Finnország 1917. december 6-án kiáltotta ki függetlenségét, de az új államnak alig hat hete volt arra, hogy békésen berendezkedjen: 1918. január végén az ország polgárháborúba süllyedt. Ez a konfliktus nem egyszerűen az első világháború és az oroszországi forradalom mellékhadszíntere volt, hanem egyszerre osztályháború, fegyveres hatalomátvételi kísérlet és a finn államhatalom legitimációjának véres küzdelme. A Az 1905–1917-es válság és a függetlenség alfejezetben tárgyalt parlamenti szembenállás és a fegyveres erők kialakulása itt csapott át nyílt erőszakba. A polgárháború emlékezete a finn társadalmat évtizedekig megosztotta, ezért a tények, a számok és az ítéletek elkülönítése különösen fontos.
Finnország 1917 őszén intézményi vákuumba került. Az oroszországi februári forradalom után megszűnt a cári főkormányzói hatalom, az októberi bolsevik hatalomátvétel pedig tovább gyengítette a rendfenntartó erőket. A finn szenátus (senaatti) formálisan kormányzott, de nem rendelkezett saját hadsereggel vagy rendőrséggel, amely képes lett volna az ország egész területén érvényt szerezni a döntéseknek. A munkásmozgalom 1917 tavaszán és őszén megerősítette saját fegyveres szervezeteit, a vörös gárdákat (punakaarti), míg a polgári oldal a védelmi gárdákat (suojeluskunta) szervezte. Ez utóbbiak a későbbi fehér hadsereg magvát alkották. A szembenállás politikai szinten is kiéleződött: a szociáldemokrata párt 1917. novemberi általános sztrájkja idején a vörös gárda több városban átvette a helyi hatalmat, bár a sztrájkot végül felfüggesztették. A szenátus 1917. december 6-án kiáltotta ki a függetlenséget, és Szovjet-Oroszország 1917. december 31-én elismerte az új államot. A dokumentált tények szerint azonban a szociáldemokraták és a polgári erők között nem jött létre megállapodás az államhatalom gyakorlásának módjáról.
A fegyveres összecsapások 1918. január közepén kezdődtek Karéliában, ahol a fehér gárda és a vörös gárda helyi összecsapásai már halálos áldozatokat követeltek. A szenátus 1918. január 25-én a védelmi gárdákat nyilvánította az állam hivatalos fegyveres erejévé, és Carl Gustaf Emil Mannerheimet bízta meg a főparancsnoksággal. A vörösök ezt hadüzenetként értelmezték, és 1918. január 27-én éjjel Helsinkiben átvették a hatalmat. Másnap, 1918. január 28-án megalakult a népbiztosság (kansanvaltuuskunta), amely Helsinki központjából próbálta irányítani az általa ellenőrzött déli és ipari területeket. A szenátus tagjai közül többen Vaasába menekültek, és onnan szervezték a fehér oldal polgári kormányzatát. Így az ország két központra szakadt: a fehérek a nyugati és északi, mezőgazdasági jellegű területeket, a vörösök a déli iparvárosokat, különösen Helsinki, Tampere, Turku és Viipuri környékét ellenőrizték. A frontvonal kezdetben nagyjából a Pori–Tampere–Viipuri vonalon húzódott, bár a pontos határok hetekig változtak.
A polgárháború két oldala nem feleltethető meg egyetlen törésvonalnak. A fehér oldal magja a polgári pártok, a szenátus, a védelmi gárdák és a hadsereg tisztikara volt. Társadalmi bázisát elsősorban a földbirtokos parasztság, a középosztály, a városi polgárság és az egyetemi ifjúság adta. A fehérekhez csatlakoztak a Németországban kiképzett finn jägerek (jääkärit), akik 1915–1916 óta a német hadseregben kaptak katonai kiképzést, és 1918 tavaszán tértek haza. A hadsereg főparancsnoka Mannerheim volt, aki korábban a cári hadseregben szolgált tábornokként. A fehér oldal politikai vezetése a Vaasába menekült szenátus kezében volt, amelynek vezetője Pehr Evind Svinhufvud volt. A fehér ideológia a törvényes kormányzat védelmét, a „vörös lázadás” leverését és a finn függetlenség megőrzését hangsúlyozta, ugyanakkor erősen antiszocialista és sok tekintetben konzervatív-nemzeti jelleget öltött. A fehér hadsereg katonai fölénye a jäger tiszteknek, a német fegyverszállításoknak és a szervezett parancsnoki struktúrának köszönhető.
A vörös oldal a radikalizálódott munkásmozgalomból nőtt ki. A népbiztosság tagjai főként szociáldemokraták voltak, de a vezetésben hamarosan a forradalmi irányzat kerekedett felül. A vörös gárdák magja az ipari munkásságból, a mezőgazdasági bérmunkásokból és a városi szegénységből került ki. A vörösök politikai célja kezdetben nem a szovjet típusú állam létrehozása volt, hanem egy szocialista Finnország megalakítása, bár a népbiztosság radikális szárnya szoros kapcsolatot tartott az orosz bolsevikokkal. A vörös kormányzat a munkástanácsokra és a szakszervezetekre támaszkodott, de a katonai vezetés gyenge volt: hiányoztak a képzett tisztek, a fegyverzet és a logisztika. A vörösök oldalán több ezer Oroszországban állomásozó orosz katona is harcolt, bár a bolsevik kormány hivatalosan semleges akart maradni, és az 1918. március 3-i breszt-litovszki békeszerződésben kötelezte magát az orosz csapatok kivonására Finnországból. A gyakorlatban azonban sok orosz katona a vörösökhöz csatlakozott, vagy fegyvereket adott át nekik. A vörös oldal pozícióját gyengítette, hogy nem tudta megszervezni az élelmiszer-ellátást, és a vidéki lakosság egy része ellenségesen viszonyult hozzá.
A két oldal létszámáról eltérő becslések vannak. A fehér hadsereg létszáma a háború végére körülbelül 70 000 főre nőtt, a vörös gárdák pedig mintegy 80 000 főt mozgósítottak, de ezek a számok a források hiányossága miatt csak hozzávetőlegesek, és a különböző kutatók eltérő adatokat közölnek. A fegyveres erők összetétele sem volt homogén: mindkét oldalon sok kényszerrel besorozott fiatal férfi harcolt, és a lojalitás gyakran a helyi közösség nyomásától függött.
A polgárháború mintegy három és fél hónapig tartott, 1918. január végétől május közepéig. A kezdeti szakaszban a vörösök támadásba lendültek, és megpróbálták elvágni a fehérek utánpótlási vonalait. A fehér hadsereg azonban hamar átvette a kezdeményezést. A háború legvéresebb ütközete a tamperei csata volt, amely 1918. március 16-tól április 6-ig tartott. A fehér erők Mannerheim vezetésével körülzárták a várost, és heves utcai harcokban foglalták el. A tamperei csata a fehér oldal első nagy győzelme volt, és megtörte a vörösök katonai ellenállását. A vörös gárdák kapitulációja után a fehérek több ezer foglyot ejtettek.
A háború második döntő eseménye a német beavatkozás volt. A fehér szenátus 1918 tavaszán katonai segítséget kért Németországtól, és Berlin a keleti front összeomlása után elfogadta a kérést. A német Ostsee-divízió 1918. április 3-án szállt partra Hankóban, és észak felé nyomult előre. A német csapatok és a fehér gárda 1918. április 12–13-án foglalta el Helsinkit, a vörös kormány pedig Viipuriba, majd onnan Szovjet-Oroszországba menekült. A vörösök utolsó jelentős városa, Viipuri 1918. április 29-én esett el. A háború hivatalosan 1918. május 15-én ért véget, amikor a fehérek elfoglalták a Karéliai-földszoros utolsó vörös állásait. A vörös gárdák egy része megadta magát, mások Oroszországba menekültek. A háború katonai szempontból a fehér oldal teljes győzelmével zárult.
A polgárháború kegyetlensége nem korlátozódott a frontvonalakra. Mindkét oldal hajtott végre bírósági eljárás nélküli kivégzéseket. A vörös terror áldozatai elsősorban a polgári lakosság tagjai, földbirtokosok, papok, rendőrök és politikai ellenfelek voltak. A vörös gárdák egyes egységei a hátországban tömeges kivégzéseket hajtottak végre, különösen a háború utolsó heteiben, amikor a vereség közeledtével a radikális elemek megtorlásba kezdtek. A fehér terror ennél szélesebb körű és szervezettebb volt: a fehér csapatok és a védelmi gárdák a háború alatt és közvetlenül utána több ezer vörösnek tartott személyt végeztek ki, gyakran rögtönítélő bírósági eljárások után. A kivégzések egy része a front mögött, a fogolytáborokban vagy a megszállt településeken történt. A terror mértékét a finn történetírás hosszú ideig alulbecsülte, de a 2000-es évek kutatásai feltárták, hogy a fehér oldal áldozatainak száma jelentősen meghaladta a vörös terror áldozatainak számát. A pontos számok azonban máig vitatottak, mert a halotti anyakönyvek hiányosak, sok áldozatot jeltelen sírba temettek, és a későbbi hivatalos összeírások politikai szempontok szerint készültek. A dokumentált tények alapján a háború teljes halottjainak számát – beleértve a csatában elesetteket, a kivégzetteket és a fogolytáborokban elhunytakat – a finn történészek általában 36 000 és 38 000 közé teszik, de ez a becslés magában foglalja a polgári áldozatokat is, és az egyes kategóriák aránya további vita tárgya.
A fehér győzelem után a hatóságok hatalmas fogolytábort hoztak létre. 1918 nyarán körülbelül 80 000 embert tartottak fogva, köztük vörös gárdistákat, katonakorú férfiakat és politikai aktivistákat. A legnagyobb táborok közé tartozott a helsinki erőd, a Suomenlinna, valamint a Hennala, Tammisaari és Hämeenlinna melletti táborok. A fogolytáborokban az élelmiszerhiány, a rossz higiénia és a járványok tömeges halálozáshoz vezettek. A táborokban elhunytak számát a kutatások általában 12 000–13 000 főre becsülik, de ez a szám is vitatott, mert a halálozási okok megállapítása a hiányos nyilvántartások miatt nehéz. A fogolytáborokban elhunytak többsége nem kivégzés, hanem éhezés és betegség következtében halt meg, ami a korszakban Európa-szerte előforduló háborús éhínség és a finn hatóságok elégtelen ellátási intézkedései következménye volt. Ezt a finn történetírás ma már egyértelműen a fehér győzelem utáni megtorlás részének tekinti, bár a korabeli hivatalos álláspont a halálozásért a vörös lázadást és a nehéz ellátási helyzetet okolta.
A polgárháború után Finnország államformája nyitott kérdés maradt. A fehér oldal egy része a monarchiát támogatta, mert a köztársaságot a vörös forradalom eszméjével társította. A parlament – amelyből a szociáldemokrata képviselők nagy része a háború alatt távozni kényszerült – 1918. október 9-én Hessen Frigyes Károly herceget (Friedrich Karl von Hessen) választotta Finnország királyává. A választás azonban nem lépett hatályba, mert Németország 1918 novemberi veresége után a külpolitikai helyzet gyökeresen megváltozott: a győztes antant hatalmak nem nézték volna jó szemmel egy német herceg trónra lépését, és a finn politikai elit egy része is a köztársaság mellett foglalt állást. A kormány 1918 decemberében lemondott a királyválasztásról, és 1919-ben új alkotmányt fogadtak el. Az 1919. július 17-én elfogadott alkotmány – amely 1919. július 25-én lépett hatályba – köztársasági államformát hozott létre, erős elnöki jogkörökkel és egykamarás parlamenttel (eduskunta). Az elnököt a parlament választotta, de a korabeli gyakorlatban az államfő széles kül- és belpolitikai mozgástérrel rendelkezett. Az első köztársasági elnök Kaarlo Juho Ståhlberg lett 1919. július 25-én.
A polgárháború utáni politikai mezőt a fehér oldal dominanciája jellemezte, de a demokratikus intézmények fokozatosan megerősödtek. A szociáldemokrata pártot 1918-ban formálisan nem tiltották be, de vezetői közül sokan börtönbe kerültek vagy emigrációba kényszerültek. A párt 1919–1920-ban újjászerveződött, és 1926-ban – a centrum- és jobboldali pártokkal kötött kompromisszum keretében – először alakíthatott kormányt Väinö Tanner vezetésével. A kommunista pártot 1918 augusztusában Moszkvában alapították, de Finnországban illegálisan működött, és 1923-ban hivatalosan betiltották. A kommunisták a szakszervezeti mozgalomban és a parlamenti választásokon részben fedőszervezeteken keresztül vettek részt, de a hatóságok rendszeresen felléptek ellenük. A politikai stabilitást a centrista és agrárpártok, valamint a jobboldali Nemzeti Koalíció és a svéd Néppárt közötti váltógazdálkodás biztosította.
A konszolidáció legsúlyosabb belső kihívása az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején érkezett. A gazdasági világválság, a kommunistaellenesség és a polgárháború fehér veteránjainak radikalizálódása nyomán 1929-ben megalakult a Lapua-mozgalom (Lapuan liike). Ez a félkatonai szervezet antikommunista és autoriter célokat hirdetett, nyomást gyakorolt a kormányra, és erőszakos akciókat hajtott végre baloldali aktivisták ellen. A mozgalom csúcspontja az 1932. február 27. és március 2. közötti mäntsäläi lázadás (Mäntsälän kapina) volt, amikor több száz fegyveres felkelő a kormány lemondását követelte. Pehr Evind Svinhufvud elnök – aki ekkor már második elnöki ciklusát töltötte – rádióbeszédben szólította fel a lázadókat a fegyverletételre, és a hadsereg lojalitása megakadályozta a puccsot. A Lapua-mozgalmat betiltották, de utódpártja, az Isänmaallinen kansanliike (IKL, Hazafias Népi Mozgalom) 1932-től parlamenti pártként működött. A demokrácia túlélte a válságot, bár a politikai légkör a polgárháború emléke miatt továbbra is megosztott maradt.
A független Finnország területi és nemzetközi helyzete a polgárháború után csak fokozatosan rendeződött. A Szovjet-Oroszországgal fennálló határvitát a tartui békeszerződés zárta le, amelyet 1920. október 14-én írtak alá. A szerződés rögzítette a finn–szovjet határt, és Finnország megkapta a Petsamo (Pecsenga) régiót, amely tengeri kijáratot biztosított az északi Jeges-tengerhez. Finnország ugyanakkor lemondott a kelet-karéliai területekről, ahol finn nyelvű lakosság élt, ami a későbbi „Nagy-Finnország” eszméjének táptalajt adott. A szerződés aláírása után a finn–szovjet viszony formálisan rendezett volt, de a szovjet fél a fehér emigránsok és a határ menti feszültségek miatt gyakran bizalmatlan maradt.
Az Åland-szigetek hovatartozása Svédországgal okozott vitát. A szigetek lakossága svéd nyelvű volt, és a polgárháború alatt egy részük Svédországhoz kívánt csatlakozni. A kérdést a Népszövetség elé terjesztették, amely 1921. június 24-én a szigeteket Finnországnak ítélte, de széles autonómiát és demilitarizációt írt elő. A döntés lehetővé tette, hogy Åland svéd nyelvű közigazgatást és oktatást tartson fenn, és a szigetek később a finnországi svéd kisebbség egyik szimbolikus bázisává vált.
A belpolitikai konszolidációval párhuzamosan Finnország a nemzetközi szervezetekben is megjelent: 1920-ban csatlakozott a Népszövetséghez, és 1935-től a skandináv országokkal együtt az úgynevezett északi semlegességi politika keretében próbált távol maradni a nagyhatalmi konfliktusoktól. A Szovjetunióval való viszony azonban törékeny maradt, és a finn politikai elit a német befolyástól való elszakadás után fokozatosan a skandináv országokhoz, különösen Svédországhoz közeledett.
A polgárháború értelmezése a finn társadalomban évtizedekig alapvető törésvonal maradt. A fehér oldal hivatalos emlékezetpolitikája szerint a háború „felszabadító háború” volt, amely megvédte Finnországot a bolsevik uralomtól és a külső orosz beavatkozástól. Ezt a narratívát a két világháború közötti állami ünnepségek, a fehér veteránszervezetek és az oktatás is támogatta. A vörös oldal ezzel szemben a háborút osztályháborúnak és a munkásosztály elleni megtorlásnak tekintette, és az 1920-as évek végétől a szociáldemokrata munkásmozgalom saját megemlékezéseket szervezett. A két emlékezeti hagyomány csak a második világháború után, különösen az 1960-as évektől kezdett közeledni, amikor a finn történetírás és a közbeszéd a „polgárháború” kifejezést kezdte használni, és elismerte a konfliktus osztályjellegét. A 2000-es években a történészek – különösen a fehér terror és a fogolytáborok kutatásával – tovább árnyalták a képet, és a mai konszenzus szerint a polgárháború egyszerre volt a finn állam születésének traumája és a többségi társadalom belső megosztottságának kifejeződése. Az emlékezetpolitikai viták azonban továbbra is jelen vannak, különösen a fehér és vörös áldozatok emlékműveinek elhelyezése és a hivatalos megemlékezések formája körül.
A polgárháború kutatása elsősorban a finn hadiarchívumok, a szenátus és a népbiztosság iratai, a helyi egyházi anyakönyvek, a fogolytáborok nyilvántartásai, valamint a korabeli sajtó és visszaemlékezések alapján történik. Az elsődleges források azonban hiányosak és politikai szempontok szerint szelektívek: a fehér oldal a háború után számos iratot megsemmisített vagy átszerkesztett, a vörös oldal dokumentumai pedig részben megsemmisültek, részben szovjet archívumokba kerültek. A halottak és a kivégzések számára vonatkozó adatok ezért nem tekinthetők pontos statisztikai ténynek, hanem becslések, amelyek a forráskritika függvényében módosulhatnak. A fehér terror áldozatainak számát a 2000-es évek előtt jelentősen alulbecsülték; az újabb kutatások több ezerre teszik a bírósági eljárás nélkül kivégzettek körét, de a pontos érték továbbra is vitatott. A fogolytáborok halottjainak száma körül is módszertani vita zajlik, mivel a halotti anyakönyvek nem minden esetben rögzítik a halál okát. Az egyes katonai események időpontjai – például a tamperei csata kezdete vagy a vörös kormány menekülésének napja – viszonylag jól dokumentáltak, de a helyi összecsapások és a kisebb atrocitások kronológiája gyakran homályos. A nemzetközi beavatkozás megítélésében is vannak eltérő hangsúlyok: a finn történetírás egy része a német partraszállást a fehér győzelem elengedhetetlen feltételének tekinti, míg mások szerint a fehér hadsereg egyedül is képes lett volna a vörösök leverésére, bár lassabban. Ez utóbbi értelmezés tudományos vitaként van jelen, nem egyértelmű konszenzus.