Az 1914 nyarán kitört háború Hollandiát katonailag ugyan elkerülte, gazdaságilag és politikailag azonban alaposan próbára tette. A semlegesség fenntartása nem pusztán diplomáciai elhatározás volt: a holland kormánynak egyszerre kellett kezelnie a brit tengeri blokádot, a német tengeralattjáró-háborút, a belga menekültek tömeges beáramlását és a hazai élelmiszerellátás összeomlását. Míg a frontokon a szomszédos Belgiumban dúlt a háború, Hollandiában az 1917-es alkotmányreformmal olyan belpolitikai átalakulás zajlott le, amely – paradox módon éppen a külső nyomás alatt – új alapokra helyezte a politikai rendszert. Ez az időszak kapcsolódik a politikai modernizáció és a vallási-ideológiai tagolódás folyamatához, mert a háború idején megkötött pacificatie (pacificatie van 1917) egyszerre rendezte az iskolakérdést, vezette be az általános választójogot és szilárdította meg a pilléresedett politikai tagozódást.
Hollandia a 19. század második felében tudatosan ápolta a semlegesség (neutraliteit) hagyományát. A kis állam számára a nagyhatalmak közötti egyensúly fenntartása és a tengerentúli kereskedelem szabadsága létfontosságú volt. A holland külpolitikai doktrína szerint az ország nem kötelezte el magát egyik nagyhatalmi szövetségi rendszer mellett sem, és a semlegességet aktív diplomáciával, nem pedig passzív kivárással kívánta védelmezni. Az 1907-es hágai békekonferenciák ráadásul a nemzetközi jog és a semlegességi jog kodifikációjának központjává tették Hollandiát, ami tovább erősítette a semlegesség mint állami identitás szerepét.
A háború kitörésekor a holland kormány, élén Pieter Cort van der Linden miniszterelnökkel (1913–1918), azonnal mozgósította a hadsereget, és augusztus 4-én, Belgium német lerohanásának napján hivatalosan is megerősítette a semlegességet. A döntés nem volt kockázatmentes: a német haditerv – a Schlieffen-terv – eredetileg számolt a délkelet-hollandiai Limburg tartományon való átvonulással, hogy megkerülje a belga erődítményeket. Végül a német vezérkar elállt ettől a változattól, részben mert a holland semlegesség megsértése további ellenséget hozott volna, részben pedig mert a holland vasútvonalak és kikötők kapacitása korlátozott volt. A holland hadsereg mintegy 200 000 fős mozgósított ereje végig a határok mentén maradt, de érdemi harcra nem került sor.
A semlegesség fenntartása azonban nem jelentett passzivitást. A holland kormány folyamatosan tárgyalt a hadviselő felekkel, és katonai jelenléttel, valamint a határok lezárásával igyekezett megőrizni az ország területi integritását. A német–belga front közelsége miatt a holland határvidék katonai szempontból rendkívül érzékeny zónává vált. A holland hatóságok a nemzetközi jog alapján internálták a területre tévedő hadviselő katonákat, függetlenül attól, hogy német, brit vagy belga egységekhez tartoztak. Az internálás gyakorlata a semlegesség egyik leglátványosabb jele volt, és a háború egész ideje alatt fennmaradt.
Hollandia gazdasága a 20. század elején erősen függött a tengerentúli nyersanyag-behozataltól és a reexporttól. A holland kikötők – elsősorban Rotterdam és Amszterdam – a kontinentális Európa ellátásának egyik fontos közvetítő állomásai voltak. A háború kitörése után azonban a brit kormány tengeri blokád alá vonta a Németországgal szomszédos semleges államokat is, hogy megakadályozza, hogy a holland kikötőkön keresztül stratégiai áruk jussanak a központi hatalmakhoz.
A blokád hatására a holland kormány 1914 novemberében létrehozta a Netherlands Oversea Trust (Nederlandsche Overzee Trustmaatschappij, rövidítve NOT) nevű szervezetet. A NOT feladata az volt, hogy a tengerentúli importot ellenőrizze, és garantálja a briteknek, hogy az áruk nem kerülnek tovább Németországba. A holland importőrök a NOT-nak nyilatkoztak arról, hogy az árut kizárólag belföldi fogyasztásra vagy feldolgozásra használják fel. A brit hatóságok cserébe engedélyezték a holland hajók és áruk áthaladását. Ez a konstrukció gyakorlatilag korlátozta a holland szuverenitást a külkereskedelem területén, de lehetővé tette az ország ellátásának fenntartását. A NOT működése a semlegesség és a gazdasági túlélés közötti feszültség egyik legjellemzőbb példája volt.
A brit blokád mellett a német korlátlan tengeralattjáró-háború is súlyos veszteségeket okozott a holland kereskedelmi flottának. A holland hajók többször váltak német tengeralattjárók támadásainak célpontjaivá, mert a britek arra kényszerítették őket, hogy bizonyos útvonalakon és konvojokban közlekedjenek. A háború folyamán több tucat holland kereskedelmi hajót süllyesztettek el, és számos tengerész vesztette életét. A hajózási kapacitás csökkenése tovább súlyosbította az import nehézségeit.
A behozatal visszaesése és a hazai termelés zavarai az élelmiszerellátás fokozatos romlásához vezettek. A holland mezőgazdaság hagyományosan exportra termelt, de a műtrágya, a takarmány és a munkaerő hiánya miatt a termelés visszaesett. A kormány először önkéntes takarékosságra szólította fel a lakosságot, majd 1916-tól fokozatosan bevezette a jegyrendszert. 1917-ben a kenyér, a burgonya és más alapvető élelmiszerek jegyre kaphatók lettek. A hatóságok maximált árakat szabtak, és ellenőrizték a készleteket.
Az élelmiszerhiány társadalmi feszültségeket szült. 1917 nyarán több városban, köztük Amszterdamban és Rotterdamban, éhséglázadások és fosztogatások törtek ki. A zavargások elsősorban a városi szegény rétegeket érintették, akik a vidéki termelőknél felhalmozódó készletek miatt igazságtalannak érezték az elosztást. A kormány katonai erővel és az élelmiszer-elosztás szigorításával válaszolt. A Centraal Bureau voor de Statistiek (Központi Statisztikai Hivatal) becslései szerint a háború utolsó éveiben a városi lakosság napi kalóriabevitele jelentősen, egyes becslések szerint akár 20–30 százalékkal is csökkent. Ezek az adatok azonban becslések, és a regionális különbségek nagyok voltak.
A háború alatt Hollandiába tömegesen érkeztek belga menekültek is. 1914 őszén, a német előrenyomulás elől menekülő belgák száma elérhette az egymilliót is, bár a számukat pontosan nem lehet meghatározni. A menekültek egy része továbbutazott Nagy-Britanniába vagy Franciaországba, más részük azonban Hollandiában maradt. A holland hatóságok táborokat állítottak fel, és a helyi önkormányzatokra hárult az ellátás megszervezése. A menekültek jelenléte egyszerre jelentett humanitárius terhet és – a munkaerőhiány miatt – némi gazdasági enyhülést, de társadalmi feszültségeket is gerjesztett, különösen a lakhatás és az élelmiszerhiány sújtotta városokban.
A háború külső nyomása közepette a holland belpolitikában hosszú ideje húzódó viták rendezése vált lehetővé. A 19. század utolsó harmadától a holland politikát két nagy törésvonal osztotta meg: az iskolakérdés (schoolstrijd) és a választójog kiterjesztésének ügye. Az iskolakérdés arról szólt, hogy a felekezeti iskolák kaphatnak-e állami támogatást a világi, állami iskolákkal azonos mértékben. A protestáns és katolikus felekezeti pártok ezt követelték, míg a liberálisok és a szociáldemokraták a világi oktatás elsőbbségét védték. A választójog kérdése pedig a cenzusos rendszer felszámolását és az általános, titkos szavazás bevezetését célozta.
A háború alatt a pártok vezetői felismerték, hogy a nemzeti egység és a külső fenyegetés közepette a belső vitákat le kell zárni. A pacifikáció (pacificatie) elnevezésű kompromisszumot 1917-ben fogadta el a parlament. Az alkotmánymódosítás három fő elemet tartalmazott:
Emellett az alkotmány biztosította a nők passzív választójogát, vagyis a nők választhatóvá váltak, bár szavazati jogot ekkor még nem kaptak. A nők aktív választójogát 1919-ben fogadták el, és a nők először az 1922-es választásokon szavazhattak országos szinten. A pacifikáció tehát nem egyszerre, hanem két lépésben tette teljessé a választójogi reformot.
Az 1918. júliusi választás volt az első, amelyet az új rendszer szerint tartottak. A választáson a férfiak általános választójoggal rendelkeztek, és a pártok országos listákon indultak. Az eredmény a pilléresedett pártstruktúra megerősödését hozta: a katolikusok, a protestánsok, a szociáldemokraták és a liberálisok a korábbiaknál élesebben elkülönülő szavazótáborokkal rendelkeztek. A választáson Suze Groeneweg lett az első női képviselő a holland parlamentben, ami a női passzív választójog közvetlen következménye volt.
A pacifikáció nemcsak a jogi kereteket változtatta meg, hanem megerősítette a holland társadalom pilléresedését (verzuiling). A 19. század végétől a holland társadalom egyes felekezeti és ideológiai csoportjai saját intézményrendszereket építettek ki: iskolákat, szakszervezeteket, betegbiztosítókat, újságokat, sportegyesületeket, sőt politikai pártokat. A négy fő pillér – a katolikus, a protestáns, a szociáldemokrata és a liberális – szinte párhuzamos társadalmakat hozott létre, amelyek tagjai a mindennapi élet nagy részét a saját pillérük intézményeiben élték.
A háború alatt a pacifikációhoz szükséges kompromisszum a pillérek közötti elit együttműködést igényelte. A felekezeti pártok hajlandóak voltak elfogadni az általános választójogot, cserébe az iskolakérdés pénzügyi rendezéséért. A szociáldemokraták támogatták a reformot, mert az általános választójog a munkásosztály politikai súlyát növelte. A liberálisok pedig az arányos képviseletben látták a kisebbségek védelmét és a felekezeti többség korlátozását. A pacifikáció tehát egy olyan alku volt, amelyben minden pillér kapott valamit, de senki sem érte el az összes célját.
A háború évei alatt a Cort van der Linden-kormány a pacifikáció politikáját hajtotta végre, és a semlegesség fenntartását a nemzeti egység szimbólumaként kezelte. A kormányban liberális és párton kívüli miniszterek ültek, de a parlamentben a felekezeti pártok és a szociáldemokraták is támogatták a fő döntéseket. Ez a széles körű együttműködés a háború végéig fennmaradt, és megalapozta a holland politikai rendszer későbbi, konszenzusorientált jellegét.
Az első világháború 1918. november 11-én véget ért. Hollandia semleges maradt, de a háború következményei a békekötés után is hatottak. A versailles-i béketárgyalásokon Hollandia nem vett részt, mert nem volt hadviselő fél. A semlegesség azonban nem védte meg az országot a területi követelésektől: Belgium a háború után annexiós igényeket fogalmazott meg a holland Limburg és Zeeuws-Vlaanderen egyes részeire, arra hivatkozva, hogy Hollandia túlzottan németbarát volt, és hogy a belga hadsereg a háború alatt a holland semlegesség miatt nem tudott hatékonyan visszavonulni. A nagyhatalmak végül nem támogatták a belga területi követeléseket, így a holland határok nem változtak. Ez az epizód azonban emlékezetpolitikai viták forrása maradt: Belgiumban egyes körökben a holland semlegességet önzőnek és németbarátnak tartották, míg Hollandiában a semlegességet sikeresnek és a kis államok életképességét igazolónak tekintették.
A háború gazdasági következményei súlyosak voltak. A holland államadósság megnőtt a hadsereg fenntartása és a szociális kiadások miatt. A kereskedelmi flotta veszteségei, a gyarmati szállítások nehézségei és a belső fogyasztás visszaesése a háború utáni években is éreztették hatásukat. Ugyanakkor a semlegesség lehetővé tette, hogy Hollandia elkerülje a frontvonalak pusztítását, és hogy a háború alatt bizonyos ágazatok – például a mezőgazdasági export a semleges országok felé – viszonylag jól teljesítsenek. A holland gyarmatbirodalom, különösen Holland Kelet-India (Nederlands-Indië) a háború alatt is fontos bevételi forrás maradt, bár a gyarmati lakosság részvételét és a gyarmati erőszakot a háborús kontextusban nem szabad figyelmen kívül hagyni: a gyarmati hadsereg (KNIL) a háború idején is fenntartotta a belső rendet, és a gyarmati kivitel növelése érdekében a helyi lakosságra nehezedő nyomás fokozódott.
A semlegesség értékelése a mai napig vitatott a holland történetírásban. Egyes történészek szerint a semlegesség sikeres volt, mert Hollandia elkerülte a megszállást és a frontvonalakat, és a pacifikációval párhuzamosan belső reformokat tudott végrehajtani. Mások szerint a semlegesség kudarc volt, mert az ország gazdaságilag kiszolgáltatottá vált mindkét hadviselő félnek, és a NOT révén részben elveszítette szuverenitását. Az is vitatott, hogy a semlegesség fenntartása mennyiben volt a holland kormány ügyességének, és mennyiben a nagyhatalmak érdekeinek eredménye. A kutatás jelenlegi állása szerint a semlegesség nem volt eleve elrendelt siker, hanem folyamatos alkalmazkodást és kompromisszumot igényelt.
Az első világháborús holland semlegesség történetének elsődleges forrásai közé tartoznak a holland parlament (Tweede Kamer) jegyzőkönyvei, kormányrendeletek és miniszteri iratok, valamint a Centraal Bureau voor de Statistiek statisztikai évkönyvei. A semlegességgel kapcsolatos diplomáciai iratok a holland külügyminisztérium levéltárában találhatók. A tengeri blokád és a NOT működésének dokumentumai a holland és brit kormányzati levéltárakban kutathatók. A kortárs sajtó – például az Algemeen Handelsblad, a Nieuwe Rotterdamsche Courant és a felekezeti lapok – értékes betekintést nyújt a közvélemény és a pártpolitika alakulásába. A menekültek befogadásának helyi iratai és a városi tanácsi jegyzőkönyvek a regionális különbségek megismeréséhez elengedhetetlenek.
A történeti adatok közül több bizonytalan. A belga menekültek számát illetően a szakirodalom eltérő becsléseket közöl: a háború eleji csúcsérték 800 000 és 1,2 millió között mozog, a háború végén Hollandiában maradó menekültek számát pedig 100 000 és 200 000 közé teszik. Az élelmiszer-ellátottság mértéke is becslésen alapul, mert a jegyrendszer és a feketepiac miatt a tényleges fogyasztás nehezen mérhető. A holland hajóveszteségek száma pontosnak tekinthető, de a gazdasági károk összegzésénél a közvetett hatások – például a kieső exportbevételek – csak modellezhetők. A semlegesség értékelése pedig részben értelmezési kérdés, amelyben a tudományos konszenzus nem teljes.
A pacifikációval kapcsolatban az alkotmányos szövegek és a parlamenti jegyzőkönyvek dokumentáltak, de a pártok közötti alku részleteinek rekonstrukciója vitatott. A pilléresedés fogalmának használata is óvatosságot igényel: a 20. század eleji holland társadalom tagoltsága nem volt olyan merev, mint a későbbi, a két világháború közötti időszakban kialakult rendszer. A nemzeti emlékezetben a semlegesség gyakran idealizált képben jelenik meg; a tankönyvi feldolgozásnak ezért külön kell választania a kortárs várakozásokat, a kormányzati döntéseket és a későbbi értelmezéseket.