Finnország 1905 és 1917 között az Orosz Birodalom belpolitikai válságainak és a finn társadalom belső átalakulásának ütközőpontjában állt. Az 1905-ös általános sztrájk, az 1906-os parlamenti reform, az első világháború alatti német kapcsolat, majd az 1917-es orosz forradalmak egymásra épülő eseményei vezettek el a decemberi függetlenségi nyilatkozathoz. Az alfejezet azt a kérdést járja körül, hogy a finn nagyhercegség miért éppen ebben az időszakban tudta kivívni a függetlenséget, és miért nem sikerült azt belső politikai egységre építeni. Az előzményeket Az oroszosítás és az ellenállás tárgyalja, a közvetlen folytatást pedig A polgárháború és a független Finnország. A korszak értelmezését a finn történetírásban többféle politikai hagyomány is formálta, ezért a szöveg különösen ügyel a dokumentált tény, a tudományos konszenzus és az emlékezetpolitikai állítás megkülönböztetésére.
Az 1905-ös oroszországi forradalom közvetlen kiváltó oka az orosz–japán háború veresége és a birodalom belső elégedetlensége volt. Finnországban a forradalmi hullám az 1899 óta tartó oroszosítási politika miatt különösen erős ellenállással találkozott. A finn nagyhercegségben 1905. október végén és november elején általános sztrájk (suurlakko) bontakozott ki. A munkások, a vasutasok, a postai alkalmazottak és a diákok tömeges megmozdulásai megbénították a közigazgatást és a gazdasági életet. A sztrájk idején a rendőrség több helyen lemondott vagy tétlen maradt, és a helyi polgári körök, valamint a munkásmozgalom képviselői közösen hoztak létre ideiglenes rendfenntartó testületeket, amelyeket a finn források gyakran nemzetőrségként (kansalliskaarti) emlegetnek.
A cári kormányzat a finnországi helyzetet is figyelembe véve engedményekre kényszerült. II. Miklós cár 1905. november 4-én – a julián naptár szerint, ami a Gergely-naptár szerint november 17-ének felel meg – adta ki az úgynevezett novemberi manifesztumot (marraskuun manifesti). A dokumentum felfüggesztette az 1899-es februári manifesztum és az 1901-es, a finn katonákat az orosz hadseregbe sorozó törvény végrehajtását, és ígéretet tett arra, hogy a finn országgyűlést összehívják, valamint új választójogi törvényt dolgoznak ki. A manifesztum szövege azonban nem állította vissza automatikusan a finn alkotmányos rend minden elemét, és a finn alkotmányos ellenállás képviselői szerint a cár továbbra is fenntartotta magának a jogot a nagyhercegség ügyeinek végső eldöntésére. A sztrájk november 6–7-én ért véget, miután a manifesztum híre elterjedt. Az események kronológiáját a korabeli sajtó, a rendőrségi jelentések és a sztrájkbizottságok feljegyzései alapján rekonstruálják, de az egyes helyi történések sorrendjében a források között eltérések lehetnek.
Fontos forráskritikai kérdés, hogy a novemberi manifesztum mennyire volt tartós engedmény vagy átmeneti taktika. A finn alkotmányos álláspont szerint az 1772-es és 1789-es svéd alaptörvények továbbra is érvényben voltak, míg az orosz kormányzat a nagyhercegséget a birodalmi jogrend alárendelt részének tekintette. Ez az értelmezési vita a következő években ismét kiéleződött.
A novemberi manifesztumban beígért reform központi eleme a parlamenti reform volt. Az 1906-ban elfogadott parlamenti törvény (valtiopäiväjärjestys) megszüntette a négyszáz éves múltra visszatekintő négy rendi országgyűlést – a nemesség, a papság, a polgárság és a parasztság külön kamaráit –, és helyébe egykamarás parlamentet állított. Az új törvényhozás hivatalos finn neve Eduskunta (svédül Riksdagen), amely a korábbi rendi gyűlésnél lényegesen szélesebb választói bázisra épült. A választójog általánossá és egyenlővé vált: minden 24. életévét betöltött finn állampolgár – nők és férfiak egyaránt – szavazati jogot kapott, és a választhatóság is azonos feltételekkel illette meg őket. A választás titkos volt, és a mandátumokat arányos képviseleti rendszerben, a D’Hondt-módszerrel osztották el.
A nők teljes választójoga Finnországban volt az első Európában: az 1906-os törvény nem csupán a szavazati jogot, hanem a passzív választójogot is kiterjesztette rájuk. A világon korábban csak Új-Zélandon kaptak a nők általános választójogot (1893), de ott a választhatóság feltételei eltértek. Az első, 1907-es finn parlamenti választáson tizenkilenc női képviselőt választottak be, ami a nemzetközi nőmozgalom számára is hivatkozási ponttá vált. A női képviselők száma és aránya azonban a következő évtizedekben lassan nőtt, és a nők politikai részvétele nem oldotta meg automatikusan a társadalmi egyenlőtlenségeket.
A reformmal párhuzamosan a finn pártrendszer is átalakult. A 19. századi fennomán mozgalomból kinövő Finn Párt (Suomalainen puolue), amelyet gyakran „ófinn” pártnak neveznek, továbbra is a finn nyelvű lakosság kulturális és politikai érdekeit képviselte, de az 1905 utáni időszakban egyre inkább konzervatív irányba tolódott. A fennomán mozgalom fiatalabb, alkotmányos irányzatából alakult meg az Ifjúfinn Párt (Nuorsuomalainen Puolue), amely a jogállamiságot és a liberális reformokat hangsúlyozta. A svéd nyelvű lakosság védelmére 1906-ban megalakult a Svéd Néppárt (Svenska folkpartiet, röviden RKP), amely a nyelvi és kulturális autonómia megőrzését tűzte zászlajára. A vidéki parasztság és a földbirtokosok egy részének érdekeit az 1906-ban alapított Agrárliga (Maalaisliitto) képviselte, amely később Centrumpárt néven működött tovább. A munkásság politikai képviseletét a Finn Szociáldemokrata Párt (Suomen Sosialidemokraattinen Puolue, röviden SDP) látta el, amely már 1899-ben megalakult, de a parlamenti reform után vált tömegpárttá.
Az 1907-es első egykamarás választás eredménye a finn politikai élet megosztottságát mutatta. A másodlagos tankönyvi összesítések szerint a 200 fős parlamentben a szociáldemokraták 80, a Finn Párt 59, az Ifjúfinn Párt 26, a Svéd Néppárt 24, az Agrárliga pedig 9 mandátumot szerzett; a fennmaradó mandátumok kisebb csoportokra jutottak. Ezek a számok a korabeli választási statisztikákból származnak, de a pontos adatok forrásonként némileg eltérhetnek, és a pártok elnevezései sem mindig feleltethetők meg egyértelműen a mai politikai kategóriáknak. A választás megerősítette, hogy a finn politika fő törésvonalai a nyelv, a társadalmi osztály és az Oroszországhoz való viszony köré szerveződtek.
A parlamenti reform ellenére az Eduskunta jogköre korlátozott maradt. A cár továbbra is vétójoggal rendelkezett a finn törvények felett, és a nagyhercegség kormányzata, a Szenátus (Senaatti) nem a parlamentnek, hanem a cárnak és a kormányzó tábornoknak tartozott felelősséggel. Ezért a finn politikai rendszer 1906 után sem volt parlamentáris demokrácia abban az értelemben, ahogyan azt a 20. század közepétől értjük; a választójogi reform azonban radikális szakítást jelentett a rendi képviselettel, és megteremtette a modern tömegpolitika intézményi kereteit.
A reform lendülete nem tartott sokáig. Az orosz kormányzat 1908-tól kezdődően ismét centralizációs politikát folytatott, amelyet a finn történetírás gyakran második oroszosítási korszaknak nevez. Pjotr Sztolipin miniszterelnök és a cári kormányzat a finn parlament jogkörét tovább szűkítette, és 1910-ben elfogadtatta az összbirodalmi törvényhozásról szóló törvényt, amely lehetővé tette, hogy az orosz Állami Duma és az Államtanács a finnországi ügyekben is törvényt hozzon, ha azok a birodalom egészét érintik. A finn alkotmányos körök ezt a finn autonómia súlyos megsértéseként értelmezték, és az Eduskunta több alkalommal tiltakozott.
A finn ellenállás ebben az időszakban elsősorban passzív rezisztencia formáját öltötte. A jogászok, a bíróságok és a helyi közigazgatás képviselői gyakran megtagadták a finn autonómiát sértő rendeletek végrehajtását, vagy alkotmányos panaszokkal fordultak a hatóságokhoz. A kormányzó tábornok és a Szenátus közötti konfliktusok állandósultak. A finn országgyűlés többsége ugyanakkor nem tudott egységesen fellépni, mert a szociáldemokraták és a polgári pártok közötti társadalmi ellentétek egyre élesebbek lettek.
A társadalmi kérdések közül különösen a vidéki földbirtokviszonyok feszültek. A finn vidéki lakosság jelentős része zsellér (torppari) volt: olyan földbérlő, aki a birtokos földjén gazdálkodott, és bérleti díját gyakran munka formájában fizette. A torpparik száma a 19. század végén nőtt, mert a földbirtokosok a birtokukat nem osztották fel, és a vidéki népesség szaporodása miatt a bérlők helyzete bizonytalanná vált. A torppari-kérdés a szociáldemokraták és az agráriusok programjában is központi helyet kapott, de a reformok elmaradtak, ami tovább növelte a vidéki elégedetlenséget. A munkásmozgalom a városokban sztrájkokat szervezett, és a szakszervezetek száma gyorsan nőtt. A nők a munkásmozgalomban és a polgári egyesületekben is aktív szerepet vállaltak, de a politikai jogok gyakorlása a parlamentben még nem jelentett egyenlő társadalmi befolyást.
A nyelvi kérdés sem oldódott meg a parlamenti reformmal. Az 1906-os törvény nem rendezte átfogóan a finn és a svéd nyelv hivatalos használatát, és a svéd nyelvű kisebbség továbbra is erős pozíciókat őrzött a gazdasági és kulturális életben. A Svéd Néppárt megalakulása jelezte, hogy a svéd nyelvű lakosság a nyelvi törésvonalat politikai képviseleti kérdésként kezelte. A finn nyelvű többség egy része viszont a svéd intézményeket a régi rend maradványának tekintette. Ez a feszültség a függetlenség kikiáltása után sem szűnt meg, és a 20. században ismételten felszínre tört.
Az első világháború kitörése 1914-ben Finnországot közvetlen hadszíntérré nem tette, de gazdasági és politikai értelemben súlyosan érintette. Az orosz hadsereg mozgósítása, a kereskedelem zavarai, az infláció és az élelmiszerhiány a lakosság széles rétegeit sújtotta. A háború alatt a cári kormányzat szükségállapotra hivatkozva tovább korlátozta a finn autonómiát, és a finn parlament ritkán ülésezhetett. A hadigazdaság átalakította a finn ipart, de a munkásság helyzete romlott, ami a szociáldemokrata mozgalom támogatottságát növelte.
A háború alatt bontakozott ki a jäger mozgalom (jääkäriliike). A finn aktivisták egy része arra a következtetésre jutott, hogy Finnország csak fegyveres erővel szabadulhat meg az orosz uralomtól. Mivel az orosz hadsereg nem jelenthetett kiképzési terepet, a fiatal finn önkéntesek titokban Németországba utaztak, ahol a német hadsereg 1915-től kezdve katonai kiképzésben részesítette őket. A mozgalom résztvevőinek száma a másodlagos szakirodalomban általában körülbelül 2000 főre tehető, de a becslések 1800 és 2200 között szórnak. A jägerek egy része később, 1918-ban a finn polgárháború fehér csapatainak tisztikarát alkotta.
A jäger mozgalom megítélése a finn történetírásban vitatott. A nemzeti romantikus hagyomány a jägereket a függetlenségi harc hőseiként ábrázolja, míg a munkásmozgalmi és baloldali emlékezet a német császári hadsereghez fűződő kapcsolatukat hangsúlyozza. A források alapján dokumentálható, hogy a jäger önkéntesek egy része a német hadsereg kötelékében szolgált, és a mozgalom vezetői szoros kapcsolatot tartottak fenn a német katonai vezetéssel. Azt azonban, hogy a jägerek mennyire voltak a finn nemzeti egység képviselői, és mennyire szolgálták a német birodalmi érdekeket, a történészek ma is eltérően ítélik meg. A tények tisztázását nehezíti, hogy a mozgalom illegalitásban működött, és a résztvevők visszaemlékezései gyakran utólagos politikai célokat szolgáltak.
A háború alatt a finn munkásmozgalom és a polgári aktivista körök eltérő utakon jártak. A szociáldemokraták a parlamentáris reformokban és a nemzetközi munkásmozgalomban látták a megoldást, míg a polgári aktivisták egy része a német orientációban bízott. Ez a stratégiai megosztottság már előrevetítette a függetlenség kikiáltása utáni polgárháborús szembenállást.
Az 1917. februári oroszországi forradalom – amely a Gergely-naptár szerint márciusban zajlott – alapvetően megváltoztatta Finnország helyzetét. A cár lemondása után Oroszországban ideiglenes kormány alakult, amely a finn autonómia visszaállítását ígérte. Az orosz ideiglenes kormány 1917. március 20-án kiadott manifesztuma hatályon kívül helyezte az 1899 utáni oroszosító intézkedéseket, és visszaállította a finn nagyhercegség autonóm jogait. A finn Szenátus átalakult, és a finn parlament újra rendszeresen ülésezhetett.
A finn belpolitikában 1917 tavaszán a szociáldemokraták és a polgári pártok közötti hatalmi harc éleződött ki. Az Eduskunta 1917 tavaszán több reformot fogadott el, köztük a nyolcórás munkanapot bevezető törvényt és a községi választójog kiterjesztését. Ezek a reformok a munkásság helyzetét javították, de a polgári pártok egy része attól tartott, hogy a szociáldemokraták a parlamenten keresztül radikális társadalmi átalakítást hajtanak végre. A gazdasági nehézségek, az élelmiszerhiány és a munkanélküliség tovább fokozták a feszültséget.
A korszak legélesebb alkotmányos konfliktusa a hatalmi törvény (valtalaki) körül bontakozott ki. 1917 júliusában a finn parlament – a szociáldemokraták és a polgári pártok egy részének szavazatával – olyan törvényt fogadott el, amely a legfőbb hatalmat a finn parlamentre ruházta, kivéve a külügyi és hadügyi kérdéseket. A törvény célja az volt, hogy Finnország az orosz ideiglenes kormánytól függetlenül gyakorolja belső szuverenitását. Az orosz ideiglenes kormány ezt azonban a birodalom egységének megsértéseként utasította el, és feloszlatta a finn parlamentet. A finn szociáldemokraták és a polgári alkotmányos körök egy része a feloszlatást törvénytelennek tartotta, míg a polgári pártok más része hajlandó volt új választásokat kiírni. Az 1917. októberi választáson a polgári pártok szerezték meg a többséget, ami a szociáldemokraták számára súlyos vereséget jelentett.
A bolsevik hatalomátvétel 1917 novemberében új helyzetet teremtett. A finn parlament 1917. november 15-én ideiglenesen átvette a legfelsőbb hatalom gyakorlását, és új Szenátust alakított. Ez a lépés gyakorlatilag a függetlenség felé tett döntő intézményi lépés volt, bár a formális nyilatkozat még hátravolt. A bolsevik kormányzat deklaráltan támogatta a nemzeti önrendelkezés elvét, ami megkönnyítette a finn függetlenség elismerését, de a finn belpolitikai feszültségeket nem oldotta meg. A munkásőrségek és a polgári védőrségek párhuzamosan fegyverkeztek, és a szociáldemokraták novemberben általános sztrájkot hirdettek, amelynek során erőszakos összetűzésekre is sor került. A decemberi függetlenségi nyilatkozat tehát nem egy egységes nemzeti akarat kifejeződése volt, hanem egy olyan pillanat, amelyben a külpolitikai függetlenség kérdése és a belső osztálykonfliktus szorosan összefonódott.
A finn Szenátus 1917. december 4-én terjesztette a parlament elé a függetlenségi nyilatkozatot (itsenäisyysjulistus). A nyilatkozat kimondta, hogy Finnország szuverén és független állam, és felszólította a külföldi hatalmakat a függetlenség elismerésére. Az Eduskunta december 6-án fogadta el a nyilatkozatot. A szavazás pontos arányáról a forrásokban kisebb eltérések találhatók, de a tudományos konszenzus szerint a parlament nagy többséggel támogatta a javaslatot, miközben a szociáldemokraták egy része tartózkodott vagy fenntartásokat fogalmazott meg. A december 6-i dátum a mai Finnországban állami ünnep, a függetlenség napja.
A függetlenség nemzetközi elismerése gyorsan megtörtént. A szovjet orosz kormány – a Népbiztosok Tanácsa – 1917. december 31-én ismerte el Finnország függetlenségét. Ezt követték a skandináv országok és a nagyhatalmak elismerő nyilatkozatai 1918 elején. A szovjet elismerés időpontja a julián és a Gergely-naptár közötti eltérés miatt egyes forrásokban december 31-én vagy január 13-án szerepel. A finn történetírás a december 31-i dátumot használja, de a nemzetközi irodalomban a naptárkülönbségre figyelmeztetni kell.
A függetlenség kikiáltása azonban nem teremtett belső politikai stabilitást. A finn társadalom megosztottsága 1917 végén mélyebb volt, mint bármikor az autonómia évszázadai alatt. A munkásőrségek és a polgári védőrségek felfegyverzése folytatódott, és az erőszak alkalmi összetűzésekben már megjelent. A nyelvi kérdés, a torppari-kérdés és a parlamenti hatalom megosztásának vitái mind megoldatlanok maradtak. A függetlenség tehát nem a nemzeti egység beteljesülése volt, hanem egy olyan államjogi keret, amelyen belül a belső konfliktusok 1918 elején polgárháborúba torkolltak. A polgárháború kitörését és lefolyását a következő alfejezet, A polgárháború és a független Finnország tárgyalja.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a cári manifesztumok szövegei, az 1906-os parlamenti törvény, az Eduskunta jegyzőkönyvei, a Szenátus és a kormányzó tábornok iratai, valamint a függetlenségi nyilatkozat és a szovjet elismerő jegyzék. A jäger mozgalomról levelezések, naplók és későbbi visszaemlékezések állnak rendelkezésre, de ezeket a résztvevők politikai utóélete erősen befolyásolta. Az 1905-ös sztrájk lefolyását korabeli sajtóbeszámolók, sztrájkbizottsági feljegyzések és rendőrségi jelentések dokumentálják.
A másodlagos szakirodalomban a finn történetírás több irányzata is jelen van. A nemzeti történeti hagyomány a függetlenségi folyamatot a finn nemzeti ébredés és az alkotmányos ellenállás folyamatos sikerének tekinti, míg a társadalomtörténeti irányzat az osztálykonfliktusokra és a munkásmozgalom szerepére helyezi a hangsúlyt. Az 1906-os választási reform kapcsán a női választójog nemzetközi összehasonlítása – különösen az új-zélandi előzményhez képest – a források értelmezésétől függően eltérő hangsúlyt kap. A jäger mozgalom megítélése a finn emlékezetpolitikában a mai napig vitatott: a nemzeti hősi narratíva és a baloldali kritika egyaránt jelen van.
A bizonytalanságok közé tartozik a novemberi manifesztum és más orosz rendeletek dátuma, mivel az Orosz Birodalom a julián naptárt használta, Finnországban pedig a Gergely-naptár volt érvényben. A választási eredmények esetében a tankönyvi adatok általában megbízhatóak, de a kisebb pártok mandátumszámai forrásonként eltérhetnek. A jäger mozgalom létszámát illetően a becslések 1800 és 2200 fő között szórnak. A függetlenségi nyilatkozat december 6-i elfogadásának szavazati aránya a parlamenti jegyzőkönyvek alapján rekonstruálható, de a későbbi politikai emlékezet ezt gyakran egységesebbnek tünteti fel, mint amilyen valójában volt. Végül a szovjet elismerés pontos dátuma a naptárkülönbség miatt kíván figyelmet.