A szociáldemokrata munkáspárt (Sveriges socialdemokratiska arbetareparti, SAP) az 1920-as évek végére a svéd politikai élet meghatározó erejévé vált, de a népi otthon (folkhemmet) eszméje csak az 1930-as évek gazdasági válságában vált kormányzati programmá. A fogalom Per Albin Hansson 1928-as alsóházi beszédéből ismert, amelyben a társadalmat otthonhoz hasonlította, ahol az állampolgárok egyenlő jogokkal és kötelességekkel rendelkeznek, és ahol senkit sem hagynak magára. Bár a kifejezés nem volt új, és korábban a jobboldali, konzervatív diskurzusban is felbukkant, a szociáldemokraták sajátították ki, és a jóléti állam kiépítésének átfogó metaforájává tették.
A hatalom gyakorlati megszerzéséhez azonban a szociáldemokratáknak kompromisszumra volt szükségük. Az 1932-es parlamenti választás után Per Albin Hansson kisebbségi kormányt alakított, és 1933-ban a parasztpárttal (Bondeförbundet) kötött válságmegegyezés (krisuppgörelsen) biztosította a parlamenti többséget. A megállapodás a mezőgazdasági termelők támogatását és a munkanélküliség elleni közmunkaprogramokat kapcsolta össze; ezzel a szociáldemokraták elfogadták a paraszti érdekképviseletet, a parasztpárt pedig a szociálpolitikai kiadások növelését. Ez a gyakorlati együttműködés alapozta meg a későbbi „vörös–zöld” koalíciók hagyományát, és bizonyította, hogy a szociáldemokrata reformpolitika szélesebb társadalmi támogatásra támaszkodhat.
A népi otthon eszméje tehát nem egyszerűen jelszó volt, hanem a politikai gyakorlatban a társadalmi partnerség és a korai univerzális jóléti intézkedések formáját öltötte. Az 1930-as években bevezették a munkanélküli-segélyt, a népegészségügyi programokat, a lakásépítési támogatásokat és az anyasági ellátást. Ezek az intézkedések még nem alkottak egységes rendszert, de megalapozták azt az elvet, hogy a szociális biztonság nem csupán a szegényeknek járó jótékonyság, hanem minden állampolgár joga.
A svéd jóléti állam egyik legfontosabb előfeltétele a munkaerőpiaci viszonyok intézményesített békéje volt. Az 1930-as évek elején a munkáltatók és a szakszervezetek között gyakoriak voltak a konfliktusok, amelyek gazdasági károkat okoztak. A szociáldemokrata kormány közvetítésével 1938-ban a Landsorganisationen i Sverige (LO), a munkásszakszervezetek országos szövetsége, és a Svenska Arbetsgivareföreningen (SAF), a munkaadói szövetség megkötötte a Saltsjöbadeni megállapodást (Saltsjöbadsavtalet), amely a kollektív szerződések rendszerét, a békekötelezettséget és a viták rendezésének eljárásait rögzítette.
A megállapodás jelentősége túlmutat a munkajogi szabályozáson: létrehozta a svéd modell (svenska modellen) egyik alappillérét, a munkaadók és a munkavállalók közötti autonóm, állami beavatkozástól viszonylag független alkufolyamatot. A felek elfogadták, hogy a bérek és a munkafeltételek kérdésében elsősorban ők maguk állapodnak meg, az állam pedig a makrogazdasági kereteket biztosítja. Ez a konstrukció a második világháború után vált a svéd gazdaságpolitika meghatározó elemévé, és hozzájárult a magas szintű foglalkoztatás és a termelékenység növekedéséhez.
Ugyanakkor a Saltsjöbadeni megállapodás nem szüntette meg a munkáltatói és munkavállalói érdekellentéteket, csupán intézményesítette azokat. A megállapodást gyakran a svéd konszenzusos politikai kultúra szimbólumaként emlegetik, de a történészek rámutatnak, hogy a „béke” nem volt magától értetődő: az 1930-as években a szakszervezeti mozgalom megerősödött, és a munkáltatók a növekvő szakszervezeti nyomás miatt voltak hajlandóak tárgyalóasztalhoz ülni. A megállapodás tehát a hatalmi viszonyok átalakulását tükrözte, nem pedig a konfliktusok eltűnését.
A második világháború alatt Svédország semleges maradt, de a háborús gazdaság és a nemzeti egységkormány (1939–1945) lehetővé tette a szociálpolitikai tervezés folytatását. A szociáldemokrata párt 1944-ben elfogadta a munkásmozgalom háború utáni programját, amely a teljes foglalkoztatást, a szociális biztonság kiterjesztését és a gazdasági tervezést tűzte ki célul. A háború utáni évtizedekben ezt a programot fokozatosan végrehajtották, és Svédország a jóléti állam (välfärdsstaten) kiépítésének egyik nemzetközileg is mintának tekintett példájává vált.
A reformok első nagy hulláma a társadalombiztosítás (socialförsäkring) rendszerének univerzalizálása volt. 1946-ban fogadták el az általános öregségi nyugdíj törvényét, amely minden állampolgár számára garantált alapnyugdíjat vezetett be. 1947-ben bevezették az általános gyermekpénzt (barnbidrag), amelyet minden család gyermekei után folyósítottak, függetlenül a jövedelemtől. 1948-ban új betegbiztosítási törvény született, 1955-ben pedig az általános egészségbiztosítás (allmän sjukförsäkring) tette lehetővé, hogy a betegség miatt kieső jövedelmet részben pótolják, és az egészségügyi ellátás mindenki számára hozzáférhetővé váljon.
Az 1950-es évek végén a nyugdíjrendszer továbbfejlesztése vált a politikai küzdelem középpontjává. A szociáldemokraták javasolták a kiegészítő nyugdíj (allmän tilläggspension, ATP) bevezetését, amely a jövedelemarányos nyugdíjakat biztosította volna. A polgári pártok ellenezték a kötelező állami rendszert, és 1959-ben népszavazást tartottak. A szociáldemokrata javaslat a leadott szavazatok relatív többségét szerezte meg, és a parlament elfogadta az ATP-t. Ez a reform megerősítette a szociáldemokrata párt pozícióját, és a jóléti állam egyik legfontosabb eleme lett. Ugyanakkor a népszavazás és az azt követő parlamenti vita megmutatta, hogy a jóléti állam bővítése nem volt konszenzuális; a polgári ellenzék jelentős része az állami beavatkozás túlzott növekedésétől tartott.
Az 1960-as években a jóléti állam kiépítése további területekre terjedt ki. Az általános iskolai reform (grundskola) 1962-ben egységesítette az alapfokú oktatást, és kilencéves kötelező iskoláztatást vezetett be, csökkentve a korábbi, társadalmi osztályok szerint megosztott iskolarendszer különbségeit. Az 1965-ben meghirdetett egymillió lakás program (miljonprogrammet) tíz év alatt több mint egymillió lakás építését irányozta elő, válaszul a lakáshiányra és a városi zsúfoltságra. A program jelentősen javította a lakáskörülményeket, de a későbbi évtizedekben a nagy lakótelepek szegregációs problémái miatt kritikát is kapott.
A jóléti állam kiépítésének ezt a szakaszát gyakran rekordéveknek (rekordåren) nevezik, mivel a svéd gazdaság 1945 és 1973 között rendkívül gyorsan növekedett, a munkanélküliség alacsony maradt, és a közkiadások bővülése viszonylag széles társadalmi támogatást élvezett. Ez a gazdasági fellendülés tette lehetővé a szociális programok finanszírozását anélkül, hogy az adóterhelés hirtelen elviselhetetlenné vált volna, bár a marginális adókulcsok folyamatosan emelkedtek.
A svéd jóléti állam gazdaságpolitikai alapjait az 1950-es évek elején a Rehn–Meidner modell (Rehn–Meidner-modellen) foglalta egységes keretbe. Az elnevezés Gösta Rehn és Rudolf Meidner közgazdászok nevéhez fűződik, akik a LO megbízásából dolgozták ki a teljes foglalkoztatás, az árstabilitás és a jövedelemkiegyenlítés összehangolásának stratégiáját. A modell három fő pillérre épült: a szigorú fiskális politika (amely fékezte a túlkeresletet), a szolidaritási bérpolitika (solidarisk lönepolitik) és az aktív munkaerőpiaci politika (aktiv arbetsmarknadspolitik).
A szolidaritási bérpolitika lényege az volt, hogy a béreket ne az egyes vállalatok fizetőképessége, hanem a munka jellege és a termelékenység általános szintje határozza meg. Ennek következtében az alacsony termelékenységű, gyenge vállalatok nem tudták alacsony bérekkel fenntartani magukat, ami a munkaerő átáramlását ösztönözte a magasabb termelékenységű ágazatokba. A modell tehát tudatosan vállalta a strukturális átalakulás társadalmi költségeit, de ezeket az aktív munkaerőpiaci politika eszközeivel kívánta enyhíteni: átképzési programokkal, munkaerő-közvetítéssel, költözési támogatásokkal és célzott munkahelyteremtéssel segítették a munkavállalókat a változó gazdasági feltételekhez való alkalmazkodásban.
A Rehn–Meidner modell a svéd gazdaságpolitika egyik legismertebb exportcikke lett, és számos országban tanulmányozták. Ugyanakkor a gyakorlatban soha nem valósult meg teljes pontossággal: a szigorú fiskális politikát gyakran fellazították, a szolidaritási bérpolitika feszültségeket okozott a szakszervezeti mozgalmon belül, és az aktív munkaerőpiaci politika hatékonysága is vitatott volt. Az 1970-es években a modell kiegészült a munkavállalói alapok (löntagarfonder) tervével, amely a vállalati nyereségek egy részének kollektív tulajdonba vételét javasolta. A Meidner-terv éles politikai vitát váltott ki, és végül csak korlátozott formában valósult meg, majd az 1990-es években felszámolták.
A svéd jóléti állam kiépítése nem volt konfliktusmentes, és a modell értékelése a mai napig vita tárgya. A történeti irodalomban három nagyobb vitacsoport különíthető el.
Először is vitatott a társadalmi konszenzus tényleges mértéke. A svéd modellt gyakran a békés együttműködés és a kompromisszumos politikai kultúra példájaként állítják be, de ez a kép leegyszerűsíti a valóságot. Az ATP-reform körüli népszavazás és az 1940-es, 1950-es évek adóvitái, valamint az 1970-es évek munkavállalói alapok körüli összecsapások azt mutatják, hogy a jóléti állam bővítése éles ideológiai szembenállások közepette zajlott. A szociáldemokrata párt hosszú kormányzati dominanciája (1932 és 1976 között megszakítás nélkül) ugyan lehetővé tette a reformok folyamatosságát, de egyes történészek szerint ez a hegemónia a politikai pluralizmus korlátozásával is járt.
Másodszor vitatott a jóléti állam nemi és etnikai dimenziója. A svéd jóléti állam a nők számára nagyobb gazdasági függetlenséget és a munkaerőpiacon való részvételt tette lehetővé, de a kezdeti családpolitika sokáig a hagyományos nemi szerepekre épült: a gyermekgondozási intézmények csak fokozatosan bővültek, és a nők továbbra is nagyobb arányban viselték a háztartási és gondozási terheket. A bevándorlók esetében az 1950–1960-as évek munkaerő-bevándorlását a svéd gazdaság igényei vezették, de a jóléti államhoz való hozzáférés és az integráció kérdése már a kezdetektől feszültségeket okozott. A számi és más őshonos kisebbségek szempontjai pedig a jóléti állam univerzalizmusában hosszú ideig háttérbe szorultak.
Harmadszor vitatott a modell gazdasági fenntarthatósága. A rekordévek növekedése elfedte a jóléti állam finanszírozásának hosszú távú kockázatait: a magas adókulcsok, a bővülő közszféra és a demográfiai változások az 1980-as, 1990-es években válságjelenségekhez vezettek. Bár ezek a kérdések a későbbi fejezetek témái közé tartoznak, a kiépítés időszakában már megfogalmazódtak azok a kritikák, amelyek a jóléti állam bürokratizálódását, a szolgáltatások minőségének egyenetlenségét és az állampolgári autonómia csökkenését hangsúlyozták.
A népi otthon eszméje tehát nem egyszerűen a jóléti állam leírása, hanem egy olyan politikai projekt volt, amely a társadalmi egyenlőség és a nemzeti közösség összekapcsolásával kívánta legitimálni a szociáldemokrata reformokat. A projekt részben sikerrel járt, de a történeti értékelés nem függetleníthető a korabeli politikai vitáktól és a későbbi visszatekintések emlékezetpolitikai kereteitől.
A svéd jóléti állam kiépítésének vizsgálata elsősorban elsődleges forrásokra támaszkodhat: a svéd parlament (Riksdag) jegyzőkönyveire, a törvényjavaslatokra, a kormányzati bizottsági jelentésekre, a szociáldemokrata párt és a szakszervezeti szövetség (LO) programjaira, valamint a statisztikai hivatal (Statistiska centralbyrån, SCB) adatsoraira. A Saltsjöbadeni megállapodás szövege, Per Albin Hansson beszédei és a munkáltatói szövetség (SAF) archívumai szintén közvetlen betekintést nyújtanak a korabeli vitákba. A másodlagos irodalomban a svéd modell értelmezése évtizedek óta komoly vitákat vált ki; a kutatók egy része a konszenzusos politikai kultúra és a szociáldemokrata pragmatizmus sikerét hangsúlyozza, míg mások a hatalmi érdekellentétek, a nemi és etnikai egyenlőtlenségek és a gazdasági korlátok szerepét emelik ki. A statisztikai adatok értelmezésekor figyelembe kell venni, hogy a nyilvántartási módszerek változtak, a választási eredmények a korszak választójogi feltételeit tükrözik, és a szociális kiadásokra vonatkozó nemzetközi összehasonlítások eltérő definíciókat használhatnak. A jóléti állam mindennapi hatásairól, különösen a nők, a bevándorlók és a kisebbségek tapasztalatairól a hivatalos dokumentumok keveset mondanak; ezek megismeréséhez élettörténeti interjúkra, helyi levéltárakra és kritikai társadalomtörténeti kutatásokra van szükség. A „népi otthon” fogalom politikai használatának története is vitatott: a kifejezést korábban konzervatív és nemzeti körök is használták, és a szociáldemokrata kisajátítás pontos kronológiája további kutatást igényel.