A svéd külpolitika a második világháború éveiben nem egyszerűen a semlegesség megőrzéséről szólt, hanem a katonai fenyegetés, a gazdasági függőség és a humanitárius cselekvés közötti folyamatos egyensúlyozásról. Az alfejezet bemutatja, hogy Svédország miként kerülte el a hadviselő fél státuszát, milyen árat fizetett ezért Németországgal szemben, és milyen humanitárius szerepet vállalt a menekültek, a zsidók és a koncentrációs táborok foglyai érdekében. A téma szorosan kapcsolódik A népi otthon és a jóléti állam kiépítése alfejezethez: a háború alatti koalíciós kormányzás, a gazdasági irányítás és a társadalmi béke intézményei előkészítették a háború utáni jóléti modellt, de a semlegesség erkölcsi és politikai költségei máig vitatottak.
A svéd semlegesség a 19. század első felétől kezdve politikai doktrínává vált. Svédország 1814 óta nem vett részt háborúban, de a semlegesség nem volt nemzetközi jogilag rögzített státusz; sokkal inkább kormányzati alapelv volt, amelyet az aktuális külpolitikai helyzethez igazítottak. Az első világháború idején Svédország semleges maradt, de a brit tengeri blokád és a német tengeralattjáró-háború nyomása alatt kereskedelmét komolyan korlátozták, és a háborús konjunktúra társadalmi feszültségeket szült. A tapasztalat megerősítette azt a felfogást, hogy a semlegességhez katonai felkészültség és gazdasági önállóság szükséges.
Az 1920-as években Svédország a Népszövetség tagjaként a kollektív biztonság híve volt, de az 1930-as években, amikor a Népszövetség szankciórendszere gyengült, Stockholm fokozatosan visszatért a hagyományos semlegességpolitikához. 1936-ban a svéd kormány hivatalosan is deklarálta, hogy nem vesz részt semmilyen szövetségi rendszerben. A skandináv országok 1938-ban és 1939-ben semlegességi nyilatkozatokat tettek, de ezek nem bizonyultak hatékony védőernyőnek. A szovjet–német megnemtámadási szerződés 1939. augusztusi aláírása és Lengyelország lerohanása után a svéd kormány 1939. szeptember 1-jén semlegességi nyilatkozatot adott ki, ugyanakkor a katonai kiadásokat óvatosan növelni kezdte.
A Szovjetunió 1939. november 30-án megtámadta Finnországot, Svédország keleti szomszédját és korábbi birodalmi kapcsolatát. A svéd közvélemény erősen finnbarát volt, és a kormány széles körű segítséget nyújtott, de hivatalosan nem lépett be a háborúba. A svéd vezetés 1939 decemberében a „nem hadviselő” (svédül icke krigförande) kifejezést használta, ami nem azonos a hagyományos semlegességgel: Svédország anyagilag, katonailag és emberileg is támogatta Finnországot, miközben saját területét igyekezett távol tartani a hadműveletektől.
A svéd kormány engedélyezte, hogy svéd önkéntesek harcoljanak a finn hadseregben. Az önkéntesek száma becslések szerint 8 000 körül volt; a legnagyobb egység a Svenska frivilligkåren (Svéd Önkéntes Hadtest) volt. Stockholm fegyvereket, lőszert, repülőgépeket és más hadianyagot is küldött Finnországnak. A hivatalos svéd álláspont az volt, hogy ez a segítség nem teszi hadviselő félévé, de nemzetközi jogi szempontból a határ képlékeny volt. A kormány attól tartott, hogy ha Svédország hivatalosan beavatkozik, a Szovjetunió déli irányba, a svéd partok ellen is felléphet, és az ország hadszíntérré válhat.
A téli háború 1940. március 13-án a moszkvai békeszerződéssel ért véget. Finnország területének jelentős részét átengedte a Szovjetuniónak, Svédország pedig a háború után még inkább a kényszerű semlegesség útjára lépett. A finnországi háború tapasztalata megmutatta, hogy a svéd kormány hajlandó ugyan nem hivatalos támogatást nyújtani, de a formális hadba lépést mindenáron elkerüli.
A német kormány 1940 nyarán azt követelte, hogy Svédország engedélyezze német katonák, sebesültek és hadianyag szállítását a megszállt Norvégiába a svéd vasúthálózaton. A svéd kormány 1940. július 8-án kötötte meg a tranzitegyezményt, amelyet a köznyelvben permens néven emlegetnek. Az egyezmény eleinte csak sebesült katonák és egészségügyi személyzet szállítását tette lehetővé, de később felfegyverzett egységek és hadianyag átvonulását is engedélyezték. A döntést a kormány azzal indokolta, hogy a német követelés elutasítása német támadást vagy gazdasági blokádot vonhat maga után, és a svéd hadsereg nem volt felkészülve egy ilyen konfliktusra.
A tranzitengedélyek a svéd semlegesség legsúlyosabb kompromisszumának tekinthetők. 1941 júniusában, a Szovjetunió elleni német támadás után, a németek azt kérték, hogy a 163. gyalogoshadosztály (Engelbrecht-hadosztály) Norvégiából Finnországba vonuljon át svéd területen. A svéd kormány 1941. június végén engedélyezte az átvonulást, ami nemzetközi jogi szempontból semlegességi sérelmet jelentett. A lépést később a svéd kormány és a történetírás egyaránt a legvitatottabb döntések közé sorolta. A tranzitot végül 1943 augusztusában állították le, amikor a német katonai helyzet romlása és a szövetségesek nyomása miatt Stockholm nagyobb mozgásteret kapott.
A kormány döntéseinek hátterét a svéd kormányülések jegyzőkönyvei, a külügyminisztériumi iratok és Per Albin Hansson miniszterelnök naplói dokumentálják. A motivációk pontos súlyozása – mennyiben volt kényszer, mennyiben volt számítás – továbbra is történészi vita tárgya.
A svéd vasérc, különösen a kiruna–malmbergeti lelőhelyek, a német hadiipar egyik stratégiai nyersanyaga volt. A szakirodalom becslései szerint a német vasércimport jelentős hányada – gyakran 40–50 százalék körülire teszik – svéd forrásból származott; a pontos arány évről évre és forrásonként változik. A szállítás két fő útvonalon történt: a norvég Narvik kikötőjén keresztül, amelyet a brit haditengerészet igyekezett blokád alá vonni, és a svéd Luleå kikötőjén át, amely télen befagyott. A narviki útvonal a háború korai szakaszában kulcsfontosságú volt a német hadigazdaság számára.
A svéd kormány a német kereslet ellenében szenet, kokszot, műtrágyát és más nyersanyagokat kapott, így a kereskedelem fenntartása a svéd gazdaság számára is létfontosságú volt. Ugyanakkor Svédország a szövetségesekkel is üzleti kapcsolatban állt: a svéd golyóscsapágy-gyártó SKF mindkét hadviselő félnek szállított, ami a „kereskedelmi semlegesség” ellentmondásos gyakorlatát mutatja. A svéd golyóscsapágyak stratégiai jelentőségét a szövetségesek is elismerték, és a kereskedelem fennmaradását a semlegesség részeként kezelték.
A háború alatt a svéd gazdaságot széles körű állami irányítás alá vonták: behozatali korlátozások, ár- és bérszabályozás, jegyrendszer és termelési kvóták léptek életbe. A kormány és a szakszervezetek között az 1938-as saltsjöbadeni megállapodás alapján fennmaradt a munkabéke; a sztrájkok számát minimalizálták. Ez a társadalmi konszenzus lehetővé tette a svéd hadigazdaság működtetését, és egyben előkészítette a háború utáni erős jóléti állam intézményeit. A svéd hadsereg felszereltsége a háború alatt fokozatosan javult, a katonai kiadások jelentősen nőttek, és a kormány a semlegesség megőrzéséhez elengedhetetlennek tartotta a hiteles védelmi erő fenntartását.
A háborús helyzetre válaszul 1939 decemberében Svédországban nagykoalíciós kormány alakult Per Albin Hansson szociáldemokrata miniszterelnök vezetésével. A koalícióban a szociáldemokratákon kívül a konzervatívok, a liberálisok és a parasztpárt vettek részt; a kommunistákat kihagyták. A cél a nemzeti egység biztosítása volt, hogy a háború alatt ne legyenek éles belpolitikai viták. A nagykoalíció a háború végéig fennmaradt, és a döntéseket gyakran parlamenti konszenzussal hozták meg.
A koalíciós kormányzás azonban a demokratikus nyilvánosság korlátozásával járt. 1940-ben törvényt fogadtak el, amely lehetővé tette a sajtótermékek betiltását vagy előzetes cenzúráját, ha azok veszélyeztették a svéd semlegességet vagy a külpolitikai kapcsolatokat. Több kommunista, náciellenes és egyes liberális lapot sújtottak, a kommunista sajtót időszakosan betiltották. A cenzúra a semlegesség fenntartásának eszköze volt, de súlyosan korlátozta a nyilvános vitát, és a háború után kritika tárgyává vált.
A svéd közvélemény a háború alatt megosztott volt. A finnországi téli háború idején erős szovjetellenesség jellemezte a társadalmat, míg a német megszállás után egyes konzervatív, katonai és üzleti körök németbarát álláspontot képviseltek, mások – főként liberálisok és szociáldemokraták – a nyugati szövetségesekkel rokonszenveztek. A többség azonban a semlegesség mögött sorakozott fel, és a kormány igyekezett ezt a konszenzust fenntartani. A kommunistákat a háború első szakaszában a szovjet–német paktum miatt elszigetelték, de 1941 után, amikor a Szovjetunió a szövetségesek oldalán lépett be, helyzetük fokozatosan javult.
A svéd menekültpolitika a háború előtt és a háború első éveiben szigorú volt. Az 1930-as években a németországi zsidó menekültek befogadását korlátozták; a svéd egyetemek, hatóságok és a társadalom egy része ellenállt a nagyobb számú bevándorlásnak. A háború alatt a politika fokozatosan enyhült, részben a humanitárius nyomás, részben a szövetségesek elvárásai miatt.
A norvég zsidók 1942 őszi deportálása során több százan Svédországba menekültek, és a svéd hatóságok befogadták őket. A dániai zsidók 1943. októberi mentése a svéd befogadás nélkül nem lett volna lehetséges: a dán lakosság és a dán ellenállás hajókon Svédországba szállította a zsidókat, ahol a svéd kormány menedéket adott. A Svédországba érkezett dán zsidók számát a szakirodalom 7 000–8 000 főre becsüli. Ez a befogadás a svéd humanitárius politika egyik legismertebb eredménye, bár a svéd hatóságok szerepe nem volt mindig előzmény nélküli: a dán akció elsősorban a dán társadalom és a zsidó közösség szervezőmunkájának köszönhető.
Svéd diplomaták Budapesten 1944-ben aktív mentőtevékenységet folytattak. Per Anger, Carl Ivan Danielsson és a fiatal Raoul Wallenberg svéd védleveleket („menleveleket”) adtak ki, védett házakat hoztak létre, és a svéd követség nevében tárgyaltak a nyilas hatóságokkal. Wallenberg 1944 júliusában érkezett Budapestre, és tevékenysége több ezer ember életét menthette meg; a megmentettek pontos számát a források alapján nehéz meghatározni, és a szakirodalom becslései eltérnek. 1945 januárjában a szovjet hatóságok letartóztatták Wallenberget, sorsa máig tisztázatlan; a svéd és a szovjet/orosz hivatalos magyarázatok ellentmondásosak. Wallenberg és Anger emlékezete a svéd humanitárius önkép fontos eleme, de a svéd külügyi apparátus tevékenységének megítélése is vitatott: egyes kutatók szerint a svéd kormány túl későn és túl szelektíven cselekedett, mások szerint a diplomáciai mozgástér korlátozott volt.
A „fehér buszok” akciója 1945 tavaszán a svéd Vöröskereszt és Folke Bernadotte nevéhez fűződik. Bernadotte tárgyalásokat folytatott Heinrich Himmlerrel a skandináv foglyok kiszabadításáról, és svéd buszok koncentrációs táborokból szállítottak ki foglyokat. Az akció során kiszabadítottak száma a becslések szerint 15 000–20 000 fő körül lehetett, bár a források pontatlanok. A kiszabadítottak többsége dán és norvég fogoly volt, mivel a svéd tárgyalások a skandináv állampolgárokra összpontosítottak; a nem skandináv – köztük zsidó – foglyok sok esetben nem élveztek elsőbbséget. Ez a szelektivitás a háború utáni emlékezetpolitikai vita tárgya lett. A fehér buszok akciója ugyanakkor kétségtelenül emberek ezreit mentette meg a biztos haláltól, és a svéd humanitárius szerepvállalás szimbólumává vált.
Svédország a második világháborút területi integritásának és demokratikus intézményeinek megőrzésével vészelte át. A hivatalos háború utáni emlékezet a semlegességet sikerként ábrázolta: az ország elkerülte a megszállást, megőrizte a demokráciát, és humanitárius segítséget nyújtott. Ez a narratíva hozzájárult a svéd „jó nemzet” képének kialakulásához, és a hidegháború évtizedeiben a svéd semlegesség erkölcsi alapját adta.
Az 1980-as évektől kezdődően azonban a kritikus történetírás – többek között Maria-Pia Boëthius, Alf W. Johansson és mások munkái – rávilágított a semlegesség árnyoldalaira: a német tranzitengedélyekre, a vasérc- és golyóscsapágy-szállításokra, a sajtókorlátozásokra, a menekültpolitika kezdeti szigorára és a svéd gazdasági érdekek előtérbe helyezésére. A vitában az egyik álláspont szerint a svéd kormány opportunista módon, saját túlélése érdekében együttműködött a náci Németországgal, és ezzel meghosszabbította a háborút; a másik álláspont szerint a kis államnak nem volt reális alternatívája, a semlegesség a lehető legjobb stratégia volt, és a gazdasági engedmények elkerülhetetlenek voltak.
A történeti vita ma is él. Dokumentált tény, hogy a svéd kormány gazdasági és katonai tranzitengedményeket tett Németországnak, és hogy a svéd vasérc és golyóscsapágyak nagy mennyiségben jutottak el a német hadiiparba. Vitatott azonban, hogy ezek az engedmények mennyiben voltak kényszerűek, és mekkora szerepet játszottak a háború kimenetelében. Ugyancsak vita tárgya a svéd humanitárius szerep értékelése: a dán zsidók befogadása és Wallenberg budapesti tevékenysége dokumentált, de a svéd kormány korábbi menekültpolitikája és a fehér buszok szelektivitása árnyalja a képet.
A háború utáni svéd külpolitika a semlegesség elvét továbbvitte, de a háborús tapasztalatok miatt a katonai felkészültség és a hiteles védelem fontosságát hangsúlyozta. A semlegességről és a háborús szerepvállalásról folytatott vita a későbbi hidegháborús és poszt-hidegháborús svéd identitásvita részévé vált. A svéd semlegesség a második világháborúban tehát nem egyszerűen tény, hanem folyamatosan értelmezett történelmi jelenség.
A svéd második világháborús semlegesség kutatása elsősorban a svéd kormányzati iratokra, a Riksdag jegyzőkönyveire, a külügyminisztériumi levelezésre, Per Albin Hansson naplóira, a svéd Vöröskereszt jelentéseire és a korszak sajtóanyagára támaszkodik. A kritikus történetírás az 1980-as évektől kezdve szisztematikusan feltárta a tranzitengedélyekkel, a vasérc-kereskedelemmel és a menekültpolitikával kapcsolatos iratokat; a fontos másodlagos munkák közé tartoznak Maria-Pia Boëthius, Alf W. Johansson, Paul A. Levine és mások művei, amelyek bibliográfiai adatait a kötet irodalomjegyzéke tartalmazza.
A forrásokkal kapcsolatos fontos bizonytalanságok: a svéd kormány döntéseinek pontos motivációja nem mindig rekonstruálható egyértelműen, mert a döntéshozatal gyakran bizalmas megbeszéléseken zajlott, és a hivatalos indoklás utólagos igazolást is szolgálhatott. A német nyomás mértéke és a svéd mozgástér valós nagysága vitatott. A tranzitengedélyek katonai jelentősége szintén becslés tárgya, mert a szállított egységek létszámát és felszerelését a források részben pontatlanul rögzítik.
A humanitárius akciók adatai bizonytalanok: a Svédországba menekült dán és norvég zsidók száma becslés; a Wallenberg által kiadott védlevelek és megmentett emberek száma nem határozható meg pontosan; a fehér buszok által kiszabadított foglyok összlétszáma is forrástól függően változik. A svéd közvélemény háború alatti megoszlását csak részben tükrözik a közvélemény-kutatások, amelyek ebben az időszakban még ritkák és módszertanilag korlátozottak voltak.
Az emlékezetpolitika terén a svéd semlegesség megítélése hosszú ideig a hivatalos önigazolást követte. A kritikus történetírás által kiváltott vita az 1990-es években nyilvános vitává szélesedett, és a mai svéd történeti közbeszédben is jelen van. A semlegesség egyszerre tekinthető kényszerpályának és erkölcsi kompromisszumnak, és a két értelmezés közötti feszültség a források sokfélesége ellenére sem oldható fel egyértelműen.