A 17. századi Holland Köztársaság gazdasági virágzása – amelyet az előző alfejezet (A kereskedelmi birodalom és a VOC) tárgyalt – nem csupán kereskedelmi mérlegekben és hajórakományokban mérhető. A felhalmozott tőke átalakította a városi társadalom szerkezetét, a művészeti termelés feltételeit, a tudományos megismerés intézményeit és a mindennapi élet anyagi kultúráját. Ugyanakkor az „aranykor” (hollandul: gouden eeuw) kifejezés a 19. századi nemzeti emlékezet terméke, és ma vitatott, mert a jólét nem terjedt ki a társadalom egészére, a gyarmati kereskedelem pedig rabszolgaságon és erőszakon alapult. Ez az alfejezet a kultúra és a társadalom metszéspontját vizsgálja, elkülönítve a dokumentált tényeket a tudományos konszenzustól és a vitatott értelmezésektől.
A holland gazdasági csúcs időszakát hagyományosan a 17. század első kétharmadára, nagyjából 1588 és 1672 közé teszik, bár a folyamatok korábban kezdődtek és később is hatottak. A gazdaság alapját a balti gabonakereskedelem, a heringhalászat, a textilipar, a hajózás és a gyarmati kereskedelem alkotta. A köztársaság lakossága a 17. század közepén becslések szerint 1,5–2,0 millió fő lehetett; a pontos szám vitatott, mert a korabeli adóösszeírások és egyházi anyakönyvek nem fedik le egyenletesen a területet (Israel 1995; Prak 2005). A városiasodottság kiemelkedően magas volt: egyes becslések szerint a lakosság 30–40 százaléka élt városokban, ami a korabeli Európában ritkaságnak számított. Amszterdam lakossága 1600 körül mintegy 60 ezer, 1650 körül mintegy 150 ezer, 1700 körül pedig már 200 ezer fő körül mozgott, de ezek az adatok becslések, és a források eltérően értelmezik a városhatárokat.
A politikai hatalmat a regentek (hollandul: regenten) birtokolták: olyan városi patríciuscsaládok, amelyek jellemzően kereskedelemből, hajózásból vagy korábbi iparból gazdagodtak meg, majd a városi tanácsokban és a tartományi rendekben szereztek pozíciókat. A regentek rétege nem volt zárt arisztokrácia, de a 17. század folyamán egyre inkább oligarchizálódott: a hivatalokat gyakran rokoni kapcsolatok és kooptáció útján osztották el. Az országos szintű tisztség, a nagypensionárius (hollandul: raadpensionaris) – például Johan de Witt (1625–1672) – is ebből a körből került ki. A tartományok közül Holland volt a leggazdagabb és legnépesebb, ezért a „Holland Köztársaság” elnevezés részben a domináns tartományra utal, noha a köztársaság hét tartományból állt: Holland, Zeeland, Utrecht, Gelderland, Overijssel, Friesland és Groningen. A többi tartomány saját identitással és részben eltérő gazdasági szerkezettel rendelkezett; például Friesland és Groningen mezőgazdasági jellege erősebb volt, míg Zeeland a tengeri kereskedelemre és a kalózkodás határán mozgó hajózásra épült.
A városi társadalom rétegzett volt. A polgárság (hollandul: burgerij) jogi kategória volt: a városi polgárjog megszerzése bizonyos feltételekhez – például születéshez, házassághoz vagy vásárláshoz – kötődött, és előjogokkal járt a céhes iparban és a kereskedelemben. A polgárságon belül hatalmas vagyoni különbségek voltak: a leggazdagabb kereskedők vagyona messze meghaladta a kézművesekét, a tengerészek és a szolgák pedig gyakran a létminimum közelében éltek. A társadalmi mobilitás létezett, de korlátozott volt; a sikeres kereskedő családok a második-harmadik generációban gyakran a regentek közé emelkedtek, míg a szegényeknek alig volt esélyük a felemelkedésre. A nők jogállása a korabeli Európához képest kedvezőbb volt a vagyoni jogok terén – például örökölhettek, és a házassági vagyonközösség bizonyos védelmet nyújtott –, de a közéletből és a hivatalviselésből ki voltak zárva.
A holland festészet a 17. században alapvetően piaci termelés volt. A művészeti termelés nem elsősorban egyházi vagy udvari megrendelésre épült, hanem nyílt piacra: a festők képeket állítottak elő, és azokat vásárokon, kereskedőknél, sorsolásokon vagy műtermükben értékesítették. A Szent Lukács céh (hollandul: Sint-Lucasgilde) szabályozta a festők képzését és értékesítését a városokban, bár a céhes keretek a század folyamán lazultak. A festők a műfajok széles skáláját művelték: tájkép (landschap), csendélet (stilleven), zsánerkép (genre-stuk), portré (portret), tengeri kép (zeegezicht) és történeti festmény (historiestuk). A specializálódás lehetővé tette a termelékenység növekedését: egy-egy festő gyakran egyetlen műfajra összpontosított.
A festmények ára széles skálán mozgott. A legolcsóbb képeket a középrétegek is megengedhették maguknak; a vagyonleltárak tanúsága szerint még a szerényebb polgári háztartásokban is előfordult festmény. A becslések szerint a 17. század folyamán a holland festők összesen több millió képet állíthattak elő – egyes történészek 5–10 milliós nagyságrendet valószínűsítenek, de ez a szám bizonytalan, mert a képek nagy része nem maradt fenn, és a korabeli források hiányosak (Schama 1987; Israel 1995). A művészeti piac válságoknak is kitett volt; az 1672-es úgynevezett katasztrófaév (hollandul: Rampjaar), amikor a köztársaságot francia, angol és münsteri csapatok támadták, a festményárak és a megrendelések összeomlásához vezetett.
A legismertebb festők közé tartozik Rembrandt van Rijn (1606–1669), Johannes Vermeer (1632–1675), Frans Hals (1582/83–1666), Jan Steen (1626–1679) és Jacob van Ruisdael (1628/29–1682). Rembrandt pályája a piaci siker és a pénzügyi csőd kettősségét mutatja: korának egyik legkeresettebb portréfestője volt, mégis csődbe ment, ami a művészeti piac kockázatait és a megélhetés bizonytalanságát jelzi. Vermeer életműve viszonylag kicsi, képei a polgári otthon intimitását, a fény és a csend rendjét ábrázolják. Jan Steen zsánerképei gyakran erkölcsi üzenetet hordoznak, például a mértéktelenség vagy a házassági hűtlenség következményeit mutatják be. A holland festészet hétköznapi témái – kocsmai jelenetek, háztartási teendők, piaci élet – a polgári önszemléletet tükrözik, de egyben a társadalmi normákat is közvetítették. A 19. századi művészettörténet a „holland aranykor festészetét” nemzeti stílusként értelmezte; ez az értelmezés azonban visszavetítés, mert a 17. századi festők magukat elsősorban helyi mesterekként, nem pedig „nemzeti művészként” határozták meg.
A Holland Köztársaság viszonylagos sajtó- és gondolatszabadsága – amelyet a korabeli Európában szokatlannak tartottak – vonzotta a külföldi tudósokat és gondolkodókat. A könyvnyomtatás Amszterdamban, Leidenben és más városokban virágzott; a nyomdák Európa-szerte keresettek voltak, és a könyvkiadás üzletágként működött. A könyvtermelés a 17. századi köztársaságban mennyiségileg kiemelkedő volt, bár a pontos példányszámok becslések, és a fennmaradt címanyag sem teljes. A térképészet (kartográfia) szorosan kapcsolódott a tengeri kereskedelemhez; a Blaeu család például atlaszaival és tengerészeti térképeivel szerzett hírnevet.
Az egyetemek közül a Leideni Egyetem (hollandul: Universiteit Leiden), amelyet 1575-ben alapítottak, a kor egyik legjelentősebb tudományos központja lett. Mellette a Franekeri Egyetem (1585), a Groningeni Egyetem (1614) és az Utrechti Egyetem (1636) is fontos szerepet játszott. A tudományos forradalom kifejezést a történészek a 16–17. századi természettudományos átalakulásra használják, bár maga a fogalom vitatott, mert a változás nem volt egységes és nem volt előzmények nélküli. A holland köztársaságban a tudományos munka gyakran gyakorlati problémákra irányult: hajózás, vízépítés, kereskedelem, orvoslás.
Christiaan Huygens (1629–1695) fizikus, matematikus és csillagász az ingaóra tökéletesítésével, a fény hullámelméletével és a Szaturnusz gyűrűinek megfigyelésével vált ismertté. Antoni van Leeuwenhoek (1632–1723) a mikroszkóp tökéletesítésével és mikroszkopikus megfigyeléseivel – például baktériumok, vérsejtek, spermiumok leírásával – járult hozzá a biológia fejlődéséhez. Jan Swammerdam (1637–1680) a rovarok anatómiájának vizsgálatában végzett úttörő munkát. Regnier de Graaf (1641–1673) az orvostudományban, különösen a szaporodásbiológiában alkotott maradandót. A filozófiában René Descartes francia gondolkodó hosszabb ideig élt a köztársaságban, és itt adta ki több művét; Baruch Spinoza (1632–1677) Amszterdamban született, és a köztársaságban fejtette ki a Biblia kritikai értelmezését és a panteista metafizikát. Hugo Grotius (1583–1645) jogtudós a nemzetközi jog és a természetjog elméletének egyik megalapozója volt. E szellemi élet nem volt konfliktusmentes: Spinozát a zsidó közösségből kiközösítették, Descartes művei pedig időnként egyetemi és egyházi vitákat váltottak ki.
A Holland Köztársaság vallási térképe sokszínű volt, de a sokszínűség nem jelentett modern értelemben vett vallásszabadságot. A nyilvános, kiváltságos egyház a kálvinista református egyház (hollandul: Nederduitse Gereformeerde Kerk vagy később Hervormde Kerk) volt, amely a politikai elit támogatását élvezte. A lakosság jelentős része azonban más felekezethez tartozott: katolikusok, lutheránusok, mennoniták, remonstránsok (arminiánusok) és zsidók. A katolikusok arányát a történészek nehezen tudják pontosan megbecsülni; egyes becslések 30–40 százalékot valószínűsítenek, de a források hiányosak, mert a katolikus közösségek részben illegalitásban működtek. A katolikusok formálisan nem gyakorolhatták nyilvánosan vallásukat, ezért rejtett templomokban (hollandul: schuilkerk) – például lakóházak átalakított helyiségeiben – tartották az istentiszteleteket. A hatóságok gyakran tudtak ezekről, de hallgatólagosan megtűrték őket, amennyiben a közösség nem zavarta a közrendet.
A zsidó közösség, különösen a Portugáliából és Spanyolországból menekült szefárd zsidók, viszonylag nagy vallási és gazdasági szabadságot élvezett Amszterdamban. A portugál zsinagóga (hollandul: Portugees-Israëlietische Synagoge, közismert nevén Snoge) 1675-ben épült. A zsidók azonban nem rendelkeztek teljes polgárjoggal, és bizonyos foglalkozásokból ki voltak zárva. A tolerancia tehát pragmatikus volt: a kereskedővárosok gazdasági érdeke megkívánta a különböző vallású és származású kereskedők beengedését, de a felekezetek közötti egyenlőség nem létezett.
A vallási feszültségek a kálvinista táboron belül is kiéleződtek. A remonstráns–kontraremonstráns vita az eleve elrendelés tanáról szólt: a remonstránsok (arminiánusok) a szabad akarat nagyobb szerepét hangsúlyozták, míg a kontraremonstránsok a szigorú kálvini predestinációt védték. A vitát az 1618–1619-es dordrechti zsinat (hollandul: Synode van Dordrecht) zárta le, amely a kontraremonstráns álláspontot erősítette meg, és a remonstráns lelkészeket eltávolította. A zsinat politikai következményekkel is járt: a győztes ortodox irányzat hívei politikai tisztogatást hajtottak végre, és a remonstráns politikai vezetőket, köztük Johan van Oldenbarnevelt nagypensionáriust (1547–1619) halálra ítélték. Ez az eset jól mutatja, hogy a holland tolerancia korántsem volt elvi és korlátlan; a vallási és politikai hatalom összefonódott.
A 17. századi holland polgári élet anyagi kultúrája a gazdasági fellendülés következtében látványosan gazdagodott. A vagyonleltárak (hollandul: boedelinventarissen), amelyeket halálesetek, csődök vagy házassági szerződések alkalmával készítettek, részletes képet adnak a háztartások tárgyi világáról. A festmények, keleti szőnyegek, porcelán, üvegáru és bútorok a jómódú polgári otthonokban gyakoriak voltak. A gyarmati áruk – fűszerek, cukor, dohány, kávé, tea – fokozatosan elterjedtek, de a cukor és más élvezeti cikkek termelése rabszolgamunkán alapult a holland gyarmatokon. A festményeken időnként megjelennek fekete szolgák, ami a gyarmati hierarchia jelenlétét jelzi a holland otthonokban; ezt a tárgyalás során nem szabad elhallgatni vagy relativizálni.
A család és a házasság a polgári rend központi intézménye volt. A házasságkötéseket a városi hatóságok anyakönyvezték, és a házassági vagyonjog viszonylag védte a nőket: a házassági vagyonközösség elve azt jelentette, hogy a házastársak közös vagyonnal rendelkeztek. A nők a háztartásban és a családi üzletben dolgoztak, de a közéletből, a céhek vezetéséből és a hivatalviselésből ki voltak zárva. A gyereknevelés szigorú volt; a korabeli nevelési traktátusok – például a nagy hatású Jacob Cats (1577–1660) művei – a fegyelmet, a takarékosságot és a vallási erényeket hangsúlyozták. A holland polgári ideál a rendezett, tiszta, vallásos háztartást állította középpontba, amit a zsánerfestmények is gyakran ábrázoltak.
A szegénygondozás a városi hatóságok és az egyházak feladata volt. A szegények, árvák, idősek és betegek ellátására szegényházak és árvaházak működtek. A deviancia kezelésére dolhuis (elmebetegek háza) és rasphuis (dologház) szolgált, ahol a bentlakók munkára kényszerültek. Ezek az intézmények a fegyelmezés és a társadalmi kontroll eszközei voltak, nem pedig a mai értelemben vett szociális ellátás. A pestisjárványok – például az 1635–1636-os és az 1663–1664-es – rendszeresen pusztítottak a városokban, és a halálozási mutatókat időszakosan megemelték. A csecsemőhalandóság magas volt; a pontos arányokat nehéz megbecsülni, mert a korabeli anyakönyvek vezetése nem volt egységes.
A társas élet színterei a kávéházak (hollandul: koffiehuis), a sörözők és a céh-házak voltak. A kávé és a tea fogyasztása a 17. század második felében terjedt el, és a polgári otthonokban is megjelent. Az étkezési szokások a társadalmi helyzet szerint különböztek: a gazdagabb polgárok húst, halat, fűszereket fogyasztottak, míg a szegényebbek kenyéren, kásán és zöldségeken éltek. A holland konyha a 17. században a bőség és a mértékletesség kettősségét mutatta; a korabeli erkölcsi irodalom és a zsánerfestmények egyaránt intettek a torkosság és a részegség ellen.
A „holland aranykor” fogalma a 19. századi nemzeti romantika és nemzetépítés terméke. A korszak kulturális teljesítményét – különösen a festészetet – a modern holland nemzeti identitás alapköveként kezdték bemutatni. A 20. században és a 21. század elején ez az értelmezés egyre inkább vitatottá vált. A kritikai történetírás rámutat, hogy a gazdasági fellendülés nem volt általános: a szegények, a nők, a vallási kisebbségek és a gyarmati alattvalók nem részesültek egyformán a jólétből. A gyarmati kereskedelem – különösen a Holland Kelet-indiai Társaság (VOC) és a Holland Nyugat-indiai Társaság (WIC) tevékenysége – rabszolgaságon, kényszermunkán és fegyveres erőszakon alapult. A holland festmények, a polgári otthonok és a városi építészet anyagi alapjai részben ebből a rendszerből származtak. Ezért ma a történészek egy része kerüli az „aranykor” kifejezést, vagy kifejezetten kritikusan használja; mások a korszak kulturális és tudományos teljesítményét továbbra is elismerik, de hangsúlyozzák annak árnyoldalait. Ez a vita emlékezetpolitikai állításokat is érint, és nem tekinthető lezártnak.
A holland aranykor társadalom- és kultúrtörténetéhez elsődleges források széles köre áll rendelkezésre: városi anyakönyvek, közjegyzői iratok, vagyonleltárak, adóösszeírások, egyházi jegyzőkönyvek, útleírások és maguk a festmények. A festmények nem csupán művészeti alkotások, hanem a mindennapi élet, a társadalmi normák és a gyarmati kapcsolatok lenyomatai is. A mennyiségi adatok – lakosságszám, városi népesség, festménytermelés, katolikusok aránya – azonban becslések, és a történészek között eltérő értelmezések vannak. A korabeli statisztikák hiányosak, az adóösszeírások célja és módszere pedig befolyásolja a megbízhatóságot.
A főbb feldolgozások közül kiemelhető: Simon Schama, The Embarrassment of Riches: An Interpretation of Dutch Culture in the Golden Age (London: Collins, 1987); Jonathan Israel, The Dutch Republic: Its Rise, Greatness, and Fall 1477–1806 (Oxford: Clarendon Press, 1995); Maarten Prak, The Dutch Republic in the Seventeenth Century (Cambridge: Cambridge University Press, 2005). Ezek a művek a korszakról szóló tudományos konszenzus fontos állomásai, de a részletkérdésekben – például a vallási tolerancia mértékében, a nők helyzetében vagy a gazdasági növekedés okában – eltérő hangsúlyokat képviselnek. A gyarmati örökség értékelése az utóbbi évtizedekben különösen vitatott területté vált, és a források újraolvasása folyamatos.