A 12–14. századi Dánia története nem érthető meg kizárólag a királyi udvar és az egyházi hierarchia felől. A balti-tengeri térségben kibontakozó kereskedelmi forradalom, a német nyelvű városok szövetségének, a Hanzának (németül Hanse, dánul Hansaen) megerősödése, valamint a dán királyság és a svéd főnemesség közötti vetélkedés együttesen alakította azt a politikai és gazdasági teret, amelyben a dán korona hatalma megszilárdult, majd időről időre megtört. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált a dán királyság a Baltikum meghatározó hatalmává a 12–13. században, miként fonódott össze a dán expanzió a Hanza kereskedelmi érdekeivel, és miért vezetett ez a viszony a 14. század második felére olyan konfliktushoz, amely a dán korona számára megalázó békével zárult. A fejezet kitér a dán–svéd versengésre is, amely a Kalmari unió (1397–1523) létrejöttének egyik előfeltétele volt, és amelynek gyökerei részben a Hanza elleni közös fellépés igényéből fakadtak.
A tárgyalás során következetesen meg kell különböztetni a dokumentált tényt, a tudományos konszenzust és a vitatott értelmezést. A középkori dán történelem számos alapvető eseményének datálása – például a dán királyság kialakulásának pontos kronológiája – a források szűkössége miatt bizonytalan. A Hanza szerepének megítélése pedig a 19. századi nemzeti történetírás óta erősen átpolitizált: a dán és a német történészek hosszú időn át nemzeti narratívák mentén értelmezték a Hanza és a dán királyság konfliktusait. A mai szakirodalom ezzel szemben a kölcsönös függőséget, a kereskedelmi hálózatok és a politikai hatalom összefonódását hangsúlyozza, és óvatosan kezeli a „nemzeti” kategóriákat.
A dán királyság a 10. században, a Jelling-dinasztia (dánul Jellingdynastiet) uralkodói alatt lépett a keresztény európai államok közé. A viking kor társadalma és expanziója és A dán, norvég és svéd királyság kialakulása alfejezetekben tárgyalt viking kori előzmények után a 11–12. század a királyi hatalom intézményesülésének időszaka volt. A királyság területi magja Jylland (Jütland), a dán szigetek és Skåne volt, de a 12. században a dán korona fennhatósága fokozatosan kiterjedt a Schleswig (dánul Slesvig, németül Schleswig) hercegségre is, amely a dán király és a német-római császár közötti vitatott hűségterület volt. A dán királyi hatalom megerősödése szorosan összefüggött az egyházszervezettel: a lundi érsekség (1104-ben érseki rangra emelve) a dán egyház központjaként a királyi adminisztráció és a jogi írásbeliség egyik bázisa lett.
A 12. század második felében I. Valdemár (uralkodott 1157–1182) és fia, VI. Knut (1182–1202) alatt a dán királyság katonai expanzióba kezdett a Balti-tenger déli partvidékén. A dán flotta és a királyi haderő célpontjai a vend (szláv) törzsek, különösen a Rügen szigetén élő ránok voltak. A dán hódítás indoklása részben vallásos volt – a pogány szlávok megtérítése –, részben pedig a királyi hatalom megerősítése a balti kereskedelmi útvonalak felett. A hódítás dokumentált tényei közé tartozik Arkona erődjének elfoglalása 1168-ban, amelyet a kortárs Saxo Grammaticus (kb. 1200) krónikája részletesen leír, bár a leírás erősen irodalmi formájú és a keresztény győzelem narratíváját követi.
A dán expanzió csúcspontját a 13. század elején érte el, amikor II. Valdemár (uralkodott 1202–1241) elfoglalta Észtország északi részét. Az 1219-es lindanise-i csata – a mai Tallinn közelében – a dán történeti emlékezetben a Dannebrog zászló legendájával kapcsolódott össze, ám a zászló eredetének története későbbi hagyomány, nem dokumentált kortárs tény. A dán uralom Észtországban 1346-ig tartott, amikor a királyság eladta a területet a Német Lovagrendnek. Az észt területek dán uralmának megítélése a modern észt történetírásban vitatott: egyes szerzők a dán időszakot a német befolyás előfutáraként értelmezik, mások a dán–észt érintkezés viszonylagosan korlátozott voltát hangsúlyozzák.
A balti expanzió következménye kettős volt. Egyrészt a dán királyság a Baltikum egyik legerősebb katonai hatalmává vált, és a királyi jövedelmek a kereskedelem ellenőrzéséből is gyarapodtak. Másrészt a hódításokhoz szükséges haderő és a királyi adminisztráció kiépítése a dán főnemességgel való folyamatos egyezkedést igényelte. A 13. század második felében a királyi hatalom és a főnemesség közötti feszültség nyílt polgárháborúba torkollott, amely a királyi hatalom meggyengüléséhez vezetett. Az 1282-es nyborgi kézirat (dánul håndfæstning) az első olyan dán királyi kötelezettségvállalás, amelyben a király a főnemesség jogait írásban ismerte el; ez a dán rendi alkotmányosság egyik korai dokumentuma.
A Hanza a 12–13. században szervesen kialakuló kereskedelmi szövetség volt, amelynek magját a német nyelvű városok – elsősorban Lübeck, Hamburg, Bréma, majd később Visby, Riga, Tallinn és Gdańsk – alkották. A Hanza nem volt modern értelemben vett állam vagy nemzetközi szervezet: nem volt közös alkotmánya, állandó hadserege vagy következetes jogi személyisége. A szövetség alapja a közös kereskedelmi érdek, a városok közötti hálózat, valamint az áruk és kereskedők védelmére irányuló alkalmi katonai együttműködés volt. A Hanza gyűléseit, a Hansetagokat, rendszertelenül hívták össze, és a résztvevő városok köre változó volt.
A Hanza dániai jelenléte a sildpiacra (heringpiac) és a balti-tengeri kereskedelem ellenőrzésére épült. A dániai vizeken halászott hering – különösen a Øresund (dánul Øresund, svédül Öresund) mentén – a középkori Európa egyik legfontosabb tömegélelmiszere volt, és a böjt időszakában különösen nagy kereslet mutatkozott rá. A dán király az Øresundon áthaladó hajókra vámot (dánul Øresundstolden) vetett ki, amely a királyi jövedelmek egyik legfontosabb forrásává vált. A Hanza kereskedői számára ez a vám egyszerre volt teher és a kiszámítható kereskedelem feltétele: a vám megfizetése fejében a dán király biztosította a hajózás biztonságát.
A dániai városok – elsősorban Koppenhága (dánul København), Malmö (dánul Malmø) és Ribe – a Hanza hálózatába kapcsolódtak, de nem voltak a Hanza teljes jogú tagjai. A dán városok polgársága részben német nyelvű betelepülőkből állt, és a városi jog, a kereskedelem nyelve és a céhes szervezet a német mintákat követte. Ez a nyelvi és kulturális kettősség a dán városi társadalomban tartós feszültség forrása volt. A dán nyelvű lakosság és a német nyelvű kereskedőréteg közötti viszony nem írható le a modern nemzeti ellentét fogalmaival, de a 14. századtól egyre gyakrabban jelentek meg a „dán” és a „német” identitásra utaló megkülönböztetések a városi jogvitákban és a céhek szabályaiban.
A 14. század közepére a dán királyság politikai válságba került. II. Kristóf (1320–1326, majd 1329–1332) uralkodása alatt a királyi jövedelmek nagy részét a főnemességnek és a hitelezőknek zálogosították el, és az ország egy időre király nélkül maradt (1332–1340). A hatalmi vákuumot a Hanza városai – mindenekelőtt Lübeck – kihasználták, és gazdasági befolyásukat politikai nyomássá alakították. A dán korona 1340-től IV. Valdemár Atterdag (ur. 1340–1375) alatt kezdte visszaszerezni az elzálogosított területeket. Valdemár adókat emelt, visszavásárolta a koronabirtokokat, és katonai erővel törte meg a lázadó főurakat. Politikájának eredményeként a királyi hatalom a 1360-as évekre ismét megerősödött.
A Hanza és a dán királyság közötti nyílt háború 1361-ben robbant ki, amikor Valdemár elfoglalta a Hanza egyik kulcsvárosát, Visbyt a balti-tengeri Gotland szigetén. A gotlandi hadjárat dokumentált tény, de az okok értelmezése vitatott. A dán királyi udvar a hadjáratot a koronabirtokok visszaszerzésének logikus folytatásaként állította be; a Hanza városai szerint Valdemár a balti kereskedelem ellenőrzésére tört. A kortárs krónikák – például a Detmar-krónika Lübeckből – a dán királyt rablóként és a kereskedelem ellenségeként ábrázolják, ami a Hanza propagandájának része volt.
A háború első szakaszában a dán flotta sikeresen akadályozta a Hanza hajóforgalmát, de a Hanza városai 1368-ban kölni konföderáció néven katonai szövetséget kötöttek, és szövetségesül nyerték meg a svéd főnemességet, valamint a dán főurak egy részét is. A háború dán vereséggel végződött. Az 1370-es stralsundi béke (dánul Stralsundfreden) a dán korona számára súlyos feltételeket szabott: a Hanza városai megerősítették kereskedelmi kiváltságaikat, és a dán királyi tanácsnak jóvá kellett hagynia a béke feltételeit. A béke egyik legismertebb pontja kimondta, hogy a dán király a Hanza tanácsának beleegyezése nélkül nem adhatja át a koronát utódjának. Ez a feltétel a dán királyi szuverenitás korlátozásaként értelmezhető, bár a modern kutatás hangsúlyozza, hogy a kikötés gyakorlati jelentősége korlátozott volt, mivel a dán királyválasztás amúgy is a rendek részvételével történt.
A stralsundi béke megítélése a történetírásban erősen vitatott. A 19. századi dán nemzeti történetírás a békét nemzeti tragédiaként, a német befolyás csúcspontjaként értelmezte. A német történetírás ezzel szemben a Hanza civilizációs küldetését hangsúlyozta. A mai kutatás ezzel szemben a békét a kereskedelmi érdekek és a politikai hatalom közötti alkuként értelmezi, amelyből mindkét fél nyert: a Hanza kiváltságokat kapott, a dán királyság pedig megőrizte területi integritását és a Øresund vámját. A „nemzeti megaláztatás” narratívája tehát a 19. századi emlékezetpolitika terméke, nem pedig a kortárs forrásokban dokumentált értelmezés.
A 14. század végén a dán, a norvég és a svéd királyság trónutódlási válságai lehetővé tették egy közös uralkodó megválasztását. Margit (dánul Margrete, 1353–1412), IV. Valdemár lánya, előbb Dánia, majd Norvégia, végül Svédország régense lett. Margit hatalmának alapja a dán főnemességgel és az egyházzal kötött szövetség volt, valamint az a képesség, hogy a királyi jövedelmeket a hitelezők és a Hanza nyomása ellenére is stabilizálja. Margit politikájának egyik célja a Hanza befolyásának visszaszorítása volt, de ezt nem nyílt háborúval, hanem a királyi jövedelmek növelésével és a városi kiváltságok fokozatos megnyirbálásával érte el.
Az 1397-es kalmari unió (dánul Kalmarunionen) létrejötte dokumentált tény, de a szerződés pontos tartalma vitatott. A fennmaradt oklevél nem egyértelmű az unió alkotmányos jellegét illetően: egyes kutatók szoros perszonáluniónak, mások laza államszövetségnek tekintik. A kortárs források szerint a három királyság megegyezett abban, hogy közös uralkodójuk lesz, de a királyi tanácsok és a rendi gyűlések országonként megőrizték jogköreiket. A Hanza számára a Kalmari unió kettős jelentőséggel bírt: egyrészt a dán–norvég–svéd egyesítés növelte a királyi hatalom katonai potenciálját, másrészt a belső feszültségek – különösen a svéd főnemesség és a dán királyi adminisztráció között – a Hanza számára továbbra is lehetőséget kínáltak a beavatkozásra.
A 15. században a dán–svéd versengés a Kalmari unió egyik állandó konfliktusvonala volt. A svéd főnemesség és a bergslageni bányavidékek polgársága nehezen viselte a dán királyi adókat és a háborúk költségeit. A Hanza – különösen Lübeck – időnként a svéd lázadókat támogatta, máskor a dán királlyal kötött kompromisszumot. A korszak meghatározó dokumentuma a stockholmi vérfürdő (dánul Det Stockholmske Blodbad, 1520) előzményeként ismert konfliktus, amelyben a dán király, II. Krisztián (ur. 1513–1523) katonai erővel próbálta megtörni a svéd ellenállást. A vérfürdő áldozatszáma vitatott, és az eseményt mind a dán, mind a svéd történeti emlékezet erősen átpolitizálta. A svéd nemzeti történetírás a vérfürdőt a dán zsarnokság szimbólumaként, a dán hagyomány pedig a királyi hatalom megszilárdításának szükséges lépéseként ábrázolta. A mai kutatás az eseményt a rendi konfliktusok és a birodalmi hatalmi harcok összefüggésében értelmezi, és hangsúlyozza, hogy a vérfürdő nem a „dán” és a „svéd” nemzet közötti harc volt, hanem a királyi központosítás és a tartományi autonómia közötti küzdelem.
A Hanza a 15. század második felében fokozatosan elveszítette katonai és politikai súlyát. A dán királyok – különösen I. Keresztély (ur. 1448–1481) és fia, János (ur. 1481–1513) – megerősítették a királyi flottát, és közvetlen kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki a holland városokkal. A holland hajósok megjelenése a Balti-tengeren aláásta a Hanza monopóliumát, és a dán királyi vámbevételeket is átalakította. A Hanza hanyatlása azonban nem volt lineáris folyamat: egyes városok, például Lübeck, még a 16. században is képesek voltak katonai beavatkozásra, de a dán királyság feletti korábbi befolyásukat már nem állították vissza.
A dán királyság és a Hanza viszonya tehát nem írható le egyszerűen a „dán nemzeti ellenállás” és a „német gazdasági elnyomás” sémájával. A valóságban a dán királyi hatalom és a Hanza városai közötti viszony a kölcsönös függőség, az alkalmi szövetség és a nyílt konfliktus váltakozása volt. A dán királyi jövedelmek jelentős része a Hanza kereskedői által fizetett vámokból származott, ugyanakkor a Hanza kiváltságai korlátozták a dán városi polgárság fejlődését. A dán korona ezért nem a Hanza teljes kiszorítására, hanem a befolyás egyensúlyának megváltoztatására törekedett. A 14. század végi és 15. századi dán politika sikere abban állt, hogy a királyi hatalom megerősítését a Hanza kiváltságainak fokozatos visszaszorításával kötötte össze, anélkül, hogy nyílt háborút kockáztatott volna.
Mindez a dán–svéd versengésre is hatással volt. A svéd főnemesség számára a Hanza egyszerre volt gazdasági partner és politikai ellensúly a dán királlyal szemben. A svéd bányavidékek exportja – elsősorban a vas és a réz – a Hanza kereskedelmi hálózatán keresztül jutott el Nyugat-Európába, és ez a gazdasági kapcsolat a svéd rendeket a dán királyi központosítással szembeni ellenállásra ösztönözte. A Kalmari unió belső feszültségei így nem választhatók el a balti-tengeri kereskedelem és a Hanza befolyásának kérdésétől. A 16. század eleji dán–svéd konfliktus – amely a stockholmi vérfürdőhöz és végül a Kalmari unió felbomlásához vezetett – részben a Hanza által is befolyásolt gazdasági és politikai érdekellentétek következménye volt.
A dán királyság és a Hanza viszonyának tárgyalása során a források hiányosságait is hangsúlyozni kell. A Hanza belső iratai – városi jegyzőkönyvek, kereskedelmi levelek, vámnyilvántartások – csak töredékesen maradtak fenn, és a fennmaradt anyag erősen Lübeck-központú. A dán királyi udvar iratai közül a középkori oklevelek nagy része elveszett, és a megmaradt dokumentumok gyakran csak későbbi másolatokban ismertek. A krónikairodalom – mint Saxo Grammaticus vagy a Detmar-krónika – irodalmi és politikai célokat szolgált, ezért nem kezelhető kizárólag tényszerű beszámolóként. A régészeti kutatások – például a koppenhágai vár feltárása vagy a balti-tengeri hajóroncsok vizsgálata – az utóbbi évtizedekben jelentősen bővítették a kereskedelmi útvonalakra és a mindennapi életre vonatkozó ismereteinket, de a régészeti leletek értelmezése is vitatott.
A dán királyság és a Hanza kapcsolatát a modern emlékezetpolitika is terheli. A 19. századi dán nemzeti mozgalom a Hanza időszakát a német befolyás elleni nemzeti ellenállás előzményeként állította be, és ezt a képet a 20. századi dán–német konfliktusok – különösen az 1864-es háború és a második világháborús megszállás – tovább erősítették. A német történetírás a Hanza időszakát a balti-tengeri térség civilizációs és gazdasági integrációjának aranykoraként ábrázolta. A mai kutatás mindkét narratívától óvatosan távolságot tart, és a Hanza jelenségét a középkori Európa hálózatos gazdasági és politikai rendjének összefüggésében értelmezi. A Hanza nem volt sem német nemzeti állam, sem a dán királyság ellensége; a városok és a királyság viszonya a gyakorlati érdekek, a kiváltságok és a kényszerek bonyolult szövedéke volt.
A dán királyság és a Hanza viszonyára vonatkozó ismereteink három fő forráscsoportra támaszkodnak. Az első a dán és német városi levéltárak anyaga, amelyből elsősorban Lübeck, Hamburg, Bréma, Koppenhága és Malmö iratai maradtak fenn. A második a királyi oklevelek és a rendi gyűlések határozatai, amelyek közül az 1282-es nyborgi kézirat és az 1370-es stralsundi béke a legfontosabbak. A harmadik a kortárs elbeszélő források – krónikák, évkönyvek és kereskedelmi levelezések –, amelyek azonban erősen elfogultak és hiányosak.
A legnagyobb bizonytalanságok a következő területeken jelentkeznek. A dán királyság korai terjeszkedésének kronológiája – különösen a 12. századi balti hadjáratok pontos időrendje – részben vitatott, mivel a források gyakran ellentmondanak egymásnak. A Hanza szervezeti jellegét illetően a kutatás megosztott: egyes szerzők a Hanza intézményesültségét hangsúlyozzák, mások a hálózatszerű, alkalmi együttműködést. A stralsundi béke gyakorlati következményeit illetően nincs egyetértés abban, hogy a béke mennyiben korlátozta ténylegesen a dán királyi szuverenitást. A kvantitatív adatok – például a heringpiac mérete, a vámbevételek nagysága vagy a Hanza hajóforgalma – mind becslések, és a középkori forrásokban szereplő számok gyakran pontatlanok vagy túlzóak.
Külön kell jelezni, hogy a Hanza és a dán királyság viszonyának értelmezése a 19. század óta erősen átpolitizált. A nemzeti történetírás kategóriái – „dán nemzeti ellenállás”, „német gazdasági elnyomás” – nem felelnek meg a középkori forrásokban dokumentált viszonyoknak, ezért az ilyen értelmezéseket a mai kutatás emlékezetpolitikai konstrukcióként kezeli.