Finnország a második világháború időszakában három, egymástól eltérő jellegű háborús szakaszon ment keresztül: az 1939–1940-es téli háborún (finnül talvisota), az 1941–1944-es folytatólagos háborún (jatkosota) és az 1944–1945-ös lappföldi háborún (Lapin sota). A két fő konfliktus nem pusztán katonai eseménysor, hanem a finn társadalom, a szovjet külpolitika és a nagyhatalmi verseny metszéspontja is. Az alfejezet célja, hogy a dokumentált hadműveleti tények mellett bemutassa a finn háborús célokról, a megszállt területek lakosságáról és a veszteségekről folyó történetírói vitákat. Az előzményekhez tartozik, hogy a független Finnország az 1918-as polgárháború után belpolitikailag megosztott maradt, a Szovjetunióval való viszonyát pedig az 1920-as tartui béke és a határviták öröksége terhelte.
A Szovjetunió 1939 augusztusában Németországgal megkötött Molotov–Ribbentrop paktum titkos kiegészítő jegyzőkönyve Finnországot a szovjet érdekszférába sorolta; ez a dokumentum a háború után vált ismertté, és a finn történetírásban fontos bizonyíték arra, hogy Finnország nem csupán határvitába keveredett. 1939 októberétől a szovjet kormány tárgyalásokat folytatott a finn delegációval. A szovjet követelések között szerepelt a Karéliai-földszoros (Karjalan kannas) határának nyugatra tolása Leningrád védelmére, a Finn-öböl szigeteinek átadása, valamint a Hanko-félsziget bérbeadása szovjet támaszpont céljára. A finn kormány – Juho Kusti Paasikivi és Väinö Tanner tárgyalókkal – kész volt kisebb területi kiigazításra, de a Hanko átadását, amely Helsinki bejáratát fenyegette volna, elutasította. A tárgyalások 1939 novemberében megszakadtak. November 26-án a szovjet fél a mainilai incidensre hivatkozva azt állította, hogy finn tüzérség lőtte Mainila falut; a finn vizsgálat szerint a határ finn oldalán nem történt lövetés, és a mai történeti konszenzus szerint az incidens valószínűleg szovjet ürügy volt. November 30-án a Vörös Hadsereg támadást indított, és a Szovjetunió felmondta a két ország közötti megnemtámadási szerződést. A szovjet vezetés december 1-jén megalakította a Terijoki-kormányt, a finn „népi kormányt” Otto Wille Kuusinen vezetésével, hogy a támadást belső felkelésként tüntesse fel; a finn lakosság azonban elsöprő többségben a legális kormány mögött maradt.
A Vörös Hadsereg több irányból támadott: a Karéliai-földszoroson, a Ladoga-tótól északra, Kainuu és Lappföld irányában. A finn hadsereg létszáma és nehézfegyverzete jelentősen elmaradt a támadókétól, de a téli terep, a sítalpas mozgékonyság és a motti taktika – a bekerített szovjet oszlopok utánpótlásának elvágása, majd felszámolása – hatékonynak bizonyult. A Mannerheim-vonal (Mannerheim-linja) a földszoroson nem összefüggő erődrendszer volt, hanem megerősített terepszakaszok sora, de a védők a fő támadásokat több helyen feltartóztatták. A szovjet csapatok december–januárban súlyos veszteségekkel megakadtak; a Suomussalmi és Raate-i csatákban a finn erők nagy szovjet egységeket kerítettek be és semmisítettek meg.
A hátországban a háborús erőfeszítés széles társadalmi mozgósítással járt. A Lotta Svärd nőszervezet, a védelmi munkák és az önkéntesek hálózata a polgárháború utáni megosztottságot átmenetileg háttérbe szorította. A talvisodan henki (a téli háború szelleme) kifejezés a nemzeti egység háborús mítoszává vált, bár a munkásmozgalom egyes csoportjai kezdetben gyanakvással fogadták a korábbi „fehér” katonai vezetést. A nemzetközi közvélemény Finnország mellé állt; a Népszövetség 1939 decemberében kizárta a Szovjetuniót. Svédország nem lépett be hivatalosan, de fegyvereket, önkénteseket és humanitárius segítséget küldött. Nagy-Britannia és Franciaország tervezte, hogy Narvikon és Svédországon át expedíciós erőt küld Finnországba, de a norvég és svéd kormány megtagadta az átvonulást, és a béke megkötése megelőzte a beavatkozást.
1940 februárjában a szovjet erők átszervezték a támadást, és a Karéliai-földszoroson áttörték a finn védelmet. Viipuri (svédül Viborg, oroszul Viborg) elesett, a finn hadsereg kimerült. Március 13-án Moszkvában aláírták a békét. Finnország elvesztette a Karéliai-földszoros nagy részét Viipurival, a Ladoga-tó északi és nyugati partvidékét, Salla és Kuusamo keleti részeit, valamint kénytelen volt 30 évre bérbe adni Hankót. A területi veszteség a háború előtti terület mintegy 10 százaléka volt, és több mint 400 000 lakos hagyta el az átadott területeket. A finn hatóságok a kitelepítetteket az ország belsejében telepítették le, ami hosszú távú társadalmi feszültségeket okozott.
A téli háború veszteségeire vonatkozó adatok becslések. A finn hivatalos statisztika szerint a finn katonai halottak száma mintegy 22 000–27 000, a civil áldozatoké körülbelül 1 000. A szovjet oldalon a hivatalos orosz adatok 126 000 feletti halottat és eltűntet közölnek, de egyes kutatók ennél magasabb összes veszteséget valószínűsítenek; a pontos szám a szovjet iratkezelés és a későbbi újraértékelések miatt bizonytalan.
A téli háború utáni, 1940 márciusa és 1941 júniusa közötti időszakot a finn történetírás köztes békének (välirauha) nevezi. A Szovjetunió 1940 nyarán annektálta a balti államokat, ami Finnországban a fenyegetettség érzését erősítette. A finn kormány fegyverkezni kezdett, és 1940 szeptemberében megengedte a német csapatok tranzitját Finnországon át Norvégiába. A finn–német katonai együttműködés fokozatosan mélyült, bár formális szövetséget nem kötöttek. A belpolitikában a háborús egység fokozatosan megkopott, de a szovjet nyomás – például a Petsamo nikkelbányái körüli vita – tovább szűkítette a mozgásteret. A finn vezetés számára a Németországgal való együttműködés nem ideológiai választás, hanem a szovjet terjeszkedéstől való félelem következménye volt; ez a megkülönböztetés a későbbi emlékezetpolitikai viták egyik alappillére lett.
A finn háborús célok értelmezése vitatott. A hivatalos narratíva szerint Finnország csak az 1940-ben elvesztett területek visszaszerzésére törekedett; a katonai és polgári vezetés egy része azonban Nagy-Finnország elképzelést is támogatta, amely a rokon finnugor népek lakta Kelet-Karjala megszerzését is magában foglalta. Carl Gustaf Emil Mannerheim 1941. július 10-i napiparancsában a nagy Finnország és a karéliai területek felszabadításának gondolata is megjelent; ezt a kutatók eltérően értelmezik: egyesek szerint retorikai eszköz volt, mások szerint a terjeszkedő célokat igazolja. A finn kormányon belül sem volt egységes a háborús célok meghatározása, és a szociáldemokrata miniszterek egy része óvatosabban viszonyult a határokon túli hódításhoz.
A finn katonai közigazgatás alá vont szovjet területeken a lakosságot etnikai alapon osztották fel: a finnugor (karél, vepsze, inkeri) lakosságot a finn államhoz lojálisnak tekintették, az orosz és más szláv lakosságot pedig táborokba zárták. A finn hivatalos kutatás szerint a megszállt területeken létrehozott táborokban a halálozás 1942-ben különösen magas volt, elsősorban az élelmiszerhiány és a járványok miatt. A táborokban elhunytak pontos száma vitatott, de a finn Nemzeti Levéltár által közzétett becslés szerint több ezerre tehető. Ez a finn háborús történelem legkényesebb kérdései közé tartozik, és a hidegháború évtizedeiben alig került nyilvánosság elé. A megszállt területek lakosságának sorsa nem hasonlítható a náci megsemmisítő táborokhoz, de a táborrendszer és a halálozási arány így is a finn háborús politika egyik legsúlyosabb következménye.
A finn zsidók helyzete speciális volt. Finnországban a háború alatt mintegy 300 zsidó származású katona szolgált a hadseregben; a finn hatóságok nem tettek eleget a német követeléseknek a zsidó lakosság átadásáról, és a finn zsidó katonák számára tábori istentiszteletet is biztosítottak. Ugyanakkor 1942 novemberében a finn biztonsági rendőrség nyolc zsidó menekültet adott ki a német hatóságoknak; az eset a háború utáni történetírásban és emlékezetpolitikában vitatott, és jól mutatja, hogy a finn hatóságok együttműködése a náci Németországgal nem volt mentes az emberi jogi következményektől. A finn zsidó közösség túlélése ugyanakkor tény, és a finn társadalomban a háború alatt nem alakult ki a zsidóellenes üldözés rendszere.
A front 1942-től állásháborúvá merevedett. A finn hadsereg nem vett részt Leningrád ostromának aktív blokádjában, de a város északi megközelítését tartotta, és ezzel hozzájárult a bekerítés fenntartásához. A finn vezetés elutasította a német kérést, hogy támadást indítson a Murmanszki-vasútvonal teljes elvágására, de a stratégiai együttműködés ténye vitathatatlan. A finn társadalomban a háború alatt élelmiszerhiány és hadigazdasági megszorítások voltak; a nők a mezőgazdaságban és a hadiiparban pótolták a frontra vezényelt férfiakat. A háborús propaganda a nemzeti áldozatvállalást hangsúlyozta, de a frontkatonák és a hátország közötti feszültség időnként felszínre tört.
1944 júniusában a Vörös Hadsereg nagy erőkkel támadta a Karéliai-földszoroson lévő finn állásokat. Viipuri június 20-án elesett, a finn hadsereg visszavonult. A kritikus ütközetek Tali-Ihantala, Äyräpää és Vuosalmi térségében zajlottak; a finn védelem – német támogatással is – megállította a szovjet áttörést, ami hozzájárult ahhoz, hogy Finnország elkerülje a balti államok sorsát. Június végén Risto Ryti elnök személyes levélben ígéretet tett Joachim von Ribbentropnak, hogy Finnország nem köt különbékét, cserébe német fegyver- és légitámogatásért. Ryti augusztus elején lemondott, és Mannerheimet választották köztársasági elnökké, aki felmentve érezte magát az ígéret alól, és béketapogatózásba kezdett. A Ryti–Ribbentrop megállapodás a finn politika egyik legvitatottabb lépése; egyes értelmezések szerint a finn vezetés tudatosan vállalta a német kötelezettséget, hogy időt nyerjen, mások szerint az ígéret a katonai összeomlás elkerülésére tett kényszerű engedmény volt.
Finnország 1944. szeptember 4-én beszüntette a harcot, és szeptember 19-én Moszkvában aláírta a fegyverszüneti egyezményt. Az egyezmény megerősítette az 1940-es határokat, Finnország elvesztette Petsamót (oroszul Pecsenga), bérbe adta Porkkalát a Szovjetuniónak 50 évre, jelentős jóvátétel fizetésére kötelezte, és előírta a német csapatok kiűzését. A jóvátétel összegét az egyezmény 300 millió dollárban állapította meg; a finn gazdaság számára ez rendkívül megterhelő volt, de Finnország 1952-re teljesítette. A fegyverszünet nem jelentett végleges békét; a párizsi békeszerződést 1947-ben írták alá, és az abban foglalt területi és katonai korlátozások hosszú távon meghatározták Finnország helyzetét.
A fegyverszünet következménye volt a lappföldi háború (Lapin sota): a finn hadsereg 1944 őszén harcba kezdett a Lappföldön állomásozó német erőkkel. A német csapatok visszavonulás közben felégették Észak-Finnország nagy részét, köztük Rovaniemi városát. A harcok 1945 áprilisáig tartottak; a lappföldi háború finn katonai veszteségei mintegy 1 000 főre tehetők, a polgári lakosság kényszerű kitelepítése és a pusztítás hosszú távú nyomot hagyott. A lappföldi háború a finn hadtörténetben kettős természetű: egyrészt a szövetséges hatalmak felé tett gesztus volt a német csapatok eltávolítására, másrészt a finn társadalom számára újabb háborús terhet jelentett, éppen akkor, amikor a háborús kimerültség már rendkívül magas volt.
A háborús veszteségek összesítése forrástól függően eltér. A folytatólagos háborúban a finn katonai halottak száma a finn hivatalos statisztika szerint mintegy 63 000, a civil áldozatokkal együtt a teljes veszteség meghaladhatja a 90 000 főt. A szovjet hadifoglyok halálozása a finn táborokban mintegy 19 000 főre tehető a finn kutatás szerint; ez a foglyok csaknem 30 százaléka. A szovjet oldal veszteségei a finn fronton a szovjet és orosz hivatalos adatok szerint is nagyok, de a pontos számok a források titkosítása és a későbbi újraértékelések miatt bizonytalanok. A területi veszteségek és a kitelepített lakosság sorsa a háború utáni Finnországot alapvetően meghatározta. A finn hadifoglyok sorsa a Szovjetunióban szintén rossz volt; a fogságba esett finn katonák halálozási aránya magas, de a pontos számokról a szovjet levéltárak megnyitása után is vita folyik.
Az alfejezet elsősorban a finn hadtörténeti hivatalos sorozatra, a szovjet és orosz levéltári iratokra, a finn Nemzeti Levéltár kutatásaira, a veteránemlékiratokra és a statisztikai hivatalok adataira támaszkodik. A veszteségszámok – különösen a szovjet oldalon – becslések, és a szovjet iratkezelés, valamint a háború utáni újraértékelések miatt bizonytalanok. A finn háborús célok, a Kelet-Karjala táborok, a szovjet hadifoglyok sorsa és a német együttműködés megítélése vitatott. A hidegháború alatt a finn hivatalos emlékezet a külön háború (erillissota) tézisét hangsúlyozta, amely szerint Finnország nem volt Németország szövetségese, hanem saját védelmi háborúját vívta; ez a tézis a mai kutatás szerint emlékezetpolitikai állítás, nem dokumentált tény. A forrásokhoz tartozik, hogy a szovjet fél a háború alatt és után is politikai célokra használta a finn kollaboráció vádját, ami a finn történetírásban hosszú ideig öncenzúrához vezetett. A 2000-es évektől a finn kutatásban a Kelet-Karjala táborok és a szovjet hadifoglyok sorsa iránti érdeklődés megerősödött, és az emlékezetpolitikai vitákban a „téli háború szelleme” mellett a háborús bűnök kérdése is megjelent.