A két világháború közötti Hollandia története azért kulcsfontosságú, mert egy olyan országban mutatja meg a gazdasági válság, a demokratikus politika és a nemzetközi konfliktus összefüggéseit, amely az első világháborúból semlegesként, viszonylag ép intézményekkel került ki. Az 1940–1945 közötti megszállás pedig nem egyszerűen katonai vereség volt, hanem a holland társadalom, a közigazgatás, a zsidó közösség és az egyéni magatartások szélsőséges próbája. Ezt az alfejezetet ezért a megszállást megelőző belső feszültségektől a Holocaustig, valamint az ellenállás és a kollaboráció közötti széles társadalmi sáv bemutatásáig vezetjük végig. A tárgyalás során külön jelezzük, hogy a számadatok egy része becslés, a felelősségi kérdések egy része pedig a holland történetírásban és emlékezetpolitikában mindmáig vitatott.
Hollandia politikai rendszerét a két háború között az oszloposodás (hollandul: verzuiling) és az 1917-es pacifikáció (hollandul: pacificatie) határozta meg. Az 1917-es alkotmányreform egyszerre rendezte a választójogi és az iskolakérdést: bevezette az általános férfi választójogot és az arányos képviseletet, elismerte a felekezeti iskolák állami finanszírozását, majd 1919-ben a nők is aktív választójogot kaptak. A választójogi reform nem bontotta le, hanem éppen intézményesítette a holland társadalom vallási és ideológiai tagoltságát.
A holland politika négy nagy, egymással párhuzamos intézményrendszert kiépítő oszlop köré szerveződött: a protestáns, a katolikus, a szociáldemokrata és a liberális/semleges oszlop köré. Mindegyik saját pártokkal, szakszervezetekkel, iskolákkal, lapokkal, rádiószövetségekkel és egyesületekkel rendelkezett. A kormányzás szükségszerűen koalíciós volt: a miniszterelnöki posztot a harmincas években hosszú időn át a református Hendrikus Colijn töltötte be, aki az Antirevolucionista Párt (hollandul: Anti-Revolutionaire Partij, ARP) politikusa volt. A szociáldemokrata párt (hollandul: Sociaal-Democratische Arbeiderspartij, SDAP) hosszú ideig ellenzékben maradt, és csak 1939-ben, a háborús feszültség idején került be először kormányba.
Ez a pacifikációs demokrácia stabilnak bizonyult, de a társadalmi csoportok közötti távolságot is fenntartotta. A holland külpolitika alapja a függetlenségi politika (hollandul: zelfstandigheidspolitiek) volt: Hollandia az első világháborúban semleges maradt, és az 1920-as években is arra törekedett, hogy a nagyhatalmak közötti konfliktusoktól távol tartsa magát. A gazdasági jólét nagymértékben függött a tengeri kereskedelemtől, a hajózástól, a gyarmati áruktól és a kelet-indiai, valamint nyugat-indiai gyarmatoktól. Ezt a nyitott, kereskedői gazdaságszerkezetet a válság később különösen sebezhetővé tette.
Az 1929-ben kezdődő világgazdasági válság a holland gazdaságot a kereskedelem visszaesésén, a hajózási bevételek csökkenésén és a gyarmati áruk iránti kereslet összeomlásán keresztül érte el. A holland kormány azonban a korabeli liberális gazdasági ortodoxia jegyében sokáig ragaszkodott az aranystandardhoz. Míg Nagy-Britannia 1931-ben, az Egyesült Államok pedig 1933-ban elhagyta az aranyalapú árfolyamot, Hollandia csak 1936-ban tette meg ezt a lépést. A késlekedés a holland valutát felülértékelten tartotta, rontotta az export versenyképességét, és deflációs nyomást gyakorolt a bérekre és az árakra.
A hivatalos statisztikák szerint a harmincas évek közepén a biztosított munkavállalók körében a munkanélküliség helyenként 30 százalék fölé emelkedett; a teljes munkanélküliek számát a történészek 400 000 körülire becsülik, ami a mintegy 8,7–8,8 milliós összlakossághoz képest rendkívül magas arány volt. A munkanélküli-segélyek csökkentése 1934-ben Amszterdamban, a munkásnegyednek számító Jordaanban zavargásokhoz vezetett (Jordaan-oproer). A rendőri fellépés halálos áldozatokkal járt; az eset dokumentáltan megmutatta, hogy a válságkezelés társadalmi feszültségeket élezett ki.
A gazdasági válság politikai következménye nem a demokrácia összeomlása, hanem a szélsőségek átmeneti megerősödése lett. Az NSB (Nationaal-Socialistische Beweging, Nemzetiszocialista Mozgalom), amelyet Anton Mussert alapított 1931-ben, kezdetben olasz mintájú korporatív, tekintélyelvű mozgalom volt; antiszemita elemei a harmincas években erősödtek fel. Az 1935-ös tartományi választásokon az NSB a szavazatok mintegy 8 százalékát szerezte meg, de az 1937-es parlamenti választásokra támogatottsága visszaesett. A holland demokrácia tehát nem omlott össze a válság alatt, ám a szociális feszültségek, a munkásmozgalom radikalizálódása és a szélsőjobboldali mozgalom megjelenése tartós nyomot hagyott a közéletben.
Hollandia a harmincas években is fenntartotta a semlegességi politikát, de a náci Németország felemelkedése egyre nehezebbé tette ezt a helyzetet. A kormány alacsonyan tartotta a védelmi kiadásokat, és a hadsereg modernizálása vontatottan haladt. A stratégiai elképzelés a Vízvonal (hollandul: Waterlinie) mint hagyományos védelmi rendszer köré szerveződött: annak elárasztásával akarták lassítani egy esetleges támadást, ám a légierő és a páncélos hadviselés korában ez az elképzelés már elavultnak bizonyult. A védelmi politika tehát a semlegesség jogi státuszára és a hagyományos erődítési rendre épült, nem pedig a náci katonai fenyegetés reális felmérésére.
A menekültpolitika ugyanebben az időszakban szigorú volt. Az 1933 utáni németországi zsidó menekültek jelentős része Hollandiát is elérte, de a holland kormány 1938-ban, az Anschluss és a Kristályéjszaka után fokozatosan lezárta a határt, és a menekültek egy részét visszafordította. A beengedett menekülteket 1939-től a Drenthe tartományban létrehozott Westerbork központi menekülttáborban helyezték el. Ez a tábor később, a megszállás alatt a deportálások egyik legfontosabb tranzittáborává vált. A holland menekültpolitika tehát már a német megszállás előtt is korlátozó volt; ezt a tényt a háború utáni holland emlékezet hosszú ideig alig tárgyalta.
A német támadás 1940. május 10-én hajnalban érte Hollandiát, a nyugati hadjárat részeként. A Wehrmacht egyszerre indított szárazföldi támadást és légi deszantműveleteket; a német ejtőernyősök hidakat és repülőtereket próbáltak elfoglalni. A holland hadsereg korszerűtlen felszereléssel, gyenge tüzérséggel és kevés harckocsival védekezett. A harcok közül a Grebbeberg környéki csata Németalföldön a legintenzívebbek közé tartozott, de a holland védelem nem tudta feltartóztatni a támadást.
A háború hollandiai fordulópontja Rotterdam bombázása volt 1940. május 14-én. A Luftwaffe bombázói a városközpontot romba döntötték; a tűzvész következtében a polgári nyilvántartások is megsemmisültek. Az áldozatok számát a történészek 650 és 900 fő közé becsülik, de a pontos szám a nyilvántartások pusztulása miatt bizonytalan. A bombázás után a németek hasonló csapással fenyegették meg Utrechtet, mire Henri Winkelman holland főparancsnok 1940. május 15-én aláírta a kapitulációt; Zeeland tartományban a harcok néhány nappal tovább tartottak. Vilma királynő (hollandul: Wilhelmina) és a holland kormány Londonba menekült, ahol emigráns kormányként működött tovább.
A megszálló hatalom 1940. május 29-én Reichskommissariat Niederlande néven polgári megszálló közigazgatást hozott létre. A birodalmi biztos Arthur Seyss-Inquart, a korábbi osztrák náci politikus lett; a rendőrségi és SS-hatalom csúcsán Hanns Albin Rauter állt. A civil megszálló igazgatás fontos különbség volt például Belgiumhoz képest, ahol eleinte katonai közigazgatás működött. A hollandiai modellben a náci párt és az SS közvetlenebbül érvényesíthette a faji politikáját.
A holland miniszterek elmenekülése után a közigazgatás irányítását a minisztériumok főtitkárai vették át. A holland főtitkárok 1940-ben a megszállóval kötött, úgynevezett aanwijzingen (irányelvek) szerint úgy döntöttek, hogy a közigazgatást tovább működtetik, feltéve, hogy a német intézkedések nem sértik a nemzetközi jogot. Ez a döntés a gyakorlatban azt jelentette, hogy a holland hivatali apparátus a megszálló rendeletek végrehajtásában is részt vett. A döntésnek kettős következménye lett: egyrészt a lakosság ellátása és az alapvető közigazgatás nem omlott össze, másrészt a holland bürokrácia a zsidóellenes intézkedések, a nyilvántartások és később a deportálások logisztikai előkészítésének eszközévé is vált.
A megszállás gazdasági célja Hollandia erőforrásainak a német hadigazdaságba való bekapcsolása volt. A holland mezőgazdaság és ipar jelentős része a birodalmi Németországnak termelt; az Atlanti fal építkezésein pedig holland munkásokat is foglalkoztattak. 1942-től a megszállók bevezették a kényszermunka, az Arbeitseinsatz rendszerét, amelynek során holland férfiakat szállítottak németországi munkára. A munkaszolgálat alól sokan bujkálással próbáltak kibújni, ami összekapcsolta a gazdasági kényszert és az ellenállási magatartásformákat.
A holland zsidó közösség létszáma 1940 körül a becslések szerint 140 000 körül mozgott, beleértve a korábban Németországból és más országokból érkezett zsidó menekülteket is. A közösség nagyrészt városokban élt, mindenekelőtt Amszterdamban. A megszálló hatóságok és a holland közigazgatás együttműködésének köszönhetően a zsidó lakosság nyilvántartása viszonylag gyorsan és pontosan megtörtént.
Az üldözés fokozatosan alakult át jogfosztássá, elszigeteléssé, majd deportálássá. 1940 őszén a zsidó származású köztisztviselőket elbocsátották, a hivatalnokoktól pedig úgynevezett árja nyilatkozat aláírását követelték. A leideni egyetemen 1940. november 26-án Rudolph Cleveringa dékán nyilvános beszédben tiltakozott a zsidó kollégák elbocsátása ellen; a diákok sztrájkba léptek, a megszálló pedig bezáratta az egyetemet. Ez a tiltakozás a megszállás korai szakaszában a holland jogászi és egyetemi világ nyilvános ellenállásának dokumentált példája lett.
1941 januárjában a megszállók kötelezővé tették a zsidók regisztrációját, a személyi okmányokba pedig „J” jelölést vezettek be. 1941 februárjában Amszterdamban razziákat tartottak, amelyek során mintegy 400 zsidó férfit hurcoltak el. Az erre adott válasz lett az 1941. február 25–26-i Február sztrájk (hollandul: Februaristaking), amely Amszterdamból kiindulva több városra is kiterjedt. A sztrájkot a betiltott holland kommunista mozgalom aktivistái kezdeményezték, de a sztrájkban a szociáldemokrata munkások és egyházi körök is részt vettek. A megtorlás brutális volt: a sztrájkot fegyveres erővel leverték, több vezetőjét letartóztatták, a holland rendőrséget pedig még szorosabban a megszálló ellenőrzése alá vonták. A Február sztrájk a mai napig a holland háborús emlékezet egyik központi eseménye, ám a kortársak számára elsősorban vereség és megtorlás volt.
A zsidó közösség irányítására a megszállók 1941-ben létrehozták az Amszterdami Zsidó Tanácsot (hollandul: Joodse Raad). A tanács feladata elvileg a zsidó lakosság érdekeinek képviselete volt, valójában azonban a német rendeletek közvetítésére használták fel. A tanács mentességeket próbált elérni, de ezek ideiglenesnek és illuzórikusnak bizonyultak; tagjait magukat is deportálták. A Joodse Raad szerepének megítélése a holland és nemzetközi történetírásban mindmáig egyike a legvitatottabb kérdéseknek: egyes értelmezések a tanácsot a megszállók eszközének látják, mások a szűk mozgástér és a szándékos félrevezetés körülményeit hangsúlyozzák.
1942 tavaszán bevezették a sárga csillag viselését, majd 1942 júliusában megkezdődtek a tömeges deportálások. A zsidókat először az ország különböző pontjain lévő gyűjtő- és tranzittáborokba vitték; a legfontosabb tranzittábor Westerbork mellett Vught és Amersfoort játszott szerepet. Innen a transzportok főként Auschwitz-Birkenauba, Sobibórba, Bergen-Belsenbe és Theresienstadtba indultak. A holland rendőrség és a holland vasúttársaság, a Nederlandse Spoorwegen logisztikai szerepe a deportálásokban dokumentált; a vasút a háború után hosszú ideig nem vállalt nyilvános intézményi felelősséget, majd 2019-ben a társaság bocsánatkérést fogalmazott meg, és kárpótlási alapot hozott létre.
A holland Holocaust mérlege Nyugat-Európában az egyik legsúlyosabb arányú volt. A becslések szerint több mint 100 000 holland zsidót deportáltak, és közülük mintegy 102 000 embert gyilkoltak meg; a holland zsidó közösség több mint 70 százaléka elpusztult. A pontos szám bizonytalan, mert a nyilvántartások egy része megsemmisült, és a deportáltak egyéni sorsát nem minden esetben lehet rekonstruálni. A szintiket és romákat is üldözték: az 1944. májusi razzia során összegyűjtött holland roma és szinti emberek többsége Auschwitz-Birkenauban halt meg.
A holland történetírás arra is keresi a választ, hogy a hollandiai zsidó áldozatok aránya miért volt magasabb, mint számos más nyugat-európai megszállt országban. A lehetséges okok között említik a német polgári megszálló igazgatás radikalizmusát, a holland közigazgatás hatékonyságát, a sűrűn lakott, síkvidéki ország földrajzi adottságait, a holland rendőrség központosítását és az 1941 után bevezetett személyi nyilvántartást. Az okok pontos súlya azonban vitatott, és a kérdés összefügg azzal a tágabb historiográfiai vitával, hogy a holland lakosság mennyit tudott a deportáltak sorsáról. Egyes történészek szerint a kortársak gyakran nem láttak a deportálás és a tömeges megsemmisítés közötti összefüggést; mások szerint a holland társadalom széles rétegei rendelkeztek részleges tudással, de a félelem, a háborús kimerültség és a megtorlástól való tartás passzivitáshoz vezetett. Ez utóbbi megközelítés a holland kollektív emlékezetben is kényes, mert aláássa az utólag kialakított, homogén „ellenálló nemzet” képét.
A megszállás alatti magatartásokat nem lehet két, egymástól élesen elválasztott kategóriára, a kollaborációra és az ellenállásra redukálni. A történetírás ezért egy széles társadalmi spektrumot ír le: a politikai vagy fegyveres kollaborációtól a hétköznapi alkalmazkodáson, a passzív túlélési stratégiákon, a részleges engedetlenségen keresztül a tudatos ellenállásig.
A politikai kollaboráció legfontosabb szervezete az NSB volt, amely a megszállás alatt az egyetlen engedélyezett holland politikai mozgalomként működhetett. Anton Mussert azonban nem kapott valódi hatalmat; a német megszállók nem bíztak benne, és a holland náci szervezeteket inkább eszközként használták a rendfenntartásban és a toborzásban. Több ezer holland férfi lépett be a Waffen-SS soraiba; a holland önkéntesek becsült száma a megszállás éveiben 20 000 körül mozgott, ami a lakosságarányt tekintve a nyugat-európai országok között magasnak számított. A holland rendőrség egy része részt vett a zsidóellenes intézkedésekben, a razziákban és a deportálásokban, miközben egyes rendőrök passzívan szabotálták ezeket az akciókat.
Az ellenállás nem egyetlen központi szervezetben összpontosult, hanem több, részben átfedő formában bontakozott ki. A legkorábbi és legszélesebb rétegeket érintő forma az illegális sajtó volt: olyan lapok jelentek meg, mint a református hátterű Trouw, a szociáldemokrata Het Parool vagy a Vrij Nederland. Az illegális újságok az ellenállási hálózatok kommunikációjában is szerepet játszottak, bár terjesztésük és készítésük súlyos kockázattal járt.
A bujtatás (hollandul: onderduiken) a megszállás második felében tömeges jelenséggé vált. Zsidók, munkaszolgálatra behívott férfiak, ellenállók és a szövetséges pilóták bújtak el vidéki gazdaságokban, városi padlásokon, egyházi intézményekben. A bujtatókat összekötő Landelijke Organisatie voor Hulp aan Onderduikers (LO) és a fegyveres csoportokat összefogó Landelijke Knokploegen (LKP) mellett konzervatív katonai körökből is szerveződtek hálózatok. A bujkálók számát a történészek több százezerre becsülik, de a pontos adat a szükségszerű titkosság miatt nem ismert.
A fegyveres ellenállás, a szabotázs és a hírszerzés kisebb, de rendkívül kockázatos terület volt. A brit SOE hollandiai hálózatát a német elhárítás 1942–1943-ban részben beépítette, és a ledobott ügynökök jelentős részét elfogta, majd kivégeztette; ez az Englandspiel néven ismert ügy a háború utáni brit és holland hírszerzési kapcsolatokban is nyomot hagyott. A megszállók a fegyveres ellenállást túszejtéssel, kivégzésekkel és falvak elleni megtorlásokkal torolták meg. A megtorlások közül Putten falu 1944. októberi elpusztítása, amikor a férfi lakosság nagy részét elhurcolták, a holland emlékezetben a civil lakosság elleni kollektív büntetés szimbólumává vált.
A megszállás éveiben három jelentős, országos hatású sztrájk volt. A Február sztrájk (1941) a zsidóellenes razziák ellen irányult. 1943 áprilisában–májusában a holland hadsereg volt tagjainak ismételt hadifogságba vetéséről szóló német bejelentés váltott ki sztrájkot; a megtorlás során több tucat embert végeztek ki. 1944 szeptemberében a londoni emigráns kormány felhívására a holland vasutasok sztrájkba léptek, hogy akadályozzák a német hadmozgásokat a szövetséges Market Garden hadművelet idején. A vasutas sztrájk hozzájárult a szövetségesek támogatásához, de a megszállók blokáddal válaszoltak, ami súlyosbította a nyugat-hollandiai élelmiszerhiányt.
1944 szeptemberében a szövetségesek felszabadították a déli tartományok jelentős részét, de a Rajnán való átkelést célzó marketgardeni hadművelet Arnhemnél kudarcot vallott. Az ország északi és nyugati része, köztük a nagyvárosok, német megszállás alatt maradt. A vasutas sztrájk miatt a megszállók leállították az élelmiszer- és szénszállításokat, ami az 1944–1945-ös tél folyamán éhínséghez vezetett Nyugat-Hollandiában. A magyarul gyakran éhség télnek nevezett Hongerwinter alatt a fűtőanyaghiány, a hideg és az élelmiszerhiány egyszerre sújtotta a városi lakosságot. A becslések szerint 18 000–22 000 ember halt meg közvetlenül az éhínség következtében, de a közvetett egészségkárosodások hosszú távú hatásai is jelentősek voltak.
A hollandiai német erők kapitulációjára 1945. május 5-én került sor, nem sokkal a náci Németország általános összeomlása előtt. A felszabadulás Május 5-e óta nemzeti ünnep Hollandiában. A háború teljes emberi mérlege nehezen számszerűsíthető: a holland történetírás a közvetlen és közvetett halottak számát a zsidóüldözéssel, az éhínséggel, a bombázásokkal, a kényszermunkával, a fegyveres harcokkal és a megtorlásokkal együtt több mint 200 000-re teszi, de az összesített szám becslés, és az egyes kategóriák közötti átfedések miatt bizonytalan. A háború Hollandia gyarmati világát is átalakította; az ázsiai gyarmatok japán megszállás alá kerültek, és a hollandiai háborús tapasztalat szorosan összekapcsolódott a későbbi dekolonizációs konfliktusokkal.
A holland megszállás történetének elsődleges forrásai közé tartoznak a német megszálló hatóságok rendeletei, a holland főtitkárok iratai, a rendőrségi jelentések, a zsidó tanács fennmaradt dokumentumai, az illegális sajtó termékei, valamint a kortárs naplók és levelek. Az emigráns kormány Londonból sugárzott rádióbeszédei, a Radio Oranje adásai, illetve a háború utáni különleges bírósági eljárások jegyzőkönyvei szintén elsődleges forrásnak számítanak. A naplók közül a világszerte legismertebb Anne Frank naplója, amely azonban egyetlen család és egyetlen bújkáló közösség perspektíváját rögzíti, így nem kezelhető a holland Holocaust általános reprezentációjaként.
A másodlagos irodalomban a hollandiai megszállás alapvető, máig használt összefoglalása L. de Jong, Het Koninkrijk der Nederlanden in de Tweede Wereldoorlog (A Németalföldi Királyság a második világháborúban, 1969–1991) című többkötetes munkája. A zsidóüldözés kutatásához Bob Moore, Victims and Survivors: The Nazi Persecution of the Jews in the Netherlands (1997), valamint J. C. H. Blom és szerzőtársai, The History of the Jews in the Netherlands (2002) című munkája nyújt rendszerezett kiindulópontot. A lakosság tudásáról szóló vitát Bart van der Boom, Wij weten niets van hun lot (Nem tudunk a sorsukról, 2012) című könyve élénkítette újra; állításait a holland historiográfiában többen forráskritikai alapon vitatják.
A legfontosabb bizonytalanságok a számadatokhoz kötődnek. A rotterdami bombázás áldozatszáma, a hongerwinter halottainak száma, a deportáltak és a túlélők pontos aránya, az ellenállók és a kollaboránsok létszáma mind becslés, mert a korabeli nyilvántartások részben megsemmisültek vagy manipuláltak voltak. A holland intézmények felelőssége, különösen a vasút és a rendőrség szerepe, ma már dokumentált tény, de a felelősség mértékének értelmezése továbbra is vitatott. Hasonlóképpen vitatott a Joodse Raad, a holland egyházak és a lakossági passzivitás megítélése. A háború utáni emlékezetpolitikában hosszú ideig a „tiszta, ellenálló Hollandia” képe uralkodott; ezt a képet a kritikai történetírás és a közéleti viták fokozatosan árnyalták, de az emlékezetpolitikai feszültségek a 21. században is jelen vannak.