A déli Németalföld 18. század végi története nem érthető meg kizárólag a bécsi udvar és a helyi rendek viszonyából. Az 1789–1790-es brabanti és liège-i forradalmak után, amelyeket az előző alfejezet tárgyalt, a francia forradalmi háborúk közvetlen katonai és politikai beavatkozást hoztak a régióba. A mai Belgium területe 1794 és 1814 között francia fennhatóság alá került, majd a bécsi kongresszus döntése nyomán a holland királysággal egyesült. Ennek az időszaknak kettős öröksége van: egyszerre jelentett külső megszállást és olyan intézményi, jogi és nyelvi átalakulást, amely a későbbi belga állam alaprétegévé vált. A kérdés az, hogyan illeszkedett a francia annexió és a napóleoni államépítés a régió korábbi rendi és tartományi hagyományaihoz, és miként hatott a 19. századi nemzeti mozgalmakra.
A francia köztársaság hadereje az első koalíciós háború során, 1794. június 26-án a fleurusi csatában döntő győzelmet aratott az osztrák erők felett, ami megnyitotta az utat a déli Németalföld megszállása előtt. A francia csapatok 1794 nyarán és őszén fokozatosan elfoglalták a tartományokat, és a korábbi osztrák közigazgatás összeomlott. A megszállást nem egyszerű katonai igazgatásként, hanem a forradalmi Franciaország területi terjeszkedésének logikája szerint kezdték megszervezni. A Konvent 1795. október 1-i határozata hivatalosan annektálta a meghódított tartományokat, és azokat a francia köztársaság szerves részévé nyilvánította.
A csatolt területet a francia közigazgatási rendszer szerint kilenc département-ra osztották. Ezek közé tartozott Lys (Flandria nyugati része), Escaut (Kelet-Flandria), Deux-Nèthes (Antwerpen térsége), Dyle (Brabant központi része), Meuse-Inférieure (Limburg és Liège keleti része), Ourthe (a Liège környéki régió), Sambre-et-Meuse (Namur térsége), Jemappes (Hainaut) és Forêts (a Luxemburgi Hercegség egy része). A département-határok nem követték pontosan a korábbi tartományi és rendi határokat, és egyes egységek a mai Belgium határain túlra is kiterjedtek; a pontos határvonalak később kisebb módosításokon mentek keresztül. A források egyértelműek abban, hogy az annexió nem népszavazás vagy rendi tárgyalás eredménye volt, hanem katonai hódítás és a forradalmi expanzió következménye. Ugyanakkor a helyi lakosság egy része – különösen a jozefinista reformok által korábban sértett városi polgárság és a liège-i forradalom hívei – rokonszenvvel fogadta a rendi kiváltságok felszámolását, míg mások, főleg a katolikus egyházhoz erősen kötődő vidéki közösségek, ellenségesen viszonyultak a francia uralomhoz.
Az annexió jogi alapja a francia forradalom univerzalista érvrendszerén nyugodott: a forradalmi törvényhozás a „felszabadított” területeket a köztársaság részévé tette, és a régi rendi intézményeket felszámolta. Ez a lépés gyökeresen szakított a déli Németalföld korábbi, a Burgundi és Habsburg uralom alatt kialakult alkotmányos hagyományaival, amelyekben a tartományi rendek és a városi önkormányzatok jelentős szerepet játszottak.
A francia uralom első éveiben, a direktórium időszakában (1795–1799) a forradalmi jogrendet teljes egészében bevezették a csatolt területeken. A céheket és a rendi testületeket feloszlatták, a feudális terheket eltörölték, az egyházi javakat államosították, és bevezették a polgári anyakönyvezést. A katolikus egyház különösen súlyos nyomás alá került: a papi eskü kikényszerítése, az istentisztelet korlátozása, a templomok egy részének bezárása vagy profanizálása, valamint a dechristianizációs kampányok széles körű ellenállást váltottak ki.
A déli Németalföld társadalma hagyományosan erős katolikus identitással rendelkezett, és a francia egyházpolitika a helyi lakosság jelentős részét elidegenítette. Az elégedetlenség 1798 őszén fegyveres felkelésben robbant ki: a flamand és brabanti vidékeken a parasztok fellázadtak a sorozás, az egyházüldözés és a francia központosítás ellen. Ezt az eseményt a későbbi flamand történeti emlékezet Boerenkrijg (parasztháború) néven ismeri; a francia források Guerre des Paysans néven említik. A felkelést a francia hadsereg kegyetlenül leverte. Az áldozatok számát illetően a becslések jelentősen szórnak: a bírósági ítéletek alapján több száz kivégzés dokumentálható, de a harcokban elesettek és a megtorlások áldozatainak összlétszáma bizonytalan, egyes történeti munkák néhány ezerre, mások ennél jóval magasabbra teszik. A bizonytalanság oka, hogy a francia katonai iratok hiányosak, a helyi egyházi anyakönyvek pedig nem mindenhol maradtak fenn.
A dechristianizáció és a parasztfelkelés együttesen mutatják, hogy a francia forradalom exportja a déli Németalföldön nem volt zökkenőmentes. A forradalmi modernizáció intézkedései – a törvény előtti egyenlőség, a rendi kiváltságok eltörlése – valódi társadalmi változásokat indítottak el, de azok elfogadottsága erősen függött a vallási és helyi közösségi viszonyoktól.
Napóleon Bonaparte 1799-es hatalomra jutása után a politika irányt váltott. A konzulátus, majd a császárság időszakában a francia állam célja már nem a forradalmi radikalizmus, hanem a hódítások megszilárdítása és a birodalom intézményesítése volt. Az 1801-es konkordátum a katolikus egyházzal helyreállította a vallási békét: az egyházat állami felügyelet alatt ismerték el, a püspököket az állam nevezte ki, és a papi eskü kérdését kompromisszumosan rendezték. Ez a fordulat mérsékelte a vidéki ellenállást, bár a korábbi sérelmek emléke fennmaradt.
A napóleoni reformok legmaradandóbb eleme a Code civil des Français (a franciák polgári törvénykönyve), amelyet 1804-ben léptettek életbe, és a csatolt területeken is bevezettek. A törvénykönyv egységes jogrendet teremtett: rögzítette a törvény előtti egyenlőséget, a tulajdon szentségét, a szerződési szabadságot, a világi házasságot és a családi jog átfogó újraszabályozását. A Code civil felszámolta a korábbi tartományi és városi jogszokások kusza rendszerét, és a későbbi belga jog alapjává vált. A nők jogállása azonban a törvénykönyvben korlátozott maradt: a férj jogi felsőbbséget élvezett, a feleség cselekvőképessége és tulajdonjoga szűkült, ami a 19. századi nőmozgalmak egyik fontos kritikai pontja lett.
A közigazgatás átalakítása teljesen felszámolta a régi tartományi és városi autonómiákat. A francia prefektusi rendszer központosított hierarchiát hozott létre: a département-ok élére a belügyminiszter által kinevezett préfet került, alatta sous-préfet-k és maire-ek irányították a kisebb egységeket. A modern adórendszer, a telekkönyvezés, az anyakönyvi nyilvántartás és a csendőrség (gendarmerie) bevezetése a francia állam ellenőrző képességét soha nem látott mértékben növelte. Az állami bürokrácia hivatalos nyelve a francia lett, ami a flamand és más holland nyelvjárásokat beszélő lakosság számára komoly hátrányt jelentett, és hosszú távon a francia nyelvű elit dominanciáját erősítette.
A gazdaságpolitika terén Napóleon a birodalom érdekeit tartotta szem előtt. Az út- és csatornaépítések, a kikötők fejlesztése és a vámrendszer egységesítése a déli Németalföld gazdaságát a francia piachoz kapcsolta. Antwerpen kikötője különösen nagy figyelmet kapott: Napóleon a várost a francia flotta egyik bázisává fejlesztette, és hajóépítő programokat indított. A kortárs retorika szerint Antwerpen „egy pisztoly volt Franciaország szívére szegezve” – ez a mondás a korszak francia politikai nyelvében terjedt el, de forráskritikailag inkább a napóleoni propaganda része volt, mintsem objektív katonai elemzés.
A kontinentális blokád (1806) a brit áruk kiszorítását célozta az európai piacokról. A déli Németalföldön ennek kettős hatása volt: a textilipar, különösen Gent és Verviers környékén, rövid távon megerősödött, mert a brit konkurencia kiszorult, a tengeri kereskedelem azonban súlyosan visszaesett. Antwerpen mint kereskedelmi kikötő hanyatlott, miközben katonai szerepe nőtt. A mezőgazdaságra szintén vegyes hatást gyakorolt a blokád: egyes termények ára emelkedett, más piacok viszont beszűkültek. A gazdasági statisztikák a korszakból hiányosak és becsléseken alapulnak, ezért a blokád pontos regionális hatását nehéz megbízhatóan számszerűsíteni.
A napóleoni háborúk emberi költsége a déli Németalföldön is jelentős volt. A Jourdan-törvény alapján bevezetett általános hadkötelezettség (franciául: conscription) folyamatos és egyre növekvő terhet rótt a lakosságra. A csatolt területek férfiai tízezrével kerültek a francia hadseregbe; a besorozottak pontos száma vitatott, a becslések százezer és százezrek között mozognak a két évtized során. A katonai veszteségek aránya, különösen az 1812-es oroszországi hadjárat idején, rendkívül magas volt, de a pontos számok nem rekonstruálhatók maradéktalanul. A sorozás elleni ellenállás – a szökés, a bujkálás, a helyi tiltakozások – végigkísérte a napóleoni korszakot, és hozzájárult a francia uralommal szembeni fokozódó elidegenedéshez.
A francia uralom egyik legmaradandóbb következménye a francia nyelv hivatalos dominanciájának megerősödése volt. A déli Németalföld északi részén a lakosság többsége holland nyelvjárásokat beszélt (flamand, brabanti, limburgi), délen pedig vallon és más újlatin nyelvjárásokat; a városi elitek már a 18. században is gyakran használták a franciát mint műveltségi és hatalmi nyelvet. A napóleoni centralizáció ezt a tendenciát intézményesítette: a közigazgatás, a bíróságok, a hadsereg és az oktatás hivatalos nyelve a francia lett, a helyi nyelvek pedig háttérbe szorultak a formális szférából. Ez a folyamat hosszú távon a flamand mozgalom egyik alapvető sérelmévé vált, és a nyelvi kérdés a 19. században politikai konfliktussá érett.
A társadalmi szerkezet is mélyrehatóan átalakult. A céhek 1795-ös eltörlése és a szabad foglalkozás elve megszüntette a városi mesterségek rendi szabályozását, ami a tőkés gazdaság térnyerését segítette. A feudális terhek felszámolása, a közös földek felosztása és a tulajdonjog polgári fogalmának bevezetése a vidéki társadalomban is új viszonyokat teremtett. A paraszti közösségek hagyományos önkormányzata meggyengült, miközben a magántulajdon védelme a vagyonosabb rétegek érdekeit szolgálta.
A zsidó közösségek helyzete is változott a francia uralom alatt. A forradalmi törvények elvileg egyenjogúságot biztosítottak, és a csatolt területeken a korábbi diszkriminatív korlátozások egy részét megszüntették. Napóleon azonban 1808-ban úgynevezett „hírhedt rendeleteket” (décret infâme) hozott, amelyek a zsidó hitelügyleteket és mozgásszabadságot átmenetileg korlátozták. A formális emancipáció és a gyakorlati korlátozások közötti feszültség a korabeli zsidó tapasztalatokat ellentmondásossá tette.
A nyelvi és társadalmi változások tehát nem egységesen érintették a régiót. A francia nyelvű elit megerősödött, a városi polgárság egy része profitált a modern jogi és gazdasági keretekből, a vidéki, holland nyelvjárást beszélő lakosság azonban kulturális és nyelvi kiszorítást élt meg. Ez a belső differenciálódás a későbbi belga nemzetépítés egyik alapfeszültségévé vált.
A 1810-es évekre a napóleoni birodalom belső ellentmondásai a déli Németalföldön is kiéleződtek. A folyamatos háborúk, a sorozás, a kontinentális blokád gazdasági nehézségei és az egyházpolitika maradék feszültségei a lakosság széles rétegeit terhelték. Az 1812-es oroszországi hadjárat katasztrofális veresége után a birodalom katonai ereje meggyengült, és a sorozott katonák veszteségei a csatolt területeken is súlyos demográfiai következményekkel jártak.
1813–1814 fordulóján a koalíciós erők észak felől betörtek a régióba. A francia közigazgatás fokozatosan összeomlott, a prefektusok és a francia csapatok visszavonultak. A helyi lakosság egy része a holland és brit csapatokat felszabadítóként fogadta, mások egyszerűen a háború végét és a sorozás megszűnését várták. A déli Németalföld ideiglenesen a szövetséges hatalmak katonai igazgatása alá került, és a bécsi kongresszus döntéséig a jövője nyitott maradt.
Napóleon visszatérése a száz nap alatt (1815. március–június) a régiót is érintette. A waterlooi csata (1815. június 18.) a mai Belgium területén, Brüsszeltől délre zajlott: Wellington brit-holland és Blücher porosz csapatai itt mérték a döntő vereséget Napóleon seregére. A csata a régiót a nemzetközi figyelem középpontjába állította, és a későbbi európai emlékezet egyik meghatározó eseményévé vált. A korabeli helyi lakosság számára azonban Waterloo elsősorban a háború pusztítását és a katonai megszállás újabb szakaszát jelentette, nem pedig nemzeti diadalt.
A bécsi kongresszus (1814–1815) nagyhatalmi döntései a déli Németalföld sorsát új keretbe helyezték. A győztes hatalmak célja egy erős ütközőállam létrehozása volt Franciaországgal szemben, ezért a déli tartományokat a holland tartományokkal egyesítették. Vilmos orániai herceg 1815. március 16-án kiáltotta ki magát az Egyesült Holland Királyság (hollandul Verenigd Koninkrijk der Nederlanden, franciául royaume uni des Pays-Bas) királyává, a déli tartományok hivatalos átadása pedig a bécsi kongresszus záróokmányával (1815. június 9.) történt meg.
A döntést a helyi lakosság érdemi megkérdezése nélkül hozták. A déli elitek egy része elfogadta a holland uralmat a francia visszatérés elleni garanciaként, mások azonban kezdettől fenntartásokkal viszonyultak a protestáns északi dominanciához és a holland nyelvpolitikához. A katolikus egyház jogai, a francia nyelvű polgárság szerepe, valamint az északi és déli tartományok eltérő gazdasági és jogi hagyományai már az 1820-as években feszültségeket szültek. Az Egyesült Holland Királyság kudarca részben a két különböző történelmi pálya összeillesztésének nehézségeiből fakadt: az északi protestáns kereskedőállam, a déli katolikus, iparosodó, franciásult jogi kultúrájú tartományokkal került egy államba.
A napóleoni örökség azonban nem tűnt el. A Code civil, a département-rendszer emléke, a centralizált közigazgatás logikája, a francia nyelvű jogi és hivatali kultúra tovább élt az Egyesült Holland Királyság idején is. Az 1830-as belga forradalom, amelyet a későbbi alfejezet tárgyal, részben ezen örökség és a holland államépítő törekvések konfliktusából bontakozott ki.
A korszak elsődleges forrásanyaga viszonylag bőséges. A francia törvényhozás határozatai, így az 1795. október 1-i annexiós törvény, a Code civil (1804) szövege, az 1801-es konkordátum, valamint a bécsi kongresszus záróokmánya (1815) hiteles, publikált források. Emellett prefektusi iratok, katonai jelentések, bírósági ítéletek, anyakönyvi bejegyzések és helyi krónikák állnak rendelkezésre, bár ezek fennmaradása területileg egyenetlen. A napóleoni közigazgatás iratanyaga a francia és belga levéltárakban kutatható.
A másodlagos szakirodalom megítélése változott az idők során. A 19. századi belga nemzeti történetírás – különösen a flamand mozgalom szerzői – a francia uralmat elsősorban elnyomásként és kulturális kiszorításként ábrázolta, hangsúlyozva az 1798-as parasztfelkelést és a sorozás szenvedéseit. A 20. századi kutatások árnyalták ezt a képet, rámutatva a napóleoni reformok modernizációs hatásaira: a Code civil, a közigazgatási racionalizáció és a gazdasági integráció a későbbi belga állam alapjait teremtette meg. A mai történettudományi konszenzus szerint a francia korszak egyszerre volt külső megszállás és intézményi modernizáció, de a hangsúlyok országonként és iskolánként ma is vitatottak.
Jelentős bizonytalanságok övezik az 1798-as parasztfelkelés áldozatszámait, a napóleoni hadseregbe besorozottak és azok veszteségeinek pontos adatait, valamint a kontinentális blokád gazdasági hatásának számszerűsítését. A département-határok kisebb módosításai miatt a csatolt területek pontos kiterjedése is részben vitatott. A nyelvpolitika hosszú távú következményeinek értelmezése – mennyire a francia uralom okozta a flamand nyelvű lakosság hátrányos helyzetét, és mennyire folytatta a korábbi elitnyelvi tendenciákat – a történészek között ma is élő vita tárgya. A waterlooi csata emlékezete a későbbi nemzeti emlékezetpolitikák része lett; a helyi lakosság korabeli tapasztalatai ezektől elkülönültek, de a források ezt a réteget kevésbé dokumentálták.