Hollandia a 21. század első negyedében egyszerre szembesül a hosszú távú környezeti kockázatokkal és a rövid távú társadalmi feszültségekkel. A A gazdaság és a poldermodell alfejezetben tárgyalt konszenzusos modell, valamint a A bevándorlás és a multikulturalizmus vitái során bemutatott identitáspolitikai törésvonalak most új kihívásokkal kapcsolódnak össze. A klímaválság, a lakhatási válság és a politikai polarizáció nem függetlenek: a környezeti szabályozás, a területhasználat és a lakáspiac kérdései átalakítják a pártversenyt, és próbára teszik a holland intézmények alkalmazkodóképességét.
Hollandia területének mintegy egynegyede a tengerszint alatt fekszik, és a lakosság több mint fele olyan területen él, amely gátak, dűnék és vízügyi műtárgyak védelmére szorul. A 21. századi klímaválság (klimaatcrisis) ezért Hollandiában nem elsősorban távoli jövőkép, hanem a vízgazdálkodás, a területhasználat és a közberuházások mindennapi kérdése. A Deltaprogram (Deltaprogramma) 2010 óta folyamatosan frissített keretrendszere a tengerszint-emelkedéshez, a folyami árvizekhez és az édesvízhiányhoz való alkalmazkodást hangolja össze. A program alapelve, hogy a védekezés nem csupán magasabb gátakat jelent, hanem a területi tervezés, a mezőgazdaság és a természetvédelem közötti egyensúlyt is.
A klímapolitika egyik legfontosabb jogi fordulópontja az Urgenda-ügy (Urgenda-zaak) volt. A Hoge Raad, Hollandia legfelsőbb bírósága 2019 decemberében jogerősen megállapította, hogy az államnak kötelessége 2020 végéig legalább 25 százalékkal csökkentenie az üvegházhatású gázok kibocsátását az 1990-es szinthez képest. A per alapja az emberi jogi érvelés volt: a bíróság szerint a klímaváltozás hatásai fenyegetik az élethez és a magánélethez való jogot, ezért az állam nem hagyatkozhat pusztán a politikai mérlegelésre. A döntés nemzetközi figyelmet kapott, és más országokban is hasonló pereket inspirált. A pontos kibocsátási pálya azonban továbbra is vitatott, mert a 2020-as évek elején a gazdasági újraindítás és az energiaárak emelkedése időszakosan befolyásolta a kibocsátás alakulását.
A klíma- és környezetpolitika egyik legélesebb belpolitikai konfliktusa a nitrogénválság (stikstofcrisis) lett. A holland mezőgazdaság és az intenzív állattartás miatt a természetvédelmi területeken a nitrogénvegyületek lerakódása meghaladja az uniós élőhelyvédelmi irányelvek szerint megengedett szintet. A 2019-es PAS-ítélet (Programma Aanpak Stikstof, azaz nitrogénkezelési program) után az építési engedélyek kiadása országszerte lelassult, mert a bíróság szerint az állam nem bizonyította kellően, hogy a tervezett tevékenységek nem károsítják a védett élőhelyeket. A válság nemcsak a mezőgazdaságot, hanem a lakásépítést és az infrastrukturális beruházásokat is érintette. A kormány 2022-ben 25 milliárd eurós (becsült, vitatott összegű) alapot jelentett be a mezőgazdaság átalakítására, de a tervezett állatállomány-csökkentés erős ellenállást váltott ki a gazdálkodók körében. Ebből a tiltakozásból nőtt ki a BoerBurgerBeweging (BBB, „paraszt-polgár mozgalom”), amely a 2023-as tartományi választásokon a legnagyobb erővé vált a szenátusi helyek elosztásában. A párt a nitrogénpolitika visszavonását, a vidéki érdekek védelmét és a „józan ész” politikáját hirdette. A nitrogénválság így összekapcsolta a környezetvédelmet a vidék–város ellentéttel és a bizalomvesztéssel a hagyományos pártokkal szemben.
A holland lakhatási válság (wooncrisis) a 2010-es évek második felétől fokozatosan a belpolitika egyik legfontosabb témájává vált. A jelenség gyökerei részben a 2008 utáni pénzügyi válságra, részben a lakáspolitika hosszabb távú átalakulására nyúlnak vissza. A szociális lakás (sociale huurwoning) hagyományosan nagy arányt képvisel a holland lakásállományban: a 20. század második felében a lakások mintegy harmada, egyes becslések szerint 40 százaléka is szociális bérlakás volt. Az 1990-es évektől a lakásszövetségek (woningcorporaties) önálló, piaci logikát is követő szereplőkké váltak, miközben az állami támogatás csökkent. A 2010-es években a kormány bevezette a lakbér-emelési adót (verhuurderheffing), amely a szociális bérlakásokat üzemeltető szövetségeket terhelte, és arra ösztönözte őket, hogy lakásokat adjanak el vagy magasabb bérleti díjat szabjanak. Ezzel párhuzamosan a magánbérleti szektor gyorsan nőtt, de a bérleti díjak emelkedése és a bizonytalan bérleti feltételek miatt a fiatalok és az alacsony jövedelműek egyre nehezebben jutottak lakáshoz.
A lakhatási válság nemcsak szociális kérdés, hanem területi egyenlőtlenségeket is felerősít. A Randstad (Amszterdam, Rotterdam, Hága, Utrecht agglomerációja) és a peremterületek között a lakásárak és a bérleti díjak közötti szakadék nőtt. A városi fiatalok gyakran évekig várnak szociális bérlakásra, míg a vidéki területeken a lakásállomány minősége és a közszolgáltatások elérhetősége romlik. A lakhatási mozgalmak (woonprotesten) a 2020-as években rendszeresen tüntetéseket szerveztek, és a „lakhatás jog” (recht op wonen) jelszavát tűzték zászlajukra. A kormány 2022-től lakhatási miniszter (minister voor Volkshuisvesting en Ruimtelijke Ordening) kinevezésével, a lakbérek szabályozásának szigorításával és új lakások építésének állami támogatásával próbált válaszolni. A tervek szerint 2030-ig több százezer új lakást kellene építeni, de a nitrogénválság és az építőipari kapacitások korlátai miatt a megvalósítás üteme bizonytalan. A lakhatási válság szorosan összefügg a A bevándorlás és a multikulturalizmus vitái alfejezetben tárgyalt migrációs vitákkal, mert a lakáshiányt gyakran a bevándorlással hozzák összefüggésbe a közbeszédben, noha a tudományos elemzések a kínálat oldali okokat (a szociális lakásépítés visszaesése, a lakásszövetségek piacosítása) hangsúlyozzák.
A 21. századi holland politika egyik legfeltűnőbb vonása a hagyományos konszenzusos poldermodell eróziója és a pártrendszer fragmentálódása. A 20. század második felében a kereszténydemokrata (Christen-Democratisch Appèl, CDA), a szociáldemokrata (Partij van de Arbeid, PvdA) és a liberális (Volkspartij voor Vrijheid en Democratie, VVD) pártok voltak a kormányzás fő szereplői. A 2002-es választásokon azonban Pim Fortuyn bevándorlás- és iszlámkritikus lista vezetője rövid idő alatt nagy támogatottságot szerzett, és meggyilkolása után a Lijst Pim Fortuyn (LPF) bekerült a kormányba. Ez a törés jelezte, hogy a bevándorlás és a kulturális identitás kérdései átrendezhetik a pártversenyt, és hogy a hagyományos pártok elveszíthetik a választói bizalom egy részét.
A 2000-es évek végétől Geert Wilders Partij voor de Vrijheid (PVV, „Szabadságpárt”) a holland szélsőjobboldal, vagy önmegnevezése szerint „hazafias” irányzat meghatározó erejévé vált. A PVV az iszlám bevándorlás leállítását, az EU-val szembeni szuverenitást és a holland kulturális identitás védelmét hirdette. A párt 2010 és 2012 között a VVD kormányát kívülről támogatta, majd ellenzékbe vonult. A 2017-es és 2021-es választásokon a PVV a második vagy harmadik erő volt, de a 2023-as előrehozott választásokon a legnagyobb parlamenti párttá vált, a szavazatok mintegy negyedét szerezve meg (a pontos arány a választási statisztikák szerint 23-24 százalék körül mozgott, de a mandátumelosztás a részvételtől és a választási küszöbtől függ). A PVV megerősödése mellett megjelent a Forum voor Democratie (FvD) nevű, kezdetben euroszkeptikus, később összeesküvés-elméleteket is terjesztő párt, valamint a BBB a vidéki tiltakozás képviselőjeként. A baloldalon a PvdA és a GroenLinks (zöldek) 2023-ban közös listával indult, de ez sem tudta megakadályozni a jobboldali fordulatot. A 2024-ben megalakult Schoof-kormány a PVV, a VVD, a BBB és a Nieuw Sociaal Contract (NSC) részvételével jött létre, amelyben a PVV először vált kormányzó párttá. A kormánykoalíció belső feszültségei, különösen a bevándorlási szigorítás és a klímapolitika kérdéseiben, azonban folyamatosan próbára tették a kabinet stabilitását.
A polarizációt nemcsak a pártok számának növekedése, hanem a politikai bizalom (politiek vertrouwen) csökkenése is jellemzi. A holland közvélemény-kutatások szerint a választók jelentős része úgy érzi, hogy a hagyományos pártok nem hallják meg a lakhatási, bevándorlási és vidéki problémákat. A tüntetések a 2020-as években több témában is rendszeressé váltak: a gazdák a nitrogénpolitika ellen, a lakhatási aktivisták a megfizethető lakásokért, a klímaaktivisták a gyorsabb kibocsátáscsökkentésért tiltakoztak. A közbeszédben gyakran megjelenik a „két Hollandia” narratíva, amely a Randstad és a periféria, a magasan képzett városi réteg és a vidéki, alacsonyabb iskolázottságú csoportok közötti szakadékot hangsúlyozza. Ez a narratíva részben leegyszerűsítő, de jelzi, hogy a területi egyenlőtlenségek és a kulturális identitás kérdései összekapcsolódnak.
A klíma-, lakhatási és politikai válságok mellett Hollandia a 2020-as években több más, hosszabb távú kihívással is szembesül. Az energiaátmenet (energietransitie) különösen érzékeny kérdés, mert az ország hagyományosan nagymértékben támaszkodott a földgázra. A groningeni földgázmező (Groningenveld) kitermelése az 1960-as évek óta biztosította az állami bevételek jelentős részét, de a kitermelés okozta földrengések (aardbevingen) miatt a lakosság évtizedek óta kártérítést és a kitermelés leállítását követelte. A kormány 2018 után fokozatosan csökkentette, majd 2023-ban gyakorlatilag leállította a kitermelést, de a károk rendezése és a régió gazdasági átalakítása hosszú folyamat. Az energiaátmenet másik pillére a megújuló energia (hernieuwbare energie), elsősorban a tengeri szélerőművek (windparken op zee) fejlesztése, de a szárazföldi szélturbinák és napelemparkok telepítése is vitákat vált ki a tájhasználat és a helyi lakosság bevonása miatt. A 2022-es energiaár-válság, amely az ukrajnai háború következménye volt, felerősítette az energiaszegénység (energiearmoede) kérdését: a háztartások egy része nem tudta kifizetni a megemelkedett gáz- és áramszámlákat, ami a szociális juttatások átmeneti kiegészítéséhez vezetett.
A demográfiai változások is befolyásolják a holland jóléti állam fenntarthatóságát. A népesség öregedése (vergrijzing) növeli az egészségügyi és nyugdíjkiadásokat, miközben a munkaerőpiaci részvétel fenntartása miatt a bevándorlás és a munkaerő-migráció továbbra is fontos tényező. A A bevándorlás és a multikulturalizmus vitái alfejezetben tárgyalt integrációs kérdések tehát nem választhatók el a gazdasági és demográfiai folyamatoktól. A nyugdíjkorhatár (AOW-leeftijd) emelkedése és a flexibilis munkaerőpiac (flexibele arbeidsmarkt) bizonytalanságai – például az önálló vállalkozók (zzp’ers) szociális védelmének hiánya – a szociális modell újragondolását kényszerítik ki.
Végül a biztonságpolitikai környezet is átalakult. Hollandia a NATO alapító tagja, és a hidegháború után a védelmi kiadások csökkentése jellemezte, de a 2022-es orosz invázió Ukrajnában fordulatot hozott. A holland kormány növelte a védelmi költségvetést, támogatta Ukrajnát, és részt vett a NATO keleti szárnyának megerősítésében. A biztonságpolitika (veiligheidsbeleid) kérdése a belpolitikai vitákban is megjelent: a PVV és a FvD hagyományosan szkeptikusabb volt a katonai kiadások növelésével és az EU közös védelmi politikájával szemben, míg a VVD, a D66 és a baloldali pártok inkább támogatták a NATO és az EU szerepvállalását. A kiberbiztonság (cyberveiligheid) és a tengeri infrastruktúra védelme – különösen az északi-tengeri szélerőművek és az adatkábelek – új prioritássá vált.
A holland 21. századi kihívások tehát nem egyetlen válságból állnak, hanem egymással összefüggő kérdésekből: a klímaváltozás és a nitrogénválság korlátozza a lakásépítést, a lakhatási válság növeli a politikai elégedetlenséget, a polarizáció pedig megnehezíti a hosszú távú klíma- és energiapolitika kialakítását. A holland intézmények – a poldermodell maradványai, a jogállami bíróságok, a helyi önkormányzatok – továbbra is működnek, de a társadalmi bizalom és a politikai stabilitás fenntartása a 2020-as években komoly próbatétel.
Az alfejezet elsősorban másodlagos szakirodalomra, hivatalos statisztikákra és a nyilvános politikai viták dokumentumaira támaszkodik. A klímapolitika esetében a Hoge Raad Urgenda-ítéletének szövege és a Deltaprogram éves jelentései elsődleges forrásnak számítanak, de a kibocsátási adatok és a tengerszint-emelkedés modellezése becsléseken alapul, és a jövőre vonatkozó előrejelzések bizonytalanok. A nitrogénválság jogi hátterét a Raad van State döntései dokumentálják, de a mezőgazdasági átalakítás költségei és társadalmi hatásai vitatottak; a BBB választási eredményeinek pontos értelmezése is politikai vita tárgya.
A lakhatási válság adatai – például a szociális lakások aránya, a lakáshiány nagysága, a bérleti díjak emelkedése – különböző becsléseken alapulnak, és a definíciók eltérhetnek (például mit számítanak „szociális lakásnak” vagy „lakáshiánynak”). A kormányzati célok (például a 2030-ig építendő lakások száma) politikai döntések, nem mért tények. A politikai polarizáció elemzése a választási statisztikákra és a közvélemény-kutatásokra támaszkodik, de a pártok támogatottsága gyorsan változik, és a szavazói motivációk értelmezése vitatott. A 2024-es kormányalakulás és a későbbi események a könyv lezárásának időpontjában (2026) még nem tekinthetők lezárt történeti folyamatnak; a pontos értékeléshez további kutatás szükséges. Az energiaátmenet és a groningeni földgáz leállításának következményei szintén folyamatban lévő, vitatott kérdések, amelyeknél a károk rendezésének mértéke és a régió jövője még bizonytalan.