Dánia 1864-es veresége a porosz–osztrák szövetséggel szemben a 19. századi dán történelem egyik legnagyobb törése, amely hosszú távon átformálta a királyság területi, nemzeti és politikai önképét. Az A nemzeti liberalizmus és az 1849-es alkotmány alfejezetben tárgyalt alkotmányos reform után a dán nemzeti liberálisok a Schleswig (dánul: Slesvig, németül: Schleswig) hercegség közjogi Dániához kapcsolását tekintették a nemzeti állam kiteljesítésének, míg a német nemzeti mozgalom és a porosz államférfiak a hercegségek német jellegét és a Német Szövetséghez tartozó Holstein (dánul: Holsten, németül: Holstein) ügyét használták fel a dán állam meggyengítésére. A kérdés így nem egyszerűen egy háború története: a dinasztikus jog, a nemzeti elv, a nagyhatalmi politika és a helyi nyelvi-identitásbeli sokszínűség ütközött össze. Az alábbiakban a schleswig-holsteini kérdés gyökereit, az 1864-es porosz–dán háború lefolyását, a bécsi béke területi következményeit és a vereség értelmezési vitáit tárgyalom.
A schleswig-holsteini kérdés (dánul: Slesvig-Holsten-spørgsmålet, németül: Schleswig-Holsteinische Frage) alapja a dán királyi korona és a két hercegség közötti bonyolult közjogi kapcsolat volt. Schleswig a dán korona hűbérbirtoka volt, de lakossága vegyes: északon dán nyelvű, délen német nyelvű, a középső területeken pedig kevert nyelvjárásokat (szász, fríz, alnémet) beszélő közösségek éltek. Holstein a Német-római Birodalom tagja volt, majd 1815-től a Német Szövetségé; lakossága túlnyomórészt német nyelvű. A két hercegséget a dán király perszonálunióban kormányozta, vagyis ugyanaz a személy volt Dánia királya és Schleswig-Holstein hercege, de a két terület jogilag nem olvadt össze Dániával. Emellett létezett a helstat (dánul: helstaten, „az egész állam”) eszméje: a dán korona alatt egyesített összes terület – Dánia, Schleswig, Holstein és Lauenburg – egységes, de rendi önkormányzattal rendelkező államalakulatot alkotott volna. Ez a felfogás a 18. század végéig dominált, és a dán abszolutizmus érdeke volt.
A 19. század elején a nemzeti mozgalmak új kérdéseket vetettek fel. A dán nemzeti liberálisok egy része, az úgynevezett ejder-dánok (dánul: Ejderpolitikken, az Eider folyó politikája) azt követelték, hogy Dánia határa az Eider folyó legyen: Schleswiget teljesen Dániához kell csatolni, Holsteint pedig el kell engedni. Ezzel szemben a német nemzeti mozgalom a két hercegség elválaszthatatlanságát hirdette: „up ewig ungedeelt” („örökké osztatlanul”), és azt kívánta, hogy Schleswig-Holstein egy német állam legyen. Fontos azonban, hogy a korabeli lakosság nem mindig osztotta ezeket az éles nemzeti álláspontokat; a nyelvi és regionális identitás sokrétű volt, és sokan egyszerre kötődtek a helyi közösséghez, a dán királyhoz vagy a német nyelvhez. A 19. századi nemzeti kategóriák visszavetítése ezért torzítja a képet.
Az 1848-as forradalmi hullámban a feszültség fegyveres konfliktussá érett. A schleswig-holsteini német mozgalom ideiglenes kormányt alakított, és a porosz csapatok a Német Szövetség nevében bevonultak. Dánia a háborút első schleswig-holsteini háborúként (dánul: Treårskrigen, „hároméves háború”, 1848–1850) ismeri. A harcok váltakozó sikerrel folytak, és a nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Oroszország, Franciaország – beavatkozása nyomán végül 1850-ben a status quo ante állt helyre. A nagyhatalmak 1852-ben aláírták a Londoni jegyzőkönyvet (dánul: London-protokollen), amely kimondta, hogy a dán királyi öröklés rendjét a hercegségekre is ki kell terjeszteni, de egyúttal rögzítette, hogy Schleswiget nem lehet Dániába bekebelezni. A jegyzőkönyv így kompromisszum volt: megőrizte a dán korona fennhatóságát, de elutasította a nemzeti liberálisok Eider-politikáját. A dokumentumot a dán kormány elfogadta, de a nemzeti liberálisok nem adták fel céljaikat.
Az 1850-es években a dán belpolitikát a helstat hívei és a nemzeti liberálisok közötti küzdelem jellemezte. A helstat-politika a közös alkotmányos rendszer fenntartását célozta, de nehezen volt összeegyeztethető az 1849-es alkotmány liberális elveivel és a nemzeti igényekkel. A helyzetet bonyolította, hogy VII. Frigyes dán király (1848–1863) gyermektelen volt, és az örökösödés kérdése a hercegségekben másként alakult, mint Dániában. A londoni jegyzőkönyv értelmében a dán királyi ház oldalági örököse, a Glücksburg-házból származó Keresztély herceg örökölte volna a trónt és a hercegségeket is, de a német nemzeti mozgalom ezt vitatta.
1863-ban a dán parlament, a Rigsdag elfogadta az úgynevezett novemberi alkotmányt (dánul: Novemberforfatningen), amely Schleswiget közjogilag Dániához csatolta volna, megsértve ezzel a londoni jegyzőkönyv 1852-es rendelkezését. VII. Frigyes 1863. november 15-én bekövetkezett halála után IX. Keresztély (1863–1906) lépett trónra, és november 18-án – vonakodva – aláírta az alkotmányt. Ez az aktus a nemzeti liberálisok nyomására született, akik a dán közvéleményben erős támogatást élveztek. A porosz miniszterelnök, Otto von Bismarck azonnal ürügyként használta a jogsértést: porosz és osztrák csapatok ultimátumot intéztek Dániához, követelve az alkotmány visszavonását. Dánia elutasította, mire 1864. február 1-jén a porosz–osztrák hadsereg átkelt az Eider folyón. A második schleswig-holsteini háború (dánul: 2. Slesvigske Krig, németül: Deutsch-Dänischer Krieg) kitört.
A hadműveletek rövidek és Dánia számára katasztrofálisak voltak. A dán hadsereg létszáma körülbelül 38 000 fő volt, szemben a mintegy 60 000 fős porosz–osztrák sereggel (a becslések forrásonként eltérnek). A dán védelem a Dannevirke (dánul: Dannevirke) ősi erődrendszerére támaszkodott, amely Schleswig déli határán húzódott. 1864. február 5-én azonban a dán főparancsnok, Christian de Meza tábornok – utólag vitatott döntéssel – kiürítette a Danneverkét, mert attól tartott, hogy a bekerítés után a hadsereg megsemmisül. A csapatok visszavonultak a Dybbøl (németül: Düppel) erődített sáncaihoz. A porosz hadsereg ostrom alá vette a sáncokat, és 1864. április 18-án döntő rohammal elfoglalta őket. A dybbøli csata a dán hadsereg egyik legvéresebb veresége volt: a dán veszteség körülbelül 1700–1800 halott és sebesült, a porosz oldalé hasonló nagyságrendű (a pontos számok vitatottak). A vereség után a dán kormány tárgyalásokba bocsátkozott, de a londoni konferencia (1864. április 25. – június 25.) nem hozott megoldást. A harcok folytatódtak, és 1864. június 29-én a poroszok átkeltek az Alsen-szoroson, és elfoglalták Alsen szigetét. Dánia katonailag összeomlott.
A béketárgyalások Bécsben kezdődtek, és 1864. október 30-án aláírták a bécsi békét (dánul: Freden i Wien, németül: Frieden von Wien). Dánia lemondott Schleswig, Holstein és Lauenburg hercegségekről. A területi veszteség hatalmas volt: a dán királyság területe mintegy 40%-kal csökkent, és lakosságának körülbelül egyharmadát elveszítette (a becslések a pontos arányokban eltérnek). A hercegségek előbb porosz–osztrák kondomínium alá kerültek, majd az 1866-os porosz–osztrák háború után Poroszország annektálta őket. A prágai béke 5. cikkelye (1866. augusztus 23.) előírta, hogy Észak-Schleswig lakosságát népszavazáson kell megkérdezni a Dániához való visszatérésről, de ezt a porosz kormányzat soha nem hajtotta végre, és a cikkelyt 1878-ban formálisan is hatályon kívül helyezték az osztrák–porosz szerződés módosításával. A népszavazás csak az első világháború után, 1920-ban valósult meg.
Az 1864-es vereség mélyreható következményekkel járt Dánia belpolitikájára és nemzetközi helyzetére. A nemzeti liberálisok, akik a háborúhoz vezető politikát szorgalmazták, hitelüket vesztették, és a konzervatív, helstat-hagyományú erők kerültek előtérbe. A dán politika a továbbiakban a kis állam túlélésére és a semlegességre összpontosított. A vereség egyúttal a dán nemzeti identitásban is törést okozott: a „miért vesztettük el?” kérdése a nemzeti önvizsgálat állandó témája lett, és a dán kultúrában – például a népfőiskolák mozgalmában, amely a Grundtvig-féle hagyományból táplálkozott – a belső nemzeti újjáépítésre helyezték a hangsúlyt.
A porosz annexió után Észak-Schleswig dán lakossága kisebbségi helyzetbe került. A porosz hatóságok németesítő politikát folytattak: a dán nyelvű oktatást fokozatosan visszaszorították, a dán egyesületeket korlátozták, és sok dán érzelmű lakos – az úgynevezett optánsok – Dániába költözött, vagy legalábbis dán állampolgárságot választott. A dán kisebbség helyzete a Német Birodalomban a 20. század elejéig feszült maradt, és a dán–német viszony egyik központi kérdésévé vált. A dán kormányzat nem mondott le a területről, de a reálpolitika keretei között csak kulturális és diplomáciai eszközökkel támogathatta a dán érzelmű lakosságot.
A háború értelmezése körül jelentős történetírói vita alakult ki. A dán hagyományos elbeszélés a vereséget a nagyhatalmi árulásnak és a katonai vezetés hibáinak tulajdonítja, míg a német nemzeti történetírás a háborút a német egység első lépéseként, a dán „elnyomás” elleni felszabadításként állította be. A kortárs nemzetközi jogi értelmezés szerint Dánia megsértette az 1852-es londoni jegyzőkönyvet, de a porosz–osztrák beavatkozás arányossága és a népszavazás megtagadása jogi szempontból erősen vitatható volt. A dán emlékezetben az 1864-es háború a nemzeti trauma és a békés nemzetépítés fordulópontja lett, míg a német emlékezetben a későbbi Német Császárság alapításának egyik előzménye. A 20. században, különösen az 1920-as népszavazás után, a dán kisebbség helyzete rendeződött, de a történeti értékelés továbbra is érzékeny kérdés maradt.
Az 1864-es háború eseményeit gazdag elsődleges forrásanyag dokumentálja: dán és porosz katonai jelentések, kortárs sajtótudósítások, a dán parlament (Rigsdag) vitái, a londoni jegyzőkönyv (1852), a novemberi alkotmány (1863), a bécsi béke (1864) és a prágai béke (1866) szövege. A hadműveletek lefolyása – a Dannevirke kiürítése, a dybbøli ostrom, az alsi átkelés – katonai iratokból és szemtanúk beszámolóiból rekonstruálható, de a részletekben, például a veszteségszámokban, a források eltérnek. A dán hadsereg létszámára vonatkozó adatok (körülbelül 38 000 fő) és a porosz–osztrák sereg ereje (körülbelül 60 000 fő) becslések, amelyek a mozgósítás mértékétől függően változtak. A dybbøli csata áldozatainak száma dán oldalon körülbelül 1700–1800 fő, a porosz oldalon valamivel kevesebb, de a pontos statisztikák vitatottak.
A vitatott értelmezési kérdések közé tartozik: a novemberi alkotmány elfogadásának felelőssége (a nemzeti liberálisok nyomása, IX. Keresztély vonakodása); a Dannevirke kiürítésének katonai szükségessége (de Meza döntését utólag sokáig kritizálták, de a modern hadtörténetírás inkább védi); a nagyhatalmak szerepe (Nagy-Britannia és Oroszország miért nem avatkozott be hatékonyan); és a prágai béke 5. cikkelyének megszegése. A dán és német történetírás sokáig nemzeti keretben értelmezte az eseményeket, és a mai napig érzékelhető az emlékezetpolitikai különbség: Dániában az 1864-es vereség a nemzeti identitás része, míg Németországban a háború emlékezete kevésbé hangsúlyos, és gyakran a német egyesítés előzményeként jelenik meg. A forráskritika ezért megköveteli a nemzeti narratívák összevetését és a helyi lakosság sokszínű identitásának figyelembevételét.