A 17. századi svéd expanzió nem érthető meg a A reformáció és a Vasa-dinasztia alfejezetben tárgyalt államépítési folyamat nélkül. A Vasa-királyok alatt a svéd királyság a lutheránus egyházszervezetre, a bányászati bevételekre és a paraszti katonáskodás hagyományára támaszkodva olyan katonai-adminisztratív gépezetet hozott létre, amely a 17. században rövid időre a Baltikum és Észak-Németország meghatározó hatalmává tette. A mai történetírás a nagyhatalmi korszak (Stormaktstiden) kifejezést gyakran idézőjelben vagy kritikusan használja, mert a fogalom a 19. századi svéd nemzeti romantika és a későbbi emlékezetpolitika terméke; a 17. századi kortársak nem modern nemzetállamként, hanem dinasztikus királyságként és rendi államként élték meg a svéd uralmat. A korszakot lezáró nagy északi háború (1700–1721) pedig nem csupán Svédország hanyatlását hozta el, hanem Oroszország balti nagyhatalommá válását is, ami az egész észak- és kelet-európai térség erőviszonyait átrendezte.
A svéd nagyhatalmi időszak hagyományos kezdőpontja II. Gusztáv Adolf (svédül Gustav II Adolf, latinizált alakban Gustavus Adolphus) 1611. évi trónra lépése, de a terjeszkedés gyökerei a 16. század második felére nyúlnak vissza. A svéd királyság 1561-ben, a livóniai rend felbomlása idején szerezte meg Észtország (észtül Eestimaa) északi részét; ez az első lépés volt a Baltikum ellenőrzéséért folytatott versengésben, amelyben Svédország, Dánia, Lengyelország–Litvánia és Oroszország mellett a helyi német balti nemesség és a városok is önálló szereplők voltak. A 16–17. század fordulóján a svéd királyság belső helyzete törékeny volt: a Vasa-dinasztián belüli vallási és politikai ellentétek, a dán–svéd háborúk, valamint a paraszti adóterhek miatti elégedetlenség egyaránt korlátozta a központi hatalmat.
Az 1620-as években a svéd királyság intézményei megszilárdultak. Axel Oxenstierna kancellár (1612–1654) a központi hivatalokat, a kamarát és a hadsereg ellátását úgy szervezte át, hogy a királyság tartós háborúkat tudjon viselni. A svéd hadsereg a helyi paraszti ezredekre és a toborzott zsoldosokra egyaránt támaszkodott; a finn területek katonái különösen nagy arányban szolgáltak a keleti hadszíntereken. A flotta kiépítése és a holland tőke bevonása a réz- és vaskereskedelembe lehetővé tette, hogy a svéd állam a 17. század közepétől európai szintű hadviselő félként lépjen fel. Ugyanakkor a „nagyhatalom” kategóriája félrevezető, ha modern bürokratikus államot képzelünk mögé: a svéd királyság továbbra is rendi gyűlésekre, tartományi szokásjogra és a helyi elitek együttműködésére épült.
A svéd beavatkozás a harmincéves háborúba (1618–1648) a korabeli európai politika egyik legvitatottabb fordulata. A svéd királyi tanács 1630. évi döntése formálisan a balti-tengeri svéd érdekek védelmére és a protestáns rendek segítésére hivatkozott, de a kortársak és a későbbi történészek is vitatták, mennyiben volt vallási, dinasztikus vagy kereskedelmi ok. A dokumentált tény, hogy II. Gusztáv Adolf 1630 júniusában partra szállt Pomerániában, és a svéd sereg gyorsan kiterjesztette befolyását Észak-Németországra. Az 1631. évi breitenfeldi győzelem és az 1632. évi lützeni csata svéd katonai fölényt mutatott, de a király Lützen mellett 1632 novemberében elesett, ami a hadjárat politikai irányítását a kancellárra és a királyi tanácsra hagyta.
A Lützen utáni időszakban a svéd hadsereg már nem tudta megismételni a korai győzelmeket. Az 1634. évi nördlingeni vereség után a svéd hadvezetés francia támogatásra és zsoldosseregekre szorult, a háború pedig elhúzódó, erőforrás-igényes konfliktussá vált. A svéd csapatok által megszállt német területeken a „kontribúció” (Kontribution) néven ismert hadiadó és a korabeli katonai rekvirálások súlyos pusztítást okoztak; ezt a korszakot a német emlékezet máig a háborús szenvedés egyik csúcspontjaként tartja számon. A vesztfáliai béke (1648) Svédországot jelentős észak-németországi területekkel jutalmazta: Elő-Pomeránia (Vorpommern), Wismar és Bremen-Verden svéd uralom alá került, ami a svéd koronát a Német-római Birodalom rendjének tagjává is tette. Ez a birodalmi jelenlét azonban állandó diplomáciai és katonai lekötöttséget jelentett, és hosszú távon nem volt fenntartható.
A svéd uralom a Baltikum keleti partján régi, de törékeny képződmény volt. A 1620-as évek lengyel–svéd háborúja során Svédország megszerezte Livónia (lengyelül Inflanty, svédül Livland) nagy részét, és az altmarki fegyverszünet (1629) hosszabb időre biztosította a svéd fennhatóságot. A balti provinciák nem alkottak egységes jogterületet: Észtország és Livónia német balti lovagrendi hagyományaira, Ingermanland orosz hódítás előtti struktúráira, Kexholm pedig a finn-karéliai határvidék viszonyaira épült. A helyi német nemesség, a városi magisztrátusok és a lutheránus egyházközségek különböző privilégiumokkal rendelkeztek, és a svéd korona gyakran nem tudta egységesen érvényesíteni akaratát.
A svéd uralom alatt a balti területeken a parasztság helyzete nem javult automatikusan. A svéd állam ugyan szabályozta a jobbágyi terheket és bevezette a királyi birtokok igazgatását, de a helyi földesúri joghatóság és a robotkötelezettség tovább élt. A 17. század végén XI. Károly redukciója a balti birtokok egy részét visszavette a koronának, ami a helyi német nemesség körében súlyos ellenállást váltott ki. A svéd hatóságok egyes régiókban a lutheránus egyházat és a svéd törvénykezést terjesztették, de a hétköznapi közigazgatás nyelve a német maradt, a parasztság pedig továbbra is észt, lett vagy orosz nyelvű közösségekben élt. A balti provinciák tehát nem „svédesedtek”, hanem a svéd korona, a német elit és a helyi paraszti társadalmak bonyolult együttéléseként működtek.
A 17. század közepén a svéd expanzió a skandináv félszigeten is döntő változásokat hozott. Az 1643–1645. évi torstenssoni háború (más néven hannibali háború) során a svéd hadsereg Dániát támadta, és az 1645. évi brömsebroi béke Svédországnak juttatta Gotlandot, Öselt, Jämtlandot, Härjedalent és harminc évre Hallandot. A dán–norvég állam meggyengülése nyitotta meg az utat a radikálisabb területi rendezés előtt. X. Károly Gusztáv (1654–1660) az 1657–1658. évi háborúban átkelt a befagyott Kis-Belt és Nagy-Belt tengerszorosain, és az 1658. évi roskildei béke értelmében Svédország megszerezte Skånét, Blekingét, Bohuslänt és Bornholmot, valamint a norvég Trondheim megyét. Ez a szerzés a mai Svédország déli tartományainak alapját képezte, de Bornholm és Trondheim a helyi ellenállás és a háború újabb fordulata miatt az 1660. évi koppenhágai béke révén visszakerült Dániához–Norvégiához.
A skånei területek Svédországhoz csatolása nem csupán határmódosítás volt, hanem hosszú integrációs folyamat, amely a helyi dán identitást, a nyelvet és a közigazgatást érintette. Az 1675–1679. évi skånei háború során a dán sereg megkísérelte a tartomány visszafoglalását, és a háború alatt a helyi lakosság egy része a dán ügyet támogatta. A svéd győzelmet követően a svéd hatóságok fokozatosan svéd nyelvű egyházi és közigazgatási gyakorlatot vezettek be, amit a korabeli dán források és a későbbi emlékezetpolitika gyakran kényszerű svédesítésként értékelt, míg a svéd narratíva a tartós béke és a svéd jogrend előnyeit hangsúlyozta. A két értelmezés közötti feszültség máig érezteti hatását a regionális identitásban; a tény, hogy a 17. század végén a svéd kormányzat valóban korlátozta a dán nyelvű nyomtatást és a dán egyházi szertartásokat, dokumentált, de a folyamat mértéke és a helyi lakosság reakciója továbbra is vita tárgya.
A svéd balti uralom a korabeli források szerint a rendi kiváltságok és a katonai szükségletek állandó ütközésében formálódott. A svéd korona a balti kikötők – elsősorban Riga, Reval (ma Tallinn) és Narva – vámbevételeire és kereskedelmi forgalmára támaszkodott. A balti gabona, kender, fa és viasz exportja a holland és angol kereskedőházak bevonásával zajlott; a svéd állam merkantilista intézkedésekkel próbálta a forgalmat saját kikötőibe terelni. A dominium maris Baltici (a Balti-tenger ura) kifejezés a korabeli svéd politikai retorikában a tengeri ellenőrzés igényét fejezte ki, de a gyakorlatban a svéd flotta soha nem tudta teljes mértékben ellenőrizni a tengeri utakat.
A balti társadalmakban a svéd uralom nem szüntette meg a rendi hierarchiát, sőt egyes esetekben megerősítette a helyi nemesség jogait az adózás és a jobbágyi munkajáradék terén. A parasztság számára a háborús pusztítás, a hadsereg ellátása és a járványok jelentették a legnagyobb terhet. A svéd katonai igazgatás összeírásai – amelyek a katonai létszám és a beszállásolás megszervezésére készültek – fontos forrásai a korszak demográfiai és gazdasági viszonyainak, de a korabeli összeírások hiányosak, és a mai becslések gyakran jelentős bizonytalanságot hordoznak. Az észt és lett paraszti közösségek emlékezetét a 19–20. századi nemzeti történetírás sokáig háttérbe szorította, de a mai balti kutatás egyre nagyobb figyelmet fordít a helyi lakosság hétköznapi tapasztalataira.
A nagyhatalmi korszak belső fordulata XI. Károly (1660–1697) uralkodására esik. Az 1680-as években a rendi gyűlés – a kincstár csődje és a háborús vereségek hatására – széles körű hatalmat adott a királynak, amit a későbbi svéd történetírás karolinai abszolutizmusnak nevez. A redukció (reduktion) során a korábban eladományozott vagy zálogba adott koronabirtokok egy részét visszavették, ami a főnemesség gazdasági hatalmát csökkentette, ugyanakkor a parasztság egyes rétegeinek helyzetét közvetve javíthatta, mivel a koronabirtokokon a jobbágyi terhek gyakran alacsonyabbak voltak, mint a magánföldesúri birtokokon. A redukció azonban nem volt egységesen „népbarát” intézkedés; a végrehajtás regionálisan eltérő volt, és sok paraszt számára új adóterhekkel járt.
A hadsereg fenntartására bevezetett beosztási rendszer (indelningsverket) a svéd katonai szervezet egyik legismertebb eleme. Ennek lényege az volt, hogy a paraszti háztartások meghatározott csoportjai egy-egy katonát tartottak el: földet, házat és fizetséget biztosítottak neki, cserébe a katona békeidőben a gazdaságban dolgozott, háborúban pedig ezredével vonult hadba. A rendszer a 17. század végén és a 18. század elején viszonylag kiszámítható katonai utánpótlást adott, és csökkentette a zsoldosokra való ráutaltságot. Ugyanakkor a kortárs svéd és finn paraszti források azt mutatják, hogy a beosztási rendszer terhei egyenlőtlenül oszlottak meg, és a hadba vonulás a falvak férfi munkaerejét hosszú évekre elvonta. A finn területeken a rendszer a helyi adózási hagyományokhoz kapcsolódott, és a finn katonák aránya a svéd hadseregben a 17. század végén különösen magas volt.
A svéd nagyhatalom bukását a nagy északi háború (1700–1721) hozta el. A háború közvetlen kiváltó oka a svédellenes koalíció megalakulása volt: Dánia–Norvégia, Szászországgal perszonálunióban álló Lengyelország és Oroszország együttesen támadtak a fiatal XII. Károly (1697–1718) királyságára. A háború első éveiben a svéd hadsereg látványos győzelmeket aratott: az 1700. évi narvai csata az orosz sereg súlyos vereségét hozta, Dánia pedig még abban az évben kényszerbékét kötött. A svéd győzelmek azonban stratégiai túlterjeszkedésbe torkolltak. XII. Károly hadjáratot vezetett Lengyelország és Szászország ellen, majd 1708–1709-ben Oroszország ellen fordult. Az 1709. évi poltavai vereség nem csupán katonai katasztrófa volt, hanem politikai fordulópont is: a svéd király az Oszmán Birodalomba menekült, a koalíció pedig felerősödött.
A Poltava utáni években a svéd uralom a balti provinciákban összeomlott. Az orosz hadsereg elfoglalta Észtországot, Livóniát és Ingermanlandot; Narva 1704-ben, Riga 1710-ben került orosz kézre. Dánia visszafoglalta a dán–svéd határvidék egy részeit, Poroszország és Hannover pedig a németországi svéd birtokokat támadta. A háború alatt a civil lakosság szenvedése a korábbi konfliktusokhoz képest is súlyos volt: a hadseregek beszállásolásai, a járványok és az éhínség különösen Finnországban és a Baltikumban okoztak tömeges halálozást. A finn történeti emlékezet a nagy északi háború időszakát nagy harag (isoviha) néven tartja számon; a kifejezés az orosz megszállás alatti erőszakot és szenvedést sűríti, de a pontos áldozatszámok és az események egyes részletei a források töredékessége miatt vitatottak.
A svéd nagyhatalmi korszak megítélése a 18. század óta folyamatosan változik. A 19. századi svéd nemzeti romantika II. Gusztáv Adolfot és XII. Károlyt gyakran nemzeti hősként jelenítette meg, a nagyhatalmi időszakot pedig a svéd államiság fénykoraként értelmezte. Ez a narratíva a 20. századi tankönyvekben és emlékművekben is tovább élt, de az 1990-es évek óta a történészek egyre inkább kritikusan vizsgálják a kor háborúinak emberi és gazdasági következményeit. A svéd expanzió a balti népek és a finn, dán, norvég, német, lengyel és orosz közösségek szempontjából megszállásként, adóztatásként és háborús pusztításként is értelmezhető; a „nagyhatalom” kifejezés tehát nem semleges leírás, hanem értelmezést hordoz. A mai svéd és balti kutatásban vita folyik arról, hogy a svéd uralom mennyiben volt a helyi parasztság számára előnyösebb vagy hátrányosabb a korábbi lengyel–litván, dán vagy orosz uralomhoz képest; a bizonyítékok vegyesek, és a kérdés gyakran összefonódik a nemzeti emlékezetpolitikával.
A svéd nagyhatalom történetének elsődleges forrásai közé tartoznak a királyi levelezés, a riksråd (birodalmi tanács) jegyzőkönyvei, a katonai összeírások, a redukciós jegyzőkönyvek, a békeszerződések szövegei, az egyházi anyakönyvek és a korabeli röpiratok. A vesztfáliai béke vagy a nystadi béke szövege pontosan dokumentált jogi forrás, de a háborús pusztítás mértékére, a paraszti terhekre és a civil áldozatok számára vonatkozó adatok gyakran becslések, és a különböző nemzeti történetírások eltérően értelmezik őket. A svéd, finn, balti, orosz, lengyel, német és dán szakirodalom más-más hangsúlyokat érvényesít; például a balti provinciák 17. századi társadalomtörténetét a mai észt és lett kutatás másképp periodizálja, mint a hagyományos svéd államközpontú elbeszélés.
Különösen bizonytalanok a következő kérdések: a svéd hadsereg egyes csatáinak pontos létszámai és veszteségadatai; a skånei integráció erőszakosságának mértéke; a balti parasztság helyzetének változása a svéd uralom alatt; a finn területeken a nagy északi háború alatti demográfiai veszteségek nagysága; valamint a „nagyhatalmi korszak” egészének gazdasági mérlege. A mai kutatás egyetért abban, hogy a svéd expanzió a korabeli Európa egyik legnagyobb katonai vállalkozása volt, de abban már nincs konszenzus, hogy ez a lakosság többsége számára tartós anyagi vagy jogi javulást hozott-e.