A napóleoni háborúk és az 1814-es kieli rendezés után Dánia megmaradt ugyan a győztes nagyhatalmak oldalán, ám az abszolutista monarchia pénzügyileg, társadalmilag és legitimációs szempontból is meggyengült. A A napóleoni háborúk és 1814 alfejezetben tárgyalt államcsőd, területvesztés és a Norvégia elvesztése miatti presztízsveszteség után az 1830-as évektől új politikai nyilvánosság kezdte feszegetni a korlátlan királyi hatalom kereteit. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan kapcsolódott össze a liberális alkotmányos reform és a dán nemzeti mozgósítás, miként alakult át az abszolutizmus 1848–1849-ben alkotmányos monarchiává, és miért tekinthető az 1849. június 5-i alaptörvény egyszerre nagy ívű reformnak és korlátozott, területileg is félkész kompromisszumnak.
Az 1830. évi párizsi júliusi forradalom és az azt követő európai reformhullám Dániában is nyomást gyakorolt a monarchiára. VI. Frigyes király 1831-ben elrendelte a tanácsadó rendi gyűlések felállítását, amelyek 1834-től, illetve 1835-től kezdték meg működésüket. A dán terminológiában ezek a tanácsadó tartományi rendi gyűlések (rådgivende provinsialstænderforsamlinger) négy helyszínen ültek össze: Roskilde a szigetek, Viborg Jylland, Schleswig városa Schleswig tartomány, Itzehoe pedig Holstein számára.
Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a testületek nem rendelkeztek törvényhozói jogkörrel. A király és a kormányzat továbbra is abszolút hatalommal uralkodott, a gyűlések pedig elsősorban véleményező, javaslattevő szerepet kaptak. Mégis nagy jelentőségük volt: a nyilvános gyűlések, a nyomtatásban terjedő jegyzőkönyvek és a sajtóvita olyan politikai nyilvánosságot hoztak létre, amelyben a reformkövetelések már nem maradhattak belső udvari ügyek. A rendi gyűlésekben a földbirtokos elit, a városi polgárság és a parasztbirtokosok egy része kapott megszólalási lehetőséget, ami a korabeli kontinentális viszonyokhoz képest is figyelemre méltó, ugyanakkor továbbra is erősen cenzusos és rendi alapú maradt.
A sajtószabadság (trykkefrihed) kérdése szorosan összefonódott a reformmozgalommal. Az 1830-as években liberális lapok, így a koppenhágai Fædrelandet vagy a Kjøbenhavnsposten váltak a változások fórumaivá. A kormányzat időnként cenzúrával, sajtóperekkel és betiltással válaszolt, de a nyilvánosság visszaszorítása már rövid távon is nehéznek bizonyult. A rendi gyűlésekben és a sajtóban egyaránt megfogalmazódott a kívánság: a dán monarchiának írott alkotmányra, felelős kormányra és a polgári szabadságjogok rögzítésére van szüksége.
A reformok politikai nyelvét leginkább az 1830-as, 1840-es években megszerveződő nemzeti liberálisok (De Nationalliberale) határozták meg. Ez a csoport nem mai értelemben vett párt volt, hanem városi értelmiségiek, hivatalnokok, diákok, lelkészek és polgári foglalkozásúak laza hálózata. Vezető alakjai közé tartozott Orla Lehmann, a későbbi miniszter Ditlev Gothard Monrad és a teológus-politikus Henrik Nicolai Clausen. Programjuk három elem köré szerveződött: alkotmányos reform, polgári szabadságjogok, valamint a dán nyelv és kultúra védelme a német befolyással szemben.
A nemzeti liberálisok legismertebb külpolitikai-közjogi jelszava az úgynevezett Eider-program (Ejderpolitikken) volt. Eszerint Dániát az Eider folyóig kellett volna alkotmányos, egységes királyságként megerősíteni, Schleswiget szorosan a dán monarchiához kötni, Holsteint pedig lazán, perszonáluniószerűen kapcsolni hozzá. Ezzel szemben a monarchia integritását védő egész-állami (Helstaten) irányzat hívei a dán király alatt álló valamennyi tartomány, tehát Dánia, Schleswig, Holstein és Lauenburg közös alkotmányos keretét hangsúlyozták. A két álláspont közötti vita nem egyszerűen jogi kérdés volt, hanem a dán és a német nyelvű lojalitások, a rendi hagyományok és a jövőbeli államhatárok körüli küzdelem.
A nemzeti liberálisok mellett a paraszti mozgalom is önálló tényezővé vált. Az 1846-ban alapított parasztbarátok társasága (Bondevennernes Selskab) a vidéki birtokos parasztok, tanítók és alsópapság politikai szerveződése volt. Követeléseik között szerepelt az adóterhek csökkentése, a hadkötelezettség igazságosabb elosztása, a helyi önkormányzat megerősítése és a szélesebb választójog. A paraszti öntudat gyökerei visszanyúltak az 1788 utáni agrárreformokra és az 1814-es elemi népoktatási rendeletekre, de a nyílt politikai fellépés az 1840-es évek terméke volt. A parasztbarátok és a nemzeti liberálisok nem alkottak egységes tábort, mégis 1848-ban közös érdekük lett a rendi kiváltságok lebontása és az alkotmányos átalakulás.
A nemzeti kérdés Schleswigben és Holsteinben egyre élesebbé tette az ellentéteket. A dán nemzeti liberálisok azt hangoztatták, hogy Schleswig északi és középső része történetileg és nyelvileg dán, ezért a tartományt nem szabad Holsteinnel egy német vezetésű egységbe olvasztani. A német nyelvű schleswig-holsteini mozgalom ezzel szemben a két hercegség oszthatatlanságát hirdette az „up ewig ungedeelt” (örökre osztatlanul) formulával. Az 1840-es évek nyelvi rendeletei (sprogreskripter) kísérletet tettek a dán nyelv hivatalos helyzetének megerősítésére Észak-Schleswigben, de ezek az intézkedések tovább élezték a konfliktust. A nemzeti kategóriák azonban ekkor még nem váltak kizárólagossá: a nyelvi határok, a családi kapcsolatok és a helyi lojalitások gyakran képlékenyebbek voltak, mint ahogyan a későbbi nemzeti narratívák sugallják.
A dán abszolutizmus sorsa 1848-ban dőlt el, a párizsi februári forradalom, valamint a német és osztrák tavaszi forradalmi hullám árnyékában. VIII. Keresztély 1848. január 20-án meghalt, utóda, VII. Frigyes trónra lépésekor sokan reformképes uralkodót láttak benne. A koppenhágai Casino-gyűlés (Casino-mødet) március 20-án tömeges reformköveteléseket fogalmazott meg: írott alkotmányt, sajtószabadságot, felelős kormányt és a dán nemzeti ügy melletti kiállást. Másnap, március 21-én tüntetők vonultak a Christiansborg palota elé, és a királyt a fennálló kormányzat leváltására, valamint az alkotmányos átmenet elfogadására szólították fel.
Március 24-én Kielben a német orientációjú schleswig-holsteini mozgalom ideiglenes kormányt alakított, és felkelést hirdetett a dán korona ellen. Ezzel kezdetét vette az első schleswigi háború, amelyet a dán történetírás gyakran hároméves háborúként (Treårskrigen, 1848–1851) tart számon. A konfliktus egyszerre volt polgárháborús jellegű és nemzetközi válság, mert a német szövetségi államok, Poroszország, valamint később a nagyhatalmak is beavatkoztak. A dán haderő 1848 tavaszán ért el sikereket, de a háború menete váltakozó volt, és a diplomatáciai nyomás folyamatosan korlátozta a koppenhágai kormány mozgásterét.
A forradalmi év tehát Dániában kettős természetű volt: Koppenhágában alkotmányos nyitás, a hercegségekben fegyveres szakadás és háború zajlott. Ez a kettősség az 1849-es alkotmány értelmezésére is rányomta a bélyegét. Az alkotmányos reform hívei a belső átalakulást akarták, de a háborús helyzet miatt a birodalmi keret és Schleswig, Holstein, illetve Lauenburg alkotmányos helyzete megoldatlan maradt.
A márciusi minisztérium 1848 nyarán elfogadtatta az alkotmányozó nemzetgyűlés választásáról szóló törvényt. A választások 1848 őszén zajlottak le, és a korabeli dán viszonyokhoz képest rendkívül széles férfi választójogot biztosítottak. Az alkotmányozó nemzetgyűlés (Den Grundlovgivende Rigsforsamling) 1848. október 23-án ült össze. Összetétele jól mutatta az átalakulás társadalmi mélységét: a nemzeti liberálisok mellett jelentős számú paraszti képviselő és konzervatív hivatalnok kapott mandátumot. A paraszti jelenlét különösen szembeötlő volt a korabeli Európában, és azt jelezte, hogy a dán politika vidéki bázisa nem egyszerűen elszenvedője, hanem részben alakítója is az alkotmányos folyamatnak.
Az alkotmányozó viták középpontjában a parlament szerkezete, a választójog kiterjedtsége és a királyi hatalom korlátainak mértéke állt. A radikálisabb parasztbarát és liberális képviselők egykamarás, széles választójogú parlamentet követeltek, míg a konzervatívabb erők kétkamarás rendszert, magasabb cenzussal és erős királyi jogkörökkel akartak. A kompromisszumot nagyrészt Monrad és a mérsékelt liberális alkotmányjogászok dolgozták ki.
Az új alaptörvényt, a Dán Királyság alaptörvényét (Danmarks Riges Grundlov), 1849. május 25-én fogadta el a nemzetgyűlés, VII. Frigyes pedig 1849. június 5-én írta alá. Innen származik a dokumentum másik elnevezése, a júniusi alaptörvény (Junigrundloven). Június 5. azóta is dán alkotmánynap (Grundlovsdag), amely a mai emlékezetpolitikában az alkotmányos Dánia születésnapjaként jelenik meg.
Az 1849-es alaptörvény alkotmányos monarchiává alakította Dániát. A törvényhozó hatalmat a király és a kétkamarás Rigsdag együttesen gyakorolta. A Folketing közvetlen választások útján jött létre, míg a Landsting közvetettebb, magasabb életkorhoz és vagyoni cenzushoz kötött testületként működött. A végrehajtó hatalom a király kezében maradt, aki kinevezte és felmenthette a minisztereket, ugyanakkor a miniszteri ellenjegyzés intézménye már jogi felelősséget teremtett. A parlamentarizmus abban az értelemben, hogy a kormány a Folketing többségének bizalmától függjön, nem valósult meg 1849-ben; ez a gyakorlat csak a 19. század végén és 1901-ben vált meghatározóvá. Az alaptörvény tehát erős királyi jogköröket hagyott meg, ugyanakkor a törvényhozás és a jogvédelem területén valódi alkotmányos korlátokat állított.
A választójog korabeli mércével széles volt, de mai értelemben nem volt általános. A Folketing választópolgárai férfiak lehettek, akik meghatározott életkort betöltöttek, gazdaságilag viszonylag önállóak voltak, és nem álltak cselédi vagy közvetlen szolgálati viszonyban. A nők, a háztartási cselédek, a szegénysegélyből élők és a jogilag kizárt csoportok nem szavazhattak. A választási eljárás sem volt olyan mértékben titkos és pártalapú, mint a 20. századi demokráciákban. E korlátozások miatt az alaptörvényt egyszerre lehet liberális áttörésként és rendi maradványokkal terhelt kompromisszumként elemezni.
A dokumentum rögzítette a legfontosabb polgári szabadságjogokat: a személyi szabadság, a tulajdon védelme, a szólás- és sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési jog, valamint a törvény előtti egyenlőség elvét. A vallásszabadság terén is fordulatot hozott: az evangélikus-lutheránus egyház népegyházként (folkekirke) az állam támogatását élvezte, de más vallási közösségek is szabadon működhettek, és a zsidó lakosság formálisan egyenlő jogokat kapott. Az egyházügyi rendelkezés egyszerre konzerválta a lutheránus kiváltságokat és nyitott utat a vallási pluralizmusnak.
Az 1849-es alaptörvény legnagyobb nyitva hagyott kérdése a monarchia déli tartományainak státusza volt. A dokumentum a Dán Királyságra, tehát alapvetően a Jylland, Fyn, Sjælland és a kisebb szigetek alkotta királyságra vonatkozott, Schleswigre, Holsteinre és Lauenburgra pedig közvetlenül nem terjesztette ki hatályát. Ezzel a döntéssel ideiglenesen kezelhetővé vált a háborús helyzet, de az 1850-es években újra és újra felszínre tört a kérdés: vajon az egész monarchiának közös alkotmánya legyen, vagy Schleswiget szorosan a dán alkotmányos térhez kapcsolják? Ez a dilemma vezetett el később az 1864-es válsághoz, amelyet a Az 1864-es háború és Schleswig-Holstein alfejezet tárgyal.
Az 1849-es alkotmány külföldi mintákkal is összevethető. A dán alkotmányozók ismerték a norvég 1814-es eidsvelli alkotmányt, amely a maga korában szintén széles népi legitimációval rendelkező, de cenzusos dokumentum volt. Hatottak továbbá az 1831-es belga alkotmány liberális jogkatalógusának elemei. Dánia sajátossága mégis az volt, hogy a paraszti választók bevonása a kontinentális alkotmányos átmenetekhez képest szokatlanul korán és viszonylag nagy tömegben történt. Ezért a dán fejlődést a történetírás gyakran úgy jellemzi, hogy a liberális városi értelmiség és a vidéki paraszti társadalom között létrejött, törékeny, de hatékony reformkoalíció hozta létre az új rendet.
Az 1849-es alaptörvény elfogadása nem jelentette automatikusan a liberális-nemzeti program győzelmét. A tényleges hatalmat továbbra is a király, az udvar, a magas hivatalnokréteg és a hadsereg befolyásolta. A nemzeti liberálisok kormányzati pozíciókat szereztek, de folyamatosan kompromisszumokra kényszerültek a konzervatív erőkkel. Ráadásul a hároméves háború lezárása, a nagyhatalmi jegyzőkönyvek és a londoni rendezés olyan nemzetközi feltételeket teremtett, amelyek hosszabb távon korlátozták az Eider-program megvalósítását.
A korszakban a „nemzeti liberális” jelző nem egy mai pártkötődést jelölt, hanem a nemzetépítés és az alkotmányos liberalizmus meghatározott, 19. századi ötvözetét. Hasonlóképpen a „parasztbarát” sem tekinthető egységes ideológiai pártnak, hanem a vidéki társadalom eltérő rétegeinek, a birtokos parasztoktól a kisebb földű mezőgazdasági termelőkig terjedő mozgalmának. E fogalmakat ezért nem szabad a 20–21. századi pártrendszer bal- és jobboldalára leképezni; a 19. századi liberális-konzervatív törésvonal más szerkezetű volt.
A nők kizárása a választójogból, a cselédek és a szegénysegélyből élők korlátozása arra figyelmeztet, hogy az alkotmányos Dánia megszületése nem azonos a mai értelemben vett demokráciával. Az 1849-es szerkezet mégis meghatározó intézményi keretet adott: a Rigsdag, a széles paraszti választójog, a szabadságjogok alkotmányos rögzítése és a miniszteri felelősség elve olyan pályát nyitott, amelyen a következő évtizedek politikai küzdelmei a parlamentarizmus, a választójog kiszélesítése és a szociális kérdés irányába haladhattak.
Az 1849-es alkotmány történetének elsődleges forrásai között a Danmarks Riges Grundlov eredeti, 1849. június 5-i szövege, az alkotmányozó nemzetgyűlés vitáinak és szavazásainak iratai, a választójogi törvény szövege, valamint a rendi gyűlések korábbi jegyzőkönyvei szerepelnek. A márciusi események rekonstrukciójához a kormányzati hirdetmények, a Casino-gyűlésről és az utcai tüntetésekről készült beszámolók, valamint a korabeli sajtó tudósításai adnak támpontot. Fontos elsődleges források továbbá a résztvevők visszaemlékezései, Orla Lehmann beszédei és levelezése, illetve Monrad alkotmányos tervezetei, ám ezeket a szerzők utólagos önigazolásai is színezik.
A történeti kép több ponton bizonytalan. Egyrészt a választójogi kizárások pontos mértékét nehéz meghatározni, mert a korszak választói névjegyzékei hiányosak, és a népességi adatok sok esetben becslések. Másrészt az 1848-as koppenhágai események lefolyása elsősorban utólagos visszaemlékezésekből ismert, amelyek a politikai szereplők szerepét gyakran felnagyítják. A kortárs sajtó pedig erősen pártos, ezért a tudósítások nem tekinthetők semleges leírásnak. Harmadrészt a schleswig-holsteini háború és az Eider-program megítélése máig emlékezetpolitikai vita tárgya: a dán nemzeti narratíva a nyelvi-kulturális védekezést hangsúlyozza, a német és regionális történetírás viszont a hercegségi autonómia és a kettős identitások szempontjait is érvényesíti.
Vitatott az is, hogy az 1849-es alkotmány mennyiben volt a társadalmi nyomás eredménye, és mennyiben a fentről irányított reformelit kontrollált lépése. A történetírás egy része a paraszti mozgósítás és az utcai tüntetések szerepét emeli ki, más része inkább a hivatalnok-értelmiség kompromisszumkészségét hangsúlyozza. Abban azonban tudományos konszenzus van, hogy az alaptörvény a dán politikai rendszer hosszú távú átalakulásának kulcsdokumentuma lett, és hogy Schleswig, Holstein, valamint Lauenburg kérdését nyitva hagyta.