A mai Belgium területe a középkorban nem alkotott egységet, és története nem írható le a későbbi belga nemzetállam előtörténeteként. A Schelde (franciául Escaut, hollandul Schelde) folyótól nyugatra és északra elterülő Flandria (Vlaanderen) grófsága a Német-római Birodalom és a Francia Királyság határán feküdt, míg a Brabanti Hercegség (Hertogdom Brabant), a Liège-i Püspökség (Principauté de Liège, hollandul Prinsbisdom Luik) és a kisebb vallon területek – Hainaut (Henegouwen, franciául Hainaut), Namur és később a Luxemburgi Hercegség – a birodalom laza hűbéri kötelékébe tartoztak. A „flamand” és „vallon” megjelölés ebben a korszakban elsősorban nyelvi és regionális, nem pedig modern nemzeti kategória volt: a flamand területeken a közép-holland (dietse) nyelvjárásokat, a vallon vidékeken a francia nyelvjárásokhoz tartozó vallon (wallon) nyelvváltozatokat beszélték, de a politikai lojalitást a grófság, a hercegség, a város vagy a püspökség határozta meg. A kora középkortól a késő középkorig ez a térség Európa egyik legsűrűbben városiasodott és leggazdagabb régiójává vált, amelynek társadalmi feszültségei, céhes intézményei és rendi gyűlései a későbbi burgundi és Habsburg korszak alapjait készítették elő – ahogyan a későbbi fejezetek mutatják majd.
A folyók határozták meg a térség gazdasági és politikai szerkezetét. A Schelde, a Maas (Meuse, hollandul Maas) és a Rajna deltavidéke, valamint a parti sáv és a belső fennsíkok eltérő táji adottságokat kínáltak. A flamand partvidék és a folyóvölgyek alkalmasak voltak a juhtenyésztésre, ami a gyapjúfeldolgozó ipar nyersanyagbázisát adta, míg a vallon vidékek – különösen a Maas és a Sambre völgye – a mezőgazdaság, a kőfejtés és a kohászat korai központjai voltak. A középkori út- és vízihálózat sűrűsége lehetővé tette, hogy a városok egymással és a távoli piacokkal – a Hanza-városokkal, a champagne-i vásárokkal, valamint Angliával és a Földközi-tengerrel – folyamatos kereskedelmi kapcsolatban álljanak. Ezt a hálózatot a későbbi fejezetek részletesebben tárgyalják a németalföldi gazdaság és a Hanza összefüggésében.
Politikailag a térség soha nem alkotott egységes királyságot. A 9. századi frank birodalom felosztása után a mai Belgium területének nagy része a középső frank királyság, majd a Német-római Birodalom része lett, míg Flandria nyugati sávja a francia koronához került. Ez a megosztottság a középkor egészére kihatott: a flamand grófok formálisan a francia király hűbéresei voltak, de gyakorlatilag önálló uralkodóként viselkedtek, és birtokaik egy része a birodalom területére is átnyúlt. A 11–12. században a grófság kiterjedt Artois, Hainaut és a fríz területek egy részére is, bár ezeket a hódításokat később részben elveszítette. A 12. század végétől a flamand–hainaut-i perszonálunió, majd a Dampierre- és Avesnes-házak vetélkedése bonyolította a dinasztikus viszonyokat; a 14. század elején a Flandria és Franciaország közötti háborúkban (1302–1320 körül) a grófság megőrizte tényleges autonómiáját, de formális hűbéri köteléke a francia koronához fennmaradt. A flamand–francia viszony fordulópontjait a tudományos irodalom részben eltérően értelmezi: egyes szerzők a grófi hatalom megerősödését, mások a városi autonómiák kiterjedését hangsúlyozzák a korai flamand államiságban.
A Flandriai Grófság (Graafschap Vlaanderen) a 9. században jött létre a frank birodalom nyugati peremén, amikor a normann támadásokkal szembeni védekezés kényszere alatt a helyi grófok kiterjesztették hatalmukat a partvidékre és a Schelde-völgyre. Az írott forrásokban az első flamand grófok, például I. Balduin (Boudewijn I) a 9. század második felében jelennek meg, de a korai grófság intézményeiről keveset tudunk, mert a korszakból fennmaradt oklevelek száma csekély, és a 10–11. századi krónikák erősen retrospektív jellegűek. A régészeti adatok – várhelyek, korai motte-várak, településnyomok – arra utalnak, hogy a grófi hatalom kezdetben a katonai védelem megszervezésén és a partvidéki iszapos területek fokozatos termővé tételén alapult.
Flandria gazdasági felemelkedése a 11–12. századra esik, amikor a gyapjúszövet-termelés a korábbi háziiparból exportorientált manufaktúrává alakult. A flamand városok – Brugge (Bruges), Gent (Gand), Ieper (Ypres), Kortrijk (Courtrai), Diksmuide és Aardenburg – a szövetipar és a kereskedelem csomópontjai lettek. Brugge a 12. század végétől Európa egyik vezető kereskedővárosa volt, amely a Földközi-tenger és a Baltikum közötti áruforgalomban közvetített; a 13. században a város a genovai és firenzei kereskedők rendszeres északi állomása lett, és a pénzváltás, a hitelügyletek és a biztosítási szerződések intézményei korán kifejlődtek. A bruggei Waterhalle és a kikötői létesítmények a korszak legfejlettebb kikötői közé tartoztak, de a Zwin-öböl fokozatos feltöltődése a 14. századtól kezdve folyamatos kotrásra és később a kikötő áthelyezésére kényszerítette a városvezetést.
A flamand városok politikai súlya a 12. század végétől intézményes formát öltött. A grófok a költséges háborúk és a reprezentációs kiadások fedezésére rendszeresen a városokhoz fordultak adóért, cserébe a városi polgárság kiváltságleveleket (keuren) kapott. A legfontosabb kiváltságok a bíráskodás, a vásártartás, a vámkedvezmények és a városi önkormányzat területére vonatkoztak. A 13. században Gent, Brugge és Ieper városi tanácsai már saját pecséttel, önálló adóztatási joggal és milíciával rendelkeztek, és a grófi udvarral egyenrangú tárgyalófélként léptek fel. Ez a fejlemény azonban nem jelentett modern értelemben vett demokratikus rendszert: a városi tanácsokat a gazdag kereskedő- és patríciuscsaládok uralták, és a kézműves céhek csak a 13. század végétől, gyakran erőszakos konfliktusok árán szereztek részvételi jogot.
A Brabanti Hercegség a 11–12. században alakult ki a leuveni grófok hatalmának központosításával. A hercegi cím 1183-ban, I. Henrik (Hendrik I) idején jelent meg, de a hercegség intézményi keretei fokozatosan, a 12–13. században szilárdultak meg. Brabant magterülete a mai Belga–Holland határvidéken, a Dijle és a Demer folyók mentén feküdt, és magában foglalta Leuven (Louvain), Brüsszel (Bruxelles, Brussel) és később Antwerpen (Anvers, Antwerpen) városát is. A hercegség déli, vallon nyelvű sávja a 13. században létrejött Nijvel (Nivelles) és a Genappe környéki birtokokhoz kapcsolódott, így Brabant már ekkor kétnyelvű politikai formáció volt, bár a hercegi udvar és az oklevelek nyelve a közép-holland és a latin mellett fokozatosan a francia is lett.
Brabant sajátos vonása a városi és a hercegi hatalom közötti egyensúlyban rejlett. A hercegek korán felismerték, hogy a városok gazdasági ereje nélkül nem tudják megszervezni a területi közigazgatást. Az 1356-os Blijde Inkomst (örömünnepi bevonulás, franciául Joyeuse Entrée) híres kiváltságlevele – amelyet az új herceg trónra lépésekor kellett megerősítenie – rögzítette a rendek jogait, a városok adómegajánlási jogát és a herceg kötelezettségét a tartományi kiváltságok tiszteletben tartására. Ez az okmány a későbbi rendi jog és a burgundi, majd a Habsburg-kori alkotmányos viták egyik kulcsszövege lett; a 16. századi felkelés idején is hivatkoztak rá. Történeti értelmezése vitatott: egyes kutatók a rendi alkotmányosság korai példáját látják benne, mások a hercegi hatalom pragmatikus jogi megerősítését, hiszen a kiváltságok megerősítése a herceg legitimitását is növelte.
A Liège-i Püspökség más utat járt be. A püspöki hatalom a 10. században, a Német-római Birodalom császári egyházi politikájának keretében erősödött meg, amikor Notger püspök (972–1008) világi uralmat is gyakorolt, és a püspökséget kiterjedt területi fejedelemséggé tette. Liège városa a Maas völgyében feküdt, és a püspöki udvar, a káptalani iskolák és a fémművesség révén a korai intellektuális és gazdasági élet egyik központja volt. A püspökség területe azonban soha nem vált egységes, centralizált állammá: a városi polgárság, a nemesi családok és a káptalan közötti feszültségek a 13–14. században ismétlődő felkelésekhez vezettek, amelyeket a püspök gyakran csak külső segítséggel tudott leverni. A liège-i rendi gyűlés – a püspök, a káptalan, a nemesség és a városok részvételével – a tartomány politikai életének meghatározó fóruma volt, de hatásköre vita tárgya volt, és a püspöki hatalommal való konfliktusai a 15. században a burgundi terjeszkedés idején kiéleződtek.
A vallon területek – Hainaut-i Grófság (Graafschap Henegouwen, franciául Comté de Hainaut), Namuri Grófság (Graafschap Namen), valamint a később hercegséggé emelt Luxemburg – lazábban kapcsolódtak a flamand–brabanti városi hálózathoz. Hainaut a 11. századtól a flamand grófi családdal állt dinasztikus kapcsolatban, majd a 13. században az Avesnes-ház alatt önálló grófságként, később a bajor–holland Wittelsbach-ág uralma alatt kapcsolódott a szomszédos tartományokhoz. Namur kisebb grófság volt, amely a 15. században a burgundi hercegek kezébe került. Luxemburg a 10. században grófságként bukkant fel, 1354-ben hercegséggé emelték, és a 14–15. században a cseh királyi Luxemburg-ház tagjai révén időnként birodalmi jelentőségre tett szert. Mindezek a fejedelemségek önálló rendi gyűléseket tartottak fenn, és a burgundi uralom alatt is megőriztek bizonyos különjogokat; ezt a folyamatot a későbbi alfejezet tárgyalja a Burgundi és Habsburg örökség kapcsán.
A középkori Németalföld gazdasági dinamikája a gyapjúszövet-iparra épült. A folyamat gyökere a 11. századra nyúlik vissza, amikor a flamand és brabanti városok mesteremberei a helyi gyapjút fokozatosan angol gyapjúval egészítették ki, majd a 12. századtól kezdve az angol nyersanyag vált a termelés alapjává. Az angol gyapjú minősége és mennyisége lehetővé tette a szabványosított, nagy tételben előállított szövetek exportját, amelyeket a vásárokon és a kikötőkön keresztül Európa-szerte értékesítettek. A 13. században a flamand szövetipar termelése már meghaladta a helyi keresletet, és a brüggei, genti és ieperi posztó a távolsági kereskedelem egyik legfontosabb árucikke volt. A termelés nem feltétlenül az egész városra terjedt ki, hanem gyakran a város környéki falvakban dolgozó bérmunkásokra is támaszkodott, ami a városi céhek és a vidéki termelők közötti feszültségek forrása volt.
Az ipar szerkezete a céhek (gilden) intézményén alapult. A céhek a 12–13. században jöttek létre, és a termelés minőségi ellenőrzését, az árképzést, a mesterjog megszerzését és a tagok szociális védelmét szabályozták. A szövetiparban a munkafolyamatot több céhre osztották: a gyapjúmosók, fonók, takácsok, kallók és festők külön-külön testületeket alkottak, ami a termelés szakaszos ellenőrzését tette lehetővé. A céhek ugyanakkor kizáró jellegűek voltak: a mesterjog megszerzéséhez hosszú tanuló- és segédidő, valamint jelentős anyagi fedezet kellett, így a szegényebb kézművesek gyakran életük végéig bérmunkások maradtak. A 13. század végétől a céhek politikai követelésekkel léptek fel a patríciusok uralta városi tanácsokkal szemben, és a 14. században több városban – Gentben, Brugge-ben, Ieperben – fegyveres felkelések robbantak ki. Az 1302-es Aranysarkantyús csata (Guldensporenslag, franciául Bataille des éperons d’or) a flamand városi milíciák és a francia lovagi sereg között zajlott Kortrijk mellett, és a flamand oldal taktikai győzelmével végződött, de a modern flamand mozgalom ezt az eseményt csak a 19. században emelte nemzeti jelképévé. A csata forrásalapja erősen egyenetlen: a kortárs krónikák eltérően adják meg a résztvevők számát és a veszteségeket, a csatatér régészeti feltárása pedig korlátozott.
A 14. század gazdasági válságai – a pestisjárványok, az angol–francia háborúk, az angol gyapjúexport időnkénti korlátozása és a flamand–francia feszültségek – megrázták a textilipart. A termelés részben a vidéki manufaktúrákba és kisebb városokba tolódott, ahol a céhes szabályozás kevésbé volt szigorú. A 15. századra a flamand városok ipari vezető szerepét fokozatosan a brabanti városok, különösen Antwerpen vette át, ahol a kereskedelem szabadabb feltételei és a kikötői kapacitás kedvezőbbnek bizonyult. Ez a súlyponteltolódás a későbbi burgundi és Habsburg korszak gazdasági szerkezetét is meghatározta.
A középkori németalföldi tartományok politikai életét a rendi gyűlések (staten, états) intézménye szervezte. Az egyes fejedelemségekben – Flandriában, Brabantban, Hainaut-ban, Namurban, Liège-ben – a rendek a nemesség, a papság és a városok képviselőiből álltak, és a fejedelem csak az ő hozzájárulásukkal vethetett ki adót, hirdethetett háborút vagy hozhatott alapvető törvényeket. A városok aránya és súlya a térség gazdasági fejlettsége miatt itt nagyobb volt, mint Európa legtöbb más régiójában: Flandriában a négy nagy város – Gent, Brugge, Ieper és Kortrijk – képviselői a rendek meghatározó csoportját alkották, Brabantban Leuven, Brüsszel, Antwerpen és ’s-Hertogenbosch (Bois-le-Duc) játszott hasonló szerepet. A rendi gyűlések azonban nem alkottak folyamatosan működő parlamentet, és a városi képviselők nem a lakosság egészét, hanem a polgárság felső rétegét reprezentálták; a kézműves céhek és a munkások hangja gyakran csak felkelések formájában jutott kifejezésre.
A grófok és hercegek ugyanakkor nem passzív szereplői voltak ennek a rendszernek. A 13–14. században a flamand grófok és a brabanti hercegek tudatosan építették ki a központi hivatalokat, a pénzügyi igazgatást és az ítélkezési fórumokat, és a rendi gyűléseket fokozatosan a saját kormányzati eszközükké próbálták alakítani. A 14. századi Flandriában a grófi hatalom és a városi autonómia közötti konfliktusok ismétlődő polgárháborúkhoz vezettek; Gentben az 1330–1340-es években és az 1379–1385-ös felkelés idején a városi pártok és a gróf közötti harcok tartósan megosztották a tartományt. A konfliktusok hátterében nem csupán adóügyi viták, hanem a városi patríciusok és a céhek közötti társadalmi feszültségek is álltak, így a „flamand szabadságharc” modern képe leegyszerűsítő.
A 14. század végén a burgundi hercegi ház – a francia Valois-dinasztia oldalágán – dinasztikus házasságok és öröklések révén fokozatosan megszerezte a németalföldi tartományokat. Első lépésként Flandria került a burgundi hercegek kezére 1384-ben, amikor II. Fülöp (Méroving), aki 1369-ben feleségül vette III. Margit flamand grófnőt, örökölte a grófságot. Ezt követte Brabant (1430), Hainaut, Holland és Zeeland (1433), majd a 15. század közepére Luxemburg is. A burgundi hercegek nem számolták fel a tartományi rendi gyűléseket és a városi kiváltságokat, hanem új, közös intézményeket hoztak létre föléjük: a Burgundi Németalföld (Bourgondische Nederlanden, franciául Pays-Bas bourguignons) politikai formációja a tartományi jogok és a központi uralom közötti egyensúlyozásra épült. Ennek a folyamatnak a részleteit – a központi nagytanács, a pénzügyi kamara és a generális rendek első összehívása – a következő alfejezet tárgyalja.
A flamand és vallon területek középkori történetére vonatkozó ismereteink egyenetlen forrásalapra épülnek. Az okleveles anyag a 11. századtól válik folyamatossá, de a korai grófságok belső viszonyairól kevés közvetlen dokumentum maradt fenn. A városi kiváltságlevelek, a céhszabályzatok és a rendi gyűlések jegyzőkönyvei a 13. századtól növekvő számban állnak rendelkezésre, de a fennmaradás esetleges: háborúk, tűzvészek és a későbbi iratselejtezések miatt a levéltári anyag sok helyen hiányos. A krónikairodalom – például Jan van Boendale brabanti klerikus 14. századi munkái vagy a flamand városi krónikák – értékes elbeszélő forrás, de szerzőik gyakran a városi patríciusok vagy a fejedelmi udvar érdekeit képviselték, és a számadatokat retorikai céllal torzíthatták. A gazdaságtörténeti rekonstrukciók – a textilipar termelési volumene, a városi népesség nagysága – nagyrészt közvetett adatokra, adójegyzékekre, vámnyilvántartásokra és régészeti leletekre épülnek, ezért a szakirodalomban eltérő becslések szerepelnek. A 14. századi járványok demográfiai hatása szintén vitatott, mert a halálozási arányokról csak lokális és hézagos adatok maradtak fenn. A nyelvi határok középkori lefutása ugyancsak bizonytalan: a helynevek és a ritka nyelvi említések alapján a flamand–vallon nyelvi választóvonal a késő középkorban nagyjából a maihoz hasonló vonalon futott, de a határzóna lakosságának kétnyelvűsége és a nyelvváltozatok belső tagoltsága a forrásokból nehezen rekonstruálható.