Az 1530-as évek fordulópontot hoztak Norvégia államjogi helyzetében. A norvég középkor és a Hanza időszakában Norvégia még formálisan külön királyság maradt, bár a kalmari unió keretein belül a dán királyi hatalom és a Hanza-kereskedelem egyre inkább korlátozta mozgásterét. A reformáció és a dán–norvég unió megszilárdulása után azonban a kérdés új formát öltött: Norvégia a dán korona önálló társországa, tartománya vagy valami köztes képződmény volt-e. Ez az alfejezet a dán–norvég állam (dánul Danmark-Norge, norvégul Danmark-Noreg) belső viszonyait, a norvég elit átalakulását és a gazdasági függőség szerkezetét vizsgálja a reformációtól a napóleoni háborúk előestéjéig. A korszak értelmezéséhez elöljáróban fontos leszögezni: a mai „nemzeti elnyomás” vagy „dán gyarmat” kategóriák visszavetítése félrevezető, mert a 16–18. századi szereplők rendi, regionális, vallási és dinasztikus keretekben gondolkodtak, nem pedig modern nemzetállami kategóriákban.
A kalmari unió 1523-ban, I. Gustav svéd király megválasztásával gyakorlatilag felbomlott: Svédország saját állami pályára lépett, Dánia és Norvégia azonban közös király alatt maradt. Az 1533–1536 közötti dán belháború, a grevsfejde (dánul Grevens Fejde, azaz grófháború) után III. Keresztély (dánul Christian III) szerezte meg a dán koronát, majd 1536-ban Koppenhágában kiadta királyi esküjét, a håndfæstning-et. Ez a dokumentum a dán rendekkel kötött szerződés volt, és tartalmazta azt a kijelentést, hogy Norvégia „a dán korona része” legyen. A norvég Rigsråd (birodalmi tanács, norvégül Riksråd) intézményét 1536-ban formálisan megszüntették, ami azt jelentette, hogy a norvég rendi képviselet elvesztette azt a politikai testületét, amely a középkorban a királlyal tárgyalhatott.
A gyakorlatban a norvég katolikus egyház és az utolsó norvég érsek, Olav Engelbrektsson 1537-es bukása és száműzetése után a reformációt a dán mintájú lutheránus egyházszervezetre erőltették rá. Az egyházi birtokokat a korona vette át, ami hatalmas jövedelem-átcsoportosítást jelentett. A források szűkössége miatt vitatott, hogy a norvég arisztokrácia mennyire tudott ellenállni; a 16. századi krónikákban szereplő norvég ellenállás képe részben későbbi, romantikus konstrukció. Tény ugyanakkor, hogy a norvég nemesség egy része a reformáció zavaraiban elvesztette birtokait vagy dán hivatalnokokkal és nemesekkel szemben háttérbe szorult.
Fontos hangsúlyozni, hogy a „Norvégia dán tartománnyá tétele” kifejezés a kora újkori jogi valóságot leegyszerűsíti. A dán királyok továbbra is viselték a „Norvégia királya” címet, a norvég törvények – mindenekelőtt Magnus Lagabøte 1274. évi Landslov-ja – tovább éltek, és a helyi közigazgatás, a bíráskodás, valamint a katonai szervezet megőrzött bizonyos norvég sajátosságokat. A 18. századi dán–norvég önértelmezésben ezért terjedt el a tvillingeriger (dánul) vagy tvillingrikene (norvégül) fogalma, azaz a két „ikerbirodalom” képzete. A történészi viták ma is arról folynak, hogy Norvégia a dán–norvég államban inkább alárendelt tartomány, sajátos jogi különállósággal rendelkező társország vagy a dinasztikus konglomerátum állam egyik része volt-e. A legpontosabb talán az, ha konglomerátum államról beszélünk, amelyben a részek jogállása, gazdasági szerepe és elitje korántsem volt egységes.
A dán–norvég állam kormányzati központja Koppenhága volt, de Norvégiában saját hivatali hierarchia működött. A király képviseletét a stattholder (helytartó) látta el, akinek intézménye a 16. század végétől folyamatosan jelen volt, bár hatásköre időszakonként változott. A helyi igazgatás alapja a len (hűbérbirtok) volt, amelyet a 17. században fokozatosan felváltott az amt (kerület, dánul amt, norvégül amt). Az egyes kerületek élén amtmann állt, aki a királyi jövedelmek beszedéséért, a rend fenntartásáért és a katonai ügyekért felelt. A nagyobb régiókat stiftamtmann irányította, aki az egyházmegyei és világi igazgatást is felügyelte.
A bíráskodás alsó szintjén a sorenskriver (írnokbíró) intézménye terjedt el, a fellebbviteli fórumok pedig a lagting (tartományi törvényszék) keretei között működtek. A norvég jog írásos alapját sokáig a Landslov jelentette, amelyet IV. Keresztély 1604-ben norvég nyelvű kiadásban is megerősített, majd 1687-ben V. Keresztély Norske Lov-ja (norvég törvénykönyv) váltotta fel. Az 1687-es törvénykönyv dán mintákat követett, de önálló norvég törvénykönyvként hivatkozták, és a norvég jogi önállóság fontos szimbólumává vált. A dán nyelvhasználat a hivatali írásbeliségben fokozatosan tért nyert, ám a helyi bíróságokon és a paraszti közösségekben a beszélt norvég nyelvjárások tovább éltek. Ez a nyelvi megosztottság később, a 19. században kap majd nemzetpolitikai jelentőséget.
A királyi abszolutizmus 1660-as bevezetése Dániában és Norvégiában is megerősítette a központi hatalmat. A rendi gyűlések eltűntek, a hivatalnokok közvetlenül a királytól függtek. Norvégiában ez a gyakorlatban a dán–norvég helstaten (dánul helstaten, azaz az egész állam) eszméjének erősödését hozta: a kormányzás a monarchia egységét hangsúlyozta, miközben a norvég helyi intézmények továbbra is saját jogszabályok szerint működtek. A 18. századra a dán kancellárián belül külön norvég ügyosztály alakult ki, ami a közigazgatási gyakorlatban elismerte a norvég különállóságot; ennek mértéke azonban a korszakban folyamatosan vitatott volt.
A reformáció utáni Norvégia társadalomszerkezete alapvetően különbözött a dániai viszonyoktól. A norvég nagybirtokos arisztokrácia a késő középkorban meggyengült, és a dán–norvég állam időszakában a korona, valamint a dán nemesi családok birtokai mellett jelentős paraszti birtokállomány maradt fenn. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a norvég parasztság egységesen szabad lett volna. A paraszti társadalmon belül éltek odelsbonde (örökjogon birtokló gazdák), leilending (bérlő) és kisebb zsellérek, akiknek jogi és gazdasági helyzete területenként eltért. Az odelsrett (örökjog) a családnak biztosította a föld visszavásárlásának lehetőségét, és a norvég paraszti kultúra egyik legfontosabb eleme volt. A dán–norvég államban a norvég parasztok többsége bérlő volt, de a bérleti viszonyok – különösen a 17. század második felétől – gyakran hosszú távúak vagy örökölhetők voltak, ami enyhítette a függést.
A dán uralom bevezetése nyomán a norvég világi arisztokrácia pozíciói tovább gyengültek. Sok norvég nemesi birtok került dán nemesi családok vagy a korona kezére, a helyi nemesség pedig beolvadt a dán–norvég hivatalnokrétegbe. A 17–18. században kialakult a embetsmann (hivatalnok) réteg, amely dán és norvég származású tisztviselőkből, papokból, jogászokból és katonatisztekből állt. Ez a réteg a jövedelmét, a műveltségét és a királyi szolgálatot egyaránt a dán–norvég állam keretei között értelmezte. A hivatalnokok egy része Dániából érkezett, más részük norvég paraszti vagy kereskedőcsaládokból emelkedett fel, gyakran koppenhágai egyetemi tanulmányok után. A 18. században a norvég születésű hivatalnokok aránya növekedett, ami később fontos társadalmi bázisa lett a norvég patriotizmusnak.
A norvég városi elit a Hanza-korszak örökségéből is táplálkozott. Bergen a 16. század közepén még erős német kereskedői közösséggel rendelkezett, de a dán királyok fokozatosan visszaszorították a Hanza kiváltságait, és a norvég kereskedők egyre nagyobb szerepet kaptak a kivitelben. A 17. századra a holland kereskedők jelenléte is fontossá vált, különösen a fakereskedelemben. A norvég kereskedőházak – például a kelet-norvégiai faexportőrök – a 18. században megerősödtek, és részben a dán–norvég államtól független gazdasági érdekeket képviseltek. A gazdasági elit és a hivatalnokréteg rokoni, üzleti és művelődési kapcsolatai a 18. század második felében egyfajta norvég regionális közvéleményt hoztak létre, amely a dán–norvég monarchián belül fogalmazta meg a norvég érdekeket.
A norvég gazdaság a dán–norvég állam időszakában alapvetően nyersanyag-kivitelre és tengeri kereskedelemre épült. A legfontosabb ágazatok a tőkehal-kereskedelem, a faexport és a bányászat voltak, amelyek mind erősen függtek az európai piactól és a dán–norvég állam kereskedelempolitikájától.
A tőkehal (dánul tørfisk, norvégul tørrfisk) a középkori Hanza-kereskedelem óta Norvégia egyik fő exportcikke volt. Bergen városa a 16. században is a német Hanza-kereskedők egyik legfontosabb északi központja maradt, és a dán királyok átmenetileg megőrizték a Hanza-kereskedők kiváltságait, mert azok adóbevételeket és hitellehetőségeket biztosítottak. A 17. század folyamán azonban a Hanza befolyása lassan hanyatlott, és a norvég kereskedők, időnként holland közvetítők, átvették a halfeldolgozás és a kivitel egy részét. A halászati ágazatban a termelő paraszt-halászok és a bergeniek közötti függőségi viszony állandó feszültséget okozott; az adókat és a hitelrendszert a királyi hivatalok és a városi kereskedők egyaránt felhasználták a halászközösségek ellenőrzésére.
A faexport különösen a 16. század végétől vált meghatározóvá. A holland kereskedőflotta hatalmas fakereslete ösztönözte a délkelet-norvégiai folyók mentén a fűrészmalmok építését. A vízenergiával működő fűrészmalmok (norvégül sagbruk) a norvég faipar korai iparosodását jelezték, bár a termelés továbbra is idényjellegű és szétszórt maradt. A fakereskedelem központjai olyan kikötővárosok voltak, mint Fredrikstad, Drammen vagy Christiania (a mai Oslo). A faexport jövedelme a norvég kereskedőréteget és a királyi kincstárat is gazdagította, ugyanakkor erős függőséget teremtett a holland és angol piactól. A 17. század közepi angol–holland háborúk idején a norvég fakereskedelem gyorsan érzékelte a nemzetközi konjunktúra ingadozásait.
A bányászat királyi kezdeményezésre indult meg a 17. század első felében. Kongsberg ezüstbányáját 1624-ben, Røros rézbányáját 1644-ben nyitották meg. A bányák a dán–norvég állam stratégiai jövedelemforrásai voltak, ezért a korona szigorú monopóliumokat és munkakötelezettségeket vezetett be. A bányavidékek sajátos társadalmat alakítottak ki: a bányamunkások, a szénégetők és a szállítók a mezőgazdasági parasztságtól eltérő életmódot folytattak, és ki voltak téve a királyi üzemek adminisztratív igényeinek. A bányászat a 18. században is jelentős munkaadó maradt, bár jövedelmezősége az ezüst- és rézárak függvényében ingadozott.
A norvég gazdaság dán–norvég keretek között erősen függött a gabonaimporttól. Norvégia földrajzi adottságai miatt a belföldi gabonatermelés nem fedezte a lakosság szükségleteit, ezért a dán–norvég állam balti-térségi, dániai és holsteini gabonakereskedelme stratégiai jelentőségű volt. A 18. században a dán kormányzat időnként gabonamonopóliumokat vagy kiviteli korlátozásokat vezetett be, amelyek a norvég fogyasztókat és kereskedőket egyaránt érintették. A norvég kereskedők és hivatalnokok részéről emiatt visszatérő panaszok fogalmazódtak meg a koppenhágai központi politika ellen. A dán–norvég vámunió és a Sound-vám (dánul Øresundstold) ugyanakkor Koppenhága számára fontos jövedelmet biztosított, míg Norvégia sajátos exportcikkei révén a monarchia külkereskedelmi mérlegéhez járult hozzá.
A 18. század második felében a norvég hajózás látványos fellendülése következett be. A dán–norvég semlegességi politika – különösen az 1770-es években az orosz–svéd–dán semlegességi szövetségek időszakában – lehetővé tette, hogy norvég hajók a hadviselő hatalmak kikötőibe is szállítsanak. A norvég flotta hajószáma növekedett, és a hajózásból származó jövedelem a délkeleti kereskedővárosok polgárságát tovább erősítette. Ez a fellendülés azonban sebezhető volt, mert a 19. század eleji nagyhatalmi háborúk, mindenekelőtt az 1807 utáni brit blokád és a dán–norvég állam napóleoni oldalra kerülése, súlyos éhínséget és kereskedelmi összeomlást idézett elő. Ennek következményeit a norvég nemzeti ébredés és 1814 tárgyalja majd részletesen.
A dán–norvég állam 16–18. századi történetét háborúk sorozata kísérte, amelyek Norvégia területi integritását is érintették. A kalmari háború (1611–1613) még a dán–norvég és a svéd királyság közötti hagyományos hatalmi vetélkedés része volt, és bár nagyobb norvég területi veszteséggel nem járt, megmutatta, hogy a norvég határvidékek katonailag sebezhetők. A torstensoni háború (1643–1645) eredményeként a brömsebroi béke Svédországhoz csatolta Jämtland és Härjedalen tartományokat, amelyek addig norvég fennhatóság alatt álltak. Az 1658-as roskildei béke a dán–norvég állam számára katasztrofális volt: Norvégia elveszítette Båhuslen-t, Trøndelag-ot és Skåne egy részét is. Az 1660-as koppenhágai béke visszaadta Norvégiának Trøndelagot, de Båhuslen svéd kézen maradt, így a norvég–svéd határ a maihoz közeli vonalon rögzült.
A nagy északi háború (1700–1721) idején Norvégia ismét hadszíntérré vált. 1716-ban XII. Károly svéd király csapatai benyomultak Norvégiába, és megszállták a délkeleti területek egy részét. A hadjárat 1718-ban, a Fredriksten erőd ostromakor ért véget, ahol XII. Károly életét vesztette. A hivatalos svéd és a dán–norvég emlékezetben egyaránt symbolikus eseménnyé vált halál körülményei a mai napig vitatottak: a golyó származására vonatkozó források nem adnak egyértelmű választ, és a későbbi legendák politikai célokat szolgáltak. A háború végül Norvégia számára nem okozott további területi veszteséget, de a megszállás és az élelmiszerhiány súlyos társadalmi terheket rótt a helyi lakosságra.
A 18. század viszonylag békésebb időszakot hozott, bár a dán–norvég állam továbbra is részt vett a balti és észak-atlanti nagyhatalmi versengésben. A svéd–orosz háborúk idején Norvégia elsősorban katonai felvonulási területként és a dán–norvég hadsereg északi bázisaként működött. A területi stabilitás hozzájárult a norvég belterületek gazdasági integrációjához, ugyanakkor a határ menti közösségek életét a sorozatos mozgósítások, adóterhek és a svéd–dán szembenállás időszakai továbbra is megnehezítették.
A 18. század a dán–norvég államon belül a felvilágosult abszolutizmus korszaka volt. A kormányzat központi reformokat indított az adózás, a földmérés, a mezőgazdasági technikák és az oktatás területén. Norvégia számára különösen fontos volt a mezőgazdasági földek újrafelosztása, az utskiftning (birtokrendezés), amely a szétszórt parcellák összevonásával javította a termelékenységet. A reformok azonban nem egységesen érintették a társadalmat: a birtokrendezés időnként a szegényebb bérlők rovására ment, és a helyi közösségek egy része ellenállt a kormányzati beavatkozásnak.
A 18. század második felében a norvég városokban és a hivatalnokrétegben megerősödött a norvég patriotizmus (dánul norsk patriotisme, norvégül norsk patriotisme). Ez a jelenség nem szeparatista nacionalizmus volt, hanem a dán–norvég monarchián belüli norvég regionális öntudat, amely a norvég természeti erőforrások, a paraszti szabadság és az ősi törvények értékeit hangsúlyozta. 1760-ban Trondheimben megalakult a Det Kongelige Norske Videnskabers Selskab (A Királyi Norvég Tudós Társaság), amely a norvég történelem, földrajz és gazdaság kutatását tűzte ki célul. A társaság kiadványai és a norvég hivatalnokok, papok által írt leírások a norvég sajátosságok dokumentálásával készítették elő a későbbi nemzeti ébredést. Ilyen munkák hivatkoztak a norvég paraszti odelsrett-re, a norvég tengerész-kultúrára és a Landslov-ra mint a norvég különállóság jeleire.
A nyelv kérdése ebben az időszakban még nem alakult át politikai programmá. A hivatalos írásbeliség dán nyelvű volt, és a norvég városi elit jellemzően dán normák szerint írt. A vidéki lakosság azonban norvég nyelvjárásokat beszélt, és a hivatali dán nyelvtől való távolság a társadalmi különbségeket is kifejezte. Az a folyamat, amelynek során a beszélt norvég nyelvjárásokból önálló norvég írott nyelv született, a 19. századi nemzeti mozgalom legfontosabb kulturális programja lesz.
A 18. század végére a norvég gazdaság és társadalom a dán–norvég állam keretei között is sajátos vonásokat mutatott. A norvég hivatalnok- és kereskedőréteg számára a dán–norvég monarchia egyszerre jelentett védelmet és korlátot: a közös állam kereskedelempolitikája, katonai ereje és diplomáciai hálózata előnyöket kínált, de a koppenhágai központ döntései gyakran figyelmen kívül hagyták a norvég helyi érdekeket. Ez a feszültség különösen élesen mutatkozott meg a napóleoni háborúk idején, amikor a dán–norvég semlegességi politika kudarca és az 1807-es brit támadás a norvég hajózást és élelmiszerellátást is sújtotta. Az 1814-es események így nem légüres térben születtek: a dán–norvég állam válsága és a norvég elit korábbi évszázados átalakulása együtt teremtette meg az önálló norvég államiság feltételeit.
A dán–norvég állam norvégiai viszonyaira vonatkozóan a legfontosabb elsődleges források a királyi rendeletek, az 1687-es Norske Lov vagy Christian V Norske Lov, az adóösszeírások, a bírósági jegyzőkönyvek, a helytartói és amtmanni jelentések, valamint a 18. századi gazdasági és tudományos társasági kiadványok. A reformáció előtti és utáni évtizedek forrásai hiányosak; a norvég Rigsråd 1536-os megszüntetésének államjogi hatásait főként dán hivatalos dokumentumokból ismerjük, miközben a norvég rendi reakciókról kevés közvetlen forrás maradt fenn.
A történészi konszenzus szerint a dán–norvég állam konglomerátum jellegű monarchia volt, nem pedig egyszerű dán nemzetállam; ugyanakkor vita folyik arról, hogy Norvégia alárendeltsége mikortól és milyen mértékben vált egyoldalú függéssé. A „dán uralom” elnyomó jellegét a 19. századi norvég nemzeti történetírás gyakran felnagyította, míg a dán–norvég integrációt védő nézetek a közös monarchia előnyeit hangsúlyozták. A gazdasági adatok – a faexport, a halászat, a bányák jövedelmei – többnyire a királyi kamara irataiból ismertek, és a becslések regionálisan egyenetlenek. A paraszti birtokviszonyok arányaira vonatkozóan a 17. századi források szórványosak; az önálló parasztbirtok és a bérleti viszonyok megoszlását a kutatók sokáig vitatták, és a területi különbségek nagyok voltak. A XII. Károly halálának körülményei a források ellentmondásai miatt továbbra is nyitott kérdést jelentenek.