A 18. század második felében a A holland aranykor kultúrája és társadalma alfejezetben bemutatott gazdasági és kulturális teljesítmény már nem bizonyult elegendőnek a nemzetközi erőviszonyok megváltozásához. A Holland Köztársaság (Republiek der Zeven Verenigde Nederlanden) nem omlott össze egyetlen eseményben, hanem fokozatosan veszítette el azt a kivételes helyzetet, amelyet a 17. században elfoglalt. Az alábbiakban a 18. századi relatív hanyatlást, a belpolitikai feszültségeket, a patriot mozgalmat, az 1795-ös francia megszállást és a Batáviai Köztársaság (Bataafse Republiek) korszakát tekintjük át. A Hollandi tartomány – az állam magterülete – és a déli, Habsburg uralom alatt álló Németalföld eltérő pályáját A spanyol és osztrák Németalföld tárgyalja.
A 17. századi aranykor után a holland gazdaság nem zuhant össze, de a brit iparosodás és a francia merkantilista politika közepette elveszítette korábbi dinamikáját. A holland textilipar Leidenben és Haarlemben hanyatlani kezdett, a heringhalászat csökkent, a hajózás pedig egyre inkább a brit versenytársakkal szemben szorult háttérbe. A holland Kelet-indiai Társaság (VOC) és a Nyugat-indiai Társaság (WIC) pénzügyi nehézségei a 18. század közepére nyilvánvalóvá váltak: a korrupció, a csökkenő profit és a növekvő adósság aláásta a részvényesek bizalmát. A holland tőke ugyanakkor még mindig jelentős volt, és a köztársaság továbbra is fontos pénzügyi központnak számított. A hanyatlás ezért leginkább relatív hanyatlásként írható le: a holland gazdaság stagnált vagy lassan nőtt, miközben Nagy-Britannia ipari forradalma gyors átalakulást hozott.
A politikai rendszer megmerevedett. A hét tartomány szuverenitása a Rendi Gyűlés (Staten-Generaal) döntéseit lassította, és a Holland tartomány (Holland) gazdasági túlsúlya állandó feszültséget okozott. A helytartó (stadhouder) – az Orániai-Nassaui ház tagja – a hadsereg főparancsnoka volt, de hatásköre tartományonként változott. A nagy tanácsos (raadpensionaris) a Holland tartomány legfőbb tisztviselőjeként a rendi gyűlés elnöke volt, és gyakran a republikánus irányzat vezetőjeként lépett fel. Az 1747-es osztrák örökösödési háború idején a közvélemény nyomására az Orániai-ház visszatért: IV. Vilmos (Willem IV) örökös helytartóvá vált, és ezzel a második helytartóság nélküli korszak véget ért. Fia, V. Vilmos (Willem V) 1751-től, nagykorúságáig anyja és porosz gyámok irányítása alatt, majd önállóan gyakorolta a helytartói tisztséget. A regensek (regenten) – a városi oligarchia – és a helytartói udvar közötti küzdelem a 18. században végig meghatározta a belpolitikát.
A holland semlegesség az 1770-es években az amerikai függetlenségi háború kitörésével került nyomás alá. A holland kereskedők – különösen a karibi és az észak-amerikai kikötőkben – továbbra is üzleteltek a lázadó gyarmatokkal, a brit flotta pedig ezt csempészetnek tekintette. 1780-ban Hollandia csatlakozott az orosz vezette fegyveres semlegességhez (gewapende neutraliteit), amely a semleges hajók szabad kereskedelmét hirdette. Nagy-Britannia 1780 decemberében hadat üzent a köztársaságnak: kitört a negyedik angol–holland háború (Vierde Engelse Oorlog, 1780–1784). A holland flotta a Doggerbanki csata (1781) során taktikai döntetlent ért el, de a háború egésze katasztrófának bizonyult. A brit tengeri blokád megbénította a holland kereskedelmet, a VOC részvényei zuhantak, a gyarmati konvojok pedig elestek. Az 1784-es párizsi béke területi és kereskedelmi engedményekre kényszerítette a köztársaságot, például Negapatnam indiai kikötő átadására.
A háborús vereség felfedte a hadsereg és a flotta elhanyagolását, és a felelősséget sokan V. Vilmos helytartóban keresték. A közvéleményben megerősödött a hazafias érzület, amely egyszerre irányult a helytartói hatalom ellen és a rendi oligarchia ellen. A politikai vita már nem csupán az orangisták (prinsgezinden) és a republikánus regensek (staatsgezinden) közötti hagyományos küzdelem volt, hanem egy új, demokratikus-republikánus irányzat is megjelent.
A hazafiak mozgalma (patriotten) a felvilágosult polgárság, a kistisztviselők, az értelmiség és a nemesség egy részének támogatását élvezte. A mozgalom intézményi hálózata polgári milíciákból (exercitiegenootschappen) és olvasótársaságokból (leesgezelschappen) épült fel. A patriották követelései közé tartozott a helytartói hatalom korlátozása, a rendi gyűlések demokratizálása, a szabad sajtó és a hadsereg reformja. Az 1781-ben névtelenül megjelent röpirat, „Aan het volk van Nederland” („A holland néphez”), szerzője Joan Derk van der Capellen tot den Pol (1741–1784) volt. A szöveg a holland népet szólította fel a fegyveres ellenállásra és a politikai megújulásra, és a holland történetírásban az egyik első modern demokratikus programnak tekintik. A röpirat közvetlen hatása vitatott, de a patriotta mozgalom eszmei alapját erősítette.
Az 1780-as évek közepén a patriotok több városban és tartományban megszerezték a hatalmat. Holland tartomány gyűlése 1786-ban felfüggesztette V. Vilmos főparancsnoki jogkörét, és a patriotta milíciák átvették az irányítást több helyőrségben. A helytartó Hágából előbb Utrechtbe, majd a porosz határ közelébe húzódott vissza. A válság 1787-ben eszkalálódott, amikor a helytartó felesége, Vilhelmina (Wilhelmina) porosz hercegnő a holland patriották által ellenőrzött területen próbált visszatérni Hágába, és feltartóztatták. A porosz király, II. Frigyes Vilmos ultimátumot adott, majd csapatokat küldött a köztársaságba. A porosz hadsereg gyors bevonulása összeomlasztotta a patriotta ellenállást: a helytartót visszaállították, a patriotokat üldözték, és sokan Franciaországba menekültek. Az 1787-es porosz beavatkozás a holland belügyekbe történő külső katonai fellépés volt, amely a patriották számára megalázó vereséget jelentett, ugyanakkor megerősítette franciaországi kapcsolataikat.
A francia forradalom 1789 után a déli Németalföldön és az északi köztársaságban egyaránt politikai vitákat váltott ki. Az 1792–1793-as francia offenzíva a déli Habsburg tartományokat érintette, de az északi területet kezdetben nem fenyegette közvetlenül. 1794 végén azonban a francia hadsereg Charles Pichegru tábornok vezetésével benyomult a folyók által védett köztársaság területére. Az 1794–95-ös tél szokatlanul hideg volt, a folyók befagytak, és a francia csapatok a befagyott vizeken átkelhettek. A korabeli és későbbi elbeszélések szerint a francia lovasság a befagyott Zuiderzee-nél holland hadihajókat fogott el; ezt a jelenet a 19. századi holland nemzeti emlékezetben mítoszként terjedt, és a történeti hitelessége vitatott. A dokumentált tény az, hogy a holland flotta a jég fogságában rekedt, és a francia csapatok elfoglalták.
A Batáviai Köztársaság első éveiben a rendi gyűlést felváltotta a nemzetgyűlés (Nationale Vergadering), amely 1796-ban általános férfi választójog alapján ült össze, bár a vagyoni cenzus és a szolgai státusz kizárta a lakosság egy részét. A politikai csoportosulások között az unitaristák az egységes államot, a föderalisták a tartományi autonómia fenntartását szorgalmazták. A radikális demokraták és a mérsékelt regensek közötti feszültség államcsínyekhez és alkotmányos válságokhoz vezetett.
Az 1798-as alkotmány (Staatsregeling) az első egységes holland alkotmány volt. Felszámolta a tartományi szuverenitást, és az országot departementekre osztotta. A hatalmi ágakat formálisan szétválasztotta: a törvényhozó hatalmat a képviselőtestület (Vertegenwoordigend Lichaam), a végrehajtó hatalmat a végrehajtó tanács (Uitvoerend Bewind) gyakorolta, a bírói hatalom pedig függetlenebbé vált. Az alkotmány eltörölte a rendi kiváltságokat, és kimondta a polgári egyenlőséget. A zsidók emancipációja 1796-ban megtörtént, ami a korabeli Európában viszonylag korai intézkedés volt. A reformok közé tartozott a szekularizáció, az oktatási rendszer állami felügyelete és a polgári törvénykönyv kidolgozásának megkezdése. Ez utóbbi a napóleoni korszakban, 1809-ben lépett hatályba.
A Batáviai Köztársaság reformjai azonban nem hoztak stabilitást. A francia követelések, a brit blokád és a kereskedelmi összeomlás aláásta a gazdaságot. A VOC 1799-ben csődbe ment, vagyonát az állam vette át, adósságát pedig a Batáviai Köztársaság örökölte. A gyarmatok nagy része brit megszállás alá került: a fokföld, Ceylon és más támaszpontok elvesztek. A Batáviai Köztársaság hadiflottája nem tudta megvédeni a tengerentúli területeket. A társadalmi elégedetlenség nőtt, a munkások munkanélkülisége és a szegénység súlyosbodott.
A belső politikai instabilitás miatt 1801-ben új alkotmányt fogadtak el, amely mérsékelte a radikális centralizációt, és államtanácsot (Staatsbewind) hozott létre. 1805-ben francia nyomásra Rutger Jan Schimmelpenninck lett a nagy tanácsos (raadpensionaris), aki mérsékelt reformokkal próbálta stabilizálni a köztársaságot. Napóleon azonban 1806-ban átalakította a Batáviai Köztársaságot Holland Királysággá (Koninkrijk Holland), és testvérét, Louis Bonaparte-ot tette királlyá. A Batáviai Köztársaság kísérlete ezzel véget ért. 1810-ben Napóleon annektálta a Holland Királyságot, és a területet a Francia Császársághoz csatolta. Ez a korszak a bécsi kongresszus és a Holland Királyság tárgyalásának előzménye.
A 18. századi holland hanyatlásról, a patriot mozgalomról és a Batáviai Köztársaságról szóló ismereteink elsődleges forrásokra és bőséges másodlagos szakirodalomra támaszkodnak. Az elsődleges források közé tartoznak az 1781-es „Aan het volk van Nederland” röpirat, a Staten-Generaal és a tartományi gyűlések határozatai, az 1798-as Staatsregeling, a francia–batáviai szerződések (különösen az 1795-ös hágai szerződés), valamint a korabeli sajtó, pamfletek és hadijelentések. A Batáviai Köztársaság levéltárai és a VOC csődje körüli iratok szintén fontosak.
A másodlagos szakirodalomban Simon Schama Patriots and Liberators: Revolution in the Netherlands 1780–1813 (1977) című munkája alapvető, Jonathan Israel The Dutch Republic: Its Rise, Greatness, and Fall 1477–1806 (1995) című összefoglalója pedig a korszak szélesebb kereteit tárgyalja. N. C. F. van Sas De metamorfose van Nederland (2004) és E. H. Kossmann The Low Countries (1978) a nemzetközi és holland historiográfiai vitákat mutatják be. A konkrét dátumok egy része – például a Batáviai Köztársaság kikiáltásának napja – a forrásokban eltér, de a szakmai konszenzus 1795. január 19-ét fogadja el.
A következő vitatott értelmezések érdemelnek kiemelést: