A 18. század végének Norvégiája a dán–norvég abszolutista állam keretei között élt, de a társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatok egyre inkább megkülönböztették a norvég területeket a dán anyaországtól. Ezt az időszakot a későbbi történetírás gyakran a „norvég nemzeti ébredés” előzményeként értelmezte, ám a fogalmat óvatosan kell kezelni: a 18. századi norvég identitástudat nem azonos a 19. századi modern nacionalizmussal, és nem feltétlenül irányult a dán–norvég állam felbontására. Az 1814-es események – az eidsvolli alkotmány és a svéd unió – nem egyszerűen a nemzeti ébredés betetőzéseként, hanem a napóleoni háborúk nagyhatalmi átrendeződésének, a norvég elit taktikai lépéseinek és a népi mozgósítás korlátozott lehetőségeinek együttes eredményeként érthetők meg. Az alábbiakban először a 18. századi norvég társadalom és gazdaság jellemzőit tekintjük át, majd a nemzeti tudat formálódásának rétegeit, végül az 1814-es alkotmányozás és a svéd unió létrejöttének folyamatát, valamint annak történeti értelmezéseit.
A dán–norvég állam (lásd A dán–norvég állam a 17–18. században) abszolutista berendezkedése Norvégiában sajátos társadalmi viszonyokkal párosult. A norvég parasztság túlnyomó része nem volt jobbágy: a földtulajdon széles körben elterjedt, a selveier (szabad birtokos) parasztok mellett a leilending (bérlő) réteg is viszonylag kedvező feltételekkel művelte a földet. Ez a szerkezet élesen különbözött a dániai nagybirtokok és a dán jobbágyrendszer világától, és a későbbi norvég nemzeti önértelmezésben a „szabad paraszt” alakja központi szerepet kapott. A 18. század folyamán a norvég mezőgazdaság lassú modernizációja, a burgonya elterjedése és a halászat, valamint a fakitermelés fokozódó kommercializálódása hozzájárult a vidéki jövedelmek növekedéséhez.
A tengeri kereskedelem és a hajózás különösen dinamikus ágazattá vált. A norvég hajótulajdonosok és kereskedők a 18. századi európai háborúk – például a hétéves háború (1756–1763) és az amerikai függetlenségi háború (1775–1783) – idején jelentős hasznot húztak a semlegességi kereskedelemből, amit a norvég történetírás nøytralitetsfortjeneste (semlegességi profit) néven ismer. A faexport, a szárított tőkehal (klippfisk) és a vas- és réztermékek iránti kereslet növekedése megerősítette a norvég városok – különösen Bergen, Trondheim, Christiania (ma Oslo) és Kristiansand – polgárságát. Ez a gazdasági fellendülés azonban nem egyenletesen oszlott el: az északi és hegyvidéki területek, valamint a számi közösségek jórészt kimaradtak a konjunktúrából, sőt a terjeszkedő kereskedelem és a dán–norvég állam adóztatása új terheket rótt rájuk.
A hivatalnoki réteg (embetsmenn) – a lelkészek, bírák, hivatalnokok – a dán–norvég állam igazgatásának gerincét alkotta. A 18. század második felében e réteg egyre nagyobb arányban norvégiai születésű volt, bár képzése továbbra is Koppenhágához kötődött, mivel Norvégiának nem volt saját egyeteme (az első norvég egyetem, a Christianiai Egyetem, csak 1811-ben jött létre). A koppenhágai tanulmányok során a norvég diákok megismerkedtek a felvilágosodás eszméivel, és egy részük hazatérve a norvég sajátosságok kutatásának szentelte magát. Ez a kettős kötődés – dán nyelvű műveltség és norvégiai származás – alapozta meg azt a sajátos elitidentitást, amely a 18. század végén a norvég regionális patriotizmus hordozója lett.
A „nemzeti ébredés” kifejezés a 18. századra visszavetítve anakronisztikus lehet, ezért a kortárs fogalmak közül inkább a fædrelandskærlighed (hazaszeretet) vagy a norskhet (norvégiség) használható. A norvég identitástudat ekkor még nem politikai nemzetfogalomra épült, hanem a dán–norvég államon belüli regionális különállás, a természeti környezet, a nyelvjárások és a középkori norvég királyság emlékezetének keverékére. A dán és a norvég nyelv közötti különbség ekkor még nem volt éles: a hivatalos írott nyelv a dán volt, de a beszélt nyelv számos norvég dialektusra tagolódott, és a városi polgárság egy része dánul beszélt. A 18. században még nem létezett egységes norvég írott nyelv, és a nyelvi kérdés csak a 19. században vált a nemzeti mozgalom központi ügyévé.
A norvég múlt iránti érdeklődés a 18. század második felében intézményesült. 1760-ban alapították Trondheimben a Det Kongelige Norske Videnskabers Selskab (DKNVS, Királyi Norvég Tudományos Társaság), amely a norvég történelem, régészet és természetrajz kutatását tűzte ki célul. A társaság tagjai közé tartozott Gerhard Schøning történész, akinek a norvég középkorról írott munkái a norvég királyság egykori nagyságát hangsúlyozták, gyakran a dán uralom alatti hanyatlással szemben. Peter Frederik Suhm hasonló szellemben írt, és a norvég történelem forrásainak kiadását szorgalmazta. Ezek a szerzők nem feltétlenül szeparatisták voltak, de munkájuk megalapozta a norvég történeti öntudat későbbi mitológiáját, amely a középkori norvég királyságot a nemzeti aranykorrá stilizálta.
A paraszti kultúra felfedezése és idealizálása szintén a 18. század végén kezdődött, bár intézményes formát csak a 19. századi nemzeti romantikában öltött. A norvég paraszti közösségek helyi önkormányzata, a bygdesamfunn (faluközösség) és a lutheránus egyház szerepe a helyi identitások erősödését szolgálta. A parasztság politikai tudata azonban nehezen rekonstruálható a forrásokból, mert a fennmaradt dokumentumok túlnyomórészt az elit nézőpontját tükrözik. Annyi bizonyos, hogy a 18. század végén a norvég parasztok körében is terjedt a dán–norvég állam központosító intézkedéseivel szembeni elégedetlenség, különösen az adóterhek és a kereskedelmi monopóliumok miatt. Ez az elégedetlenség azonban nem feltétlenül nemzeti alapon szerveződött, hanem gyakran helyi sérelmekre épült.
A napóleoni háborúk (1803–1815) döntő fordulatot hoztak a dán–norvég állam számára. Dánia–Norvégia kezdetben semlegességre törekedett, de a brit flotta 1807-es koppenhágai bombázása és a dán flotta elkobzása után a dán kormányzat a francia császári rendszerhez csatlakozott. Ennek következtében Norvégia – amely gazdaságilag erősen függött a tengeri kereskedelemtől – brit blokád alá került. Az élelmiszerimport akadozása, a gabonaárak emelkedése és a munkanélküliség növekedése súlyos társadalmi feszültségeket szült. A dán kormányzat Norvégiát nehezen tudta ellátni és kormányozni; a dán–norvég állam gyakorlatilag két részre szakadt, és a norvég területek irányítása de facto a helyi hatóságok kezébe került.
A háború végére a dán állam a vereség oldalán találta magát. A svéd trónörökös, Jean-Baptiste Bernadotte – aki 1810-től irányította Svédországot – arra törekedett, hogy Svédország kárpótlást kapjon a Finnország 1809-es elvesztéséért (lásd A napóleoni háborúk és 1809). A nagyhatalmak – elsősorban Nagy-Britannia és Oroszország – támogatásával Svédország nyomást gyakorolt Dániára. A kieli béke (1814. január 14.) értelmében a dán király lemondott Norvégiáról Svédország javára, kivéve Grönlandot, Izlandot és Feröert. A szerződés a norvég lakosság megkérdezése nélkül született, és a norvég elit egy része számára elfogadhatatlannak tűnt.
A kieli béke hírére Christiania kormányzója, Christian Frederik dán herceg – aki egyben a dán király unokaöccse és Norvégia alkirálya volt – a norvég függetlenség híveinek élére állt. 1814 februárjában Eidsvollban (Eidsvold) tanácskozást tartott norvég előkelőkkel, és elhatározták, hogy összehívják az alkotmányozó nemzetgyűlést. A Riksforsamlingen 1814. április 10-én ült össze Eidsvollban (Eidsvoll Verk), 112 küldött részvételével. A küldöttek többsége hivatalnok volt (57 fő), de jelentős számban vettek részt parasztok is (33 fő), valamint kereskedők és más polgárok. A gyűlés két fő irányzatra oszlott: a selvstendighetspartiet (függetlenségpárt) a dán kötődés felszámolását és a teljes függetlenséget szorgalmazta, míg a unionspartiet (uniópárt) elfogadta volna a Svédországgal való perszonáluniót, de alkotmányos garanciákkal.
Az alkotmányt 1814. május 17-én fogadták el, és e nap később a norvég nemzeti ünnep lett. A Grunnloven (Alaptörvény) a korabeli Európa egyik legliberálisabb alkotmánya volt. Főbb rendelkezései közé tartozott a népszuverenitás elve, a hatalmi ágak szétválasztása, a Storting (országgyűlés) felállítása, amely két kamarából – Odelsting és Lagting – állt, valamint a királyi hatalom korlátozása. Az alkotmány értelmében a király vétójoggal rendelkezett a törvényjavaslatokkal szemben, de a Storting három egymást követő ülésszakon megismételhette a javaslatot, és az végül törvényerőre emelkedett. A választójog széles körű volt a férfiak számára: a becslések szerint a felnőtt férfiak mintegy 45 százaléka rendelkezett szavazati joggal, ami magas arány volt a korabeli Európában, bár a nők, a cselédek, a szegények és a lapp (számi) közösségek tagjai kimaradtak. A lutheránus evangélikus vallás államvallásként szerepelt, és a zsidók beutazása tilos volt – ezt a rendelkezést csak 1851-ben törölték el.
A gyűlés Christian Frederiket választotta Norvégia királyává, és kikiáltotta az ország függetlenségét. A nemzetközi helyzet azonban nem kedvezett a norvég törekvéseknek: a nagyhatalmak a kieli békét tekintették érvényesnek, és Bernadotte svéd trónörökös katonai erővel készült érvényt szerezni Svédország igényének. A norvég kormányzat megpróbált diplomáciai támogatást szerezni, de Nagy-Britannia és Oroszország – bár nem lelkesedtek a svéd annexióért – nem támogatták a norvég függetlenséget.
1814 júliusában a svéd hadsereg Carl Johan (Bernadotte) vezetésével betört Norvégiába. A rövid, de véres összecsapások után – például a Fredrikstad környéki harcok – a norvég katonai ellenállás összeomlott. Christian Frederik felismerte a helyzet reménytelenségét, és tárgyalásokat kezdeményezett. A mossi konvenció (1814. augusztus 14.) értelmében Christian Frederik lemondott a norvég trónról, és Norvégia elfogadta a Svédországgal való perszonáluniót. A megállapodás azonban nem jelentette a norvég alkotmány eltörlését: a svéd király vállalta, hogy Norvégiát saját alkotmánya és törvényei szerint kormányozza, és a Storting hatásköre megmaradt.
A Storting 1814. november 4-én összeült, és elfogadta a módosított alkotmányt, amely a perszonálunió feltételeihez igazította a norvég államberendezkedést. A svéd királyt, XIII. Károlyt (norvég királyként II. Károly) választották Norvégia királyává. Az unió értelmében a két ország közös uralkodóval, de külön törvényhozással, kormánnyal, hadsereggel és pénzügyekkel rendelkezett. A külügyeket azonban a svéd kormány irányította, és a norvég kormányzat hatásköre e téren korlátozott volt. Ez a konstrukció később számos konfliktus forrása lett (lásd Az 1814-es Eidsvoll alkotmány és a svéd unió).
A perszonálunió létrejöttét a norvég történetírás hagyományosan „1814 csodájaként” (mirakelet i 1814) emlegette, mert Norvégia – bár elvesztette formális függetlenségét – megőrizhette liberális alkotmányát és belső önállóságának jelentős részét, szemben a kieli béke által kilátásba helyezett egyszerű svéd annexióval. Ez az értelmezés azonban vitatott: a kritikai történetírás rámutat, hogy a „csoda” elsősorban a nagyhatalmi diplomácia és a svéd kormányzat taktikai megfontolásainak eredménye volt, nem pedig a norvég ellenállás diadala. Ráadásul az unió alárendelt viszonyt hozott létre, és a norvég elit által kiharcolt alkotmányos garanciák a gyakorlatban nem mindig érvényesültek.
Az 1814-es események emlékezete a 19. század folyamán fokozatosan a norvég nemzeti identitás egyik alappillérévé vált. A május 17-i alkotmány napja már az 1820-as évektől spontán ünneplések tárgya volt, de a svéd hatóságok eleinte korlátozták, mert a svéd unió elleni tüntetésnek tekintették. Az 1830-as évektől azonban az ünnep egyre inkább a norvég nemzeti közösség kifejeződésévé vált, és a század végére a norvég függetlenségi törekvések jelképévé erősödött. A nemzeti romantika történetírása – például Henrik Wergeland és Johan Sebastian Welhaven generációja – 1814-et a norvég szabadság születéseként ünnepelte, és a Grunnloven-t a norvég demokratikus hagyomány alapdokumentumaként értelmezte.
A 20. századi történetírás azonban árnyalta ezt a képet. A norvég történészek rámutattak, hogy az alkotmány liberális jellege korántsem volt teljes: a választójogot vagyonhoz és nemhez kötötték, a királyi hatalom korlátozása ellenére is széles jogkörökkel rendelkezett, és a számi lakosság képviselete teljesen hiányzott. A „népszuverenitás” elve a gyakorlatban a hivatalnoki és polgári elit uralmát jelentette, nem a teljes lakosság részvételét. A nemzeti egység retorikája pedig gyakran elfedte a regionális és társadalmi feszültségeket, például a kelet-norvégiai hivatalnokok és a nyugati paraszti közösségek érdekellentéteit.
Az emlékezetpolitikai viták a 21. században is folytatódnak: egyesek 1814-et a norvég demokrácia és jogállamiság alapköveként ünneplik, míg mások – különösen a számi aktivisták és a posztkoloniális kritika képviselői – arra figyelmeztetnek, hogy az alkotmány a norvég nemzetállam kizárólagos etnikai alapú meghatározását erősítette, és a számi népet, valamint más kisebbségeket kirekesztette. A történeti értékelés tehát nem egységes, és a források értelmezése is folyamatosan változik.
Az 1814-es események elsődleges forrásai viszonylag jól dokumentáltak: az Eidsvolli alkotmány (Grunnloven) eredeti szövege, a Riksforsamlingen jegyzőkönyvei, a kieli béke és a mossi konvenció szövege, valamint a résztvevők – például Christian Frederik és a küldöttek – naplói és levelei fennmaradtak. Ezek a források lehetővé teszik az események kronológiájának rekonstruálását, de a szereplők motivációinak megítélése vitatott. A norvég történetírás klasszikus művei – például Sverre Steen 1814 című munkája (Oslo, 1951) vagy Knut Mykland tanulmányai – máig alapvetőek, de a kutatás azóta új szempontokkal bővült, különösen a társadalomtörténet és a kisebbségek története terén. A köznép – parasztok, halászok, munkások, nők – nézeteiről kevés közvetlen forrás áll rendelkezésre, mivel az írásbeliség az elit privilégiuma volt. A legtöbb dokumentum dán nyelvű, ami a norvég nyelvű lakosság többségének kizárását tükrözi. A számi közösségek szempontjából az 1814-es események szinte teljesen dokumentálatlanok, holott a norvég állam területi igényei az ő földjeiket is érintették.
Bizonytalanságok és vitatott kérdések: (1) a „norvég nemzeti ébredés” kezdete és jellege – egyes történészek a 18. század közepére teszik a norvég identitástudat megerősödését, mások szerint a nemzeti mozgalom csak a 19. században bontakozott ki; (2) az alkotmány liberális jellegének mértéke – a korabeli európai összehasonlításban valóban haladónak számított, de a mai demokráciafogalommal nem mérhető; (3) a tömegek részvétele az 1814-es folyamatban – a források alapján nehéz megállapítani, mennyire támogatta a köznép a függetlenségi törekvéseket, és mennyire volt passzív elszenvedője a nagyhatalmi döntéseknek; (4) a svéd unió értékelése – a hagyományos norvég narratíva szerint 1814 a nemzeti ellenállás győzelme volt, míg a kritikusabb értelmezés a nagyhatalmi kényszert és a korlátozott autonómiát hangsúlyozza. A pontos választójogi arányokról is csak becslések léteznek, mivel a népszámlálási adatok hiányosak.