A svéd reformáció története elválaszthatatlan a Vasa-dinasztia hatalomra kerülésétől és az erős központi állam kiépítésétől. Míg a dán és az angol reformációhoz hasonlóan a svéd egyházszakadást is uralkodói döntés indította el, a svéd út sajátos politikai és gazdasági környezetben zajlott. A stockholmi vérfürdő (1520) és a dán uralommal szembeni felkelés nyomán hatalomra jutó Gustav Vasa (svédül Gustav Vasa, uralkodott 1523–1560) nem pusztán vallási okokból szakított a pápasággal, hanem mindenekelőtt az állam bevételeinek biztosítása és saját hatalmának megszilárdítása érdekében. Az 1527-es västeråsi riksdag (riksdagen i Västerås) döntései alapozták meg az egyházi vagyon állami ellenőrzését, amely a svéd államépítés egyik legfontosabb gazdasági pillére lett. E folyamat azonban nem volt sem gyors, sem ellentmondásoktól mentes: a hitújítás lassan hatolt le a helyi egyházközségekhez, a liturgia és az egyházszervezet átalakítása évtizedeket vett igénybe, és a köznép vallásossága még sokáig megőrzött katolikus elemeket. A svéd reformáció ezért egyszerre tekinthető a korai modern államhatalom expanziójának, a lutheri tanítás fokozatos befogadásának és a rendi társadalom átalakulásának.
A svéd királyság a Kalmari unió (1397–1523) évszázadaiban ismétlődő dán–svéd konfliktusok színtere volt. Az unió királyai – különösen Margit és a későbbi dán uralkodók – gyakran szembesültek svéd főúri ellenállással, míg a svéd rendek időnként saját kormányzót (riksföreståndare) választottak. E feszültségek csúcspontja II. Keresztély dán király (svédül Kristian II, dánul Christian II) 1520-as hadjárata volt, amelynek során a stockholmi vérfürdőben több tucat előkelőt, egyházi személyt és polgárt végeztek ki. A vérfürdőt követő felkelés élére a fiatal nemes, Gustav Vasa állt, aki 1521-től a svéd ellenállás vezetőjeként lépett fel, majd 1523-ban Strängnäsben királlyá választották. Ezzel formálisan is véget ért a kalmari unió Svédország számára, bár a szakítás jogi és nemzetközi elismerése még további tárgyalásokat igényelt.
Gustav Vasa királyi hatalmának alapjai azonban kezdetben törékenyek voltak. A főúri családok egy része elfogadta ugyan a dánellenes felkelés vezetőjét, de nem kívánt erős központi hatalmat; a Hanza, különösen Lübeck, jelentős pénzügyi és katonai támogatást nyújtott a felkeléshez, cserébe kereskedelmi kiváltságokat várt; a katolikus egyház pedig hagyományosan a királyság legnagyobb földbirtokosa és a kalmari unió egyik fontos intézményes pillére volt. A király folyamatos pénzhiánnyal küzdött: a dánok elleni hadjáratok, a Lübecknek fizetendő adósságok és az államapparátus fenntartása olyan bevételeket igényelt, amelyeket a hagyományos királyi birtokok jövedelmei nem biztosítottak. Ebben a helyzetben az egyházi vagyon megadóztatása, majd kisajátítása nem pusztán vallási, hanem államháztartási szükségszerűségként is megjelent.
A reformáció svédországi fordulópontjának az 1527. évi västeråsi riksdagot tekinti a szakirodalom. A rendi gyűlésen a király és tanácsadói – köztük a lutheri tanokkal szimpatizáló Laurentius Andreae és a későbbi érsek, Olaus Petri – nyíltan szembefordultak a katolikus egyház politikai és gazdasági hatalmával. A riksdag döntéseit a västeråsi recessz (Västerås recess) foglalta írásba; fontos azonban, hogy e dokumentum nem egyetlen törvény, hanem a rendek és a király közötti tárgyalás eredményeként született határozatok sorozata. A recessz lényege három pontban foglalható össze. Egyrészt kimondta, hogy a püspökök világi hatalmát és katonai erőit korlátozni kell, a püspöki várakat a király ellenőrzése alá kell vonni. Másrészt lehetővé tette, hogy az egyházi jövedelmek fölöslegét – a klérus ellátásán és a szegények segélyezésén felüli részt – a korona és a nemesség igénybe vegye. Harmadrészt előírta, hogy „Isten igéjét tisztán kell hirdetni”; ez a formula nem jelentette a lutheri tanítás azonnali és kizárólagos bevezetését, de gyakorlati fedezetet adott a reformátorok prédikálásához és a katolikus hierarchia háttérbe szorításához.
A recessz megítélése a történetírásban vitatott. A hagyományos nemzeti elbeszélés szerint 1527-ben Svédország „egyszerre lett evangélikus és szabad”; az újabb kutatások ezt a képet árnyalják. A västeråsi döntések elsősorban hatalmi és fiskális intézkedések voltak, nem pedig teológiai hitvallások. A katolikus püspököket nem fosztották meg azonnal minden befolyásuktól, és a reformáció tanításai csak fokozatosan terjedtek el a városokban, a papság körében és a vidéki lakosság széles rétegeiben. A történeti szakirodalom egy része ezért az 1527-es eseményt a „királyi reformáció” kezdetének, nem pedig lezárásának tekinti; mások hangsúlyozzák, hogy a recessz egyúttal a rendi monarchia sajátos svéd formáját is megerősítette, hiszen a döntés a király, a nemesség, a papság, a polgárság és a parasztság képviselőinek együttes határozataként jelent meg. A dokumentált tény annyi, hogy a riksdagot követő években a korona szisztematikusan vette számba és vonta ellenőrzése alá az egyházi birtokokat, a püspöki rezidenciákat és a kolostorok jövedelmeit.
Az egyházi javak államosítása – szakkifejezéssel szekularizáció – Svédországban nem egyszeri aktus, hanem több évtizedes folyamat volt. Az 1527-es recessz után a király és helyi megbízottai fokozatosan vették leltárba a püspöki birtokokat, a székesegyházi káptalanok vagyonát és a kolostorok javait. A kolostorok működését nem tiltották be azonnal: egy részük még évekig tovább élt, de jövedelmeik egyre nagyobb hányadát a korona vagy a helyi nemesség kapta. Az 1530-as és 1540-es években a birtokba vétel felgyorsult; 1540-re a korona a svéd földterület jelentős részét ellenőrizte, bár a pontos arány becslése vitatott, mivel a középkori birtoknyilvántartások hiányosak. A Västeråsban 1527-ben elfogadott elvek alapján a nemesség is visszaigényelhette azokat a birtokokat, amelyeket elődei az egyháznak adományoztak, ami a nemesi földtulajdon növekedését is elősegítette. A korona és a nemesség közötti vagyonmegosztás ugyanakkor konfliktusokkal járt, és a királynak többször is egyensúlyoznia kellett a saját kincstár és a rendi támogatás igénye között.
A szekularizáció gazdasági következményei alapvetően átalakították a svéd állam pénzügyi helyzetét. A királyi birtokok és az egykori egyházi jövedelmek révén a korona rendszeres adóbevételekhez jutott, ami lehetővé tette a zsoldoshadsereg fenntartását, a központi hivatalok kiépítését és a királyi udvar reprezentációját. Ugyanakkor a folyamat nem szüntette meg a pénzügyi nehézségeket: a Lübeckkel szembeni adósságokat részben az egyházi ezüst kisajátításával és a kereskedelem fokozott ellenőrzésével próbálták törleszteni, és a király 1540-es évekbeli levelezése tele van a bevételek és kiadások aprólékos számbavételével. A vagyonállamosítás társadalmi hatása ellentmondásos volt: a plébániák szegényebb papsága gyakran elvesztette korábbi jövedelemforrásait, a szegényeket támogató egyházi intézmények bevételei csökkentek, a helyi templomok fenntartása pedig a közösségek terhére maradt. A reformáció tehát nem egyszerűen a királyt, hanem a helyi társadalmat is új feladatok elé állította.
A svéd egyház szervezeti átalakítása fokozatosan követte a vagyonjogi változásokat. A püspökök korábbi politikai szerepe megszűnt, de a püspöki tisztséget nem számolták fel: a főegyházmegyék tovább működtek, élére a királyhoz hű, a lutheri tanokat elfogadó vagy legalábbis elfogadólagos egyházi vezetők kerültek. A reformáció teológiai alapjait Svédországban elsősorban Olaus Petri (1493–1552) és testvére, Laurentius Petri (1499–1573) munkái fektették le. Olaus Petri – aki Wittenbergben tanult, és Luther tanítványi környezetéből tért haza – svéd nyelvű prédikációival, evangélium-fordításaival és vitairataival a lutheri tanítás legfontosabb hazai terjesztője lett. Laurentius Petri 1531-ben lett Uppsala érseke; e posztot pápai jóváhagyás nélkül, a király akaratából nyerte el, ami szimbolikus és jogi értelemben is a Rómától való elszakadás jele volt. 1541-re készült el a teljes svéd nyelvű Biblia (Gustav Vasas bibel), amely a finn területek vallási életére is hatással volt, mivel a svéd maradt a birodalom keleti felének liturgikus és hivatali nyelve.
A hitújítás tartalmát a szakirodalom óvatos megfogalmazással „konzervatív reformációként” is jellemzi. A svéd egyház megtartotta a püspöki rendszert, a templomok egy részében sokáig megmaradtak a katolikus istentiszteleti elemek, és a szentek tisztelete sem tűnt el hirtelen. A király maga is ügyelt arra, hogy a liturgiai változások ne okozzanak társadalmi nyugtalanságot; Gustav Vasa levelei arra utalnak, hogy a radikális reformátorokat éppúgy gyanakodva figyelte, mint a Rómához továbbra is hűséges püspököket. Az 1540-es években a király és Olaus Petri viszonya megromlott; Olaus Petri 1540-ben halálos ítélet alól menekült meg, mert a király szerint a reformátor túlságosan önállóan lépett fel. Ez a konfliktus is jelzi, hogy a svéd reformációban a teológiai meggyőződés mindvégig alárendelődött a politikai hatalom szempontjainak.
A reformációval párhuzamosan Gustav Vasa a királyi hatalom intézményi és dinasztikus alapjait is megerősítette. 1540-ben a rikstag a trónt a Vasa-család örökletes birtokának nyilvánította, szemben a korábbi választási királyság hagyományával. E döntést a szakirodalom fordulópontnak tekinti, bár a választási elem formálisan nem tűnt el teljesen, és a rendek jóváhagyása továbbra is fontos legitimációs tényező maradt. A király az államigazgatást is átalakította: kamarai hivatalt hozott létre a pénzügyek ellenőrzésére, megerősítette a helyi kormányzók (fogde) szerepét, és rendszeres adóösszeírásokat rendelt el. A központi államhatalom terjeszkedése azonban nem volt ellenállás nélkül való. Az 1540-es évek elején a Dacke-felkelés (Dackefejden) Småland tartományban paraszti fegyveres mozgalomként tört ki: a felkelők a magas adók, a reformáció okozta egyházi változások és az idegennek érzett királyi hatalom ellen fordultak. A felkelést a király leverte, de a mozgalom emlékezete később a központi hatalommal szembeni regionális ellenállás szimbólumává vált; az újabb kutatások a Dacke-felkelést nem kizárólag vallási, hanem gazdasági és rendi mozgalomként is értelmezik.
A külpolitikában Gustav Vasa királysága a kalmari unió maradék konfliktusainak lezárására és a svéd érdekszférák biztosítására törekedett. Az 1530-as években a dán trónutódlás körüli viszályba Svédország is beavatkozott, és a polgárháborúból győztesként kikerülő III. Keresztély dán királlyal 1541-ben Brömsebróban békeszerződést kötött. E szerződés rögzítette a két királyság közötti egyensúlyt, bár a Skandináv-félsziget déli tartományai (Skåne, Blekinge, Halland) továbbra is dán fennhatóság alatt maradtak. A balti térségben Svédország a 16. század közepétől fokozatosan terjeszkedett: a finn partvidék megerősítése, a kereskedelmi útvonalak ellenőrzése és a keleti kereskedelem bevételei egyaránt a Vasa-dinasztia hatalmi törekvéseit szolgálták. E terjeszkedés azonban hosszú távú konfliktusokkal járt, amelyek a következő évszázadban teljesedtek ki.
A Gustav Vasa uralkodása alatt kiépült államot a szakirodalom egyszerre jellemzi fiskális katonai államként és korai rendi monarchiaként. A kifejezések mögött feszültség húzódik: a király egyfelől adóbevételek maximalizálására és a rendi jogok korlátozására törekedett, másfelől a rendi gyűléseken keresztül – különösen a parasztság képviseletét is magában foglaló riksdagon – kénytelen volt elfogadottságot szerezni döntéseinek. A svéd parasztság a 16. században a helyi önkormányzat viszonylag erős hagyományaival rendelkezett, és a királyi adóztatással szembeni ellenállása időről időre tárgyalásokra és engedményekre késztette a koronát. A reformáció ehhez annyiban járult hozzá, hogy az egyházi vagyon kisajátítása után a korona helyi képviselői váltak a legfontosabb hatalmi tényezővé; ez a helyi nemesség és a paraszti közösségek közötti viszonyt is átalakította.
A reformáció hosszú távú következményei közé tartozott a svéd államegyház fokozatos kialakulása. A lutheri tanítás a 16. század második felében vált a királyság hivatalos vallási keretévé, de az intézményes egyház továbbra is a királyi hatalom alárendeltje maradt. Az egyházközségi élet – az anyakönyvezés, a katekizmusoktatás, a szegénygondozás – a korai modern svéd társadalom szervezőereje lett, és a lelkészek a helyi írástudás és igazgatás fontos szereplőivé váltak. E folyamat azonban a 17. században teljesedett ki, és nem tekinthető kizárólag Gustav Vasa művének. A svéd reformáció tehát nem egyetlen évszámhoz köthető esemény, hanem hosszú, több generáción át tartó átalakulás, amelyben a vallási, gazdasági és politikai motívumok összefonódtak.
A svéd reformáció és a Vasa-dinasztia korai időszakának vizsgálata több forrástípusra támaszkodik. Az elsődleges források között megtalálhatók a riksdag határozatai, így az 1527-es västeråsi recessz szövege; a királyi levelezés és a kamarai nyilvántartások; a reformátorok, elsősorban Olaus és Laurentius Petri prédikációi és hitvitái; valamint a krónikák, például a Peder Swartnak tulajdonított Gustav Vasa-krónika. E források értelmezése azonban óvatosságot igényel: a recessz szövege a rendi tárgyalás eredményét rögzíti, de nem feltétlenül tükrözi az egyes rendek tényleges álláspontját; a királyi levelezés a legitimáció és a hatalmi reprezentáció eszköze is volt; a krónika pedig a Vasa-dinasztia utólagos igazolását szolgálta.
A szakirodalomban vitatott kérdések közé tartozik a reformáció „kezdetének” datálása. A hagyományos egyháztörténetírás 1527-et szokta fordulópontnak tekinteni; mások az 1544-es örökletes királyság bevezetését, az 1571-es egyházi rendtartást (Kyrkoordning) vagy az 1593-as uppsalai zsinatot tartják a lutheri egyház intézményesülésének kulcseseményének. A 16. századi svéd társadalom vallásosságának mértéke szintén becslés tárgya: a rendelkezésre álló források – egyházlátogatási jegyzőkönyvek, bírósági iratok – csak közvetve mutatják meg, mit hitt és gyakorolt a köznép. A szekularizált egyházi vagyon aránya és a korona bevételeinek növekedése ugyancsak nehezen becsülhető pontosan, mert a középkori birtoknyilvántartások hiányosak, és az adatok megyénként, egyházmegyénként jelentősen eltérnek. Ezeknél a kérdéseknél a könyv a tudományos konszenzus és a vitatott értelmezés közötti különbséget hangsúlyozza, és kerüli a kész nemzeti narratívát.