítana.
A reziliencia (resilience) a szakirodalomban a rendszer azon képességét jelenti, hogy túléli a külső sokkokat, a gazdasági válságokat, a tömegtiltakozásokat vagy a belső elitkonfliktusokat anélkül, hogy alapvető hatalomgyakorlási módja átalakulna. A kifejezés nem értéksemleges: a reziliencia a hatalom birtokosai számára a fennmaradást, az ellenzék és az áldozatok számára viszont gyakran a represszió folytatódását jelenti. A könyv ezért a fogalmat leíró értelemben használja, nem pedig a rendszer „sikerességének” minősítésére.
A szakirodalomban három fő magyarázattípus verseng a közel-keleti és tágabb értelemben vett regionális autoriter rendszerek tartósságára. Az első a represszió központi szerepét emeli ki: a titkosszolgálatok, a belügyi erők és a hadsereg olyan szervezeti kapacitással rendelkeznek, amely megnehezíti a kollektív fellépést. A második a pártfogás és a járadékelosztás mechanizmusaira összpontosít: az állam erőforrásokat oszt el lojalitásért cserébe, ezáltal a társadalom egy része érdekeltté válik a fennálló rendszer fenntartásában. A harmadik a nemzetközi tényezőket hangsúlyozza: a nagyhatalmi támogatás, a biztonsági együttműködés, a fegyvereladások és a nemzetközi hitelezők megóvhatják a rezsimeket a belső nyomás következményeitől. A leginkább meggyőző elemzések szerint e három tényező kombinációja és sorrendje országonként változik; nincs egyetlen, mindenhol érvényes „recept”.
A régió mai monarchiái közül Szaúd-Arábia, Omán és Jordánia tartozik a könyv által kiemelt 16 ország közé. Emellett a 20. században monarchikus autoriter rezsimek működtek Irakban, Jemenben, Iránban, Afganisztánban és a modern Törökország elődjében, az Oszmán Birodalom utódállamaiban. A monarchiák túlélése és átalakulása jól mutatja, hogy a dinasztikus forma önmagában nem határozza meg a hatalomgyakorlás módját: léteznek abszolút monarchiák, mint Szaúd-Arábia vagy a 2020-as évek Ománja, és léteznek alkotmányosnak nevezett, de a gyakorlatban erősen centralizált rendszerek, mint Jordánia.
Szaúd-Arábia esetében a királyság az 1932-es egyesítés óta a Szaúd-dinasztia és a vahhabita vallási intézmények közötti történelmi szövetségre épül. Ez a szövetség a 20. század közepétől az olajjáradékkal kombinálódott: a királyi család a bevételek egy részét a vallási elit, a törzsi vezetők és a kiterjedt klienshálózatok felé csatornázta, cserébe lojalitást és társadalmi nyugalmat kapott. A rentier állam (rentier state) modellje itt a legerősebb: mivel az állam bevételei nagyrészt nem belső adókból, hanem olajexportból származnak, a kormányzat adóztatás nélkül tud jóléti juttatásokat, állami munkahelyeket és támogatott szolgáltatásokat nyújtani. Ez az elosztási logika csökkenti a képviseleti demokrácia iránti nyomást, bár a 2010-es évek fiatalabb, városi és képzett rétegei körében a gazdasági nyitás és a politikai reform iránti igény nőtt. A szaúdi vezetés a 2011-es regionális tiltakozási hullám idején jelentős költségvetési kiadásokkal és a nemzeti identitás erősítésével válaszolt, ami a rezsim rezilienciáját rövid távon megerősítette, de nem számolta fel a strukturális függőséget az olajtól. Mindezt részletesebben a Szaúd-Arábia 2000–2026 alfejezet tárgyalja.
Ománban Kábúsz szultán 1970-ben, apja ellen irányuló palotapuccsal került hatalomra, majd a korábban elszigetelt országot a „jóléti abszolutizmus” modelljévé alakította. A rezsim legitimitása a belső biztonság és az anyagi emelkedés ígéretén nyugodott, miközben a politikai részvételt a szultán által kinevezett tanácsadó testületekre korlátozta. A 2011-es ománi tiltakozások kisebb reformokat kényszerítettek ki, de a 2020-as években is a szultán központi szerepe maradt meghatározó. A Omán 2020–2026 alfejezet bemutatja, hogy a Kábúsz utáni átmenet különösen sérülékennyé teszi a rendszert, mert az intézményi legitimitás a személyhez kötődött.
Jordánia a Hasemita dinasztiára épül, amelyet a brit mandátum időszakában emeltek trónra. A jordániai monarchia a 20. században többször is túlélt olyan válságokat, amelyek más rezsimeket megbuktattak: az 1948-as és 1967-es háborúk, a palesztin menekültek beáramlása, a Fekete Szeptembernek nevezett 1970-es belső konfliktus, valamint a 2011-es regionális mozgósítás. A túlélés mechanizmusa itt is összetett: a királyi udvar, a biztonsági szolgálatok, a kelet-jordániai törzsi elit és a külföldi támogatás szövetsége. A politikai nyitás időszakosan megtörténik, de a választott parlament hatásköre korlátozott, és a király a biztonságpolitikában, a külügyekben és a kiemelt gazdasági döntésekben meghatározó marad. A részleteket a Jordánia a 21. században alfejezet ismerteti.
A monarchiák esetében a társadalmi szerződés (social contract) fogalma nem írott alkotmányos megállapodást jelöl, hanem implicit kompromisszumot: a lakosság a politikai részvétel korlátozását elfogadja, amennyiben az állam biztonságot, alapvető jólétet és a társadalmi rendet nyújt. Ez a szerződés azonban nem merev; a gazdasági visszaesés, a fiatalok munkanélkülisége és a korrupció megítélése fokozatosan aláaszthatja. A 2010-es években több monarchiában is megfigyelhető volt a reformretorika és a szelektív engedékenység kettőse, amelyet a kutatók egy része „adaptív autoritarizmusként” ír le. A kifejezés vitatott, de jól mutatja, hogy a monarchiák nem puszta „befagyott” rendszerek, hanem folyamatosan újratárgyalják a hatalmi viszonyokat.
A 20. századi közel-keleti és dél-/közép-ázsiai államokban a hadsereg gyakran nem csupán az erőszak intézménye, hanem a politikai osztály kiképzője és a hatalomátvétel eszköze volt. A katonai rezsim olyan kormányzatot jelöl, amelyben a fegyveres erők vezetői közvetlenül vagy hátországból ellenőrzik a végrehajtó hatalmat. A pártállam (party-state) ezzel szemben olyan rendszer, amelyben egyetlen párt szervezi az állami életet, a gazdasági elosztást és a politikai mobilitást. A kettő gyakran összeolvadt: a Baath-országokban a hadsereg a párt katonai karjaként, a posztszovjet rendszerekben az elnöki párt a biztonsági szervek politikai kereteként működött.
Szíriában az 1963-as Baath-hatalomátvétel után az 1970-es „korrekciós mozgalom” hozta létre Hafiz al-Aszad rendszerét, amelyben a hadsereg, a titkosszolgálatok és a párt párhuzamos hálózatai biztosították a hatalmat. Az alavita tisztek túlreprezentáltsága a hadseregben és a biztonsági szervekben számos elemző szerint a rendszer tudatos uralmi stratégiájából fakadt, nem a közösség „természetes” uralmából. A rezsim a hivatalos ideológiában hangsúlyozta az arab nacionalizmust és a szekuláris államot, de a gyakorlatban a bizalmi pozíciókat rokoni és felekezeti-hálózati alapon osztotta el. A 2011-es felkelést követően a rezsim repressziója és a külső katonai támogatás lehetővé tette, hogy Bassár al-Aszad 2024-ig hatalomban maradjon. A Szíria 2011–2026 alfejezet bemutatja, hogyan vezetett a hosszú háború a központi állam kiürüléséhez, a milíciák megerősödéséhez és végül a rezsim gyors összeomlásához. A szíriai példa jól mutatja, hogy a repressziós kapacitás és a külső segítség a reziliencia fontos eleme, de a túlélés nem jelent automatizmust.
Irakban a Baath rezsim 1968-tól, különösen pedig Szaddám Huszein 1979-es elnöki hatalmának megszilárdulásától kezdve a párt, a hadsereg és a kiterjedt titkosszolgálati rendszer (mukhabarát) kombinációjára épült. A rezsim a 1980-as években az iráni–iraki háborút a „keleti kapu védelmének” narratívájaként használta, az 1990-es évek szankciós válságában pedig a nemzeti szenvedést a külső ellenség képével párosította. A hatalom belső magját a törzsi-rokoni hálózatok, a Baath Párt és a hadsereg elitje alkotta. A 2003-as amerikai invázió megdöntötte a rezsimet, de a de-baathifikáció és az állami intézmények feloszlatása utat nyitott a szektás politikai mobilizációnak és a milíciák megerősödésének. A részleteket a Irak 2003–2026 alfejezet tárgyalja; itt elég annyit rögzíteni, hogy az autoriter rezsim bukása nem vezetett automatikusan demokratikus konszolidációhoz, hanem új típusú fragmentált autoriter vagy hibrid viszonyokat hozott létre.
Törökországban a köztársaság története szorosan összefonódott a hadsereg politikai szerepével. A kemalista állam a hadsereget a szekuláris alkotmány őrének tekintette, és a 20. században négy alkalommal avatkozott be közvetlenül vagy közvetve a politikába: 1960-ban, 1971-ben, 1980-ban és 1997-ben. A 2002-ben hatalomra került AKP kormányzása alatt a hadsereg politikai súlyát fokozatosan visszaszorították, de az elemzők egy része szerint a hatalom a végrehajtó elnökségben koncentrálódott, és a 2016-os puccskísérletet követő tisztogatás tovább centralizálta a rendszert. A török eset a versengő autoritarizmus (competitive authoritarianism) fogalmával is leírható, amelyben a választások léteznek, de a média, a bíróság és a választási keretek egyenlőtlenek. A minősítés azonban élénk tudományos és politikai vita tárgya; a kormányzati narratíva szerint Törökország szuverén demokrácia, az ellenzék egy része szerint viszont hibrid rezsim. A könyv e vitát ismerteti, anélkül, hogy a saját álláspontjaként bármelyiket kisajátítaná. A részleteket a Törökország 2013–2026 alfejezet mutatja be.
Pakisztánban a katonai rezsimek ciklikussága a függetlenség óta meghatározó. Az 1958-as, 1969-es, 1977-es és 1999-es puccsok során a hadsereg elnököket buktatott meg, és időnként közvetlenül kormányzott. A hadsereg gazdasági érdekeltségei, az Inter-Services Intelligence (ISI) politikai befolyása és a civil kormányok gyengesége olyan „mély állami” struktúrát hozott létre, amelyet a kritikusok a demokrácia korlátozásának tekintenek. A mély állam (deep state) kifejezés azonban pontatlan és gyakran összeesküvéselméletekhez vezet; a könyv ezért inkább konkrét intézmények (katonai bíróságok, hírszerzés, katonai vállalatbirodalom) döntési hatalmát elemzi. A részleteket a Pakisztán 2008–2026 alfejezet tárgyalja. Bangladesben az 1975-ös puccs után katonai rezsimek, majd a 2000-es évektől formálisan többpárti, de erősen centralizált kormányzás alakult ki; a választási keretek és a média sokasága ellenére a hatalomváltás gyakran vitatott körülmények között történt. A Banglades 1990–2026 alfejezet elemzi ezt.
A posztszovjet térségben a szovjet pártállami örökség és az 1991 utáni elnöki rendszerek gyakran új autoriter formákat hoztak létre. Türkmenisztánban Nyijazov, majd utódja, Berdimuhamedov olyan személyi kultuszt és erőforrás-koncentrációt alakított ki, amelyben a szénhidrogén-járadék a hatalmi hálózatot táplálja. Az ország a Freedom House és más nem kormányzati szervezetek besorolásában hosszú ideje a világ egyik legkevésbé szabad állama; ezek a minősítések módszertani viták tárgyai, de a politikai részvétel, a sajtó és a civil társadalom erős korlátozása dokumentált. A Türkmenisztán 2022–2026 alfejezet részletezi. Örményország és Grúzia posztszovjet átmenete kevésbé centralizált: mindkettőben erős civil társadalom és időszakos választási versengés alakult ki, ugyanakkor az elnöki hatalom összpontosítása és az oligarchikus befolyás időszakosan megerősödött. A Örményország 1994–2026 és a Grúzia 2012–2026 alfejezetek elemzik ezeket a hullámzásokat.
A régió autoriter rendszereiben a represszió nem kizárólag fizikai erőszakot jelent. A titkosszolgálatok, a belügyi erők és a katonai bíróságok mellett a mindennapi megfigyelés, az informális zsarolás, a munkavállalási függőség, a média- és internetkorlátozás, valamint a civil szervezetek jogi ellehetetlenítése is a hatalom eszköztárához tartozik. A brit és francia mandátumok időszakában létrehozott hírszerzési és közigazgatási struktúrákat a független államok gyakran átvették és kibővítették; ez a gyarmati örökség dokumentálható akár a levéltárakban, akár a posztkoloniális törvényi szabályozásokban.
A represszió célja a kollektív cselekvés megelőzése, nemcsak megtorlás. Azt a jelenséget, hogy az emberek a várható megtorlás miatt nem lépnek fel, a kutatók „preemptív elrettentésnek” nevezik. Például Szíriában a 2011-es felkelés elején a rezsim az egyes tiltakozókat célzottan letartóztatta, megkínozta, és a családokat is fenyegette; ezzel akarta elejét venni a mozgósítás kiszélesedésének. A szíriai kormányzat a békés tüntetéseket „terrorista összeesküvésnek” minősítette; a „terrorizmus” kifejezést itt a rezsim saját retorikájából idézzük, nem a könyv minősítéseként. A letartóztatások, halálos áldozatok és kínzások számaira vonatkozó becslések ENSZ-vizsgálóbizottsági jelentésekből, emberi jogi szervezetek (Amnesty International, Human Rights Watch) és helyi dokumentációs hálózatokból származnak; a konkrét számok vitatottak és folyamatosan frissülnek, ezért a könyv nem közöl rögzített összeget, hanem az eltérő módszertanokra utal.
Az iráni rendszerben a velajat-e fakih (velāyat-e faqīh, a jogtudós kormányzása) elve az állami erőszak és a vallási legitimitás összekapcsolásának sajátos formáját hozta létre. A Forradalmi Gárda (Sepāh-e Pāsdārān) és a Baszidzs milícia a rendszer belső biztonsági és ideológiai felügyeletét végzi. A 2009-es elnökválasztási tiltakozások és a 2022-es nők jogaiért indult „Nő, élet, szabadság” mozgalom leverése azt mutatta, hogy a rendszer hajlandó nagy volumenű erőszakot és internetleállítást alkalmazni, ugyanakkor ezek a tiltakozások megmutatták, hogy a represszió ellenére is kialakulhatnak tartós ellenállási hálózatok. A részleteket az Irán 1989–2026 alfejezet tárgyalja. A digitális megfigyelés és a kiberellenőrzés a 2010-es évektől a represszió új rétegét jelentette: több közel-keleti kormány vásárolt olyan kémszoftvereket, mint a Pegasus, amelyek újságírók és aktivisták telefonjának feltörésére alkalmasak. A konkrét felhasználók körének teljes feltárása azonban oknyomozó újságírási beszámolókra és nem mindig megerősített állításokra épül, ezért a könyv itt is óvatos megfogalmazást használ.
A mukhabarát kifejezés az arab országok hírszerző és belső biztonsági szerveinek köznyelvi gyűjtőneve, de korántsem egységes intézmény. A szíriai, iraki, egyiptomi, jordániai vagy jemeni titkosszolgálatok története, kompetenciája és politikai súlya eltérő. A közös vonás az, hogy e szervek az uralkodói vagy elnöki hatalom közvetlen ellenőrzése alatt állnak, és gyakran párhuzamos parancsnoki láncokat működtetnek, hogy megakadályozzák a hadseregen belüli esetleges puccsokat. Ez a „megosztva uralkodás” a reziliencia egyik klasszikus mechanizmusa: ha a biztonsági apparátus fragmentált, egyetlen intézmény sem tudja egyedül megdönteni a hatalmat, miközben a vezető az intézmények közötti versenyt is irányítani tudja.
A patronázs (patronage) a közel-keleti rezsimekben gyakran az arab wasta (közvetítés, ismerős) informális intézményén keresztül működik, de nem azonos azzal. A pártfogás lényege, hogy a vezető vagy a kormánypárt az állami erőforrásokat – költségvetési pozíciókat, lakhatást, egészségügyi ellátást, oktatási ösztöndíjakat, üzleti engedélyeket – lojalitásért cserébe osztja el. A közszféra túlburjánzása a régió több országában egyszerre szolgálta a munkanélküliség csökkentését és a politikai függőség megteremtését. Az 1970-es évek államszocialista vagy populista kormányzatai sokfelé garantáltak állami munkahelyet a diplomásoknak; a 1990-es évek strukturális kiigazításai ezt a szerződést fokozatosan erodálták, ami a 2010-es évek tömegtiltakozásaiban gyakran központi sérelemmé vált.
A társadalmi szerződés fogalma a közel-keleti politikai gazdaságtanban leginkább az 1970-es években vált elemzési kategóriává. A kutatók azt írták le, hogy a posztkoloniális arab, iráni és török államok a politikai részvétel korlátozását cserébe kínálták a jóléti ellátást, az állami foglalkoztatást és a nemzeti biztonság ígéretét. Ez a szerződés azonban soha nem volt írásos, és nem terjedt ki minden csoportra: a nők, a vidéki szegények, a vendégmunkások és a menekültek gyakran kívül maradtak rajta. A 2019-es iraki, libanoni és jordániai tiltakozások során a tüntetők éppen ezt a szerződést kérdőjelezték meg: „miért fizetünk adót, ha nem kapunk szolgáltatásokat, és miért nincs elszámoltathatóság?” Az iraki és libanoni eseményeket a Irak 2003–2026 és a Libanon a 21. században alfejezetek tárgyalják.
A vallási dimenzió sem hagyható ki a társadalmi szerződésből. Szaúd-Arábia a vahhabita jogtudósokkal kötött történelmi kompromisszumot, amelyben a vallási elit a társadalmi fegyelem és a jogi legitimitás biztosításáért cserébe az oktatás, a média és a jogalkalmazás területén kapott befolyást. Iránban az 1979-es forradalom a monarchikus represszióval szemben vallási köztársaságként hirdette meg magát, de az új rendszer hamar kiépítette a maga repressziós és elosztási hálózatait. Pakisztánban Ziaul-Hak 1980-as évekbeli iszlamizációs politikája a hadsereg uralmát vallási nyelvezettel ötvözte. Mindezekben az esetekben a vallási diskurzus a hatalomgyakorlás egyik eszköze volt, nem pedig a rendszer „lényege”; a hívők többsége sem automatikusan támogatta az adott rezsimet.
A szektarianizmus (sectarianism) a rezsimek kezében gyakran a politikai megosztás eszköze. Szíriában a rezsim a felkelést szunnita iszlamista konspirációnak állította be, míg az ellenzék egyes csoportjai az alavita-központú biztonsági államot szektásnak nevezték. Irakban a 2003 utáni hatalomvákuumban a politikai elitek a síita–szunnita törésvonal mentén szervezték meg a kormányzati pozíciókért folyó versenyt. A könyv óvatosan kezeli ezt: a szektarianizmus nem „ősi gyűlölet”, hanem történetileg változó, intézményi és politikai tényezők által alakított viszony, ahogyan azt a Szektarianizmus, kisebbségek és állampolgárság alfejezet kifejti. A rezsimek nem passzív élvezői a szektás megosztottságnak, hanem aktívan alakítják, erősítik vagy éppen tompítják azt, attól függően, melyik növeli túlélési esélyeit.
A nemzetközi tényezők szerepe a hidegháború alatt döntő volt. A monarchiák és a republikánus rendszerek egyaránt nagyhatalmi védőernyők alatt működtek: a szovjet befolyás alatt álló szíriai, iraki, dél-jemeni és afganisztáni rendszerek, az amerikai szövetséges monarchiák, a NATO-tag Törökország és a Pakisztán–Kína–USA viszony mind hozzájárult a belső hatalmi stabilitáshoz. A hidegháború vége után a nemzetközi támogatás átalakult, de nem szűnt meg: a 2003-as iraki invázió, a 2011-es líbiai beavatkozás (nem lefedett), a szíriai orosz–iráni támogatás és a 2020-as évek normalizációs folyamatai mind a külső szereplők hatását mutatják. A reziliencia szempontjából azonban a külső támogatás kettős élű: az iraki rezsimet a 2003-as invázió döntötte meg, a szíriai rezsimet viszont a külső segítség tartotta fenn 2024-ig.
Az erőforrás-járadék szerepe vitatott. A klasszikus rentier-állam elmélet szerint az olajbevételek csökkentik az adóztatásból fakadó elszámoltatási igényt, és a kormányzatot a társadalomtól viszonylag függetleníti. Ez a mechanizmus Szaúd-Arábiában, Ománban, Türkmenisztánban és részben Iránban megfigyelhető. Ugyanakkor a járadék nem determinálja az autoriter berendezkedést: Jemenben az olajbevételek soha nem érték el a nagy exportőrök szintjét, mégis hosszú ideig fennmaradt a centralizált elnöki rendszer, majd a 2011 utáni szétesés nem a demokráciát, hanem a milícia-uralmat hozta. A Jemen 2015–2026 alfejezet bemutatja, hogy a húti mozgalom (Ansar Allah) uralma is autoriter ellenőrzést épített ki, anélkül hogy jelentős járadékbevétele lett volna.
A repressziós kapacitás és a pártfogás kombinációja gyakran elegendő a rendszer fennmaradásához, de nem véd a lassú eróziótól. A de-demokratizáció (democratic backsliding) fogalma a 2010-es években nemcsak a posztszovjet térségben, hanem Törökországban, Bangladesben és Pakisztánban is megjelent a szakirodalomban. Ez azt jelenti, hogy a formálisan létező demokratikus intézmények fokozatosan kiürülnek, anélkül hogy klasszikus katonai puccs történne. A folyamatot gyakran a média tulajdonosi koncentrációja, a bírói függetlenség csorbítása, a választási törvények módosítása és a korrupciós eljárások szelektív alkalmazása jelzi. A minősítés azonban mindig függ a mérőeszköztől és a naptól: a Freedom House, a V-Dem és az Economist Intelligence Unit adatai nem mindig esnek egybe abban, hogy egy ország „szabad”, „részben szabad” vagy „nem szabad” kategóriába tartozik. A 2026-os állapot értékeléséhez a legfrissebb pontszámokat ellenőrizni kell.
Végül a reziliencia nem stabilitás. A 2011-es arab tavasz, a 2018–2019-es iraki, libanoni, jordániai és iráni tiltakozások, valamint a 2022–2023-as iráni és a 2024-es szíriai események megmutatták, hogy a rendszerek idővel elveszíthetik a tömeges passzivitást. A reziliencia inkább azt jelenti, hogy a rendszer képes kisajtolni a túléléshez szükséges minimális lojalitást és erőforrást, még akkor is, ha a társadalom jelentős része elutasítja. A bukás és az új autoriter konszolidáció közötti átmenetek gyakran hirtelenek, és a Polgárháborúk, menekültek és humanitárius válságok tanulságai szerint ritkán vezetnek automatikusan demokratikus fordulathoz.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak az alkotmányok, a pártstatútumok, a biztonsági törvények, a bírósági ítéletek, a kormányzati közlemények, valamint a nemzetközi emberi jogi szervezetek és ENSZ-testületek jelentései. Utóbbiak azonban nem semlegesek: az Amnesty International és a Human Rights Watch módszertana, mandátuma és forrásai befolyásolják az általuk közölt számokat és minősítéseket. A dokumentált állami erőszak esetében a bírósági akták, az ENSZ-vizsgálóbizottságok és a helyi civil dokumentációs hálózatok az irányadóak, de a hozzáférhetőség egyenlőtlen: a szíriai és iraki titkosszolgálati levéltárak egy része megsemmisült, más része hozzáférhetetlen.
A másodlagos irodalomban a közel-keleti autoriter rezilienciáról élénk vita folyik. Az egyik iskola a represszív apparátus szervezeti erejét tekinti meghatározónak (Eva Bellin, Steven Heydemann); a másik a járadékgazdaság és a pártfogás struktúráját hangsúlyozza; a harmadik a nemzetközi biztonsági együttműködés szerepét emeli ki. A vitatott megnevezések, például a „terrorizmus”, a „mély állam” vagy a „szektariánus rezsim” esetében a könyv mindig jelzi, ki használja a kifejezést, és milyen politikai vitában. A „terrorista” szó például a szíriai kormányzati retorikában a békés tüntetőkre is kiterjedt, míg a nemzetközi intézményi minősítés a konkrét fegyveres csoportokra vonatkozik; ezeket nem moshatjuk össze.
Az adatok terén a legnagyobb bizonytalanság a letartóztatások, a halálos áldozatok, a kínzások és a politikai foglyok számánál jelentkezik. A szíriai, iraki, iráni, törökországi, pakisztáni és bangladesi emberi jogi helyzetre vonatkozó számok eltérő módszertanokból származnak, és emlékezetpolitikai viták tárgyai. A Freedom House, a V-Dem és a Transparency International mutatói szintén becslések, amelyek a kódolók és a szakértői interjúk értelmezését tükrözik. A 2026-os állapot leírásához a legfrissebb jelentéseket ellenőrizni kell; a könyv lezárásakor rendelkezésre álló 2025–2026-os adatok gyorsan változhatnak, ezért a konkrét pontszámokat itt nem rögzítjük.