A dán–norvég állam (Danmark-Norge) öröksége nem egységes, hanem két különböző nemzeti emlékezetben él tovább. A 19. századi nemzetépítés óta Dánia és Norvégia eltérően viszonyul a közös múlthoz: Norvégia számára a dán uralom korszaka gyakran a nemzeti önállóság elvesztésének időszakaként jelenik meg, míg Dánia számára ugyanez a birodalmi múlt részét képezi. Ez az alfejezet a közös örökség három rétegét vizsgálja: a nyelvi és kulturális kapcsolatokat, a történetírás vitáit és az emlékezetpolitikai gyakorlatokat. A kérdés azért fontos, mert a közös állam emlékezete nem csupán a múlt rekonstrukciója, hanem a jelenkori identitások és a két ország közötti kapcsolatok alakítója is.
A dán–norvég állam 1536-tól 1814-ig állt fenn, de intézményi keretei az 1660-as abszolutizmus bevezetésével jelentősen átalakultak. A kora újkori államot a dán királyi hatalom, a közös kancellária és a dán nyelvű adminisztráció jellemezte, ugyanakkor Norvégia megtartotta saját törvénykezését, egyházszervezetét és helyi rendi intézményeit. A korszak értelmezése a két országban alapvetően eltérő.
Norvégiában a 19. századi nemzeti történetírás a „négyszáz éves éjszaka” (firhundredårsnatten) toposzát dolgozta ki, amely a dán uralmat a norvég önállóság és kulturális fejlődés megszakításaként ábrázolta. Ez a narratíva a norvég nemzeti identitás egyik alappillére lett, és sokáig meghatározta a közös múlt megítélését. A 20. század második felétől azonban a norvég történetírás fokozatosan revideálta ezt a képet. A kutatók rámutattak arra, hogy a dán–norvég állam nem egyszerűen dán gyarmat volt, hanem összetett rendi monarchia, amelyben a norvég elit részt vett az állam irányításában, a parasztság jogi helyzete pedig nem volt rosszabb, mint Dániában. A norvég helyi önkormányzatok, a jogszokások és az egyházi intézmények folytonossága a dán uralom alatt is megmaradt.
Dániában a közös állam emlékezete inkább a birodalmi múlt keretében értelmeződik. A dán nemzeti történetírás a 19. században a birodalmi veszteségek – 1814, majd 1864 – traumáját hangsúlyozta, és a dán–norvég államot a dán nagyhatalmi múlt részének tekintette. A dán emlékezetpolitikában a közös állam nem vált a nemzeti identitás központi elemévé, mivel a dán nemzeti önkép a 19. század második felében a „kis állam” szerepére épült. A dán–norvég állam emlékezete így inkább a történettudományos kutatásokban, mintsem a nyilvános ünnepekben él tovább.
Az eltérő emlékezeti keretek jól láthatók az ünnepi rendekben. Norvégia 1814. május 17-ét, az Eidsvollban elfogadott alkotmány napját ünnepli nemzeti ünnepként, amely az önállóság kezdetét jelöli. Dánia számára 1814 a birodalom felbomlásának éve, amelyet a dán alkotmányos nemzeti ünnep, június 5-e (az 1849-es alaptörvény napja) váltott fel. A két ünnep eltérő időbeli tájékozódása is mutatja, hogy a közös múltat a két ország más-más töréspontok mentén értelmezi.
A dán–norvég állam egyik legmaradandóbb öröksége a nyelvi kapcsolat. A reformáció után a dán vált a hivatalos írott nyelvvé Norvégiában, miközben a beszélt norvég nyelvjárások tovább éltek. Ez a diglosszia a 19. századi norvég nyelvkérdés alapjává vált, amelyről részletesen a A norvég nemzeti romantika és a norvég nyelvkérdés alfejezet szól. A dán alapú írott nyelv, a riksmål (később bokmål) és a vidéki nyelvjárásokra építő landsmål (később nynorsk) közötti vita közvetlenül a dán örökség értelmezéséről szólt: az előbbi a közös írásbeliség folytatását, az utóbbi a dán hatás meghaladását képviselte.
A nyelvi kapcsolat azonban nem csupán konfliktusként értelmezhető. A dán írásbeliség hosszú időn át biztosította a norvég elit számára a részvételt a közös skandináv kulturális térben. Ludvig Holberg (1684–1754), aki Bergenben született, de dánul írt, a közös dán–norvég irodalmi hagyomány egyik alapítója. Holberg komédiái, történeti munkái és esszéi a dán–norvég állam kulturális egységét tükrözik, miközben életműve a norvég nemzeti irodalom kiindulópontja is lett. A 19. század első felében a norvég irodalmi nyelv még szorosan kapcsolódott a dánhoz; Henrik Wergeland (1808–1845) és Johan Sebastian Welhaven (1807–1873) vitája részben arról szólt, hogy a norvég irodalom a dán nyelvi keretből induljon-e ki, vagy radikálisan szakítson vele.
A kulturális intézmények szintén a közös örökséget hordozták. A koppenhágai egyetem a 19. század elejéig a norvég elit fő képzési helye volt; az 1811-ben alapított Christiania (ma Oslo) egyetem a norvég kulturális élet központjává vált, de kezdetben dán nyelvű oktatást folytatott. A dán-norvég kulturális kapcsolatok a 20. században is fennmaradtak: a közös könyvpiac, a fordítások, a film- és televíziós együttműködés, valamint a skandináv nyelvi közösség mind a közös múlt folyamatos jelenlétét mutatják. A dán és norvég nyelv közötti kölcsönös érthetőség a mai napig lehetővé teszi a szoros kulturális együttműködést, noha a két nyelv önálló standardizációja a 19. század óta fokozatosan növelte a különbségeket.
A dán–norvég állam történetírása a 18. századtól kezdve folyamatosan változott. A kora újkori dán-norvég történetírás – például Ludvig Holberg és Erik Pontoppidan munkái – az államot egységes politikai képződményként szemlélte, és nem tett éles különbséget dán és norvég szempontok között. A 19. századi nemzeti ébredéssel párhuzamosan azonban a történetírás nemzeti szempontúvá vált, és a közös múltat a nemzeti függetlenség előtörténeteként kezdte értelmezni.
Norvégiában a nemzeti történetírás kiemelkedő alakjai, Peter Andreas Munch (1810–1863) és Johan Ernst Sars (1835–1917) a norvég középkori aranykor és a dán uralom alatti hanyatlás narratíváját dolgozták ki. Munch a norvég középkori királyságot a norvég nemzeti nagyság csúcsaként ábrázolta, míg a dán uralmat a nemzeti önállóság elvesztéseként és a kulturális hanyatlás okaként értékelte. Ez a „dán éjszaka” kép a norvég nemzeti identitás alapjává vált, és hosszú időn át meghatározta a közös múlt megítélését. Sars a dán uralom alatti norvég társadalmat a passzivitás és a hivatalnoki elit uralmaként jellemezte, amelyből a norvég parasztság és a nemzeti mozgalom emelkedett ki a 19. században.
A 20. század második felétől a norvég történetírás jelentős revíziót hajtott végre. Jens Arup Seip (1905–1992) és mások rámutattak arra, hogy a dán–norvég állam intézményei, a hivatalnoki elit szerepe és a paraszti autonómiák fontosabbak voltak, mint a nemzeti elnyomás. Seip a dán–norvég államot „funkcionális monarchiának” nevezte, amelyben a norvég elit aktívan részt vett az állam működtetésében, és a norvég parasztság jogi helyzete viszonylag kedvező volt. Knut Mykland és Ole Feldbæk munkái a dán–norvég állam gazdasági, adminisztratív és katonai működését elemezték, hangsúlyozva, hogy Norvégia nem volt egyszerűen dán gyarmat, hanem a birodalom integráns része, amely saját intézményekkel és érdekekkel rendelkezett.
Dániában a történetírás más hangsúlyokkal dolgozott. Erik Arup (1876–1951) a dán birodalom gazdasági és adminisztratív történetét vizsgálta, és a dán abszolutizmus hatékonyságát emelte ki. A későbbi revizionista irányzat – például Gunner Lind – a birodalom összetettségét és a norvég elit részvételét hangsúlyozta, és elutasította a dán–norvég állam egyszerűen nemzeti vagy gyarmati keretben való értelmezését. A dán történetírás a 20. században fokozatosan elmozdult a birodalmi központú szemlélettől, és a dán–norvég államot többközpontú politikai képződményként kezdte leírni.
A mai történettudományi konszenzus szerint a dán–norvég állam összetett politikai képződmény volt, amelyben a dán királyi hatalom dominált, de a norvég intézmények és a helyi elitek jelentős szerepet játszottak. A vitatott kérdések közé tartozik, hogy a dán–norvég állam mennyire volt „gyarmati” jellegű. A mai történetírás általában elutasítja a szigorú gyarmati besorolást, mivel Norvégia formálisan nem volt gyarmat, hanem a dán királyi korona alá tartozó tartomány, amelynek lakói a dán alattvalókkal azonos jogi státusszal rendelkeztek. Ugyanakkor a kutatók elismerik az aszimmetrikus hatalmi viszonyokat, különösen a nyelvi és kulturális dominancia terén. A mindennapi tapasztalatok rekonstruálása a források hiányosságai miatt továbbra is nehéz.
A közös múlt emlékezetpolitikai kezelése a két országban eltérő hangsúlyokkal történik. Norvégiában a dán–norvég állam emlékezete szorosan kapcsolódik a nemzeti függetlenség narratívájához. Az 1814-es Eidsvoll alkotmány emlékezete a norvég nemzeti identitás központi eleme; a 17. mai ünnep a norvég önállóság szimbóluma, amely a dán uralom meghaladását is jelenti. A norvég történeti múzeumok és a nemzeti ünnepek a közös múltat gyakran a nemzeti függetlenség előtörténeteként mutatják be, és a dán uralom időszakát a nemzeti elnyomás korszakaként ábrázolják. Ez a szelektív emlékezet a 19. századi nemzeti romantika öröksége, amelyet a mai történetírás részben felülvizsgált, de a nyilvános emlékezetben továbbra is jelen van.
Dániában a közös múlt emlékezete kevésbé hangsúlyos. A dán nemzeti identitás a 19. századi vereségek után a „kis állam” önképére épült, és a dán–norvég államot gyakran a nagyhatalmi múlt részének tekintik, de nem központi elemként. A dán emlékezetpolitikában a 19. századi demokratikus átalakulás, a jóléti állam kiépítése és a második világháborús ellenállás nagyobb szerepet kap, mint a közös állam története. A dán–norvég állam emlékezete inkább a történettudományos kutatásokban és a regionális identitásokban él tovább, például Jylland vagy a dán–norvég tengeri hagyományok területén.
A gyarmati örökség a 21. században vált a közös múlt emlékezetpolitikai vitáinak fontos részévé. A dán–norvég állam részt vett a transzatlanti rabszolga-kereskedelemben és a gyarmati uralomban: Dánia birtokolta a Dán Nyugat-Indiát (ma az Amerikai Virgin-szigetek), Grönlandot, Feröert, Izlandot és az indiai Trankebart. Norvég hajósok és kereskedők is részt vettek a gyarmati kereskedelemben, noha kisebb mértékben, mint a dánok. A 21. századi emlékezetpolitikai vitákban a gyarmati múlt áldozatközpontú bemutatása és a bocsánatkérés kérdése került előtérbe. Dániában a 2017-es „A rabszolgaság éve” megemlékezések, a koppenhágai rabszolga-emlékmű és a dán gyarmati múlt bocsánatkérése a közbeszéd részévé vált. Norvégiában a norvég hajózás és kereskedelem szerepének újraértékelése folyik, és a norvég egyetemek, múzeumok is vizsgálják saját gyarmati múltjukat. A vitákban a forráskritika és az áldozatközpontú megközelítés eltérő hangsúlyokkal jelenik meg, és gyakran összekeveredik az emlékezetpolitikai állításokkal. A gyarmati örökség tárgyalása részletesebben a A gyarmati örökség és a dekolonizáció emlékezete alfejezetben található.
A számi örökség a közös múlt egy másik, gyakran elhallgatott rétegét képezi. A dán–norvég állam északi terjeszkedése, a misszió és a határviták a számi területeken a 17–18. században felerősödtek. A számi közösségek jogi és kulturális helyzete a dán–norvég állam idején fokozatosan romlott, és a későbbi norvégizálás politikája a 19. században tovább súlyosbította a helyzetet. A számi emlékezetpolitika – például a norvég-számi megbékélési folyamat a 1980-as évektől – a közös örökség másik, a nemzeti narratívákban kevésbé hangsúlyozott oldalát mutatja. Erről bővebben a A számi népek és jogok alfejezet szól.
A dán–norvég állam öröksége nem csupán a múlt emlékezetében, hanem a jelenkori együttműködésben is jelen van. A két ország közötti szoros kapcsolatok a Nordic Council, az EFTA, a NATO és az Európai Gazdasági Térség (EGT) keretében működnek; Norvégia nem tagja az Európai Uniónak, de szorosan együttműködik Dániával és a többi északi országgal. A jóléti állam modellje, a szakszervezeti hagyomány és a társadalmi párbeszéd intézményei a dán–norvég múltból is táplálkoznak, noha a két ország jóléti rendszere eltérő utakon fejlődött.
A kulturális együttműködés terén a dán-norvég nyelvi közösség, a közös irodalmi díjak, a skandináv film- és televíziós együttműködés, valamint a Nordic Council irodalmi díja mind a közös örökség folyamatos jelenlétét mutatják. A dán és norvég nyelv közötti kölcsönös érthetőség a mindennapi együttműködésben is érvényesül, és a két ország állampolgárai gyakran érzik úgy, hogy a közös múlt ellenére a kulturális távolság kicsi. A történetírás és a múzeumok közötti együttműködés – például a dán Rigsarkivet és a norvég Arkivverket közös digitalizálási projektjei – a közös múlt forrásainak hozzáférhetőségét javítja, és lehetővé teszi a dán–norvég állam történetének árnyaltabb kutatását.
A közös örökség a jelenkori vitákban is felbukkan. A dán-norvég gyarmati múlt, a számi jogok és a második világháborús kollaboráció emlékezete mind olyan témák, amelyekben a két ország történelmi tapasztalatai összekapcsolódnak, de a nemzeti emlékezetpolitikák eltérő hangsúlyokat adnak. A közös múlt értelmezése így nem csupán történettudományos kérdés, hanem a jelenkori identitások és a politikai viták része is.
A dán–norvég állam örökségének vizsgálata során többféle forrástípusra támaszkodhatunk. Az elsődleges források közé tartoznak a dán–norvég állam törvényei, rendeletei, kancelláriai iratai, egyházi anyakönyvek, vámnyilvántartások, hajónaplók és gyarmati iratok. Ezek a források dán és német nyelvűek, a norvég helyi iratok gyakran töredékesek, különösen a vidéki területeken. A kora újkori források értelmezése során figyelembe kell venni, hogy az adminisztratív iratok a központi hatalom szempontját tükrözik, és a mindennapi tapasztalatok, a paraszti és számi nézőpontok nehezen rekonstruálhatók.
A másodlagos irodalomban a norvég és dán történetírás fent említett szerzői mellett angol nyelvű összefoglalók is rendelkezésre állnak. A vitatott kérdések közé tartozik a dán–norvég állam jellege (gyarmat-e vagy sem), a norvég elit kollaborációja, a paraszti ellenállás mértéke és a gyarmati részvétel pontos számszerűsítése. A becslések – például a rabszolga-kereskedelemben részt vevő hajók számára vagy a gyarmati jövedelmekre vonatkozóan – bizonytalanok, mivel a források hiányosak, és a kutatások módszertani eltérései nagy szórást eredményeznek. A dán–norvég állam gazdasági és társadalmi történetének kvantitatív adatai ezért csak becslésként kezelhetők.
Az emlékezetpolitikai állítások gyakran nem dokumentált tényeken, hanem 19. századi konstrukciókon alapulnak. A „négyszáz éves éjszaka” toposza például a norvég nemzeti romantika terméke, amelyet a mai történetírás részben cáfolt, de a nyilvános emlékezetben továbbra is él. A jelenkori vitákban a forráskritika és az emlékezetpolitika összekeveredhet, ezért a közös múlt értelmezésekor különösen fontos a tény, a konszenzus, a vita és az emlékezetpolitikai állítás megkülönböztetése.