A 19. század utolsó harmadában a holland politikai modernizáció nem egyszerűen a liberális alkotmányos keretek kitöltését jelentette, hanem olyan vallási és ideológiai törésvonalak intézményesülését, amelyek a 20. századi holland társadalom szerkezetét alapvetően meghatározták. Az 1848-as alkotmány által megteremtett parlamentáris rendszer ugyanis először a liberálisok politikai dominanciáját hozta el, ám a század második felében a felekezeti csoportok – az ortodox protestánsok és a katolikusok –, majd a szerveződő munkásmozgalom is belépett a politikai küzdőtérre. Az ebből fakadó vallási-ideológiai tagolódás, hollandul verzuiling (oszlopokra tagolódás), nem csupán a pártrendszer kialakulását, hanem az iskolarendszer, a szakszervezetek, a sajtó és a civil szervezetek szerkezetét is befolyásolta. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan jutott el Hollandia a 19. század közepi liberális alkotmányos állapottól a századvég vallási és osztályalapú politikai tagoltságáig, és miként jöttek létre azok a politikai pártok, amelyek a 20. századi holland politika szereplőivé váltak. A téma szorosan kapcsolódik a holland gyarmati gazdaság és társadalomszerkezet előző alfejezetben tárgyalt átalakulásához, hiszen az iparosodás, a városiasodás és a gyarmati jövedelmek által táplált gazdasági változások új társadalmi feszültségeket és politikai követeléseket hoztak felszínre.
Az 1848-as holland alkotmányreform, amelyet a liberális jogász és államférfi, Johan Rudolph Thorbecke (1798–1872) neve fémjelez, a királyi hatalom korlátozásával, a miniszteri felelősség bevezetésével és a közvetlen választott alsóház létrehozásával megteremtette a modern parlamentáris monarchia alapjait. A reform azonban a választójogot továbbra is cenzushoz kötötte: az 1848-as rendelkezések szerint csak azok a férfiak szavazhattak, akik meghatározott összegű egyenes adót fizettek, ami a lakosság töredékére korlátozta a politikai részvételt. A pontos választójogosulti arány forrástól és becslési módszertől függően vitatott, de a történészek egyetértenek abban, hogy 1848 után a felnőtt férfi lakosság kevesebb mint 10–15 százaléka rendelkezett szavazati joggal, a nők pedig teljesen ki voltak zárva. A cenzust a helyi adóterhek és a foglalkozási szerkezet különbségei miatt tartományonként és településenként eltérően alkalmazták, ami a választói névjegyzékek összehasonlítását is nehezíti. A választókerületi rendszer, a districtenstelsel, egyéni kerületekre épült, és a mandátumok elosztása a városi, iparosodott területeknek kedvezett, miközben a vidéki, felekezetileg kötött választók alulreprezentáltak maradtak.
A liberálisok az 1850-es és 1860-as években számos területen modernizálták az államot: egységesítették a közigazgatást, szabadabbá tették a sajtót, és törvényi úton rendezték a vasútépítést és a vízgazdálkodást. A gazdasági liberalizáció – a szabadkereskedelem és a gyarmati kényszermunka fokozatos lebontása, amint arról az előző alfejezetben szó volt – a városi polgárság és a nagykereskedő tőke érdekeit szolgálta. Ugyanakkor a liberális modernizáció vallási téren éles ellenállásba ütközött. Az 1848-as alkotmány ugyan kimondta az egyház és az állam szétválasztását, valamint a vallásszabadságot, de a közoktatás kérdése rendezetlen maradt. Az 1857-es elemi oktatási törvény a nyilvános iskolákat „általános keresztény” szellemiségűnek nyilvánította, ami a szigorú kálvinista ortodoxia hívei számára elfogadhatatlan kompromisszum volt, mert szerintük a tanítás nem támaszkodhatott kellően a Szentírásra. Ez a feszültség vált az iskolaharc kiindulópontjává.
A holland schoolstrijd (iskolaharc) a 19. századi holland belpolitika egyik legmeghatározóbb konfliktusa volt. A vita középpontjában az a kérdés állt, hogy a felekezeti iskolák, a bijzonder onderwijs (különleges, azaz nem állami oktatás) részesülhessenek-e állami támogatásban, és hogy a nyilvános iskolák mennyire lehetnek vallásos jellegűek. A konfliktus nem csupán oktatáspolitikai, hanem mélyebb világnézeti ellentétet is tükrözött: a liberalizmus és a szekularizálódó államfelfogás szembekerült a hagyományos protestáns és katolikus közösségek vallási identitáshoz kötött oktatási igényeivel.
Az ortodox protestáns oldal szervezkedését a nagy hatású teológus és politikus, Guillaume Groen van Prinsterer (1801–1876) alapozta meg, aki kálvinista meggyőződésből támadta a liberális állam semlegességét, és a „szuverenitás saját körben” (szuverén saját körön belül, hollandul soevereiniteit in eigen kring) elvét hirdette. Ez az elv azt jelentette, hogy a család, az egyház és az iskola mint önálló társadalmi alakulatok nem rendelhetők alá az állam egységesítő akaratának, hanem saját belső törvényeik szerint működnek. Groen van Prinsterer a Anti-Revolutionaire Partij (ARP) előfutárának tekinthető irányzatot képviselt, de párt formális alapítására csak 1879-ben került sor, Abraham Kuyper (1837–1920) vezetésével. Az ARP nevét a francia forradalom eszméivel szembeni „antirevolucionárius” álláspontról kapta: a párt elutasította a népszuverenitást és a forradalmi államelméletet, helyette a történelmi, isteni renden alapuló alkotmányosságot hirdette. Fontos megjegyezni, hogy az „antirevolucionárius” kifejezés ebben a korszakban nem a mai értelemben vett konzervatív vagy reakciós politikát jelentett, hanem egy sajátos, vallásilag megalapozott alkotmányos irányzatot, amely a liberalizmus és a szocializmus ellen egyaránt fellépett.
A katolikusok politikai szervezkedése hasonló okokból indult, de más intézményi keretek között. A holland katolikus közösség a 16. századi reformáció óta kisebbségi helyzetben élt, és a 19. század közepéig a közigazgatásban és a közéletben számos diszkriminációval szembesült. A katolikus egyház hierarchiájának 1853-as helyreállítása – amelyet a pápa holland érseki és püspöki székek felállításával rendelt el – heves protestáns tiltakozást váltott ki, de hosszú távon a katolikus öntudat erősödését szolgálta. Az iskolaharc a katolikusokat is politikai tömörülésre ösztönözte, mert a felekezeti iskolák állami támogatásának elutasítása sértette a katolikus oktatási intézmények fennmaradását. A katolikus politikai szervezkedés első jelentős alakja Herman Schaepman (1844–1903) pap és parlamenti képviselő volt, aki a katolikusok önálló politikai fellépését szorgalmazta, és közeledett az ortodox protestánsokhoz az iskolakérdésben. A formális katolikus párt, a Roomsch-Katholieke Staatspartij (RKSP) csak 1926-ban jött létre, de a 19. század végén már katolikus választási szövetségek és parlamenti frakciók működtek, amelyek a politikai katolicizmus előfutárainak tekinthetők.
Az iskolaharc fokozódó konfliktusai az 1870-es évektől egyre inkább a felekezeti pártok együttműködését kényszerítették ki. Az ortodox protestánsok és a katolikusok között ugyanakkor komoly teológiai és történelmi ellentétek feszültek: a kálvinista hagyomány a pápaságot az „antikrisztus” egyik megnyilvánulásának tekintette, a katolikusok pedig a reformáció egyházi és politikai következményeit ítélték el. A közös liberális ellenfél és az iskolaszabadság iránti igény mégis fokozta a gyakorlati együttműködést. Abraham Kuyper ezt a katolicizmussal való politikai szövetséget az „antitézis” fogalmával indokolta: szerinte a modern társadalom alapvető törésvonala nem protestánsok és katolikusok, hanem a hívő keresztények és a szekuláris liberális–szocialista tábor között húzódik. Ez az értelmezés egyaránt dokumentálható Kuyper beszédeiben és az ARP programjaiban, de hatása és a szövetség tényleges mélysége a korabeli sajtóban és a parlamenti vitákban vitatott volt. A katolikus oldal egy része tartózkodott a túl szoros protestáns szövetségtől, mert attól félt, hogy a katolikus identitás feloldódik egy protestáns vezetésű blokkban.
Az 1878-as elemi oktatási törvény, amelyet a liberális többség fogadott el, tovább szigorította a nyilvános iskolák állami ellenőrzését, és csak korlátozott támogatást nyújtott a felekezeti iskoláknak. Erre válaszul a felekezeti mozgalmak országos petíciós kampányt indítottak, amely több százezer aláírást gyűjtött össze – a pontos szám a fennmaradt ívektől függően vitatott, de a korabeli beszámolók szerint jelentős politikai nyomást jelentett. A kampány megmutatta a felekezeti tábor szervezettségét, és előrevetítette a későbbi tömegpárti struktúrákat. A felekezeti szervezkedés nem korlátozódott a parlamenti politikára: Kuyper 1880-ban megalapította a Vrije Universiteit Amsterdamot, amely a szigorú kálvinista világnézeti oktatás felsőoktatási bástyája lett, és a felekezeti sajtó, valamint a társadalmi egyesületek is megszaporodtak. Ez a folyamat a verzuiling első intézményi megnyilvánulása volt: az egyes vallási-ideológiai táborok saját iskolákat, egyetemeket, újságokat, szakszervezeteket és szabadidős egyesületeket hoztak létre, és ezzel párhuzamosan a mindennapi élet szintjén is elkülönültek egymástól.
A vallási törésvonal mellett az 1880-as évektől a munkásosztály politikai szervezkedése is megjelent a holland belpolitikában. Az iparosodás, a városi nyomor és a gyarmati kizsákmányolás által termelt társadalmi egyenlőtlenségek a szocialista eszmék iránti fogékonyságot növelték. Az első szocialista szervezetek az 1870-es években jöttek létre, de a mozgalom a századfordulóig megosztott maradt. A Sociaal-Democratische Arbeiderspartij (SDAP) 1894-ben alakult meg, és programjában az általános választójogot, a munkavédelem kiterjesztését és a termelőeszközök fokozatos társadalmasítását követelte. Az SDAP vezetője, Pieter Jelles Troelstra (1860–1930) a pártot a parlamentáris reformok útján kívánta vezetni, de a mozgalom balszárnyán forradalmi marxista csoportok is működtek, amelyek 1909-ben kiváltak és Sociaal-Democratische Partij néven radikálisabb irányt vettek. A szocialista pártok politikai súlya a 19. század végén még korlátozott volt, mert a cenzusos választójog miatt a munkásság nagy része nem szavazhatott, de a sztrájkok és a tömegtüntetések révén az utcai nyomásgyakorlás egyre fontosabbá vált.
Az általános választójog követelése, hollandul algemeen kiesrecht, nemcsak a szocialisták, hanem a liberálisok baloldali szárnya és a felekezeti pártok egyes körei számára is fontos kérdéssé vált. A felekezeti pártok az általános férfi választójoggal kapcsolatban megosztottak voltak: az ARP egy része attól tartott, hogy a városi szekularizált munkásság szavazatai a szocialistákat erősítik, míg a katolikusok és a protestánsok vidéki bázisa – amely hagyományosan a papság és a helyi elit befolyása alatt állt – a kiterjesztésből akár profitálhatott is. A választójogi kérdés így összekapcsolódott az iskolakérdéssel, és a századforduló körül egyfajta politikai alkufolyamat indult el, amely végül az 1917-es „nagy kiegyezéshez” vezetett: az általános férfi választójog bevezetéséért cserébe a felekezeti iskolák teljes állami finanszírozást kaptak. Ez az alkotmánymódosítás azonban már a 20. századi fejlemények közé tartozik; a 19. század végén a folyamat még csak kirajzolódott.
Az 1887-es alkotmányreform a holland politikai modernizáció egyik fontos állomása volt, bár radikalizmusa elmaradt a szocialisták és a demokratikus liberálisok követeléseitől. A reform egyik fő eleme a választójogosultak körének bővítése volt: a cenzust úgy módosították, hogy bizonyos vagyoni helyzetű bérlők és takarékbetéttel rendelkezők is szavazati jogot kaptak, de az általános választójogot nem vezették be. A választójogosultak száma így nőtt, de a lakosság arányához képest továbbra is kisebbséget tett ki. A becslések szerint 1890 körül a felnőtt férfi lakosság mintegy 25–30 százaléka rendelkezhetett szavazati joggal, de a pontos arány a regionális adóterhek és a foglalkozási szerkezet miatt bizonytalan. A nők továbbra sem szavazhattak, és a képviselői helyek elosztása továbbra is a választókerületi rendszeren alapult, ami a vidéki felekezeti lakosság alulreprezentáltságát konzerválta.
Az 1887-es reform másik eleme a felsőház összetételének módosítása volt, valamint a miniszterelnöki pozíció formális elismerése, ami a kormányzati munka professzionalizálódását jelezte. A reform azonban nem nyugtatta meg a társadalmi elégedetlenséget: a szocialista mozgalom tömegtüntetésekkel követelte az általános választójogot, a felekezeti tábor pedig továbbra is az iskolakérdés rendezését sürgette. A liberálisok ebben az időszakban nem alkottak egységes pártot, hanem különböző irányzatokra tagolódtak: a konzervatívabb, a szabad kereskedelemhez ragaszkodó liberálisok és a szociálisan érzékenyebb, a választójog kiterjesztését támogató „radikális” liberálisok között folyamatos viták zajlottak. A pártosodás folyamata tehát nem lineáris volt: a 19. század végén a holland politikai erőtérben még jelentős szerepet játszottak a párton kívüli, helyi érdekeket képviselő képviselők, és a parlamenti frakciók gyakran lazán szervezett csoportosulások voltak.
A 19. század utolsó évtizedeire a holland politikai életben három nagy tábor körvonalazódott, amelyek mindegyike saját világnézeti alapokon állt, és mindegyik igyekezett a társadalom minél szélesebb területeit a maga intézményein keresztül megszervezni. A liberális tábor a szabad piac, az egyéni szabadság és a világi állam eszméi mentén szerveződött, és főként a városi polgárság, a szabadfoglalkozású értelmiség és a nagykereskedő réteg támogatását élvezte. A felekezeti tábor két nagy csoportból állt: az ortodox protestánsokból, akiknek szervezeti bázisát az ARP és a későbbi, mérsékeltebb protestáns irányzatok adták, valamint a katolikusokból, akik a dél-hollandiai és keleti tartományokban rendelkeztek erős regionális bázissal. A szocialista tábor ekkor még kisebb, de dinamikusan növekvő erő volt, amely a városi munkásság és a mezőgazdasági bérmunkások egy részének radikalizálódó követeléseit képviselte.
A verzuiling fogalma – amelyet a holland politikatudomány a 20. század második felében tett híressé – arra a folyamatra utal, amelynek során a holland társadalom egymástól viszonylag elkülönült „oszlopokra” tagolódott. Mindegyik oszlop saját politikai pártot, iskolarendszert, szakszervezetet, sajtót, ifjúsági és női szervezeteket, valamint szabadidős intézményeket hozott létre, és a mindennapi érintkezésben is előnyben részesítette a saját csoporthoz tartozó intézményeket. Fontos hangsúlyozni, hogy a verzuiling 19. század végi formái nem jelentettek teljes társadalmi szegregációt: a munkahelyeken és a helyi közösségekben a különböző csoportok továbbra is érintkeztek egymással, és a társadalmi elkülönülés soha nem volt abszolút. A folyamat értelmezése a szakirodalomban vitatott: egyes történészek szerint a verzuiling már a 19. század végén jelentős mértékben intézményesült, mások szerint csak a 20. század első évtizedeiben, a teljes választójog bevezetése és a tömegpártok kiépülése után vált a holland társadalom alapvető szerkezeti jellemzőjévé. A 19. század végi források – pártprogramok, egyesületi alapszabályok, sajtóviták – egyértelműen dokumentálják a szervezeti elkülönülés szándékát, de a mindennapi gyakorlat mértékét nehéz pontosan rekonstruálni.
A pártrendszer kialakulása szorosan összefüggött ezzel a tagolódással. Az 1879-es ARP-alapítás az első modern tömegpártként értelmezhető abban az értelemben, hogy országos taghálózatot, rendszeres programvitákat és saját sajtótermékeket épített ki. A Liberale Unie 1885-ös alapítása a különböző liberális frakciók laza szövetségét hozta létre, de a párt belső feszültségei miatt a századfordulón több irányzatra bomlott. A katolikusok formális pártot csak később hoztak létre, de a katolikus választási szövetségek és a Schaepman vezette parlamenti csoport már a 19. század végén is hatékonyan képviselte a katolikus érdekeket. A szocialista SDAP 1894-es megalakulása a munkásmozgalom parlamentáris irányzatát intézményesítette, bár a párt a cenzusos választójog miatt 1918 előtt csak korlátozott parlamenti képviselethez jutott. A pártok tehát nem egyetlen aktusban, hanem hosszú, sokszor vitákkal terhelt folyamatban jöttek létre, és szervezeti formájuk, tagsági bázisuk és programjuk is folyamatosan változott.
A 19. század legvégére a holland politikai erőtér négy fő törésvonal mentén rendeződött. Az első törésvonal a vallási–szekuláris szembenállás volt, amely az iskolaharcban és az állam szerepének értelmezésében öltött testet. A második törésvonal a társadalmi-gazdasági ellentét volt, amely a szocialista munkásmozgalom és a tőkés-liberális érdekek között feszült, és a választójog kiterjesztéséért folytatott harcban csúcsosodott ki. A harmadik törésvonal a felekezeti táboron belüli protestáns–katolikus ellentét volt, amelyet az antitézis eszméje időlegesen háttérbe szorított, de soha nem tüntetett el. A negyedik törésvonal a központ–periféria viszonya volt, amely a nagyvárosi, kozmopolita elit és a vidéki, hagyományos közösségek közötti kulturális és politikai feszültségekben nyilvánult meg. Ezek a törésvonalak nem felelnek meg a mai baloldal–jobboldal felosztásnak, és a korszak szereplői sem gondolkodtak ilyen kategóriákban; a politikai vitákban a vallásos hit, a társadalmi osztály és a regionális hovatartozás sokkal fontosabb szerepet játszott.
A századforduló környékén a kormányzati stabilitást a felekezeti és liberális erők közötti ingadozó koalíciók biztosították. A liberális kormányok a század közepén és az 1870-es években domináltak, de az 1880-as évektől a felekezeti pártok egyre nagyobb nyomást gyakoroltak. Az 1888-as választások után rövid időre felekezeti többségű kabinet alakult, de a koalíció hamar megbukott, mert a protestánsok és a katolikusok belső ellentétei felszínre törtek. A politikai instabilitás tovább növelte a választójogi reform iránti igényt, és hozzájárult ahhoz, hogy a 20. század elején a felekezeti és a baloldali erők közös kompromisszumra jussanak az alkotmányreform kérdésében. A 19. század végi politikai modernizáció tehát nem oldotta meg a holland társadalom alapvető feszültségeit, hanem új intézményi keretek közé helyezte azokat. A pártok, a szakszervezetek, az iskolák és a sajtó vallási-ideológiai oszlopok szerinti szerveződése olyan struktúrákat hozott létre, amelyek a 20. században a holland „poldermodell” és a jóléti állam kialakulásának is meghatározó kereteivé váltak.
Az alfejezet elsősorban a holland politikatörténet standard forrásaira támaszkodik: a holland alkotmány 1848-as, 1887-es és későbbi szövegeire, a parlamenti jegyzőkönyvekre, a pártprogramokra, a választási statisztikákra, valamint a korabeli sajtóra és röpiratokra. A felekezeti mozgalmak és a munkásmozgalom belső dokumentumai – egyesületi alapszabályok, kongresszusi határozatok, levelezések – fontos kiegészítő források, de fennmaradásuk esetleges, és sok esetben a szervezetek utólagos önértelmezését tükrözik. A választójogosultak számára és arányára vonatkozó adatok becslések: a 19. századi népszámlálások kategóriái, a választói névjegyzékek fennmaradása és a helyi adóterhek eltérései miatt a pontos arányok vitatottak. A szövegben közölt intervallumok – például az 1848-as 10–15 százalékos vagy az 1890 körüli 25–30 százalékos férfi választójogosulti arány – a szakirodalomban előforduló becslések összegzései, nem pedig mért adatok.
A verzuiling fogalmának alkalmazása a 19. század végére vitatott értelmezési kérdés. Egyes történészek szerint a felekezeti szervezkedés már a századforduló előtt egyértelműen oszlopos szerkezetet hozott létre, míg mások szerint a verzuiling csak a 20. század első évtizedeiben, a tömegpártok és a széleskörű intézményi hálózatok kiépülésével vált a holland társadalom meghatározó jellemzőjévé. Az iskolaharc megítélése is részben emlékezetpolitikai kérdés: a holland protestáns és katolikus közösségek emlékezetében a felekezeti iskolákért folytatott küzdelem a vallásszabadságért és a közösségi autonómiáért vívott hősies harc, míg a liberális és szociáldemokrata hagyományban a modern, semleges állami oktatás védelméről van szó. A szöveg igyekszik ezeket az értelmezéseket forráskritikailag elkülöníteni, de a teljes semlegesség nem lehetséges, mert a korszak szereplői maguk is erős normatív álláspontokat képviseltek.
A pártalapítások pontos dátumát és tagsági adatait illetően is vannak bizonytalanságok. Az ARP 1879-es alapítását a szakirodalom egyöntetűen elismeri, de a párt előzményeinek és a helyi szervezetek folyamatosságának kérdése vitatott. A katolikus politikai szervezkedés formái a 19. század végén rendkívül változatosak voltak, és a formális párt megalakulásáig vezető út nem lineáris. A szocialista mozgalom történetének korai szakaszára vonatkozóan a rendőrségi iratok és a mozgalmi sajtó gyakran ellentmondanak egymásnak, ezért a tagsági számok csak nagyságrendi becslésként kezelhetők. A fejezet ezért óvakodik konkrét taglétszámok közlésétől, és ahol mégis arányokat említ, ott jelzi a bizonytalanságot.