A finn nagyhercegség 19. századi autonómiáját a cári birodalom adminisztratív logikája és a finnországi társadalom saját intézményei közötti kényes egyensúly tartotta fenn. Az 1890-es évektől ez az egyensúly felborult: a szentpétervári kormányzat egyre inkább a birodalmi egységesítés, az „oroszosítás” (finnül venäläistäminen, svédül förryskning) politikáját kezdte alkalmazni a nagyhercegséggel szemben. Az alfejezet azt vizsgálja, milyen intézkedésekkel próbálták meg a finn autonómiát megnyirbálni, hogyan reagált erre a finnországi társadalom, és miért nem tekinthető ez a szembenállás egységes „nemzeti ellenállásnak”. A téma nem csupán a finnországi múlt egyik fordulópontja: az oroszosítási politika tapasztalatai és az ellenállás formái közvetlenül befolyásolták a finn politikai kultúrát, a nyelvi csoportok közötti viszonyokat, valamint a későbbi függetlenségi törekvések érvelését is. A fejezet szorosan kapcsolódik a finn nemzeti ébredéshez, és előkészíti az 1905–1917-es válságot.
A finn nagyhercegség autonómiája az 1809-es porvooi országgyűlésen tett uralkodói ígéreteken és az azt követő adminisztratív gyakorlaton nyugodott. A finnországi rendi gyűlés, a szenátus (senaatti, svédül senaten) és a helyi törvénykezés saját jogrendje viszonylag széles önállóságot biztosított. II. Sándor (1855–1881) uralkodása alatt a finn országgyűlés rendszeresen ülésezett, 1863-ban bevezették a finn nyelv hivatalos használatát, és a finn nemzeti mozgalom a cári udvar támogatását is élvezte – részben azért, hogy a svéd nyelvű elit befolyását ellensúlyozzák.
Az 1880-as évektől azonban a birodalmi politika irányt váltott. III. Sándor (1881–1894) és köre a pánszláv eszme jegyében a nem orosz népek adminisztratív beolvasztását szorgalmazta. A birodalmi Tanácsban és a cári kancelláriában befolyásos körök szemében a finn autonómia különösen veszélyesnek tűnt: úgy vélték, hogy a finnországi különállás katonai, gazdasági és jogi szempontból gyengíti a birodalmat, és rossz példát mutathat más határvidékeken. Ez az értelmezés azonban nem volt általánosan osztott: a szentpétervári adminisztráció egyes csoportjai pragmatikus okokból óvtak a finn intézmények erőszakos felszámolásától. A „orosz nemzeti” vonal hívei között nem volt egységes az sem, hogy a finn autonómiát azonnali felszámolásra ítéljék-e, vagy csupán a birodalmi törvényhozás alá rendeljék.
A feszültség először a postaproklamáció (1890) körül éleződött ki, amikor a cári rendelet a finn postaügyet az orosz belügyminisztérium alá vonta. A finnországi hatóságok egy része passzívan ellenállt, egyes hivatalnokok lemondtak, mások jogi úton próbáltak kifogást emelni. A vita nem csupán a posta igazgatásáról szólt: a finn oldal szerint a rendelet sértette a nagyhercegség törvényhozási jogkörét, mert az orosz kormányzat a finn országgyűlés megkerülésével döntött.
A döntő fordulat II. Miklós (1894–1917) uralkodásának elején következett be. 1899. február 15-én a cár kihirdette a februári manifesztumot (finnül helmikuun manifesti, svédül februarimanifestet). A dokumentum kimondta, hogy a birodalom egészét érintő törvények esetében a finn diéta véleményezési joggal rendelkezik ugyan, de a végső döntés a birodalmi törvényhozás – vagyis a cár és az orosz államtanács – hatáskörébe tartozik. Ezzel a manifesztum a finnországi külön törvényhozást alárendelte a birodalmi jogalkotásnak.
A manifesztum jogi alapja vita tárgya volt. A finn alkotmányos álláspont szerint az autonómia biztosítékait csak a finn országgyűlés és a cár közösen módosíthatták volna; a szentpétervári kormányzat viszont azon az állásponton volt, hogy a nagyhercegség mindig is a birodalom része volt, és a cárnak joga van a közös érdekű ügyeket birodalmi szinten szabályozni. A vitát tovább élezte, hogy a manifesztumot nem terjesztették a finn diéta elé, hanem egyszerű cári rendeletként hirdették ki.
A manifesztum hatalmas felzúdulást váltott ki Finnországban. A finnországi sajtó – amely ekkor már részben finn, részben svéd nyelvű volt – egyöntetűen tiltakozott, de a cenzúra hamarosan korlátozta a nyilvános vitát. A finnországi egyházak, önkormányzatok és egyesületek petíciókat fogalmaztak, a nagyhercegség városaiban tüntetések zajlottak. A legismertebb tiltakozási forma a nagy petíció (finnül suuri adressi, svédül stora adressen) volt: rövid idő alatt, titokban szervezett hálózatok segítségével több százezer aláírást gyűjtöttek a manifesztum ellen. Az aláírók számát a finn történeti irodalom gyakran 520 000 körülire teszi, ami a teljes lakosságának jelentős részét jelentette volna, de a pontos szám bizonytalan, mert az íveket nem egységes rendszerben, hanem egyházközségenként és egyesületenként gyűjtötték, és a későbbi összesítések eltérő adatokat tartalmaznak. A petíció átadása nem vezetett érdemi engedményhez; a cár nem fogadta el a küldöttséget, és a manifesztum hatályban maradt.
A szentpétervári kormányzat a manifesztum végrehajtására Nyikolaj Bobrikov (Nikolaj Bobrikov) tábornokot nevezte ki finnországi főkormányzóvá. Bobrikov pályáját a lengyelországi és baltikumi oroszosítási politika végrehajtásában szerzett tapasztalatok határozták meg. Finnországban kettős feladatot kapott: a birodalmi törvények és rendeletek végrehajtását kellett biztosítania, és emellett a helyi adminisztrációt a birodalmi normákhoz kellett igazítania.
Bobrikov intézkedései négy területre összpontosultak. Először is a nyelvpolitikára: a felsőbb közigazgatás, a posta, a vasút és a vámügy egyes területein az orosz nyelv használatát tették kötelezővé, és orosz nyelvű tisztviselőket helyeztek kulcsfontosságú pozíciókba. Másodszor a sajtócenzúra megerősítésére: a finnországi lapok közül többet rövid időre vagy véglegesen betiltottak, a megmaradt lapok pedig nem közölhettek az oroszosítást bíráló írásokat. A cenzúra ugyanakkor nem volt teljesen átlátható: egyes lapok a hatóságokkal folyó alkudozások révén időről időre mégis megjelentettek kritikus hangvételű cikkeket. Harmadszor a közigazgatás kinevezési gyakorlatára: Bobrikov igyekezett a szenátus és a tartományi hivatalok befolyását csökkenteni, és olyan személyeket helyezett előtérbe, akik hajlandók voltak együttműködni a birodalmi politikával. Negyedszer a katonai igazgatásra: a nagyhercegség területén állomásozó orosz csapatok létszámát növelték, és a finnországi katonai szolgálatot a birodalmi hadsereg keretei közé próbálták beolvasztani.
A legnagyobb ellenállást az 1901-es katonai szolgálati törvény váltotta ki. A rendelkezés felszámolta volna a különálló finn katonai alakulatokat, és a finn férfiakat közvetlenül az orosz hadsereg kötelékébe sorolta volna. A finn törvényhozás ezt alkotmányellenesnek minősítette, és a passzív rezisztencia (finnül passiivinen vastarinta, svédül passivt motstånd) stratégiáját választotta. Az 1902-es és 1903-as mozgósítási összeírások során a behívottak jelentős része nem jelent meg; egyes becslések szerint a finn katonakötelesek többsége bojkottálta az orvosi vizsgálatokat és a sorozást. A pontos arány azonban bizonytalan, mert a hatóságok a távolmaradásokat különböző adminisztratív okoknak is tulajdoníthatták, és a bojkott mértékét később mind a finn, mind az orosz emlékezetpolitika eltérően értékelte. A passzív rezisztencia ugyanakkor nem jelentett teljes bojkottot: egyes finn férfiak az orosz hadseregben is szolgáltak, míg mások a birodalmi hatóságok által kínált alternatív szolgálati formákat választották.
A cenzúra a finn nyilvánosságot megosztotta. A finn nyelvű sajtó nagy része – így a Päivälehti és az Uusi Suometar – a század végére a finn nemzeti mozgalom fontos fórumává vált, de a svéd nyelvű elit lapjai (például a Nya Pressen) is jelentős szerepet játszottak a közvélemény formálásában. A cenzúra hatására a lapok egy része öncenzúrába vonult, mások kódolt nyelvezetben fogalmazták meg kritikájukat. A finn nemzeti mozgalom aktivistái ezért a nyilvános sajtó helyett a szamizdat jellegű röpiratokat, illegális nyomtatványokat és a személyes hálózatokon terjedő leveleket részesítették előnyben. Ezek a hálózatok alkották a kagáli nevű titkos szervezetet, amely nevét a bibliai kagáli (kahal) fogalomról kapta, és amely elsősorban a manifesztum elleni tiltakozást, a passzív rezisztencia megszervezését és a külföldi közvélemény tájékoztatását tűzte ki céljául. A kagáli tevékenysége nem volt központilag irányított; inkább egymástól független, de egymással kapcsolatot tartó aktivistacsoportok laza hálózataként működött.
Az ellenállás nem volt egységes politikai mozgalom. Az alkotmányos ellenállást elsősorban a svéd nyelvű liberális elit és a finn nyelvű fennomán értelmiség egy része szorgalmazta. E két csoport között azonban a nyelvi kérdésben és a társadalmi reformok kérdésében is feszültség húzódott: a svéd elit egy része attól tartott, hogy a finn nyelvű mozgalom megerősödése aláássa a svéd intézményeket, míg a finn aktivisták egy része az oroszosítás elleni küzdelmet a svéd dominancia elleni küzdelemmel is összekapcsolta. A munkásmozgalom, amely az 1890-es évek végétől kezdett intézményesülni, a passzív rezisztenciát eleinte polgári ügynek tekintette. A szociáldemokraták számára a fő kérdés a választójog kiterjesztése és a szociális viszonyok javítása volt; az alkotmányos ellenállás pedig a rendi országgyűlés és a szenátus védelmét jelentette, amelyeket ők maguk is konzervatív intézményeknek tartottak. Ez a megosztottság magyarázza, hogy az oroszosítás elleni tiltakozás nem vált egységes nemzeti ellenállássá, hanem különböző társadalmi csoportok párhuzamos, egymással gyakran vitázó akcióiban nyilvánult meg.
Bobrikov a passzív rezisztenciára erélyes rendészeti válaszokat adott. Számos aktivistát kiutasítottak Finnországból vagy bebörtönöztek; a kagáli tagjai közül sokan Svédországba vagy más európai országokba emigráltak. A hatóságok a helyi önkormányzatok és az egyházak ellenállását is megtorolták: lelkészeket és hivatalnokokat függesztettek fel, ha megtagadták a cári rendeletek kihirdetését. A finnországi svéd és finn elit ugyanakkor nem volt egységes a lojalitás kérdésében: a szenátus egyes tagjai – akiket a finn történeti emlékezet később „megalkuvóknak” bélyegzett – a birodalommal való együttműködést választották, arra hivatkozva, hogy a nyílt ellenállás súlyosabb megtorláshoz vezetne. A „hazaárulás” és a „hazafias ellenállás” közötti választóvonal tehát nem esett egybe a nyelvi vagy társadalmi határokkal.
A feszültség csúcspontját Eugen Schauman finn aktivista merénylete jelentette. 1904. június 16-án Schauman a szenátus épületében lelőtte Bobrikov főkormányzót, majd magával is végzett. A merénylet a finn történeti emlékezetben máig az egyik legvitatottabb esemény: egyes értelmezések szerint a zsarnokság elleni önfeláldozó tett, amely felrázta a passzív rezisztenciába belefáradt társadalmat; más megítélés szerint terrorcselekmény, amely nem illeszkedett a passzív rezisztencia addigi erkölcsi alapjaihoz. A kortárs reakciók is megosztottak voltak: a finnországi sajtó egy része terjedelmi és cenzurális okokból alig írhatott róla, míg a svédországi és nyugat-európai lapok részletesen, gyakran szenvedélyes hangnemben tudósítottak.
A merénylet nem vetett véget az oroszosítási politikának, de egybeesett a birodalmi válsággal. Az 1904–1905-ös orosz–japán háború és az 1905-ös forradalom megrendítette a cári adminisztráció tekintélyét. A finnországi ellenállás új lendületet kapott: a vasúti és hajógyári sztrájkok, a diákgyűlések és a helyi önkormányzatok ellenállása újra felszínre hozta a politikai követeléseket. 1905 őszén az általános sztrájk Finnországban is megbénította a közigazgatást és a közlekedést. A cári kormányzat – a forradalom általános nyomása alatt – kénytelen volt engedni: a katonai szolgálati törvényt visszavonták, a februári manifesztum végrehajtását felfüggesztették, és a szenátus valamint a finn országgyűlés jogköreit megerősítették. Az 1906-os országgyűlési reform pedig – amely a következő alfejezet tárgyát képezi – a finn rendi gyűlést egykamarás, általános választójogon alapuló parlamentté alakította.
Az első oroszosítási korszak 1905-ben lezárult, de a birodalmi törekvések nem szűntek meg. A szentpétervári kormányzat 1908 után újraindította a finn autonómiát korlátozó politikát, amelyet a finn történeti irodalom második oroszosítási hullámnak nevez. Ennek jogi alapját részben az 1906-os országgyűlési törvény módosítása, részben a cári kormányzat azon igénye adta, hogy a birodalmi hadsereg számára pénzügyi és katonai szolgáltatásokat biztosítson. A második hullám azonban már nem érte el az első hullám intenzitását, és a finnországi politikai életet egyre inkább a belső társadalmi és nyelvi konfliktusok – a munkásmozgalom és a polgári erők közötti feszültség, valamint a finn–svéd nyelvi vita – határozták meg. Az oroszosítás és az ellenállás tapasztalata ugyanakkor tartós nyomot hagyott a finn politikai kultúrában: a passzív rezisztencia emléke a polgári Finnország identitásának fontos elemévé vált, míg a munkásmozgalom számára az 1905-ös tapasztalat a választójogi harc és a szociális reformok elsőbbségét erősítette meg.
Az oroszosítási korszak és a finn ellenállás történetének rekonstrukciója több forrástípusra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a cári rendeletek és manifesztumok (orosz, finn és svéd nyelvű kiadásaik), a finn szenátus és a birodalmi minisztertanács iratai, a finn országgyűlés jegyzőkönyvei, a nagy petíció eredeti gyűjtőívei, a kagáli röpiratai, valamint a korabeli sajtó. A finnországi levéltárakban fennmaradtak a kormányzói és rendőrségi jelentések, a cenzúra által megküldött lapok példányai, valamint a bírósági eljárások anyagai. A kortárs emlékiratok – mind a finn aktivisták, mind a birodalmi hivatalnokok visszaemlékezései – fontos szubjektív forrást jelentenek, de elfogultságuk miatt óvatosan kezelendők.
A másodlagos irodalom a finn történetírásban hagyományosan a sortovuodet (elnyomás évei) keretezését alkalmazta, amely a korszakot a finn nemzeti önállóság és a cári zsarnokság szembenállásaként írta le. Ez az értelmezés a finn nemzeti romantika és a 20. század eleji politikai küzdelmek öröksége, és a későbbi történészgenerációk részben kritikával illették: rámutattak, hogy a cári adminisztráción belül nem volt egységes cél, a finn társadalom pedig korántsem volt egységes az ellenállás kérdésében. A svédországi és a nemzetközi történetírás a nagyhatalmi kontextusra, a birodalmi válságra és az európai nacionalizmusok párhuzamaira helyezte a hangsúlyt.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők. A nagy petíció aláíróinak pontos száma nem ismert; a gyűjtés módja miatt a becslések 400 000 és 530 000 között szóródnak. A passzív rezisztencia kiterjedtségét sem lehet pontosan mérni: a katonai sorozás alóli távolmaradás aránya vitatott, mert a hatóságok a távolmaradást más adminisztratív okoknak is tulajdoníthatták. A cenzúra gyakorlati hatását nehéz felmérni, mert a betiltott lapok száma nem tükrözi azt, hogy az öncenzúra mennyire alakította át a nyilvános vitát. A Schauman-merénylet megítélése máig emlékezetpolitikai vita tárgya: a finn polgári hagyomány egy része hőstettként tartja számon, míg a szociáldemokrata és baloldali értelmezés szerint a terrorcselekmény nem erősítette, hanem megosztotta az ellenállást. Végül az oroszosítási politika hosszú távú hatását is vitatják: egyes történészek szerint az első hullám valójában a finn politikai mozgósítás felgyorsulásához és a demokratikus reformokhoz vezetett, míg mások szerint a második hullám és a represszív intézkedések mélyítették a bizalmatlanságot a cári állammal szemben, és ezzel hozzájárultak a függetlenségi törekvések megerősödéséhez.