A 17–18. századi Észak-Európa térképén két, eltérő szerkezetű államalakulat működött: a dán–norvég monarchia (Danmark-Norge) és a svéd birodalom, amelynek keleti felét a finn területek alkották. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult ki és működött a dán abszolutizmus, hogyan igazgatták a finn területeket a svéd korona alatt, és milyen gazdasági, illetve demográfiai változások mentek végbe a két államalakulatban. Az előző alfejezet A svéd nagyhatalmi korszak a svéd expanzió és a balti-tengeri hatalmi versengés főbb állomásait tárgyalta; itt a belső igazgatásra, a társadalmi viszonyokra és a mindennapi élet anyagi alapjaira koncentrálunk. A korszakot a mezőgazdasági társadalom lassú átalakulása, a központi hatalom megerősödése és a háborúk okozta demográfiai megrázkódtatások jellemezték.
A dán–norvég monarchiában az abszolutizmus egy súlyos katonai vereség nyomán született meg. Az 1657–1658-as, majd az 1658–1660-as dán–svéd háborúk során Dánia elvesztette a Skåne, Halland és Blekinge tartományokat, a svéd csapatok pedig Jylland nagy részét elfoglalták. A koppenhágai rendi gyűlés 1660-ban a királyra ruházta a teljes, örökletes hatalmat, véget vetve a korábbi választói monarchiának és a nemesi rendi ellenőrzésnek. Ez a döntés dokumentált tény, amelyet a korabeli rendi jegyzőkönyvek rögzítenek; ugyanakkor az, hogy a rendek mennyire cselekedtek szabad akaratból, illetve mennyire kényszerítette őket a háborús válság, a történészek között vitatott.
Az 1665-ös Kongeloven (Királyi törvény; dánul Kongeloven) Európa egyik első írott abszolutista alkotmánya. A dokumentum kimondta, hogy a király hatalma abszolút, felülről ered, és nem korlátozza semmilyen rendi gyűlés vagy törvény. A trónöröklést is szabályozta: a dán korona férfiági öröklésűvé vált, később nőági öröklést is lehetővé téve. A Kongeloven szövege dokumentált tényként rögzíti az abszolút monarchiát, de annak gyakorlati működése már korántsem volt korlátlan: a királyi hatalom a központi hivatalnokok, a helyi elit és az egyház együttműködésére támaszkodott. A 18. századi dán abszolutizmus megítélése a szakirodalomban vitatott: egyesek szerint a „felvilágosult abszolutizmus” keretében a királyok a társadalom modernizálására használták hatalmukat, mások szerint a rendszer alapvetően a nemesi nagybirtokosok és a korona érdekeit szolgálta.
Az abszolutista állam központi intézményei a királyi tanácsból és a kollegiális rendszerű hivatalokból álltak. A Dán Kancellária (Danske Kancelli) a dániai ügyeket, a Német Kancellária (Tyske Kancelli) pedig a hercegségek és a külügyek egy részét intézte. Norvégiát a dán–norvég monarchián belül nem különálló királyságként, hanem a dán korona tartományaként igazgatták, bár saját törvénykezéssel rendelkezett: az 1687-es Norske Lov (Norvég törvény) egységesítette a norvég jogot, és bár dán mintára készült, számos helyi sajátosságot megőrzött. A norvég megyék (amt) élére dán kinevezett amtmann-ok kerültek, akik a korona helyi képviselői voltak. A norvég rendi gyűlést 1660-ban megszüntették, így a norvég politikai elit formális képviselete megszűnt, de a helyi bíróságokon és a falusi gyűléseken a parasztok továbbra is részt vettek.
A dán–norvég monarchia társadalma alapvetően mezőgazdasági jellegű volt, de Dánia és Norvégia között lényeges szerkezeti különbségek feszültek. Dániában a földbirtokok nagy része a nemesség és a korona kezén volt, a parasztok pedig gyakran fæstebonde-ként (bérlő paraszt) éltek, akik a földesúr joghatósága alá tartoztak. Az 1733-ban bevezetett stavnsbånd (röghöz kötés) a dán parasztokat a születési helyükhöz vagy a földesúri birtokhoz kötötte, hogy biztosítsa a hadsereg utánpótlását és a mezőgazdasági munkaerőt. Ez a rendszer dokumentált rendeletekben jelent meg, és a dán parasztság mozgásszabadságát súlyosan korlátozta.
Norvégiában ezzel szemben a paraszti tulajdon aránya a 18. században lényegesen magasabb volt, mint Dániában. A norvég parasztok jelentős része selveier (szabad birtokos) volt, akik saját földjüket művelték, és nem tartoztak földesúri függés alá. Ez a különbség a norvég társadalom szerkezetében ma is vita tárgya: a modern történetírás konszenzusa szerint a norvég paraszti szabadság nem a dán uralom előtti aranykor maradványa volt, hanem a középkori és kora újkori földbirtokviszonyok sajátos alakulásából fakadt, amelyet a dán korona hivatalnokai is elismertek. A norvég helyi közösségek önigazgatása erős volt: a bygdeting (falusi gyűlés) és a sorenskriver (írástudó bíró) intézménye lehetővé tette, hogy a parasztok részt vegyenek a helyi igazságszolgáltatásban és a vitás ügyek rendezésében.
A lutheránus egyház mindkét országban az államapparátus részévé vált. A püspököket a király nevezte ki, a papok pedig az anyakönyvezés, a szegénygondozás és az elemi oktatás feladatait látták el. Dániában a papság dán nyelvű volt, Norvégiában azonban a püspökök és a hivatalnokok többsége dán származású vagy dán nyelvű volt, ami a norvég elit fokozatos elnyelődéséhez vezetett. A vidéki lakosság ugyanakkor továbbra is a norvég nyelvjárásokat beszélte, és a 18. században a norvég paraszti kultúra – például a fafaragás, a zene és a szájhagyomány – tovább élt. A dán uralom megítélése a norvég nemzeti történetírásban sokáig a „dán éjszaka” (dansketiden) képét hangsúlyozta, amely szerint a dán hivatalnokréteg elnyomta a norvég népet. Ez a narratíva azonban emlékezetpolitikai állítás, amely a 19. századi norvég nemzeti ébredés során alakult ki; a modern kutatás szerint a norvég helyi intézmények és a paraszti szabadság fennmaradtak, és a dán–norvég állam nem volt gyarmati jellegű a szó szoros értelmében. Mindazonáltal vitatott, hogy a norvég elit dán nyelvűsége és a központi hatalom dán jellege mennyire korlátozta a norvég önrendelkezést.
Norvégia gazdasága a 17–18. században a faexportra, a halászatra és a bányászatra épült. A fűrészáru-export, különösen a fűrészelt deszka (bord) és a gerenda (tømmer), a norvég tengerparti városokból – Bergenből, Trondheimből, Kristianiából (a mai Oslo) – indult Nyugat-Európa felé, elsősorban Nagy-Britanniába és a holland piacra. Ez a kereskedelem a 16. század végétől folyamatosan nőtt, és a 18. századra Norvégia egyik legfontosabb exportcikkévé vált. A halászat, különösen a tőkehal (torsk) szárítása és sózása, a Lofoten-szigetek és a norvég partvidék közösségeinek adott megélhetést. A bányászat terén a rørosi rézbánya és a kongsbergi ezüstbánya kiemelkedett; ezek a korona és a magánbefektetők kezében álltak, és a bányavidékek sajátos munkáskultúrát alakítottak ki.
A norvég paraszti gazdaság alapja a vegyes mezőgazdaság volt: a szűk termőföldek miatt a norvég parasztok gyakran kombinálták a szántóföldi művelést az állattartással, halászattal és erdőgazdálkodással. A 18. század második felében a mezőgazdasági termelés lassan bővült, részben a földek tagosítása és a jobb eszközök használata révén. A norvég paraszti tulajdon magas aránya lehetővé tette, hogy a paraszti közösség viszonylag önállóan gazdálkodjon, bár a dán korona adói és a katonai terhek továbbra is súlyosak voltak. A norvég identitás ebben a korszakban nem nyelvi vagy nemzeti alapon szerveződött a mai értelemben; a norvég parasztok elsősorban helyi közösségükhöz, egyházközségükhöz és a királyhoz lojálisak voltak. A norvég nyelvjárások és a dán hivatali nyelv közötti különbség azonban fokozatosan tudatosodott, különösen a papság és a városi polgárság körében, de ez a folyamat csak a 18. század végén vált politikai jelentőségűvé.
A finn területek a svéd birodalom keleti felét alkották, és nem rendelkeztek különálló állami státusszal. A svéd korona Finnországot a birodalom szerves részeként igazgatta, a finnországi közigazgatás a svéd mintát követte. A területet megyékre (län) osztották, élükön a király által kinevezett landshövding (kormányzó) állt. A fellebbviteli bíróság Turkuban (svédül Åbo) működött, és a finnországi ügyek jelentős részét a svéd királyi kancellária intézte Stockholmban. A hivatali nyelv a svéd volt, és a finnországi nemesség, valamint a felsőbb hivatalnokréteg túlnyomórészt svéd ajkú volt.
A finn nyelvű parasztság a svéd birodalom adóterheinek és katonai kötelezettségeinek viselte a legnagyobb részét. A svéd nagyhatalmi korszak hadserege, amely a A svéd nagyhatalmi korszak alfejezetben tárgyalt balti-tengeri hódításokat végrehajtotta, jelentős számban támaszkodott finn katonákra. A finn lovasság (hakkapeliitat) a harmincéves háborúban és a lengyel háborúkban szerzett hírnevet, de a paraszti családok számára a hadba vonulás súlyos teher volt. A svéd hadsereg fenntartása érdekében bevezetett indelningsverket (telepítési rendszer) a katonákat birtokokhoz kötötte, amelyek a katonai szolgálatot finanszírozták; ez a rendszer Finnországban is működött, és a paraszti közösségek számára további terheket jelentett. Az adózás, a kényszersorozás és a háborúk pusztítása mellett a 17. század végén súlyos éhínségek is sújtották a finn területeket: az 1695–1697-es nagy éhínség, amelyet a hideg nyarak és a rossz termés okozott, Finnország lakosságának jelentős részét elpusztította. A demográfiai becslések szerint Finnország lakossága a 17. század közepén körülbelül 400 000–500 000 fő lehetett, de az éhínségek és a háborúk miatt ez a szám a 18. század elejére jelentősen visszaesett; ezek a számok azonban nagy bizonytalansággal terheltek, mivel a korabeli egyházi anyakönyvek hiányosak.
A lutheránus egyház Finnországban is az államapparátus részét képezte. A papság túlnyomórészt svéd nyelvű volt, de a reformáció óta a finn nyelvű vallási irodalom – elsősorban Mikael Agricola bibliafordítása és katekizmusa – lehetővé tette a finn nyelvű elemi oktatást. A 17. században a finn nyelvű írásbeliség lassan bővült, de a hivatali és a tudományos nyelv továbbra is a svéd maradt. A finn parasztság nyelvi helyzete alárendelt volt: a finn nyelv nem volt a közigazgatás nyelve, és a finn beszélők a svéd hivatalnokokkal való érintkezésben gyakran tolmácsra szorultak. Ez a nyelvi hierarchia a 19. századi finn nemzeti mozgalom egyik fő sérelmévé vált, de a 17–18. században a nyelvi identitás még nem kapcsolódott politikai nemzetfogalomhoz.
A számi (lapp) területek a svéd és a dán–norvég korona közötti határvidéken feküdtek, és mindkét állam adóztatta a számi közösségeket. A lutheránus misszió a 17. századtól fokozatosan átalakította a számi vallást, és a svéd, illetve a dán–norvég hatóságok a számi területek feletti fennhatóságot is igyekeztek megszilárdítani. A határviták a 18. században a strömstad-i szerződés (1751) révén rendeződtek, amely a svéd–norvég határt a mai napig befolyásolja. A szerződés a számi közösségek megkérdezése nélkül húzta meg a határt, és a számi rénszarvas- és halászterületeket mesterségesen kettévágta; ez a dokumentált tény a modern őslakosjogi diskurzusban a gyarmati jellegű hatalomgyakorlás példájaként jelenik meg.
A nagy északi háború (dánul Store Nordiske Krig, svédül Stora nordiska kriget, finnül Suuri Pohjan sota, 1700–1721) a svéd nagyhatalom összeomlásához vezetett, és Finnországot különösen súlyosan érintette. A háború korai szakaszában a svéd király, XII. Károly (Karl XII) sikeresen harcolt Dánia, Lengyelország és Oroszország ellen, de az 1709-es poltavai vereség után az orosz csapatok fokozatosan benyomultak Finnországba. 1713–1721 között az orosz hadsereg megszállta Dél- és Kelet-Finnországot, és a megszállás alatt a lakosság tömeges szenvedésnek volt kitéve. A finn történeti emlékezet ezt a korszakot nagy haragvás (finnül Isoviha) néven ismeri, amely során a lakosságot adókkal, rekvirálásokkal és erőszakkal sújtották, sokan elmenekültek Svédországba, másokat elhurcoltak Oroszországba. Az Isoviha emlékezete a finn nemzeti történetírásban erősen jelen van, és egyes értelmezések szerint hozzájárult a finn nemzeti ébredés későbbi narratívájához; ez azonban emlékezetpolitikai állítás, nem pedig a korabeli finn identitás dokumentált bizonyítéka – a 18. század eleji finn parasztok elsősorban a helyi közösségükhöz és a svéd királyhoz voltak lojálisak, és az orosz megszállást idegen hódításként élték meg.
Az 1721-es uusikaupunki béke (svédül Nystad, finnül Uusikaupunki) Svédország elvesztette Ingriát, Észtországot, Livóniát és Délkelet-Finnország egy részét, beleértve Viborg (Viipuri) és Kexholm (Käkisalmi) városát. Ez a területi veszteség a svéd birodalom keleti határát jelentősen nyugatabbra tolta, és Finnországot kiszolgáltatottabbá tette az orosz nyomásnak. Az 1741–1743-as orosz–svéd háborút lezáró turui béke (svédül Åbo, finnül Turku) további finn területeket csatolt Oroszországhoz, többek között a Kymi folyótól nyugatra fekvő sávot. A háborúk demográfiai következményei súlyosak voltak: a nagy északi háború és az 1695–1697-es éhínség együttes hatására Finnország lakossága a becslések szerint akár 30–40%-kal is csökkenhetett, bár ezek a számok nagy bizonytalansággal terheltek. A 18. század közepétől a finn lakosság lassan regenerálódott, és a század második felében a demográfiai növekedés felgyorsult.
A 18. század második felében mind a dán–norvég monarchiában, mind a svéd birodalomban (és így Finnországban) a mezőgazdasági termelékenység növelése és a paraszti viszonyok átalakítása került napirendre. Dániában az abszolutista állam a felvilágosult abszolutizmus (oplyst enevælde) jegyében reformokat hajtott végre. A stavnsbånd eltörlése 1788-ban lehetővé tette a dán parasztok szabad költözését, bár a földesúri jogok egy része továbbra is fennmaradt. A földközösség felbontása (udskiftning) a falvak határában lévő közös földeket egyéni birtokokra osztotta, ami a mezőgazdasági termelés növelését és a paraszti földtulajdon kialakulását segítette elő. Ezek a reformok dokumentált királyi rendeletekben jelentek meg, és a dán mezőgazdaság átalakulásának alapját képezték; ugyanakkor a reformok társadalmi hatása egyenlőtlen volt: a földnélküli napszámosok és zsellérek rétege növekedett, és a földesúri birtokok továbbra is jelentős maradtak.
Norvégiában a paraszti tulajdon már a reformok előtt is magas arányú volt, de a 18. század második felében a földek tagosítása és a mezőgazdasági technikák javulása itt is előrehaladt. A norvég parasztság piaci integrációja a fa- és halexport révén erősödött, és a norvég gazdaság a 18. század végére viszonylag dinamikusan fejlődött. Finnországban a svéd mezőgazdasági reformok hatása korlátozottabb volt, részben a földrajzi viszonyok, részben a svéd korona háborús terhei miatt. A finn mezőgazdaság a 18. században elsősorban a belső önellátásra rendezkedett be, de a tengerparti régiókban a kátrány- és fűrészáru-export lassú piacosodást indított el. A 18. század második felében a finn lakosság növekedése megnövelte a földnélküli paraszti réteg létszámát, ami a 19. századi társadalmi feszültségek előfutára volt.
A demográfiai változások a korszak egészében jelentősek voltak. A 17. század eleji lakosságnövekedést a háborúk és az éhínségek visszavetették, de a 18. század közepétől a halandóság csökkenése és a születésszám növekedése mind Dániában, mind Norvégiában, mind Finnországban a lakosság gyors növekedését eredményezte. A becslések szerint Dánia (a hercegségek nélkül) lakossága a 18. század közepén körülbelül 800 000 fő, Norvégiáé körülbelül 600 000–700 000 fő, Finnországé pedig körülbelül 400 000–500 000 fő volt; a század végére ezek a számok jelentősen emelkedtek. Mindezek az adatok az egyházi anyakönyvek feldolgozásán alapuló modern becslések, és jelentős bizonytalansággal terheltek, mivel a korabeli nyilvántartások hiányosak, és a határváltozások miatt a területi összehasonlítás is nehéz.
A 17–18. századi dán–norvég monarchia és a svéd birodalom gazdasága nem korlátozódott a balti-tengeri és északi-tengeri kereskedelemre; mindkét állam rendelkezett tengerentúli területekkel. Dánia gyarmatai közé tartozott Grönland, Izland és a Feröer-szigetek, amelyeket a dán korona tartományként igazgatott. A dán Nyugat-India (Dansk Vestindien) a mai Amerikai Virgin-szigetek területén feküdt, és a 18. században a dán rabszolga-kereskedelem és cukortermelés központja volt. A dán Kelet-India (Dansk Ostindien) az indiai Tranquebar és Serampore körüli területeket foglalta magában, ahol dán kereskedőtársaságok működtek. Az afrikai parton lévő dán erődök (például Christiansborg) a rabszolga-kereskedelem láncolatának részei voltak. A dán rabszolga-kereskedelem és a rabszolgatartó ültetvénygazdaság a dán–norvég állam gazdasági rendszerének dokumentált része volt; ezt a mai történetírás kritikusan tárgyalja, és a gyarmati erőszakot nem relativizálja. A korabeli dán elit a rabszolgaságot természetes gazdasági intézményként kezelte, ami a korszak globális kereskedelmi rendszerének része volt, de ez a tény nem menti fel a rendszert az emberi szenvedés okozásának felelőssége alól.
A svéd birodalom tengerentúli terjeszkedése rövid életű volt. Az észak-amerikai Új-Svédország (1638–1655) a Delaware folyó mentén feküdt, de hamarosan holland, majd angol fennhatóság alá került. A 18. század végén Svédország megszerezte a karibi Saint-Barthélemy szigetét, amelyet szabad kikötőként használt. A finn területek nem vettek részt közvetlenül a svéd gyarmati kereskedelemben, de a svéd birodalom balti-tengeri kereskedelme – különösen a kátrány, a fűrészáru és a vas exportja – a finn partvidéki városokon keresztül bonyolódott le.
A dán Sound-vám (Øresundstolden) a dán korona egyik legfontosabb bevételi forrása volt. Az Øresund szorosán áthaladó hajók vámot fizettek, ami a dán–norvég állam pénzügyi stabilitását biztosította. A norvég fa- és halexport, valamint a dán mezőgazdasági termékek kivitele a nyugat-európai piacokra a dán–norvég kereskedőtőke megerősödéséhez vezetett. A manufaktúrák fejlődése mindkét államban korlátozott volt, de a textil- és fegyvergyártás egyes központokban megindult.
A 17–18. századi dán–norvég és svéd–finn államalakulatok vizsgálatához többféle elsődleges forrás áll rendelkezésre. A dán abszolutizmus jogi alapjait a Kongeloven (1665) és a Norske Lov (1687) dokumentálja; ezek hivatalos szövegek, amelyek pontosan rögzítik a hatalomgyakorlás kereteit. A svéd kormányzati iratok, a finnországi megyei levéltárak anyaga, az egyházi anyakönyvek és az adóösszeírások bőséges forrásbázist jelentenek, de mindegyiknek megvannak a maga korlátai: az adóösszeírások a tényleges lakosságszámot alulbecsülik, mivel a szegények és az adómentes rétegek gyakran kimaradtak; az egyházi anyakönyvek a születések, házasságok és halálozások rögzítésében a 18. században már megbízhatóbbak, de a korai időszakban hiányosak.
A paraszti tapasztalatok rekonstruálása különösen nehéz, mert a parasztok maguk ritkán hagytak írásos forrást; a történészek a bírósági jegyzőkönyvekre, a helyi egyházi feljegyzésekre és a korabeli utazók beszámolóira támaszkodnak. A finnországi nagy haragvás (Isoviha) eseményeinek rekonstruálásakor a svéd és orosz katonai iratok, valamint a későbbi tanúvallomások állnak rendelkezésre, de ezek elfogultak lehetnek. Az Isoviha emlékezete a finn nemzeti történetírásban erősen jelen van, és a korszakról alkotott kép ma is emlékezetpolitikai viták tárgya: a finn nemzeti narratíva a svéd korona elnyomását és az orosz megszállás brutalitását hangsúlyozza, míg a svéd történetírás inkább a birodalmi igazgatás modernizáló hatásait emeli ki.
A demográfiai adatok minden esetben becslések, amelyek a modern történeti demográfia módszereivel készültek, és jelentős bizonytalansággal terheltek. A dán–norvég abszolutizmus „felvilágosult” jellegének megítélése a szakirodalomban vitatott: egyes történészek a reformokat a királyi hatalom modernizáló szándékának tulajdonítják, mások szerint a reformok elsősorban a korona adóbevételeinek növelését szolgálták. A norvég paraszti szabadság kérdése szintén vitatott: a hagyományos norvég nemzeti történetírás a dán uralmat elnyomóként ábrázolja, de a modern kutatás árnyaltabb képet fest, amelyben a norvég helyi intézmények és a paraszti tulajdon fontos szerepet játszottak.